Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György: Gumikutya (1967) VII/2. Csak ne legyünk maximalisták, Balaskó elvtárs

2010.06.22

IV.

Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?

A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.

I. Tudományos szakértői véleményezés.

II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.

III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.

IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.

A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.

A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.

A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.

Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.

Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.

A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.

Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.

Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.

Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.

A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.

Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.

Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.

Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.

A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.

Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.

Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.

Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.

Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.

Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.

A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.

Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.

Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.

A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.

V.

Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és „nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et, mikor Balaskó benyitott hozzá.

Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.

Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.

Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.

Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.

Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.

De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.

Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.

De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.

A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.

És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?

Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?

Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.

Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?

Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.

Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.

Lágymányosi felemelte tekintetét.

Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.

Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.

Legyetek nagyon-nagyon boldogok.

Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.

Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.

Lágymányosi arca elkomorult.

Milyen találmányt?

Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.

Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.

De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!

Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.

A szakértők is elfogadták.

Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.

Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.

Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?

Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.

Nincs igazad, Balaskó elvtárs.

Újból megnézte a találmány kísérőlapját.

Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.

Arca hirtelen felragyogott.

Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.

Felemelte a mutatóujját.

De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.

Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.

Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?

Meg – felelte Balaskó szomorúan.

Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.

Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.

De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.

VI.

Balaskó útja a „Gumiáru Elvi Kalkulációs Központjá”-ba vezetett. Mivel a minisztérium összes szervei közül éppen a Központ működése igényelte a legnagyobb rálátást a problémákra, az épület tornyában helyezték el.

A Központ felszerelése is jelezte az elvégzendő feladatok fontosságát. Az előtérben elektromos agyak nyitották és csukták az ajtókat, elektromos kezek adtak tüzet a rágyújtó vendégeknek, a falakat körbefutó polcokat gazdasági szemlék bekötött évfolyamai borították.

A belső szobákban a telexek kígyózó papírszalagjai közölték, hogy változnak az árak a világ legkülönbözőbb tőzsdéin és piacain, a magyar gazdasági helyzet alakulását pedig egy különleges grafikonrendszer ábrázolta. A gyárak óránként közölték a termelési mutatókat, a teljesítményből a gép huszonöt százalékot levont, a selejthez öt százalékot hozzáadott, s az így nyert adatokat összegezve kivetítette.

A lenyűgözött Balaskó csak a termek közepén mert menni, és félve kopogtatott be Buzás Dezső főkalkulátorhoz, elképzelte, hogy a Központnak ebben a legfontosabb szobájában milyen bonyolult technikai berendezés működhet.

Legnagyobb meglepetésére a teremben csak egyetlen kis gépet látott, mely a főkalkulátor asztalán foglalt helyet. A gép hosszú és sűrű, fekete szőrnyalábból állt, melyhez egy gépíró berendezés csatlakozott. Buzás simogatta a szőrnyalábot, erre az impulzusra az írószerkezet folyamatosan jegyzett. A főkalkulátor büszkén mutatott a gépre.

Elektromos szakáll. Az egyetlen komoly segítőeszközünk a kalkulációban. A többi gépünk adatait lehet így is, úgy is magyarázni, de három szakállsimítás véglegesen megold egy elvi problémát.

Felnézett.

Egyébként mit kíván?

Balaskó előadta jövetele célját, és bemutatta a gumimuskátlit. A főkalkulátor éppen azt kifogásolta, ami a találmány legnagyobb értékének látszott: az olcsóságát. A feltaláló ott a főkalkulátor előtt kiszámította, hogy a gumimuskátli nedvéből készített gumilabda önköltsége nem érné el az ötven fillért. Buzás megsimogatta az elektromos szakállt, egy pillantást vetett az írószerkezet feljegyzésére, és megrázta a fejét.

Értse meg, ez nem számít.

Hogyhogy nem számít?

A mi árrendszerünknek nem az az alapja, hogy az árut annyiért adjuk, amennyibe az előállítása került.

Miért nem?

Mert csak így tudjuk elkerülni az ösztönös gazdasági erők érvényesülését, melyek a piac teljes anarchiájához vezetnének. Nálunk az árak igazságosan kiegyenlítik egymást. Például a cipőkrémgyár olcsóbban tudja előállítani a barna cipőkrémet, mint a feketét. Na már most, hogy ne jussanak jogosulatlan előnyhöz azok, akik állandóan barna cipőben járnak, tehát olcsóbb cipőkrémet használnának, egy szintre hoztuk a két cipőkrém árát.

Keresgélt az iratai között.

De vannak ennél bonyolultabb példák is. Például tavaly újféle sapkát terveztettünk a női ballonkabátokhoz, japán bambuszpálcika merevítéssel, kétoldalt alaszkai vízigyöngyökkel. A gyárnak darabonként 214 forintjába került, de hogy a kereskedelmet ösztönözzük, 24 forintban állapítottuk meg az árát. Ezt a különbséget valahol be kell hoznunk, a gumilabda önköltségi ára 3 forint, eddig tízért adtuk, most felemeltük tizenötre.

Hát adják tizenötért a gumimuskátliból készült labdát is.

A főkalkulátor megsimogatta a szőrnyalábot, elolvasta az elektromos szakáll véleményét, és elnézően mosolygott Balaskóra, mintha egy gyereknek kellene megmagyarázni valamit.

Sajnos, nem ilyen egyszerű. Mi a felettes szervektől egy meghatározott kulcsot kapunk, amennyivel beszorozhatjuk az önköltséget. A gumilabdánál például öt a szorzószám. Ha a gumimuskátli nedvéből készítenénk egy labdát ötven fillérért, a szorzószám változatlan maradna, csak 2,50 forintért adhatnánk el, míg a mostani 3 forint önköltségű gumilabdáért 15-öt kérhetünk. Ha elfogadnánk a maga felelőtlen újítását, milliókat fizetnénk rá.

A főkalkulátor természetesen nem volt hajlandó előhívni a piros színt a lakmuszpapíron, helyette lúgba mártott ecsetet húzott végig rajta.

Balaskó a folyosón összegezte az eddigi eredményt: a szakértők pirosa és Lágymányosi valamivel nagyobb, mint fél pirosa állt szemben a főkalkulátor kékjével és Lágymányosi valamivel kisebb, mint fél kékjével. A végső döntés tehát az utolsó állomásra maradt a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetőjére, Kunfalvi Huba főkonstruktőrre.

Kunfalvi szóba sem akart állni Balaskóval, kijelentette, hogy a gumimuskátli nem tartozik a profiljukba. Balaskó hiába próbálta bizonygatni, hogy utóvégre a gumiállatok is gumiból készülnek, Kunfalvi elutasította ezt a naiv feltételezést.

Először is – mondta – a gumiállatok nem gumiból készülnek.

És szekrényéből sorra kivette az állami gumiipar által 1945 után készített gumikutya konstrukciókat. Elsőnek egy arányos alakú, megnyerő külsejű gumikutyát mutatott fel:

1945-ös keltezésű, „Építjük a nép országát” elnevezésű gumikutya. Minden részletében elhibázott, maximalista konstrukció. Összetételére nézve százszázalékos gumi, ami nyersanyag szempontjából megengedhetetlen, tud ugatni és ugrálni, ez pedig politikai szempontból helytelen. Hamarosan be is vontuk az üzletekből a megmaradt példányokat.

Egy darabosan megformált, szürkére festett, de még úgy-ahogy elfogadható külsejű kutyát emelt le a polcról.

Már valamivel megfelelőbb az 1950-es évjáratú „Dicsőség a sztálini műszaknak” elnevezésű gumikutya. Nem tud ugatni és ugrálni, de egy pozitív dinamikai módosítás is megfigyelhető rajta: tudja a farkát csóválni.

Elégedetten rakta vissza a kutyát a polcra.

Sokan talán beérték volna ennyivel, de az én vezetésem alatt álló alkotó konstrukciós kollektíva tovább kutatott. Felfedeztük, hogy a gumiállatok készítésénél ki lehet iktatni a gumit. Elegendő alapanyagot nyerünk, ha a régi gumikutyákat és gumimacskákat összedaráljuk, és a szükségletnek megfelelően fával kiegészítjük. Kutatásaink eredményeként létrejött az össznépi általános fakutya.

És alig titkolt büszkeséggel letett az asztalra egy merev tartású, bamba tekintetű fakutyát. Balaskó felkiáltott:

De hiszen ez ronda, gusztustalan!

A főkonstruktőr erélyesen letorkolta.

Csak ne legyünk olyan maximalisták, Balaskó elvtárs! A mi népünk elvesztette a muhi csatát, a mohácsi vészt, az első és második világháborút, ezek után legyünk nagyon is elégedettek, ha minden dolgozónk gyerekének kezébe egy fakutyát tudunk adni.

Felállt a székről, a lakmuszpapírt elutasítólag lúgba mártotta, és sajnálattal közölte, hogy nincs ideje tovább foglalkozni Balaskóval. Az előszobában ugyanis kint várakozott egy építész, és Kunfalvi sürgősen meg akarta beszélni vele, hogy új villája előtt a kutyaházba miniatűr XVIII. Leó-korabeli heverőt tegyenek, vagy beérjék egy modern csővázas rekamiéval.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.