Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György: Gumikutya (1967) VII/5. Azzal a féltéglával kellene téged agyonverni, amivel a melledet döngeted

2010.06.22

XIV.

És az előjelek mindenben igazolták Balaskó várakozását. A Jólesz osztályvezetők kézről kézre adták, és egész csapattá szaporodva kísérték be a vezérsugalmazóhoz. Mikor végre ott állt Jólesz Ferdinánd színe előtt, Balaskó megkönnyebbülten felsóhajtott.

Ne haragudj, Jólesz elvtárs, hogy feltartalak, az ügy nem egészen hozzád tartozik, de én csak tebenned bízom.

Mióta zavarhatja az egyik proletár a másikat?! Talán a Sacre Coeurben neveltek minket vagy a skót kisasszonyok zárdáiban? Te, Balaskó elvtárs, vér vagy a mi vérünkből, hús vagy a mi húsunkból, mondd el nyíltan, miben segíthetünk?

Kedves Jólesz elvtárs: elloptak egy gyárat!

Jólesz ünnepélyesen összevonta a szemöldökét.

Bár eltölt a mély megdöbbenés, mégis azt kell mondanom, Balaskó elvtárs, hogy nem csodálkozom. A kispolgári hidra, mely ezer fejével benyálazza a közéletet, előbb-utóbb ilyen zsákmányok után kellett hogy vesse magát. De még vagyunk néhányan virtigli proligyerekek, akik ott leszünk, amikor az ég zeng.

Felemelte a karját.

Esküszöm neked, Balaskó elvtárs, hogy én és családom, akarom mondani, beosztottjaim, egy emberként állunk ki melletted ebben a harcban. Ha kell, az életünket áldozzuk, de ezt a gyárat visszaszerezzük a proletariátusnak. Melyik gyárról van szó?

Ahová kineveztél, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ről.

Az egyik osztályvezető súgott valamit Jólesz Mátyás fülébe, a súgást láncolatban továbbadták – természetesen Balaskót kihagyva –, végül is az ősz hajú Jólesz Béla a vezérsugalmazóhoz hajolt.

A Terézke gyára.

A vezérsugalmazó megdöbbenve nézett rá.

Biztos?

Biztos.

Jólesz Béla figyelmeztetőleg tette hozzá:

Nem lehet pácban hagyni a Terézkét. Ő a Linának a lánya, aki gyerekkorodban a te pelenkáidat mosta.

Értem.

A vezérsugalmazó, hosszas töprengés után, megváltozott tekintettel fordult Balaskóhoz.

Azt hiszem, Balaskó elvtárs, téged félrevezettek. Sajnos, még az olyan kitűnő elvtársak is, mint te, bedőlnek a bűzhödt kispolgáriság miazmás híreszteléseinek, melyekkel szeretné megbontani a proletariátus egységes sorait. Azt a gyárat nem lopták el.

Balaskó csodálkozva nézett Jóleszre.

Hogyhogy nem lopták el? Én a saját szememmel láttam, hogy ellopták.

Nem lopták el.

De ellopták, ha nem hiszed, gyere ki velem, és nézzük meg.

Nem lopták el.

Igenis ellopták.

Ha kételkedsz – mondta Jólesz Ferdinánd –, hallgasd meg Jólesz Teréz elvtársnőt, ő ennek a gyárnak a referense.

Ebből már Balaskó is felfogta a vezérsugalmazó színeváltozásának okait.

Értem. És, szóval, ezek után már nem akarsz harcolni mellettem?

Balaskó elvtárs, te tudod a legjobban, hogy ránk, akik a nép sűrűjéből jöttünk, nem jellemző a Don Quijote-i szélmalomharc.

Vedd tudomásul, Jólesz elvtárs, kemény és kérlelhetetlen kispolgári nyíltsággal mondom neked: aljas strici vagy, és azzal a féltéglával kellene agyonverni, amivel a melledet döngeted.

Jólesz arcán egy vonás sem rezdült.

Nem csodálkozom rajta, Balaskó úr, hogy így hálálja meg a jóindulatunkat. Mi proletárok megtanulhattuk, hogy maguk kispolgári érdekeiket mindig fölébe helyezik a forradalmi mozgalom perspektíváinak.

A dühtől hápogó Balaskó nem tudott válaszolni, kiment, és becsapta maga után az ajtót.

Reményeiben itt is csalatkozva Balaskó utolsó próbálkozásként a legfőbb illetékes tisztviselőt: Kerekes Antal gumiügyi főigazgatót kereste fel. A Főigazgatót azonban nem találta a helyén, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a karját.

A főigazgató elvtárs népszerűségi kiszálláson van.

Mi az a népszerűségi kiszállás?

Még nem hallott róla? Ez a főigazgató elvtárs specialitása.

Újságkivágásokat mutatott, képeket, melyek a főigazgatót ábrázolták munkások között.

Van egy árleszállításnál vásárolt öltönye, ezt havonként háromszor felveszi, és elmegy benne valamelyik gyárba vagy faluba.

Lapozott az előjegyzési naptárban.

Most például a galgahévízi bakterek hívták meg magukhoz ankétra: nem lehetne-e a vonatkerekekre gumiabroncsot szerelni, hogy a vonat ne rázzon annyira. Erről rendeznek most egy négynapos szimpoziont.

Nyugtalanul hozzátette:

Igazság szerint mára már vissza is kellett volna érnie, de úgy látszik, valamiért elhúzódott a szimpózion.

Balaskó elképedt. – Ezért egy főigazgató itt hagyja a hivatalát, és elmegy Galgahévízre?

Persze hogy elmegy. Kell a kapcsolat a tömegekkel.

Balaskó ordítani kezdett, válogatás nélkül szidalmazva a minisztérium egész személyzetét. A titkárnő eleinte még visszafelelt neki, aztán jóindulatú mosollyal a feltaláló vállára veregetett.

Jól van, magának igaza van, rögtön hívok valakit, aki intézkedni fog.

Balaskó magára maradt, még mindig háborogva fel s alá járkált, néhány perc múlva egy fehér köpenyes, jóságos mosolyú férfi nyitott be a szobába. Balaskó ráförmedt.

Maga az illetékes?

Igen, én vagyok az illetékes.

Vegye tudomásul, hogy disznóság az, ami maguknál folyik.

Bár a feltaláló a továbbiakban is a legélesebb kifejezéseket használta, az illetékes arcán nem változott meg a jóindulatú mosoly. Kivárta, amíg Balaskó hátat fordít neki, akkor egy nagy injekciós tűt döfött a fenekébe. A feltaláló megdöbbenve visszafordult, de már nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Az injekció azonnal hatott, kábultan rogyott le az egyik fotelbe. Szemei lezárultak, és úgy érezte, hogy mély, kavargó örvénybe zuhan.

XV.

Álmában Balaskónak úgy tűnt, hogy távolról egy magas, világító körvonalú férfi jön felé, ahogy közelebb ért, látszott, hogy rossz szabású, olcsó, nyilvánvalóan kiárusításnál vásárolt ruhát hord, és arca emlékeztet azokra a képekre, amelyeket a titkárnő mutogatott.

A férfi – amennyire zakója szűk hátrésze megengedte – meghajolt.

Ön Balaskó Pál?

Igen.

Kerekes Antal gumiügyi főigazgató vagyok. A titkárnőm mondta, hogy keresett, de sajnos, éppen kiszálláson voltam. Eljöttem megkérdezni, hogy miben lehetek a szolgálatára.

Balaskó, aki igazságot hajszoló körútján mindvégig erre a kérdésre várt, most úgy meghatódott, hogy alig tudta kinyögni.

Főigazgató elvtárs, elloptak egy gyárat.

A főigazgató haragosan összeráncolta a homlokát.

Melyiket?

A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt.

Azonnal menjünk ki oda.

Hatalmas, fekete autó állt elő, Balaskó a főigazgató mellé ült, néha lopva ránézett, megnyugodva látta, hogy Kerekes arcán egy pillanatra sem enged fel az elszánt harag feszültsége.

Az autó végigsuhant a városon, befordult a Váci útra, kerekei mintha végig nem érintették volna a kocsiút köveit, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” előtt pedig valójában is a levegőbe emelkedett, és átrepült a gyár bejáratát eltorlaszoló törmelékhegyeken, egy könnyebb zökkenéssel ereszkedett le a gyárudvarra.

A főigazgató és Balaskó kiszállt, egy pillanatig mindkettőjüket megdöbbentette az ellopott gyár üres telkének elhagyatottsága, csak később vették észre, hogy az udvar mélyén, túl a lángoló gumicsizmán, két ember áll.

Hogy ne vonják magukra a figyelmet, óvatosan léptek közelebb. Balaskó már félútról felismerte a két embert: egyikük a portás volt, másikuk pedig Kraszner Benjámin, a vak főrevizor. Kerekes szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben, és figyeljék a beszélgetést.

A főrevizor elővette a mellényzsebéből az óráját, és úgy tett, mintha megnézte volna.

Már ennyi az idő? Összegyűltek már a vállalat dolgozói?

Természetesen, főrevizor elvtárs. Fent vannak a kultúrteremben. Ha megengedi, felvezetem.

A portás karon fogta Krasznert, és körbe sétált vele az udvaron. A gyár egykori bejáratánál megmaradt egy lépcső, mint hasonló helyzetben mindig, most is hússzor-harmincszor oda-vissza átvezette rajta a főrevizort, minden fordulatnál megjegyezve:

Tessék vigyázni, mert lépcső következik.

Végül fújtatva megállt.

Itt vagyunk. Tessék leülni az emelvényre.

Kraszner leült a portásasztalhoz, megtörölte izzadó homlokát.

Mondhatom, kérem, hogy elég magasan van a maguk kultúrterme. Egészen elfáradtam.

A portás megrázott egy csengőt.

Kedves elvtársak! Gyárunk dolgozói nevében szeretettel üdvözlöm Kraszner főrevizor elvtársat, és át is adom neki a szót.

Letette a csengőt és tapsolt.

Halljuk! Halljuk!

Kraszner felkelt, és barátságosan integetett az üres udvar felé.

Kedves elvtársak! Mint a munkásmozgalom régi harcosa, sok szenvedésen mentem keresztül, átkergettek már árkon-bokron, sőt réztrombitán is.

A portás udvariasan nevetett és tapsolt.

Hehe, nagyszerű!

Ezeket a szomorú emlékeket csak egyetlen dolog feledteti el velem, ha olyan kellemes bejelentéseket tehetek, mint például ebben a percben. Elvtársak! Örömmel közlöm veletek, hogy munkahelyetek, második otthonotok és büszkeségetek, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” élüzem lett.

A portás felugrott a helyéről, és tapsviharban tört ki.

Éljen! Éljen!

Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ebben nekem is van valami részem. Jelentéseimben kiemeltem, hogy szinte sohasem termeltek selejtet, a munkafegyelem ellen sem merülhet fel kifogás, egységes, jó kollektívát alkottok. Engedjétek meg, hogy a legjobb dolgozóknak én, öreg barátotok és harcostársatok, személyesen adjam át a kitüntetéseket.

Kinyitotta a magával cipelt hatalmas bőröndöt, és kivett belőle egy szalagokkal díszített érmet.

Noch József igazgatónak a „Vörös Macska Érdemrend” a szocialista tulajdon védelméért és hatezer forint pénzjutalom.

A portás odament Krasznerhez, és mint Noch József átvette tőle a kitüntetést és a jutalmat.

Büszke vagyok, Noch elvtárs – mondta a vak főrevizor –, hogy ilyen tanítványokat nevelhettem az országnak, mint te vagy. Csak így tovább, Noch elvtárs. Csak így tovább! Tálas Gyula portás.

A portás felvillanyozva hallotta a saját nevét.

Na végre, egyszer én is kapok valamit.

Kiemelkedő munkafegyelméért és megbízhatóságáért egy forró kézszorításban részesítem.

A portás dühösen kiabált vissza:

Nem vagyok itt. Szolgálatban vagyok.

A főigazgató mindeddig szótlanul figyelte a lejátszódó eseményeket, most előlépett a háttérből, Balaskó követte. Kraszner a léptek zaja felé fordult.

Kérem, ne járkáljanak a teremben. Itt gyűlés folyik.

A főigazgató csendesen kérdezte:

Mi folyik itt, Béni bácsi?

Á, te vagy az, főigazgató elvtárs? Élüzem-ünnepséget tartunk. Ülj ide mellém az emelvényre.

Hol van itt emelvény?

Hol? Itt a kultúrteremben.

Hol van itt kultúrterem?

Hát itt a gyárban.

Hol van itt gyár? Egy csavart sem hagytak.

Rezignáltan hozzátette:

Bár az építőmunkások dolgoznának olyan precízen, mint ezek a tolvajok.

A portás, látva a küszöbön álló lelepleződést, sietve eliszkolt. Kerekes az asztalhoz lépett.

Azt hiszem, Béni bácsi, itt az ideje, hogy nyugdíjba menj.

Egy csomó elbocsátási blankettát vett elő a táskájából, az egyiket kitöltötte, és a vak ellenőr kezébe nyomta, de az nem akarta elfogadni.

De hát hogy mehetnék én nyugdíjba? Énrám még szükség van. Az én szavamat milliók figyelik.

Az üres gyárudvar felé mutatott.

Ott vannak a tömegek, akiket én neveltem.

A főigazgató szánakozva ingatta a fejét.

Kedves jó Béni bácsi! Nincs ott senki sem.

Nem igaz.

Ha nem hiszed, szólj nekik.

Kraszner az üres udvar felé fordult.

Elvtársak! Emlékezzetek a közös harcainkra, emeljétek fel a szavatokat, és ne engedjétek, hogy félreállítsanak engem. Mondjátok ki nyíltan és határozottan, hogy mellettem álltok, továbbra is azon az úton akartok járni, melyen eddig vezettelek benneteket.

Az üres udvar persze nem válaszolt, Kraszner elcsukló hangon folytatta.

Elvtársak! Elvtársak, most szóljatok, később már nem lehet.

Erre sem érkezett válasz, Kraszner megtörten bólintott.

Igen, én is azt hiszem, főigazgató elvtárs, ideje, hogy nyugdíjba menjek.

Az öregember nehéz járással minden kavicsban külön megbotolva hagyta el a gyárudvart, lépteit titokzatos helyről szóló indulók kísérték. A főigazgató sokáig nézett utána, jelezve, hogy nem dönthetett másként. Balaskóhoz fordult.

És maga, Balaskó elvtárs, jelentette másnak is, hogy ellopták a gyárat?

Igen.

Kinek?

Például Jólesz elvtársnak.

A főigazgató elővett a zsebéből egy mikrofont, és beleszólt.

Kéretem Jólesz elvtársat.

A hang félelmetesen felerősödve dörgött az üres udvaron, alig enyészett el, máris megjelent a Jólesz család, sorra bemutatkoztak a főigazgatónak.

Jólesz Teréz.

Jólesz Béla.

Jólesz Mátyás.

Jólesz József.

Jólesz Jolán.

Jólesz Jolán férje, született Pazsiczky László.

Végül maga a vezérsugalmazó nyújtotta a kezét.

Proletár üdvözletem, főigazgató elvtárs. Jólesz Ferdinánd vagyok.

A főigazgató értetlenül nézte a Jóleszek gyülekezetét.

Ne haragudj, Jólesz elvtárs, én csak téged hívattalak, miért hoztad magaddal a családodat is?

Ezek nem a családom, ők az én beosztottjaim.

Értem. Jólesz elvtárs, jelentették neked, hogy ezt a gyárat ellopták?

Jelentették.

És te mit szóltál?

Nézd, főigazgató elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal: ezt a gyárat nem lopták el.

De hát ha nem lopták el, akkor hol van?

Az egész a bűzhödt kispolgári mocsár aknamunkája. Hogy megbontsa a proletariátus egységes sorait.

Mutatóujjával tréfásan fenyegette Kerekest.

Főigazgató elvtárs, ejnye, főigazgató elvtárs! Öntudatosabb proletárnak hittelek, mint hogy felülj ilyen híreszteléseknek. Éppen te, aki…

A főigazgató türelmetlenül közbevágott.

Azt kérdeztem: hol van a gyár?

A gyár itt van a helyén.

Az egyik Jólesz úgy tett, mintha valamilyen hatalmas épületet bámulna.

Milyen szép nagy gyár.

A többi Jólesz azonnal csatlakozott, versengve csodálták a nem létező gyárat.

És ez a rengeteg gép!

Halljátok azt a sok kalapácsot?

Csak kicsit erős a füst. Csípi a szemem.

Tegyünk zsebkendőt az arcunk elé.

Valamennyien az orruk elé tették a zsebkendőjüket, de Jólesz Jolán rájuk szólt.

Elvtársak, ez helytelen. Mi nem kispolgárok vagyunk, akik nyavalyognak, ha meglátnak egy gyárkéményt, nekünk bírni kell a füstöt.

Egyhangúan helybenhagyták, és elvették az orruk elől a zsebkendőt.

Igazad van, Jolán.

Jólesz diadalmas mosollyal fordult a főigazgatóhoz.

Látod, főigazgató elvtárs, én mondtam, hogy a gyár itt van a helyén.

És akkor miért nem látszik?

Azért nem látszik, nehogy felületet adjunk az aljas kéz kezet mos elv és a kispolgári korrupció támadásainak, de a termelés folyik tovább.

Jólesz Teréz egy vaskos paksamétát vett elő.

Tessék, főigazgató elvtárs! Itt vannak a jelentések, a kimutatások és a statisztikák.

A főigazgató belenézett az iratokba.

Csakugyan, minden a legnagyobb rendben van.

Átadta a paksamétát Balaskónak, de a feltaláló elhárította magától, előrelépett.

Kérem szépen, értsék meg: én ebben a gyárban szeretnék dolgozni.

Jólesz kedélyesen vállon veregette.

Miért kell neked, Balaskó elvtárs, pont egy ilyen zajos, füstös üzemben dolgozni?! Kevesen vagyunk virtigli proligyerekek. Nekünk meg kell becsülni egymást. Gyere a főigazgatóságra, az én osztályomra. Most úgyis üresedik nálunk egy állás, Terézkét otthagyta az a nyomorult férje.

Jólesz Teréz hangos sírással a vezérsugalmazó mellére borult.

Ne sírj, Terézke, te az én legkedvesebb unokanővéremnek, Linának vagy a lánya, akit a kapitalizmus farkastörvényei arra kényszerítenek, hogy az utcán árulja a testét. Nyugodj meg, Terézke, nem hagylak bántani. Te, Balaskó elvtárs, elveszed feleségül Terézkét, és holnap már együtt dolgozunk a mi osztályunkon.

A főigazgató ingatta a fejét.

Tévedsz, Jólesz elvtárs.

Miért? Nem hagysz minket együtt dolgozni?

De hagylak. Csak nem a ti osztályotokon, hanem a gyárban. Balaskó elvtárs vezető technikus lesz, ti pedig munkások.

Jólesz méltatlankodva felemelte a hangját.

Hogy értsem ezt, főigazgató elvtárs? Büntetés?

Nem büntetés, Jólesz elvtárs, hanem kitüntetés. A proletariátus nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elveszítsen ilyen harcosokat, mint ti vagytok. Természetesen semmiféle hátrány nem érhet titeket, az eredeti szakmátokba helyezlek vissza benneteket.

Ismét hivatalos papírokat vett elő a táskájából.

Gyertek ide sorjában, mondjátok be, hogy mik voltatok, és én kiállítom az igazolványotokat.

Elsőnek Jólesz Mihály lépett az asztalhoz.

Kosárfonó és kefekötő.

Hol szerezte a képesítését?

Vácon.

Igen, az egy híres kosárfonókat nevelő hely.

Jólesz Teréz következett, szégyenlősen súgott valamit a főigazgató fülébe. A főigazgató rázta a fejét.

Azt, sajnos, megszüntettük.

Magyarázólag mondta Balaskónak.

Ő a Terézke, a Lina lánya.

Jólesz Béla Jólesz Teréz mögé állt.

Együtt dolgoztam Terézkével. Vigyáztam rá.

Sajnos, azt is megszüntettük.

Jólesz Jolán öntudatosan mondta:

Az Oktogonon végeztem föld alatti munkát.

A munkásmozgalomban?

Nem. Egy nyilvános illemhelyen.

A főigazgató elismerően bólogatott.

Nagyszerű család. És te, Jólesz elvtárs?

Itt a piros, hol a piros.

Az micsoda?

A vezérsugalmazó két gyűszűt vett elő a zsebéből, és a portásasztalon kezdte bemutatni egykori szakmáját. Hol az egyik, hol a másik gyűszűt emelte fel.

Itt a piros, hol a piros, megérkezett a kis Monte-Carlo-játékkaszinó Budapestre! A Frédi a csodák csodája, a mesterek mestere. Ma mindenki nyer, elhagyott a feleségem, tönkre akarok menni. Ide jöjjön mindenki, akinek pénze van és esze van, az se baj, ha csak pénze van. Sárgarigó, kanveréb, Gyula bácsi, nyargaljatok közelebb.

Letette a gyűszűket.

Látod, főigazgató elvtárs, erre kényszerítenek engem a kapitalizmus farkastörvényei.

Értem. Szóval, ott tökéletesítetted a stílusodat?

A főigazgató meggondolta magát, és visszarakta a táskájába a hivatalos nyomtatványokat.

Mégsem adok nektek állást. Nem szabadítok ilyen bandát egyetlen gyár nyakába sem.

Nem?

A vezérsugalmazó egy pillanat alatt visszavedlett vásártéri vagánnyá.

Jól van, édesapám, de akkor ne vakeráljatok nekünk arról, hogy itt proletárdiktatúra van. Mikor a melós csórókat most is unplankoljátok, és a burzsuj fejek kapják a rebachot. Almás a hadova. Gyerünk, ürgék!

Jóleszék kivonultak, a főigazgató legyintett.

Nem érdekes. Inkább induljunk, Balaskó elvtárs, és szerezzük vissza a gyárat darabról darabra, és büntessünk meg mindenkit, aki vétkes a lopásokban.

Balaskó boldog mosollyal indult a főigazgató után.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.