Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György: Gumikutya (1967) VII/1. Ellopták a Gumikutya és Gumimacska Trösztöt

2010.06.22

 

A szerző előszava

Ismerem a régi igazságot, hogy amelyik íráshoz előszó kell, azon az előszó már úgysem segít. Mégis ebben az esetben szükségesnek éreztem néhány megjegyzést fűzni munkám elé.

Öt évig dolgoztam ezen a kisregényen - a Kortárs nem tud érte annyi pénzt adni, amennyibe a felhasznált papír került - és még évek fognak eltelni, amíg késznek, vagy legalább is megfelelőnek tekinthetem. Mi az az ok, amiért mégis az olvasó elé terjesztem?

Csak a nyomtatott forma és az olvasók véleménye adhat választ, mennyire sikerült elérni célomat: a pozitív szatirikus hős megteremtését és a környezetével vívott harc ábrázolását.

Erről a témáról még nem írtak elméleti szakkönyvet - akit felkértek rá, tömören csak annyit felelt: bukjon le más! - tehát mégiscsak gyakorlatban illene megoldani a kérdést. Most vegye úgy az olvasó, mintha valamelyik latin klasszikust idéztem volna, sajnos, egy átkozott idézet sem jut az eszembe, és induljunk el a "Gumikutya és Gumimacska Tröszt" felé.

Moldova György

I.

A város középpontjából a 77/A villamos vitt ki Angyalföldre, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” gyártelepére. Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi járgányt.

A közlekedési vállalat szégyellte ezeket a kocsikat, ezért igyekezett lehetőleg eldugni a belső végállomást, hogy minél kevesebben lássák őket. Különböző bérházak hátsó udvaraiból, pincéiből indultak a kocsik, míg meg nem találták a végleges indulási helyet a Budapest Építészettörténeti Kiállítás nagytermében, ahol csakugyan soha egy lélek sem járt.

A vállalat szégyenkezése nem volt egészen alaptalan: ezek a járgányok műszakilag valóban egy kissé elmaradottnak tűntek. Reggelenként kurblival kellett beindítani őket – a motor ilyenkor a Rákóczi-indulót játszotta –, estére viszont a kocsik annyira bemelegedtek, hogy nem akartak megállni, vascsövekkel kellett szétverni a transzformátort.

A menetidő fokozatosan felemelkedett két és fél órára, sőt télen négy órába is beletellett, amíg kiért a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ig. Ugyanis az öreg kocsik könnyen kisiklottak a fagyos pályán, a kalauz egy önborotva-készülékkel a járgány előtt haladt, és levakarta a jeget a sínekről.

A kocsi hátsó peronján a Szabó Ervin Könyvtár egyik részlege működött, az út tartamára kölcsönöztek könyveket, sokan olvastak, egy fiatal munkás, aki később szédítő tudományos karriert futott be, a Nobel-díj átvételekor kijelentette, hogy széleskörű ismereteit jórészt a 77/A villamoson szerezte, munkahelyre menet és jövet.

Ezen a járaton jórészt a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásai utaztak, külföldi turistákat ritkán hoztak errefelé az idegenvezetők, igaz, hogy nem túl sok érdekeset tudtak volna mutatni ezen a környéken.

A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyáltalán nem különbözött a többi angyalföldi üzemtől. Rozsdás ablakrácsaival – melyek titokzatos módon füstöltkolbász-szagot árasztottak magukból – beilleszkedett a széles, poros utca egységes színébe.

A bejárat fölött a homlokzaton rajta maradt a régi tulajdonosoknak: „Katz és Grossartig”-nak a neve. Ezt egyébként a gyártmányokon is feltüntették, mert a külföldi cégek csak a régi, megbízható „Katz és Grossartig” márkával vették át a gyár készítette gumiállatokat. Később egyáltalán nem vették át, de akkor már senki sem tartotta fontosnak, hogy a márkán változtasson.

A kapu elé a szemközti „Fa- és Fémkutya Kombinát” rakta le dombokban a törmelékeit – éppúgy, mint a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” az átellenes oldalra. A dombokat természetesen senki sem hordta el, egy idő múlva, ha akarta, se tehette volna meg, mert már feltüntették őket a katonai térképeken is mint fontos tájékozódási pontokat.

A szakszervezet kiharcolta, hogy egy segédmunkás csákánnyal minden reggel lépcsőket vágjon a dombokba, így a dolgozók viszonylag könnyen át tudtak kelni rajtuk. Később a dombokon kikeltek az elköpködött narancsmagok, és valóságos narancsfa-erdő borította el a törmeléket, az illetékesek komolyan foglalkoztak azzal a tervvel, hogy a dombokat Állami Nemzeti Parkká nyilvánítsák.

A gyárudvar viszont annál rendezettebb képet mutatott. Az udvar fölé emelkedő tornyon ugyan még 1921. december 4-én megállt az óra, azóta egyfolytában fél hatot mutatott, a szerkezetet nem hozták rendbe, de a mutatókat naponta gondosan kiszidolozták. Finom pasztával felkenték a kövezetet is, a gyári táppénzcsalók megszokott trükkjei közé tartozott, hogy néhányszor végigsétáltak az udvaron, előbb-utóbb elcsúsztak, és eltörték a kezüket vagy a lábukat.

A szakmunkásgárda méltó volt ehhez a környezethez. Nem tűrt el semmiféle rendbontást. Szabályszerűen tíz perccel a munkakezdés előtt mindenki megjelent, kikészítették az aprópénzt, és osztottak, mire a duda megszólalt, a hívó már nyúlt is a talonért. Ezentúl a példás csendet legfeljebb egy-egy segédmunkás fegyelmezetlen kiáltozása zavarta meg, aki bent az öntőteremben megégette magát a forró gumimasszával.

A szakmunkások minden órában tíz percre letették a kártyákat, nyújtózkodtak, és bementek dolgozni a műhelyekbe, gondosan ügyeltek azonban, hogy legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal teljesítsék túl a normát.

Az szinte magától értetődik, hogy ez a becsületes munkamorál egységes, jó kollektívát hozott létre. A munkások szervezetten jelentek meg a Vörös Gumi FC mérkőzésein, biztatásuknak volt köszönhető, hogy a gyári futballcsapat feljutott a hatodik osztályból az ötödikbe. Fizetésük négy százalékát leadták a „névnapalapra”, ugyanis minden munkatársuk nevenapját megünnepelték a hűvösvölgyi Nagyvendéglőben, kugli- és snapszliversennyel, utána baráti vacsorával.

Ha egy-egy szakmunkás nyugdíjba vonult, a gyártól aranyozott kártyacsomagot kapott ajándékba, ezenkívül továbbra is bejárhatott ultizni, azzal a megszorítással, hogy havonként legfeljebb ötszáz forintot nyerhetett.

Öregbítette a Tröszt hírnevét, hogy öntudatos munkásgárdája élen járt a szocialista temetkezés bevezetésében, pedig ez halottanként 300 forintjukba került, ugyanis ennyit kellett fizetniök a sírásóknak, akik a tanácsi búcsúztató után kiásták a koporsót, hogy a pap beszentelhesse, mielőtt újból eltemetik.

Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben többet loptak volna, mint más hasonló gyárakban. Az igaz, hogy otthon a Tröszt munkásainak családjában szegény gyereknek számított, akinek nem volt legalább száz-százötven gumikutyája és ugyanannyi gumimacskája, de Pipás Zsiga, a régi igazgató, joggal állapította meg: „A csokoládégyári munkásoknak sem kell levéltetűket fogni, ha egy kis édességhez akarnak jutni.”

Így zajlott az élet a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben, és joggal lehetett remélni, hogy az üzem egykor majd a korszerűtlen technológia derűs aggkori végelgyengülésében múlik ki a világból, mikor egyik nap Pipás Zsiga váratlanul lebukott.

Az történt, hogy egy miniszteri látogatás alkalmával a miniszter a nagy futószalagterembe akart menni, de Pipás Zsiga tévedésből az üzemi konyha burgonyaraktárába vezette. Hiába védekezett, hogy ő sem ismerheti töviről hegyire az egész üzemet, még aznap áthelyezték Balmazújvárosba tejellenőrnek, utódjául Noch Józsefet nevezték ki.

II.

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch Józsefről.

Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont, ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember, minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.

Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.

Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat: ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné vált a külvilág számára.

A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított parkolóhelyen ereszkedett le.

Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem fejezett ki.

Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”

Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.

Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket ugyanarra a könyvre.

Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem kér érzéstelenítést foghúzáskor.

Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre, most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”

A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani, néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.

A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.

Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató közvetlenül saját irányítása alá rendelte.

A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy gépszakértő munkáját is.

Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait, bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.

Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.

Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották volna, állandó baleseti forrásokat képezve.

A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak sercegése és az összeadó gépek csattogása.

Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő transzparens.

A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta, negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.

III.

Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.

Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.

Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.

Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.

Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.

Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.

Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.

Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.

A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.

 

 

Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.

Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.

Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.

Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.

Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.

Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.

Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.

1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.