Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György: Gumikutya (1967) VII/6. A levegő aljasságtartalma három ezrelékkel fokozódott

2010.06.22

XVI.

Balaskó egy fehérre meszelt szanatóriumi szobában tért magához. Megdörzsölte az arcát, körülnézett – mintegy az álombeli főigazgatót keresve –, de legnagyobb csodálkozására csak egy ápolónőt látott.

Hol vagyok?

Azonnal jön a főorvos úr.

Megnyomott egy jelzőcsengőt, kisvártatva rángatódzó fejű, ideges férfi nyitott be.

Doktor Ebszőnyi Zoltán főorvos vagyok.

Ebszőnyi körbe mutatott.

Magának őrült szerencséje van, Balaskó elvtárs, hogy ide került.

Balaskó szemével követte a főorvos mozdulatát, csak most vette észre az ablakra szerelt rácsokat.

De hiszen ez bolondház!

Ez nem bolondház, ez a „Társadalomlélektani Intézet” kórházának idegosztálya. Ide nem kerülhet be akárki. Itt csak azokat a betegeket gyűjtik össze, tanulmányozás céljából, akiknek a rögeszméi, hogy úgy mondjam: társadalmi-politikai eredetűek. Érti?

Nem.

Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet. Valaki azt képzeli magáról, hogy ő paradicsom.

De hát hogy képzelhet valaki ilyet?

Ebszőnyi elnézően mosolygott.

Az emberi szervezet, kedves barátom, sokkal bonyolultabb, mint ahogy a naiv materializmus feltételezi. Gondolná-e rólam például, hogy az én egyéniségem uralkodó eleme a cin?

Nem gondolnám.

Márpedig így van. Szerencsére én korán felismertem, és ehhez alkalmaztam egész életmódomat. Nem eszem savas ételeket, mert ez oldja a cint, viszont mértékletesen fogyasztok Sidolt, és a jobb közérzet kedvéért kiköltöztem Cinkotára.

Türelmetlen kézmozdulatot tett.

De most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti példánkhoz, tegyük fel, hogy valaki paradicsomnak képzeli magát. Ha ez a paradicsom rendes, közönséges paradicsom, akkor nem érdekel minket. Az illető a Lipótmezőre kerül vagy valamelyik gyümölcs- és zöldségboltba.

Felemelte a hangját, jelezve, hogy most tér rá mondanivalójának a lényegére.

De ha olyan paradicsomnak képzeli magát, melyet egy téeszcsében termesztettek, akkor a dolog társadalomlélektani vonatkozással bír, és a beteget mi vesszük megfigyelés alá. Például egy szobába tesszük egy olyan beteggel, aki paprikának képzeli magát, és így értékes tapasztalatokat gyűjtünk a szocialista lecsó lélektanáról, melyeket mezőgazdaságunk előnyösen fel tud használni. Most már érti?

Most már igen.

Ebszőnyi belekarolt Balaskóba, és kisétáltak a folyosóra.

Most pedig, ha megengedi, Balaskó úr, gyakorlatban is bemutatnám intézetünket, mely egy időre önt is vendégül látja.

Egy ráccsal lezárt ajtóra mutatott.

Ezen a részlegen helyezkedik el az átmeneti osztályunk, általában ide kerülnek a frissen beszállított páciensek.

A rács mögött a szoba majdnem teljesen üres volt, csak az egyik sarokban ült egy kényszerzubbonyba kötözött férfi.

Jelenleg csak ez az egy beteg tartózkodik itt, sajnos, ő viszont rendkívül súlyos esetnek látszik

Mivel került be?

Galgahévízről, a „Galgahévízi bakterek gumiügyi szimpozionjáról” szállították be hozzánk. Az őrülete rendkívül érdekes körülmények között nyilvánult meg. Képzelje el: egy csomó elegánsan öltözött bakter között megjelent ez az alak árleszállításnál vásárolt öltönyében, és kijelentette magáról, hogy ő a gumiügyi főigazgató. Persze, a bakterek azonnal értesítettek minket. Tekintettel a magas állami tisztségre, melyet rögeszméül választott, úgy gondoltam, betegsége a mi intézetünk hatáskörébe tartozik. A legmodernebb kezelést alkalmaztuk: leírattuk vele százszor, hogy „nem én vagyok a gumiügyi főigazgató”, borsóra térdepeltettük, de ez a módszer, sajnos, nem vezetett eredményre, még mindig kényszerzubbonyban kell tartanunk.

Beszélhetnék vele? – kérdezte Balaskó.

Kérem. Bár, véleményem szerint, meglehetősen közönséges és átlátszó rögeszmével állunk szemben.

Balaskó belépett a szobába, és megállt a kényszerzubbonyba öltözött férfi előtt.

Jó napot kívánok, főigazgató elvtárs.

A férfi gyanakodva nézett vissza rá.

Maga gúnyolódik, vagy ismer engem valahonnan?

Ismerem magát, Kerekes elvtárs.

Nem tudna segíteni rajtam?

Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?

Igaza van.

A főigazgató felsóhajtott.

Az az átkozott ruha okozta a vesztemet.

Miért kell ilyen ruhát hordani?

Maga ezt nem érti. Az én beosztásomban már folyton bizonyítani kell, hogy nem szakadtam el a néptől, és én ezért mindent meg is teszek. Tizenhat svájcisapkám van, de nincs egyetlen kalapom sem. Direkt foltos nadrágokat csináltatok, pedig egy igazán valósághű folt többe kerül, mint egy egész nadrág.

És miből gondolja, hogy így kell megnyerni a nép bizalmát?

Saját magamról tudom. Ha valaki foltos nadrágban jön be hozzám, nekem okvetlenül az az érzésem támad, ez az ember a nép közül való, tehát igaza kell hogy legyen.

Nem volna helyesebb inkább a szándékaikat, céljaikat megvizsgálni?

Nem. Elemzésekben, mérlegelésekben mindig lehet tévedni, de a rongyos nadrág, az csalhatatlan jel.

Balaskó még szeretett volna beszélni a főigazgatóval, de Ebszőnyi sürgette, így kénytelen volt elbúcsúzni.

Az intézet következő terme az úgynevezett „alvó szoba” volt. Azért rakták ezt az intézményt az újoncokat fogadó szárnyra, mert a további kezelések hatékonysága nagymértékben függött a páciens kipihentségétől.

Az eddigi éles neonvilágítást hangulatos olvasólámpák váltották fel, az egész terem kellemes félhomályba burkolódzott. Egy kivételével valamennyi ágyon feküdtek, a szabad ágyat Ebszőnyi nyájas unszolására Balaskó foglalta el.

Mikor elhelyezkedett, egy emeltyű lenyomásával a szobában létrejöttek az elalvás ideális feltételei. A teljes csöndben magnószalagról esőkopogás szűrődött be, egy másik magnószalag pedig azt ismételgette: „Nem számít, nem számít, nem számít!”

A legtöbben már erre elaludtak, csak Balaskó nyitotta ki megrögzött esti szokásból az éjjeliszekrényen elhelyezett rádiót.

A bemondó csupa megnyugtató hírt olvasott fel. Például a megszokott fordulat helyett, hogy valamelyik országban egy katonai junta vette át a hatalmat, és néhány ezer embert kivégeztetett, ez a speciális rádió azt közölte: gyógyszerészekből álló junta vette át a hatalmat, és diktatórikus módszerekkel fluort kevert az ivóvízbe, hogy meggátolja a lakosság fogszuvasodását.

Ezután egy döntetlenül végződő barátságos sakkmérkőzésről adtak helyszíni közvetítést. Balaskó elálmosodott, még egy pillantást vetett az újságra, melyen öthasábos főcím közölte: „Ma semmi sem történt, holnap akár meg se jelenjünk”, és jóleső bágyadtsággal oldalt hajtotta a fejét.

Hamarosan minden páciens elaludt, legtöbbjüket álmukban is tovább foglalkoztatták éber állapotuk gondjai, nyugtalan pózokba merevedtek, vagy dobálták magukat, azonban ahogy kihunytak a hangulatlámpák, működésbe lépett az álomirányító berendezés.

A leginkább ventillátorhoz hasonlító mennyezetre felfüggesztett nagy pszichomágnes lassan körözött az alvók feje fölött, álmaikból kivont minden félelmetesét és nyugtalanítót. Testet öltött zöld színű félelmek és sárga anyagi gondok szálltak lebegve a pszichomágnes felé, majd egy lélegzet legmélyéről piros szerelmi bánat emelkedett utánuk. A mágneshez szerelt őrlőberendezés pillanatok alatt valamennyit porrá aprította.

Megszabadulva ezektől a terhektől, az alvók arca kisimult, könnyű félmosoly ült ki rájuk. Egy óra elteltével a páciensek kipihenve és jókedvűen ébredtek fel, Balaskó is szokatlanul könnyednek érezte magát.

XVII.

Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette.

Most pedig, kedves Balaskó úr, meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.

Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók, kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.

A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.

Szeretném bemutatni magának a kollégáit.

Balaskó tiltakozott:

De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.

Ők is feltalálók.

A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:

Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az új módszer lényegét?

Az orvos szolgálatkészen bólintott:

Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza. Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.

Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:

Figyeli ezt a félelmetes logikát?

Az orvos folytatta:

Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az, hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…

Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:

– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.

Ebszőnyi megveregette a vállát:

Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből. Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb, amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.

Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:

11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.

Ez mit csinál?

Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó titkának megoldásán töri a fejét.

Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:

De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.

Beszólt a hordóba:

Dió!

Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:

Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész. Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.

Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:

A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni idegenforgalmi látványossággá.

Egy marékra való vázlatot emelt fel:

Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot, balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára, Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó eső- és ködmennyiséget kapják.

Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:

Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon tovább, kérem, mindannyiunk javára.

Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba. Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:

Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak, megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!

Tessék.

Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a cinegyensúlyt.

Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:

Gratulálunk.

Micsoda ötlet!

Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet kitalálni.

Balaskó megdöbbent:

Maguk nem őrültek?

Diogenész vállat vont:

Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.

Akkor miért jöttek be?

Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik, elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.

A lottózó ápolt folytatta:

Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.

A szívére szorította a kezét:

Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna, mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek, elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.

Az orvos kapott a szón:

Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos munkámat, és feljelentettek.

De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?

Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.

A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:

Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.

A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –, őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.

Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember vagyok.

Az orvos a társaihoz fordult:

Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.

Meghajolt Balaskó előtt:

Maga ebben is a mesterünk lehetne.

A folyosón közeledő léptek hallatszottak:

Jönnek. Szóródni.

Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem mély elfoglaltság képét mutatta.

Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:

Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?

Balaskó letörten bólintott:

Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan gazemberek, mint a normálisok.

És most hajlandó aláírni?

Mindegy.

Momentánra nézett:

Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?

Nem, miért tartozna?

Huszonegyen vesztettem.

Nem emlékszem rá.

Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:

Ha ad húsz forintot, aláírom.

Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.

Nem, elég lesz húsz.

A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.

Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.

A professzornő csalódottan ingatta a fejét:

Nem sikerült.

Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben, sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a papírt.

Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.

Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó értetlenül bámulta.

Mit csinál?

Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami lényegesen megkönnyíti a munkámat.

A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:

Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?

Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:

Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel fokozódott.

És letörten nézett Balaskóra.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.