Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baloldalt, ahol a szív dobog (1992-1999): 3. Pozsgay Imre

2010.08.03

3.
Horn nyilatkozatában Pozsgay Imrét is megemlítette, úgy gondoltam, őt is meg kell illesse a véleménynyilvánítás joga a baloldaliság ügyében.
 
Míg kirakom a jegyzeteimet, váltunk néhány személyes érdekű mondatot Pozsgayval, kiderül, hogy 1953 nyarán együtt voltunk katonák a böhönyei egyetemista táborban: Pozsgay akkoriban a Lenin Egyetemre járt - ez az intézmény a Szabadság téren, a Magyar Televízió jelenlegi székházában működött; orosz tanárokat, marxista előadókat és más hasonló szakembereket nevelt.
- Sorold fel a kérdéseidet előre, és azokból kiindulva beszélgessünk - javasol lebonyolítási módszert a vendéglátóm. Jó taktika, mert így kiterítve láthatja az összes lapomat, de igyekszem megőrizni pozícióimat.
- Ezek nem is kérdések, inkább töprengések. A kívülállók sorozatos ellentmondásokat vélnek felfedezni a pályádon. Az 1956. októberi felkelés letaposott üszkeire épült párt, az MSZMP tagja, sőt vezető funkcionáriusa voltál, később viszont éppen te minősítetted népfelkelésnek az akkori eseményeket - felnézek. - Akarsz erre rögtön reagálni?
- Szeretném, ha előbb végigmennénk a témáidon.
Bólintok, nem áll módomban vitatkozni:
- Rendben van. Tudvalevő, hogy Kádár János mindent, vagy legalábbis majdnem mindent megtett, hogy kiszorítson a hatalomból, te mégis az utolsók között tartottál ki a „régi zászló” alatt.
Házigazdám mozdulatlan arccal figyel, de a szemén látni, hogy magában már gyűjti a lendületet a válaszadásra.
- Néhányadmagaddal te kezdeményezted a Magyar Szocialista Párt megalakítását, Horn Gyula szerint nagy részed volt abban, hogy az 1990-es országgyűlési választásokon bejutott a párt a Parlamentbe, de te alig egy-két év múlva megváltál tőlük, sőt félig-meddig szembe is kerültél az egykori vezetőtársaiddal.
Pozsgay erre sem reagál, tovább lapozok:
- Jó gyakorlati eséllyel pályáztál a köztársasági elnök tisztségére és egészen pontosan ma sem tudjuk, hogy miért nem sikerült elérned. Arra is sokan kíváncsiak, hogy milyen elnök vált volna belőled. Közelebb lépve jelen napjainkhoz: alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget, de nem vagyunk tisztában vele, hogy mit akarsz elérni, mennyire becsülöd az esélyeidet. Mit tekintenél győzelemnek, és mikor volnál hajlandó elismerni a vereségedet? Egyáltalán: érzel-e párhuzamot a bibliai Mózes sorsával, aki negyven évig vezette a népét a sivatagban, de az Ígéret Földjére már nem juthatott be? Elképzelhető, hogy az egész régi vezetőgárda ideje már végképp lejárt, és a kialakuló nyomor új típusú vezetőket küld majd?
- Értem, van még valami?
- Végül, ami a személyes tulajdonságaidban rejlő ellentmondásokat illeti, csak egyet választok ki. Az ellenségeid is elismerik, hogy a mai politikusok közül te vagy az egyetlen - talán Göncz Árpádot kivéve -, aki folyamatosan értelmes és nyelvtanilag korrekt mondatokban, jó magyarsággal tud beszélni a nyilvánosság előtt. Maga a miniszterelnök is folyton olyan körmondatokba keveredik, hogy a végüket lepkehálóval kell visszahozni Ceglédbercelről. Ennek a kiváló képességednek ellenére, úgy érzem, aránytalanul rossz kép alakult ki rólad a közvéleményben. A népszerűsítési kampányokon a hibák sokaságát követted el - bár feltételezem, hogy a PR-tanácsadóidtól kaptál rossz ötleteket.
Pozsgay ezt már nem hagyja szó nélkül:
- Mondanál egy példát?
- Ilyennek tartom azt a televíziós reklámodat, mikor te, mint „jó vezető” beültél egy versenykocsiba, és felvetted a szkafandert.
- Mi volt ebben a baj?
- A feszes sisak felnyomta az állad alól a húspárnákat, és eltorzította az arcodat. Próbálsz-e újabb és hatásosabb PR-módszereket alkalmazni - még egy pillantást vetek a jegyzeteimbe. - Végül szeretném, ha megkönnyítenéd a dolgomat, és elmondanál olyan személyes mozzanatokat, mint például: napközben, elgondolkodó perceidben kik jutnak az eszedbe: a Biblia, Hegel, Marx, esetleg Bibó István. Elég lesz ennyi kérdés?
Pozsgay mélyen hátul képezi torkában a hangokat, valósággal kipréseli őket magából. Ez a beszédmód sok energiát igényel, ennek megfelelően mikor megszólal, önkéntelenül is átalakítja lélegzetvételének ritmusát:
- Hadd kezdjem az utolsóval. Mint minden más, a kedves mondatok is változnak az időkkel. Valaha például gyakran idézgettem magamban, hogy „ha tudná a hajam, mit gondolok, azonnal levágatnám!”
- Ez elég jezsuitául hangzik, márpedig, azt hiszem, hogy rossz jezsuita vált volna belőled.
- Ennek ellenére sokan nem hiszik el rólam, hogy feltétlen bizalommal vagyok az emberek iránt, pedig ezt az alapállásomat mindennapos munkaeszközként használom, és nem érhet annyi csalódás, hogy feladjam. - Pozsgay eltűnődik. - Egyébként, ha mélyen magamba nézek, talán mégsem hiányzik belőlem némi jezsuitákhoz illő taktikai érzék. Mikor a rádiós „168 óra” élő adásában népfölkelésnek minősítettem az 1956. októberi eseményeket, tökéletesen eljátszottam a „magányos merénylő” szerepet. Kivártam azt az időpontot, mikor a Párt első embere, Grósz Károly nem tartózkodik itthon, ugyanis akkor már csak neki állt jogában előzetesen cenzúrázni a nyilatkozatokat. Vigyáztam arra is, hogy senkinek sem említsem meg a szándékomat, mert a hír visszajut a szovjetekhez és ők okvetlenül összeesküvést gyanítottak volna mögötte. Még a feleségem is csak a rádióból tudta meg, hogy mire vállalkoztam.
Pozsgay megengedő kézmozdulatot tesz:
- Természetesen nem akarom befolyásolni a véleményedet, hogy milyen jezsuita vált volna belőlem. Soha nem volt fontos számomra, hogy magyarázgassam magamat a nyilvánosság előtt, önelemzésre csak akkor vállalkoztam, ha megkértek rá.
- Nincs is benned személyes becsvágy?
- Én a „Pozsgay Imre nevezetű tárgy”-ra egész életemben kevés figyelmet fordítottam, ezért mindenféle öngőz idegen maradt tőlem.
- Ebben a tekintetben meglehetősen egyedül állhatsz napjainkban. De visszatérve, ahonnan elindultunk: vannak újabban használatos mondásaid is?
- Gyakran idézgetem magamban az „Út és erény”-t és a többi kínai gondolkodó mondatait is, olyanokat, mint hogy: „a bátor kivár, a gyáva ugrál”, vagy „a tigrist előbb gondolatban kell elejteni, aztán a gyakorlatban már gyerekjáték lesz”.
- És melyik a legutolsó, az éppen aktuális mondat?
- Dániában egy este egy miniszter személyes vendége voltam, este végigvitt a kedvenc kocsmáin. Útközben rámutatott egy köztéren álló kőasztalra:
- Nyáron itt szoktam tartani a fogadóóráimat.
- És télen?
- Télen sehol.
- És ez nem árt a népszerűségednek, hogy úgy mondjam, a politikai nagyságodnak?
- Isten óvja Dániát attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amikor nagy politikusokra volna szüksége! - mondta, és én egyetértek vele. Elég lesz ennyi idézet? - kérdezi Pozsgay jóindulatúan.
- Már csak egy olyan kép kellene, melyben megfogalmazod a magad alapállását.
- Én sikeres kapitány vagyok, akik rám bíznak valamit, azoknak nem kell aggódniuk. Én a hajómon mindig célba juttattam a feladott árukat - csak hazafele tartva merül fel a veszély, hogy meglékelnek.
- Kik?
- Többnyire a patkányok, akiknek nem tetszik, hogy üres raktárakkal kell jönnünk visszafelé - Pozsgay eltűnődik. - De ezen a képen még finomítanom kell.
Letelt az a másfél óra, amelyben előzetesen megállapodtunk, abban maradunk, hogy két hét múlva folytatjuk majd.
 
 
- Eszembe jutott még egy idézet, melyet esetleg tudsz használni - fogad Pozsgay a következő alkalommal. - Az egyik példaképem Hegel, az eszményképek kiválasztása persze nem jelent önfelnövesztést, az ember csak magyarázatot keres bennük újabb korszakainak megértéséhez, szóval Hegel mondta: „ahhoz, hogy valami megváltozzék, meg kell változtatni!” - vagyis magától nem megy semmi.
- … És miért érzed úgy, hogy ez a változtatás éppen a te dolgod?
- Én látok valamit és ezt meg kell valósítanom. Új atomszerkezeti elemeket és eleddig ismeretlen növényfajtákat már aligha fedezek fel, abban kell ténykednem, amit már elkezdtem és kipróbáltam magam benne.
- Vállalod a felelősséget?
- Természetesen. A felelősségvállalás nem más, mint a kötelességteljesítés befejező szakasza.
- És van erőd a folytatásra? Nem gondoltál még a visszavonulásra?
- Az én esetemben is érvényes a muszáj-Herkules szindróma. Bármelyik bokorba is bújtam volna el, utánam nyúlnak, meg akartak semmisíteni. A személyemben gyaláztak, a szememre hányták a múltamat, a hatalomátmentés mesterének kiáltottak ki. Bizonyára emlékszel még a jelszóra: ha Pozsgay marad, a kommunisták is maradnak.
- Mikor csúcsosodott ki ez a kampány?
- Az 1990-es országgyűlési választásokon Sopronban indultam, minden gyűlésemet megzavarták. A fideszesek egy úthengerrel mentek végig a Várkerületen, jelezve, hogy bele fognak taposni a betonba. Teli volt a város „a soproni Dávid legyőzi a pesti Góliátot”-feliratokkal, és ha egy kirakatba kitették az én képemet, betörték az üveget. Autós blokádot vontak Sopron körül, hogy ne tudjak megjelenni a meghirdetett rendezvényeken, nagy kerülővel, Fertőrákos felől jutottam be. Még azon a szokásomon is gúnyolódtak, hogy kocogni járok. Így van ez; ha a New York-i Central Parkban kocog valaki, azt természetesnek tartják, ha nálunk a Városligetben, akkor kiröhögik - Pozsgay egy kategorikus kézmozdulattal lezárja a témát. - Végülis megbuktam, de viszonylagos tisztességgel. Az MSZP mint párt öt százalékot kapott a körzetben, én a magam személyében tizennyolcat.
- A kampány során követtél el említésre méltó hibát?
- Szájer József, a fideszes ellenfelem nyílt vitára hívott ki. Az egyik kampánytanácsadóm azt ajánlotta, hogy ne fogadjam el, mert ezzel felértékelem a riválisomat. Ez a helyzet tökéletes félreértése volt, még egyszer nem fog előfordulni.
- Hogy lezárjuk a kudarcok sorát: milyen köztársasági elnök lettél volna, ha megválasztanak?
- Akkor úgy megrendített a vereség, mint egy gyomron rúgás, most már azt mondom: mint ahogy vannak Isten kegyelméből uralkodó királyok, akkor én Isten kegyelméből nem lettem köztársasági elnök. Engem nem az ellenfeleim buktattak meg, hanem a történelmi helyzet. Az átalakulás első szakaszában furcsa és terhes dolog lett volna, ha egy köztársasági elnök arra kénytelen fecsérelni az erejét, hogy elmagyarázza, ki is ő, és „reform-kommunista” létére hogy került az ország élére.
- Sokan, akik emlékeznek a lakitelki szereplésedre, úgy gondolják, hogy a természetes helyed a Magyar Demokrata Fórum élén lett volna, ezt vállalod?
- Kissé átfogalmazva Luther Mártont: én ott álltam, ahol állnom kellett, és nem tehettem mást. Szükségesnek tartom megjegyezni azonban, hogy Lakitelek nem jobboldali programmal indult, mint ahogy maga az MDF sem. A fordulatot Antall József személye hozta, a párt irányzata vele ment át baloldali népiből jobboldaliba.
- Te mit szóltál ehhez a fordulathoz?
- Én Lakitelekről nem Kenderes felé indultam - vagyis Horthy Miklós szellemét keresve -, hanem visszatértem az ország középpontjába, Budapestre.
- És a későbbi események hogy hatottak rád?
- Rezignáltan figyeltem, hogy lopkodják szét a Történelmet. A múltkor nem hívtak meg a „határmenti piknikre”, a menekült NDK-sok kiengedésének évfordulójára. A német televízió megkérdezte, hogy miért nem kaptam meghívást, azt feleltem: munkamegosztás áll fenn köztem és Antall József között, én harcoltam azért, hogy elvágják a drótokat, ő pedig ünnepel. Annyit általánosságban is el lehet mondani, hogy a Történelemben mindig jelentkeznek utólagos forradalmárok. Garibaldi, mikor a szabadságharcát elkezdve partra szállt Marsalánál, alig ezer emberrel rendelkezett. Harminc évvel később megemlékezésre hívták össze az egykori résztvevőket, és több mint negyvenezren jelentkeztek. Akkor mondta valaki, hogy nagyon kevesen voltunk, és nagyon sokan maradtunk. De ebből elég ennyi.
- Miért alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget? Egyik politikai erőt sem találtad alkalmasnak arra, hogy csatlakozz hozzá?
- A jelenlegi koalíció, úgy hiszem, visszapillantó tükörből vezet, a múlt felhánytorgatásából él: a reprivatizáció szándéka, az úgynevezett igazságtétel mind ebből az eszmei alapból indult ki.
- De azt állítják, hogy ők képviselik a legitimitást.
- A legitimitás önmagában nem biztosítja az emberek bizalmát. Alapvető hibának tartom, hogy a rendszerváltásban az első lépés után rögtön a harmadikat tették meg. Az első lépést természetesen maga a változás jelentette, ezt az elmúlt negyven év eredményeinek jelenbe való átültetése kellett volna, hogy kövesse, ehelyett létrehoztak egy olyan rendet, mely a közvetlen meghatározó tényező közül kizárta a nép bizalmát és támogatását.
- A ti új pártotok milyen választást kínál velük szemben?
- Ne kívánd, hogy egy mondatban összesítsem. Minden párt ítéletet mond önmaga fölött, ha sikerül a céljait egy mondatban megfogalmazni, mint például annak idején: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” volt, vagy később „mindenről az osztályellenség tehet!” Ennek a módszernek ma is van vevőközönsége, az emberek nagy többsége félt a változásoktól, és szívesen fogadta a biztonság ígéretét, azért is aratott sikert a „nyugodt erő” szlogenje, de ezen már túl van. Most ebben a ciklusban kell bekövetkezni a valódi rendszerváltásnak, kell kialakulni a civil társadalom gerincének; a döntésekre képes, a reális számításokat méltányoló polgárságnak. Mi erre a várható folyamatra alapozzuk a terveinket.
- Milyen társadalmi rétegekre számítasz?
- A mi fő megközelítési területünk a magyar falu, ahol minden jelenlegi parlamenti párt veszített a befolyásából és a középértelmiség, mely a fizetéséből kénytelen és képtelen megélni. Meglepő módon rokonszenveznek velünk a „nehéz korosztályok”, a 15-20 évesek is. Gyakran tartok előadásokat középiskolai osztályokban, tornatermekben, nem használok bohóckodó eszközöket a jóindulatuk megnyerésére, mégis úgy tapasztalom: elég érdekes vagyok a gyerekeknek, előlegezik a türelmet, kivárják, amíg kialakul a párbeszéd feszültsége. A harmadik félévet tanítom a debreceni egyetem politológiai szakán, két témában adok elő: Közép-Európa távlatairól és a rendszerváltásról. 154 hallgatóval kezdtem, most 254-en járnak az óráimra. Remélem, hogy ez is jelez valamit.
- Hogy látod a munkásság szerepét?
- Itt egy jellegzetes félreértéssel állunk szemben, mely a szocializmus kései korszakában alakult ki. Kádár János lenézte az értelmiséget, véleménye szerint úgy hordta magán a meggyőződését, mint a zsoldos az egyenruháját, pénzért, kitüntetésért, hízelgésért bármikor hajlandó elcserélni. Nem törődött az intellektuel politikai mozgalmakkal, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha majd a csepeli gyárban is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. A „tojásfejű” tanácsadókat sem vette komolyan, Angyalföldről jártak be hozzá öreg munkások, azok véleményére hallgatott, a végén már fogalma sem volt, hogy mi is történik ebben az országban. A saját posztjára is csak munkásból lett utódot tudott elképzelni, még olyan szintű egyéniségeket is elfogadott volna, mint Borbély Sándor vagy Méhes Lajos. Még egy emlék maradt meg bennem: mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás”-mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy a vezetője, Lech Walesa igazi munkás.
- És most mi a helyzet?
- Politikailag ez a réteg mozgósítható a legnehezebben. A Magyar Szocialista Pártban is éppoly kevés fizikai dolgozó található, mint a Munkáspártban - ez a néhány ember úgy fest közöttük, mint a pipán a bojt. (A megállapításnak azzal a részével, mely a Munkáspártra vonatkozik, személyes tapasztalatok alapján nem értek egyet, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy közbeszóljak, de aztán rájövök, hogy a rendelkezésre álló idő véges, felesleges vitákat kezdeményezni.)
- A munkásságnak legföljebb arra a részére tudunk hatni - folytatja Pozsgay -, mely képes a polgárosodásra, legalább olyan szinten, hogy egy magánműhelyt nyisson.
- Azt hiszem, a politikában már nincsenek „szabad fejek”, minden egyes szavazót más pártok vonzásköréből kell elhódítanotok. Hol kínálkozik esély a számotokra?
- A magyar politika - feltételezve, hogy nem nehezedik rá külső meghatározó nyomás - általában hárompólusú: nemzeti demokrata-vallásos, szociáldemokrata, illetve liberális. Mi az első csoportba tartozunk, de a munkáknak csak akkor van értelme, ha a centrum felé tartva koalícióképesek maradunk a baloldallal. Ez semmiképp sem jelenthet egybeolvadást vele, mert a nemzeti gondolkodású szavazópolgárok soha nem mennek át a szocialista vagy a liberális táborba. 1947-ben, mikor a „szalámi taktikával” szétzilálták a Kisgazdapártot, a korábbi szavazóik nem a kommunistákat vagy a szocdemeket támogatták, hanem a másik keresztény pártot, Barankovicsékat. Mi ugyanilyen átáramlásra számítunk az MDF és a mi pártunk viszonylatában.
- Nem tartozik ez az álmodozások világába?
- Aki nem álmodozik, azt nem tekinthetjük realista politikusnak. 1982-ben, már leváltott miniszterként, az USA-ban vendégeskedtem. Washingtonban beszélgettem három szenátorral, azt kérdeztem tőlük: mit adnának érte, ha Magyarország kilépne a KGST-ből és a Varsói Szerződésből? Azt mondták, mindent megérne nekik, de sajnos lehetetlen. Aztán; látod, mégis bekövetkezett.
Tovább makacskodom:
- Mi szól a javatokra az MDF-fel szemben?
- Egy kétségtelen előnyünk van: minket nem zavar az igazság! A helyzetünket ők könnyítették meg: a lelkes és önzetlen közszereplők azt tapasztalhatták, hogy „kiszerelték” alóluk a pártot. Számíthatunk a jelenlegi koalíció egykori külső támogatóira is, akik már 1991-ben rájöttek, hogy „ellopták” a szavazatukat. Vízgyűjtő területünk kiterjed az ellenzékre is. A doktriner SZDSZ-szel és az avantgárd Fidesz-szel szemben mi egy szolidabb polgári alternatívát tudunk felkínálni az embereknek.
- És az MSZP?
- Ha az MSZP húsz százalék fölé győzi magát (a beszélgetés időpontjában a szocialisták parlamenti képviselete a tíz százalékot sem érte el - M. Gy. ), akkor politikai gettóba kerül. Sok emberben él a gyanú, hogy ha a szocialisták hatalomra kerülnek, mindenáron bizonyítani akarnának, és feltámadna bennük a reváns szelleme. - Pozsgay eltöpreng: - A színképük szempontjából szerencsés volna a Munkáspárt parlamenti jelenléte, mert ez a körülmény szalonképessé tenné a szocialistákat.
- Ti hogy álltok a felkészüléssel?
- Január végén lesz a közgyűlésünk, ahol új fokozatba kívánunk kapcsolni, de ezt igyekszünk úgy végrehajtani, hogy később ne kelljen visszakapcsolnunk.
- Úgy is, mint „jó vezető”.
- Úgy is. Én magam arra törekszem, hogy vitahelyzetben mutatkozzam a közönség előtt, a testemmel tudok a legjobban politizálni, nem szoktam melléütni a leüthető labdákat.
- Egy utolsó kérdés a felsoroltak közül: mikor ismernéd el, hogy vereséget szenvedtél?
- Nyilvánvaló vereségnek azt tekintem, ha nem jutnánk be a Parlamentbe, de azt is kudarcként élném meg, ha egy rossz belső szövetségre kényszerülnénk. A jobboldaliságot semmiképpen se vállalom.
- És ha a csapatod mégis arrafelé indulna?
- Nem követném őket.
(Mint tudjuk, a Történelem meghozta a maga ítéletét, a Nemzeti Demokrata Szövetség megbukott az 1994-es választásokon, és nyom nélkül tűnt el a magyar politika térképéről.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.