Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baloldalt, ahol a szív dobog (1992-1999): 5. Nagy Sándor

2010.08.03

5.

Leverőnek találtam, hogy a baloldali személyiségekkel folytatott beszélgetéseim során az alapkérdésekre nem kaptam kiérlelt, egzakt válaszokat. Egyikük sem keltett karizmatikus benyomást, holott a valóság szinte körülrajzolta, hogy milyen típusú egyéniségre van szükség. Utoljára N. Sándor szakszervezeti vezetőt kérdeztem meg:
- Mit jelent ma az, hogy valaki baloldali? Csak tagadásokban fejezhető ki, olyan formában, hogy az illető antiszocialista, konzervatívellenes és így tovább? Vagy hordoz magában ez az alapállás valamilyen igenlő tartalmat is?
- A hagyományos felosztás szerint azt nevezzük baloldalinak, aki a politikai centrumtól balra áll, csak az a baj, hogy ma már nincsenek egyértelműen meghúzható vonalak: centrum, bal, jobb. Többé nem lehet tájékozódásul ideológiai cövekeket leverni. Például rendkívül leegyszerűsítené a dolgokat, ha azt tekintenénk a baloldaliság ismérvének, hogy eluttasítjuk a magántulajdont. Világos, hogy ezt nem tehetjük meg, de nem fogadhatjuk el a rablótőke térhódítását sem. Nem mehetünk bele fekete-fehér kategóriákba. Egyetért velem?
- Nem egészen. A Szentírás valahol azt mondja, hogy legyen a te életed egy hangos „igen” és egy határozott „nem”. Azt hiszem, ez a politikára is érvényes.
- Lehetséges, de ez az „igen” és „nem” nehezen meghatározható. Talán annyit lehet kijelenteni, hogy a baloldali meggyőződésű ember a nagyobb közösség érdekében álló elveket vall. Olyan viszonyokat kíván kialakítani, hogy a legszegényebb, legnyomorultabb ember is gyakorolhassa a maga jogait ebben az országban. Ez hihetetlenül sokat jelent.
- Számomra viszont kissé keveset.
- Nem áll módomban vitatkozni magával.
Úgy érzem, a kezdeti feszültség már oldódott anyira, hogy konkrétabb témára is rátérhetünk:
- A rendszerváltás milyen helyzetben találta a magyar szakszervezeteket?
- Mi már 1988-ban megtagadtuk, hogy a transzmissziós szíj szerepét töltsük be a párt és a dolgozók között - ennek a hatása ma is érezhető: egész Közép-Kelet-Európában egyedül a magyar szakszervezetek őrizték meg a tömegbázisukat. Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy váratlanul ért minket a dolgok gyors lefutása, évekre elegendő események zajlottak le órák alatt. A szakszervezetek nem tarthattak lépést ezzel a tempóval, keresték és ma is keresik a helyüket. Eredendő alapállásukhoz viszont tartani kívánják magukat: az érdekvédelmet nem hajlandók politikai szempontoknak alárendelni.
- Ezek különválasztható fogalmak?
- Bizonyos tekintetben igen. A tapasztalat szerint egyetlen nagy létszámú szervezet sem lehet igazán apolitikus, de lejárt a pártok és a szakszervezetek közötti szimbiózis kora. A nyugat-európai példák a napnál világosabban mutatják, hogy ezek a paktumok nem váltak be. Angliában és Svédországban odáig mentek a dolgok, hogy a pártok és a szakszervezetek között közös tagsági viszony alakult ki, és ez a parlamenti „váltógazdaság” az egyes pártok bukása eredményeként katasztrofális következményekkel járt. Tudomásul kell vennünk, hogy egy politikai párt, ha valamit is ad magára, kormányzati hatalomra törekszik, és mindent ennek rendel alá, a szakszervezeteknek nem lehet ilyen céljuk, a munkavállalók érdekeit kell hogy képviseljék - minden körülmények között.
A konkrét döntéseket persze nehéz meghozni. A magyar társadalom és a mi tagságunk is élesen megoszlanak helyzetben-érdekben egyaránt. Mást kívánnak azok, akik viszonylag stabil állással, elfogadható fizetéssel rendelkeznek, és mást az az ember, aki már egy fél éve munkanélküli. Nem biztos, hogy meg tudjuk teremteni köztük a szolidaritás hangulatát. Első pillantásra kettős választás kínálkozik: vagy minél többen szólaljanak meg visszafogottan, vagy kevesen, de nagyot kiáltsanak. Mi keressük azt a közös minimális szintet, ahol a lehető legtöbb ember tudja kinyilvánítani, hogy nem ért egyet a fennálló állapotokkal.
- Nem fél attól, hogy a hasonló töprengések közepette túllépnek magukon az események?
- Két veszély fenyeget minket. Először: nem ismerjük fel a munkavállalók helyzetét, és nem teremtjük meg az elégedetlenségüket kifejező magatartásformákat, ekkor a szakszervezet nem tölti be a hivatását, és maga ágyaz meg az anarchizmusnak. A másik: túlbecsüljük a feszültséget, és a szakszervezetek maguk radikalizálják a tagságukat, ez is beláthatatlan következményekkel járhat.
- Melyiket tartja nagyobb veszélynek?
- Azt, hogy lekésünk a megfelelő reagálásról. Nem csak az jár felelősséggel, hogy mit mond és mit tesz egy vezető, semmivel sem kisebb súlyú hiba nem kimondani és nem megtenni valamit, ami szükséges volna.
- Felgyorsul-e az események ritmusa, a folyamatok elfutnak-e a saját végletükig?
- Nincs kizárva. Az emberek rettenetesen félnek, hogy ha részt vesznek a tiltakozásokban, akkor ők lesznek a következő kirúgásra ítéltek, de mind többen rá fognak döbbenni, hogy akkor is elbocsátják őket, ha lojális magatartást tanúsítanak.
- Nem áll fenn a veszély, hogy a szélsőjobboldali szervezetek tért hódítanak az elégedetlen tömegek között?
- Épp a szakszervezeti mozgalom gátolhatja meg ennek a jelenségnek a továbbterjedését, ha nem hagyja a végletekbe sodródni a dolgokat. De hogy megmaradjon a tekintélye és a befolyása, eredményeket kell felmutatnia. A szakszervezetek esetleges eróziója súlyos következményekhez vezet.
- Ezek szerint legfontosabb feladatnak a szakszervezeti keretek fenntartását ítéli.
- Igen, legalábbis az adott keretek között.
- Nem kevés ez? Valamivel többet kellene mondani azokról a célokról, melyek nevében együtt kívánják tartani az embereket.
- Lehetséges, ezzel egyelőre keveset foglalkozhatunk. Minden erőnket arra kell fordítani, hogy megállítsuk a lemorzsolódást, mert bekövetkezhet az, ami Franciaországban történt: a szervezettség aránya lement kilenc százalék alá.
- Feltételezem, hogy a kedvezőtlen változások nemcsak a politikai munkára hatnak ki, hanem más területekre is. Mennyiben sikerült megőrizni a szakszervezetek aktív szerepét az ország közművelődésében?
- Ez a tevékenységünk szinte teljes mértékben felszámolódott. A befolyó tagdíj a legfőbb jövedelmünk, és ezt nagyrészt segélyezésre kell fordítanunk. Mi magunk is tudjuk, hogy ennek a pénznek az egyrészével a képzést kellene segítenünk, szakértői gárdát kellene fenntartanunk, de nem tehetjük meg, a legelmibb szolidaritás másra kötelez minket. Az egykor hatalmas művelődési hálózatunkból csak szórványos szigetek maradtak fenn: a Vasas Művészegyüttes, az Építők kulturális csoportja, a megyei székhelyeken a könyvtárak. Ezeket azért nem engedtük felszámolni, hogy később, ha majd újra kezdhetjük, legyen mire építeni.
- A jelen körülmények között meddig gondolkodnak előre?
- Elég azt az árkot átugranunk, mely éppen az utunkba vetődik.
Végére értem az előkészített témáknak, de érzem, hogy így nem lehet befejezni a beszélgetést:
- Az elején kellett volna megkérdeznem, de jobb későn, mint soha: hogy érzi magát?
- Rossz hangulatban vagyok. Folyton azon töprengek, hogy hasznos-e, amit csinálok, azt már nem is próbálom megítélni, hogy jó-e - ez sokára fog kiderülni. Sokszor kilátástalannak érzem a helyzetet, nehezen tűröm a Hatalom agressszív pökhendiségét. Ugyanilyen nehezen viselem, hogy az egész ország fulladozik abban a sártengerben, melyet a különféle szekértáborok vernek fel. Szerencsére mindig történik valami, ami átlendíti az embert a holtponton, például egy-egy gyűlés, ahol ötszáz ember is összejön.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.