Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György: Gumikutya (1967) VII/3. Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország

2010.06.22

VII.

A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen. Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában, már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.

Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.

Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.

Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.

A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.

Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.

Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.

Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.

Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!

Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.

Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?

Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.

De hát ha egyszer nincs vízisí?!

Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.

A vezérsugalmazó felemelte a hangját.

Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!

Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.

Hallgatlak, Balaskó elvtárs.

Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.

Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.

Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.

A Balaskót kísérő csoportra mutatott.

Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.

Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.

Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?

Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.

Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.

A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?

Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.

Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.

Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.

Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.

VIII.

Balaskó talán még fel se szállt az autóbuszra, mikor Nochot egy beépített embere már értesítette a fenyegető veszélyről. Az igazgató azonnal megtette a szükséges intézkedéseket. A törmelékhegyről lefelé ereszkedő Balaskót négy markos szállítómunkás várta az ellopott gyár kapuja helyén, megragadták az ijedtségtől megdermedt feltalálót, és helikopteren a „Megkísértő Villá”-ba vitték.

Mivel az idő már későre járt, a feltalálót egy hálószobába zárták, mely fényűző kényelemmel volt berendezve, de Balaskó, az átélt eseményektől elképedve, így is ébren töltötte el az éjszakát. Kilátástalan helyzetében egyedül az vigasztalta, hogy legalább a gumimuskátlit nála hagyták.

Csak reggelfelé aludt el, de hamarosan felverték álmából. Közölték vele, hogy nem kap reggelit, mert megkísértési eljárásnak vetik alá, és ennek során néhány vizsgálat csak éhgyomorra eszközölhető.

Először a társalgóba vezették, ahol Noch bizalmi embere: Momentán professzornő – valódi nevén Méliusz Edit – hallgatta ki. Balaskó nem tudta, hogy a csinos, 35 év körüli, szőke nő személyében a századunkban már oly ritka enciklopédikus tudóstehetségek egyikével áll szemben.

Méliusz Edit első publikációi: a halmazfizika tárgykörébe vágó „Zweihundert Experimente” és a posthegeliánus formalista logikát leleplező „Neoracionalista Antitézis” szinte forradalmasították az illető szaktudományokat. De Edit balszerencséjére a művek megjelenése idején mind a magyar halmazfizika, mind a magyar formális logika ellenes tudomány még gyerekcipőben járt, nem tudtak mit kezdeni a felvetett új gondolatokkal.

A sikerek nem jutottak túl a tudományos elismerés síkján, nem jártak olyan eredményekkel, mint amilyeneket a törhetetlen cipőpertlivég feltalálása okvetlenül meghozott volna. Edit még ahhoz sem jutott hozzá, hogy önálló lakást vásároljon, továbbra is öt nővérével lakott együtt és öt sógorával, akik éjszakánként felváltva tettek kísérletet, hogy megerőszakolják.

A fiatal, csinos nő, aki a magánéletben oly tapasztalatlan volt, mint kollégái, az anekdoták szórakozott professzorai, elviselhetetlennek találta ezt a helyzetet, de csekély fizetéséből nem tudott öröklakást vásárolni.

Hogy legalább a halála után találjon valahol állandóságot és nyugalmat, a Farkasréti temetőben egy öröksírboltot akart venni, a temető gondnokságán azonban közölték vele, hogy a bérlet csak ötven évre szól, utána innen is kirakják.

Ez adta meg a végső lökést Méliusz Edit elhatározásához: szakít eddigi életformájával, megpróbálja az öröklakás árát valamilyen hazárdjátékon összenyerni.

Ezentúl munkáját alárendelte szenvedélyének. Félelmetes matematikai tudását különféle kollektív totószelvénykulcsok és lottó variációs rendszerek kidolgozására használta fel, intuíciója ezentúl lángeszű hipotézisek helyett egy-egy lóversenyfutam győztesének megtippelésére irányult.

A főváros egyetlen, illegális kártyaklubjában is megpróbálkozott. Ez a klub egy magánlakásban működött, a klub címét a főbérlő és a játékosok szigorúan titkolták, így legfeljebb, ha százötvenezren ismerték a városban, természetesen a rendőrséget nem számítva.

A klub specialitásai közé tartozott, hogy a kártyalapokat mikroszkopikus finomságú pontozás vagy különleges sugárbehatások helyett, melyek kitapinthatóvá teszik a kártya jelzéseit, egyszerűen fokhagymával cinkelték, szimbolikusan érzékeltetve a klub magyar nemzeti jellegét, valamint a Budapest és Monte-Carlo közti távolságot. Egy-egy parti sorsát a jobb orr döntötte el, és a szaglószerveknek ebben a csatájában Edit végül is alulmaradt.

Képességei a hazárdjátékok szokatlan területén amúgy is cserbenhagyták őt, elegendő volt néhány hét, hogy elveszítse azt az összeget, melyet tízévi fizetésének betáblázásával vett fel munkatársaitól. Végső kétségbeesésében hivatalos pénzhez nyúlt, de ezt is rövid idő alatt eljátszotta.

Edit a börtöntől csak azért félt, mert úgy hallotta, hogy a rabokat nem engedik cigarettázni. Utolsó százforintosán húsz doboz cigarettát vásárolt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott egész addig, amíg össze nem esett. Bízott benne, ha nikotinmérgezéssel kerül be a börtönbe, egy ideig nélkülözni tudja a dohányfüstöt.

Szabadulása után csak papírtépőként tudott elhelyezkedni egy hivatalban, a hivatal eredetileg egy új ollót akart vásárolni, de Méliusz Edit olcsóbbnak bizonyult. A professzornő ezen a helyen kapta a Momentán melléknevet.

A személyi igazolvány adatfelvételekor arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, önérzetesen azt felelte: momentán papírtépő. A tisztviselő a megfelelő rovatba a „momentán” szót írta be. Edit nem tiltakozott, belátta, hogy ez a megjelölés pontosan illik egész egzisztenciájára.

Reménytelennek látszó helyzetéből Noch József szabadította ki, aki valaha egész alacsony beosztásban dolgozott a professzornő keze alatt. Noch akkor már megkezdte a felnyomulást, már középszerű beosztásban helyezkedett el, kapcsolatai pedig hivatali hatáskörén is messze túlterjedtek.

Noch el tudta intézni, hogy Méliusz Edit bekerüljön felügyelőnek egy éjszakai mulató illemhelyére, ahol a külföldiek valutában adták a borravalót. Amit tudományos pályán nem tudott elérni, az itt végre sikerült, hamarosan összeszedte az öröklakás árát.

Noch emelkedésével párhuzamosan ívelt felfelé a professzornő sorsa is. Mikor Noch specializálta magát gyárak ellopására, végképp maga mellé vette Momentánt, ő dolgozta ki a gyárak szétszedésének modern technológiáját, melynek segítségével, például a „Kéményseprőgolyó Gyár”-ban még a lebetonozott alapokat is sikerült ellopni.

A „Megkísértő Villá”-t is a professzornő hozta létre, ő tervezte a berendezéseket és a gépeket, továbbá személyesen foglalkozott azokkal az egyénekkel, akiknek meggyőzését Noch különösen fontosnak és nehéznek ítélte.

Balaskó két okból került ebbe a kategóriába. Egyrészt, mert eddigi életútja alapján feltételezhető volt, hogy makacsul ragaszkodik majd a gyár ellopásának bejelentéséhez, másrészt azért, mert Nochot beépített embere tájékoztatta a gumimuskátliról, és a találmány felkeltette az igazgató figyelmét.

Észrevétlenül letöretett egy levelet a növényről, és alaposan megvizsgáltatta Momentánnal, a kapott kiváló eredmények csak tovább fokozták az érdeklődését.

A professzornő azt hitte, hogy főnöke talán gumigyártással kíván foglalkozni, de Noch elhárította ezt a feltételezést, homályos utalások formájában néhány újszerű területet jelölt meg a gumimuskátli alkalmazására.

Például – úgy gondolta – nagy pénzeket fizetnének a gumimuskátli egyetlen leveléért ingatag állású hivatalnokok, mivel úgy odaragaszthatnák magukat az íróasztalukhoz, hogy legfeljebb sebészi beavatkozással lehetne elválasztani tőlük. Momentán nem értette, hogy Noch miért nem veszi el erőszakkal a találmányt, hiszen Balaskót a hatalmában tartja, de Noch ennek a módszernek még a gondolatát is visszautasította. Meg volt győződve, hogy semmi sem gyakorolhat nagyobb nyomást a túlzottan becsületes akadékoskodókra, mint a valóság szigorúan objektív feltárása. Kérte Momentánt, ő is ezt tartsa szem előtt, mikor foglalkozik Balaskóval.

IX.

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.

A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.

Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.

Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt, ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.

Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.

Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi alappal rendelkezik.

Momentán most Balaskót vette elsőnek.

Foglalkozott ön marxizmussal?

Balaskó büszkén kihúzta magát.

Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.

Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.

Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy „Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és akkor…”

Momentán csodálkozva kérdezte:

Mi az, hogy „és akkor…”?

Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.

Kitűnő. És mit tud még?

– „Hazánk nem rés, hanem…”

Balaskó elhallgatott.

Momentán sürgette:

Hanem mi?

Balaskó vállat vont.

Nem tudom, itt is lap vége volt.

Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító jellegű könyvében.

A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.

A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái, például egy gyár.

Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját. Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.

Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa” ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.

Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké, Tolvajoké.

A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi kategóriával kapcsolatban.

A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek. Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.

Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges formák kíséretében történt.

A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet iktattak be.

A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel. Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák. Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a hivatali ranglétrán.

Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.

Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is nemmel válaszoljon.

Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak. Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.

Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető összes kísértéseket.

A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az életét.

Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá, hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél próbálja ki a találmányát.

A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak, mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.

Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.

Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen, mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.

Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.

Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.

De múltja talán van?

A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt. Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.

Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:

Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül, hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.

X.

A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.

– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.

Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:

Melyik tetszett, Balaskó úr?

Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.

Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.

Nem kell.

Ez a legutolsó szava?

A legutolsó.

Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.

Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.

Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.

Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?

Mit?

Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?

Balaskó eltöprengett.

Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.

Egy leosztás tíz forint.

Nincsen csak négy forintom.

Majd megadja.

Miből?

Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.

Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.

Hány lapot kér?

Egyet.

Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.

Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?

Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?

Kérek. Ohne ász. Még egyet.

Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.

Huszonhárom. Fuccs.

Tíz forinttal jön.

Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.

Tulajdonképpen irigylem magát.

A feltaláló keserűen elhúzta a száját.

Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?

Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?

Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.

Miért fontos ez magának?

Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.

De hát maga mit kap ebből?

Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.

A kártyáira nézett.

Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.

Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.

Noch József vagyok.

Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.

Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.

A feltaláló felé fordult.

Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.

Nem, nem ért semmiféle veszteség.

Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.

Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.

Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.

Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?

Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.

A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.

Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.

Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.

Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.

Balaskó védekezett.

Szerintem kopott, de tisztességes.

Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.

Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.

Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.

Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?

A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.

Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.

Balaskó ingerülten közbevágott.

Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.

Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.

Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?

Bólogatott.

Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.

Balaskó gúnyosan mosolygott.

Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.

Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.

Noch a mellére tette a kezét.

Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?

Noch elutasító mozdulatot tett.

Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.

Miért volna különb?

Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.

Nagyokat fújt.

Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.

Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.

Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!

De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.