Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baloldalt, ahol a szív dobog (1992-1999): 2. Thürmer Gyula

2010.08.03

2.

Úgy véltem méltányosnak, hogy a Horn által többször is megemlített Thürmer Gyulának is megadjam a módot, hogy megszólalhasson, és kifejthesse elképzelését a baloldaliság fogalmáról. A Munkáspárt elnöke készséggel vállalkozott a beszélgetésre.
A portás, Kádár János egykori személyi biztosítója kísér fel az emeletre, Thürmer irodájába. A hét utolsó munkanapja van, az idő már késő délutánra jár, az erősen őszülő pártelnök udvarias mosollyal leplezi a fáradtságát. Megakad a szemem a ruháján:
- Eddig minden alkalommal sötétkék öltönyben láttam magát. Van ennek valamilyen különösebb oka?
- Az öreg munkásasszonyok, akikkel találkozni szoktam, ezt tekintik igazán ünnepélyes viseletnek.
(Ha jól figyeltem meg, Thürmer napjainkra már átszokott a sötétszürkére.) Benyúlok a táskámba a jegyzeteimért:
- Valószínűleg azért lehet ijesztgetni magával egy fél országot, mert a közvélemény kevéssé ismeri a Munkáspártot. Hányan vannak, és kik tartoznak a soraikba?
- Harmincezer tagot tartunk nyilván, mintegy hetven százalékuk megjárta az egykori MSZMP-t. Jöttek közénk olyanok is, akiket annak idején revizionista magatartásukért kizártak a pártból, vagy mint értelmiségiek be sem kerülhettek oda, ugyanis szigorú keretszámok biztosították a munkásosztály túlsúlyát a párton belül.
- A tagságuk meglehetősen elöregedett, honnét merítik az utánpótlást?
- Két nagy korcsoport áramlik most a Munkáspárt felé: a 35-40 év közöttiek, akik még látták a szocializmust, és most a bőrükön tapasztalják az új rendszer „vívmányait”. A másik réteg a 17-18 éveseké, ők százszámra jelentkeznek nálunk: munkásgyerekek, akik munkanélkülivé váltak, vagy nem vették fel őket az egyetemre.
- A maga fia hova jár?
- Az én fiam sem került be az egyetemre. Orosz-történelem szakra jelentkezett, eredetileg negyven helyet hirdettek meg, ő a harminchatodik lett, erre visszavették a számot 35-re.
- Feltételezem, hogy a Thürmer névvel nem sok fű nő neki mostanában. Nem akar magyarosítani?
Az elnök elmosolyodik:
- Nem hiszem, hogy ez volna a megoldás. Visszatérve a pártba való új jelentkezőkre, annyi eredményt hoztak, hogy a létszámunk stagnál, nem csökken, ennél többet nem várhatunk. Mi nem számíthatunk azokra, akik a láncaikon kívül egyebet is veszthetnek. Ezen nem esünk kétségbe, az a véleményünk, hogy ne a pártban legyenek sokan, hanem a párt körül.
- Az MSZMP régi vezetői garnitúrájából kik csatlakoztak magukhoz?
- A vezetők közül csak Grósz Károly.
- Fizeti a tagdíjat?
- Igen, és részt vesz az alapszervezet munkájában is. (Mint ismeretes, az egykori pártfőtitkár az 1990-es évek derekán meghalt - a szerző.) Jellemző adalékként megemlítem, hogy a rendszerváltás előtti utolsó években működő megyei első titkárok közül egy sincs közöttünk, és egyéb nagy neveket sem találni. Mi a kisemberek pártja vagyunk - Thürmer felemeli az ujját -, nem szabad a szegények pártjának nevezni magunkat, mert a szegénységet senki sem szereti - legkevésbé a szegények.
- Mennyire sikerül kapcsolatot teremteni a tömegekkel?
- A pártunk ellen alig álcázott hadjárat folyik politikai és lélektani értelemben is. A tömegtájékoztatásban elhallgatnak minket - úgy vagyunk beosztva, mint a gyógyszer: napi két csepp és semmi több. A nyomás személy szerint is érezhető. A Központi Bizottságunk egyik tagja, egy vidéki tanárnő egészségnevelési vonalon dolgozott. Egyik nap behívatták, és közölték vele, hogy mint közalkalmazott nem tölthet be magasabb párttisztséget. Két gyereke van, a férjét kényszernyugdíjazták a rendőrségnél, valamiből meg kellett élnie a családjának, nem tehetett mást, mint hogy lemondott a bizottsági tagságáról.
- Ha már az anyagiaknál tartunk: mekkora összegből gazdálkodnak?
- 22.9 millió forintos állami támogatást kapunk, ehhez jön még 8-9 milliónyi tagdíj - az alapszervezetek ebből tartják fenn magukat.
- Hány fizetett alkalmazottat tart a párt?
- Velem együtt összesen tízet.
- Magának mennyi a fizetése? Persze, ha nem titok.
- Miért volna az? 45 ezer bruttó plusz nyelvpótlék - beszélek oroszul, angolul, németül és japánul. 31-32 ezer forintot viszek haza tisztán.
(Bár évekkel ezelőtt - mikor a jelen interjú készült - a forint még jóval többet ért, mint jelenleg, de ennyi pénzből akkor sem lehetett emeletes házat vásárolni. Bármi legyen is a véleményünk Thürmerről, nem tagadhatjuk meg tőle, hogy ismereteivel és szerteágazó kapcsolataival akár gazdasági csúcskarriert is befuthatott volna, ehelyett töredéknyi jövedelemért egy fél ország „mumusának” szerepét vállalta.)
- A latin szólás szerint a pénz a dolgok mozgató idege. Ilyen szűkös anyagi lehetőségek között mennyire mozgósítható a tagságuk?
- A Charta-tüntetésen mi hatezer emberrel vettünk részt, nem tudom eldönteni, hogy ez sok vagy kevés.
- Ma az utca egyre inkább hadszíntérré válik, készülnek-e maguk is valamilyen önálló akcióra?
- Ha a Fidesz tüntethetett a Parlament előtt a kínai külügyminiszter ellen, akkor mi is felvonulhatnánk. Mi azonban nem demonstrálunk puszta munkásmozgalmi nosztalgiából, például október 30-án sem megyünk ki a Köztársaság térre.
Értetlenül nézek Thürmerre.
- Mi történt október 30-án?
- 1956-ban ezen a napon ostromolták meg a budapesti pártházat.
- Akkor mégis mi bírhatja rá magukat egy ilyen lépésre?
- Csak kényszerítő okok. Elfogadnak például egy halmozottan munkásellenes törvénycsomagot: a kétkulcsos áfa bevezetésétől a nyugdíjkorhatár felemeléséig. Esetleg a békéért kell tüntetnünk, mert egyre könnyebben előállhat egy háborús válsághelyzet. A fiatalok már félnek a bevonulástól, mert attól tartanak, hogy háborúba viszik őket a szomszédos országok ellen.
- A párt elég társtalannak tűnik; milyen viszonyban áll a többi baloldali erővel?
- A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségével nincs érdemi kapcsolatunk, távolról szemlélve a módszereiket, nehéz egyetérteni velük. Érdeklődéssel várom, hogy ha a munkanélküliek száma tovább növekszik, akkor is beérik-e majd tizenötperces sztrájkokkal. Az ágazati szakszervezetekkel viszont együtt dolgozunk. Most rendeztünk egy munkanélküli fórumot Csepelen, az asztalon a szakszervezet zászlaja állt, de a hallgatóságot mi adtuk.
Thürmer elmélyülten forgatja a kezében tartott töltőtollat, láthatólag arra törekszik, hogy a következő témában minél pontosabban fejezze ki magát:
- Ha lehet, még áldatlanabb a kapcsolatunk a Magyar Szocialista Párttal. Többször is megkíséreltük felvenni velük a kapcsolatot, pedig nyugodtan játszhattuk volna a sértődöttet, hiszen az egykori MSZMP hagyatékából mi Marxot kaptuk, ők pedig a tőkét. Anyagi és nemzetközi lehetőségeinket sem lehet egy napon említeni, ők képviseltetik magukat a Parlamentben, mi nem. Szocialista Internacionálé létezik és működik, Kommunista Internacionálé nem. Ennek ellenére fontosnak véltük, hogy bármilyen politikai különbségek is választanak el minket, legalább ne ártsunk egymásnak, de ők nem fogadták el a mi közeledési kísérleteinket. Megnyugvásunkra szolgál, hogy a nézeteltérések ellenére helyi és szakértői szinten sok helyütt jó kapcsolatot tudtunk teremteni.
- Mit ígér a jövő?
- Az MSZP parlamenti párt, de magában a Házban a balszélre szorult, ha fejlődni akar, a parlamenten kívüli erőkre kell támaszkodnia. Ennek ellenére sok jel szerint nem minket és más baloldali erőket tekint természetes szövetségesének, hanem bizonyos liberális csoportokat. Mit ígér nekik ez a szövetség, nem tudhatom, de az én szememben az MSZP ahhoz a gazdag parasztlányhoz hasonlít, aki nem hajlandó elfogadni a parasztlegény udvarlását, helyette a gróf fiára áhítozik, annak viszont csak a szajhája lehet. Ha nem alakul ki köztünk beszélő viszony, könnyen előfordulhat, hogy az 1994-es választásokon nem szövetségesek leszünk, hanem vetélytársak, és el fogjuk magyarázni az embereknek, hogy miért ne szavazzanak az MSZP-re.
(A Thürmer szavaiból kibontakozó kép valódiságát a személyes tapasztalataim is megerősítették. Valamikor 1992-ben egy haláleset következményeként Kunszentmiklós körzetében megüresedett a helyi országgyűlési képviselő posztja. A pótválasztásokon ketten pályáztak eséllyel erre a tisztségre: egy Komáromi nevezetű termelőszövetkezeti elnök az MSZP színeiben, és Nagy Tamás, az Agrárszövetség vezetője. Én néhány író-olvasó találkozó erejéig beszálltam a szocialista jelölt melletti küzdelembe, így viszonylag közelről követhettem az események alakulását. Bár senki és semmi nem kényszerítette rá, Komáromi „élből” elutasította a munkáspárti voksokat - ezek 3-400-at tettek ki -, ennek eredményeként 20-30 szavazat különbséggel vereséget szenvedett.
- Egyszer megkérdeztem a szocialisták egyik vezetőjét, hogy honnan ered ez az ellenszenv irántunk - mondta egy munkáspárti öregember -, őszinte kedvében találtam, mert azt felelte: onnan, hogy ugyanabból a tóból halászunk - vagyis egymás elől vinnénk el a szavazókat.)
- Feltételezi, hogy a következő választáson a Munkáspárt bekerül majd a Parlamentbe?
- Ezt a választást is meg lehet venni majd, mint ahogy 1990-ben is sok esetben az anyagiak döntöttek. Mögöttünk sem hatalom, sem pénz nem áll, de a Munkáspártra nem a szép ofszet plakátjaiért szavaznak majd az emberek. Nagy részük a maga bőrén tapasztalja, hogy a kapitalizmus az ő számára nem jelenti a jóléthez vezető utat. A kifejezetten szegénynek tekinthetők aránya már eléri a 30-40 százalékot, az ő érdekeik képviseletére a polgári pártok vagy egyáltalán nem vállalkoznak, vagy csak ímmel-ámmal, választási megfontolásokból teszik. Ha a választásokon nem lesznek nyilvánvaló csalások, akkor megkaphatjuk azt a 250 ezer szavazatot, mely a számítások szerint elegendő lesz a négy százalékhoz, vagyis a tíz képviselői helyhez.
- Van tíz megfelelő emberük?
- Már említettem, hogy annak idején nem csatlakoztak hozzánk „nagy nevek”, ha ezekre várunk, máig sem indultunk volna el. Azóta sem állt módunkban megfelelő munkáspárti személyiségképeket kialakítani a közvéleményben, de tíz megfelelő ember rendelkezésre áll majd.
- Feltételezem, hogy magával az élen.
- Igen, valószínűleg.
- Mi a véleménye az eddigi politikai pályafutásáról?
- Nem hiszem, hogy politikusnak születtem volna. A történelem bizonyos feladatokraelőhív embereket, ezek jönnek és elmennek. Nincsenek messze tekintő ambícióim, nem gondolok arra, hogy mi lesz velem öt vagy tíz év múlva.
- Örülök a szerénységének, mert így könnyebb kimondanom, hogy a véleményem szerint többször is komoly politikai hibákat követett el. Mindenekelőtt a Janajev-puccsal kapcsolatos állásfoglalására gondolok, nem ítélte el a Gorbacsov-ellenes zendülést, sőt azt ajánlotta, hogy közvetítene feléjük. Ezzel sokáig használható fegyvert adott itthoni politikai ellenfelei kezébe, Horn Gyula is hivatkozott rá.
Thürmer bólint:
- Kétségkívül rosszul döntöttem, de még nem ismertem az ilyen helyzetekben követendő taktikát. A tapasztalt politikusok ilyenkor gyorsan  kiutaznak a hobbitelkükre, hogy ne találják meg őket az újságírók, és „megőrizhetik az arcukat”. A hibámat az sem menti, hogy a kormány is tett néhány, legalábbis félreértelmezhető gesztust, például kényszerítő okok nélkül fogadták az akkori szovjet nagykövetet - de természetesen nem akarok kitérni a rám háruló felelősség elől.
- Mégis: milyen meggondolások vezérelték?
- Nekem a legfőbb előnyöm - egyben a legnagyobb hátrányom - abban állt, hogy mint egykori külügyes, szinte mindenkit ismertem a szovjet vezetésben. A Janajev-affér idején is én voltam az utolsó magyar politikus, aki megfordult Moszkvában. Láttam, hogy Gorbacsov irányvonala nem tarthathó, balról már korábban is támadták, a londoni konferencián pedig a nagyhatalmak nem adták meg neki a szanáláshoz szükséges pénzt, ezt a közvélemény úgy értékelte, hogy Nyugatról nem támogatják őt. Arra is számítani lehetett, hogy Gorbacsov, mint általában szokta, ezentúl is meghátrál a döntő lépések megtétele elől.
- Maguk azt szerették volna, ha a Szovjetunió továbbra is egységes marad?
- Igen, és ezt az elképzelésünket ma már Bush elnök is aláírná (természetesen az idősebb Bushról van szó - a szerző). Az Egyesült Államok is számos problémáról szabadulhatott volna meg. Sajnos, rosszul ítéltem meg Janajevet, nem hittem volna, hogy belemegy egy 49 százalékos sikert ígérő vállalkozásba - Thürmer széttárja a karját -, de hát így történt, és én semmiféle biztosítékot nem adhatok, hogy a jövőben nem követek el hasonló hibákat - a legjobb szándékaim ellenére is.
- Véleménye szerint milyen irányba fordul majd a posztkommunista országok sorsa?
- Állandó konfliktushelyzetek jönnek létre dél-amerikai típusú sorozatos kormányválságokkal, vagy legalábbis krízisállapotokkal. A nyugati hatalmak abban érdekeltek, hogy Kelet-Közép-Európában egy ütközőzóna alakuljon ki, fogja fel a Kelet felől érkező menekültek hullámait és a veszélyesnek ítélt eszmei áramlatokat. Taktikailag úgy valósítják meg, hogy a lehető legtovább „lebegtetik” majd ezeket az országokat, nem hagyják felzárkózni őket, de azt sem engedikmeg, hogy a víz alá merüljenek. Igyekeznek meggátolni, hogy valamelyikük kiugorjon a többiek rovására: ha ma Antall Józsefet hívják meg a Rajna-Majna-csatorna felavatására szónoknak, biztosra vehetjük, hogy néhány évvel később Meciart tisztelik meg valamilyen hasonló módon.
- És Magyarországra mi vár?
- Magyarországot jelenleg nem egy egységes, tőkés réteg vezeti, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen még nem alakult ki. A kormányrudat egy jobboldali értelmiségi csoportosulás tartja a kezében, Szabó Tamás és az Állami Vagyonügynökség gazdasági pozíciók adományozásával próbálja meg prolongálni a hatalmát. Feltételezhető, hogy ennek a stratégiának kiegészítő része a szélsőjobb erők fokozódó aktivizálódása. Tudják, hogy nincs olyan nyugati államfő, aki hajlandó volna leülni egy asztalhoz Csurkával mint esetleges miniszterelnökkel, de Csurka arra jó, hogy megtisztítsa az utat az ő gazdasági szemléletű csoportosulásuk előtt. Külön hasznot húznak abból, hogy a szélsőségesekkel összehasonlítva ők vonzóbb választási lehetőséget nyújtanak. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy igyekeznek eljelentékteleníteni a szélsőjobb mozgolódások jelentőségét. Mint a salgótarjáni, a debreceni és a jászberényi példák is bizonyítják, a jobboldal elsősorban ellenünk veti be a rohamosztagait. A harcot a halmozottan nehéz körülmények között is vállaljuk, nem tehetünk mást.

Thürmerrel a továbbiakban csak a Kádár János-évfordulókon találkoztam. Ezeknek a megemlékezéseknek is érdemes néhány sort szentelnünk, mert a mguk módján a baloldaliság egyik népi felfogását tükrözik.
Július második szombatján a tömeg elindul a Kerepesi úti temető felé, jönnekmetróval, vonattal, különautóbuszokkal az ország minden tájáról. A televízió, a rádió és az újság nem közli az esemény időpontját, mégsem feledkezik meg róla senki.
A temető téglafalához érve az emberek megállnak virágot vásárolni. Kádár Jánosnak „szerencséje” volt, hogy júliusban halt meg, ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, fillérekért árulják a cigányok. Ha az évforduló decemberre esne, ezek az emberek nem tudnák megvenni a virágot.
A vörös márvány sírkő már alig látszik a virágokból, de még ezrek állnak sorba, hogy ők is letehessék a megemlékezésük jelét. Fejkendős öregasszony hajol meg:
- Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán!
Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál, és kiabál:
- Kádár élt! Kádár él! Kádár élni fog! - olyan indulat árad belőle, mintha egész életében arra készült volna, hogy ezt itt kimondja.
Én is lerakom a rózsáimat, aztán továbblépek, megállok egy, az emlékműre merőleges sírdombvonulatnál. A munkásmozgalom „aprószentjeit” rakták le ide, minisztereket, párt-, állami és szakszervezeti vezetőket, emlékük felett már eljárt az idő, alig néhányuk neve mond még valamit. Valaha Rajk csontjai is itt nyugodtak, de a családja méltatlannak találta a helyet, és elvitte innen.
Figyelem a tömeget. Életem javát a világ sűrűjében forogva töltöttem el, ezer és ezer emberrel találkoztam, itt mégis alig-alig látok ismerős arcot. A kultuszpolitika hatalmasai, akik íróasztaluk fedezékéből huszonöt éven át védték a rendszert ellenem, fenyegettek, kioktattak szocialista elkötelezettség tárgyában, nem jöttek el ide. Merre járhatnak, mit csinálhatnak? Talán ülnek otthon, és épp az emlékezéseiket írják, hogy ők már akkor! És mennyire!
Szokásos módon a Magyar Szocialista Párt is távol marad. Később egy fogadáson megkérdeztem a párt egyik vezetőjétől, hogy miért nem küldenek egy szál virágot annak az embernek a sírjára, aki letagadhatatlanul meghatározta az egész múltjukat. Az illető azt állította, hogy ezt a távolságtartást a szabad demokraták kötötték ki az elvi együttműködés előfeltételeként. Ma már tudjuk, hogy mennyit ért ez a felvállalt gesztus és az így elért eredmény, hasonlít ahhoz, mint mikor valaki hamis pénzen vak lovat vásárol.
Mindig is úgy éreztem, hogy Kádár János emlékének megtagadása nemcsak politikai gesztus, hanem ízlésbeli törekvés is. A vidéki és a polgári értelmiség a maga elé képzelt nyugati mintákhoz próbál hasonlítani, elutasítja magától a nyomrgó tömegeket, ízlését bántják a kopott és kihízott ruhák, a nehézkes szófordulatok, az izzadtságszag.
- Bizony büdösek vagytok nekik, atyámfiai, négyévenként csak egyszer hajlandók a keblükre ölelni titeket.
Az egykori pártarisztokrácia helyett most a névtelen tagság gyűlik itt össze: ősz férfiak és megviselt arcú nők a budapesti külvárosokból, a nógrádi, borsodi, mecseki bányavidékről, Ózdról, megszűnt kohóüzemek kolóniáiból, régen feloszlatott termelőszövetkezetek tagjai, minden változás vesztesei és kényszerű vállalói.
A megemlékezés a temetőben is leginkább egy országos majálisra hasonlít. Régi ismerősök találkoznak, a napsütésben kigombolják a kabátjukat, és családi fotókat mutogatnak egymásnak. Egyikük már látott engem a televízióban, megismer, meghív magához Kazincbarcikára.
- A Kossuth utcában lakom, a házszámot úgyis elfelejted, csak a „kommunista Jóskát” keresd.
Nehezen hagyják abba a diskurzust, mikor a hangosanbeszélő a nagygyűlés helyszínére, a munkásmozgalmi panteon elé szólítja őket. Itt a szabad térségben szinte perzsel a nap, a kövezet is visszaveri a forróságot, a többség nem akar kimozdulni a fasor árnyékából, a rendezők agitálják őket:
- Menjünk oda, ahol látnak minket! Este a tévéhíradóban csak az emelvény előtti részt mutatják majd, a nézők azt fogják hinni, hogy alig voltunk! - erre a buzdításra néhányan elszánják magukat, hogy előrébb lépjenek.
(2001-ben aztán ez a gond is megoldódott. Sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi televíziók nem küldték ki a kameráikat, egyetlen képpel sem emlékeztek meg erről az eseményről. Nem volt „hírértéke” annak az évfordulónak, melyen 15-20 ezer ember vett részt, helyette a homoszexuálisok alig kétezer főt megmozgató parádéjáról közvetítettek látványos jeleneteket. Néhány nap múlva kiderült, hogy az emberek másképp ítélik meg a helyzetet, mint az irányt szabó menedzserek, egy szavazáson a nézők 79 százaléka - sok-sok ezer ember - állt ki amellett, hogy szobrot kell állítani a „letagadott” Kádár Jánosnak.)
Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, felírok egy régit és egy újat:
- Munkát! Kenyeret!
- Az urak ne használják a csillagos diplomájukat!
Nézegetem a panteon oldalába kirakott Kádár-portrét. Zakója rosszul szabott, bal válla fölött mintha puklis volna. Nem maradt róla „blickfangos” fotó, arcát sohasem támasztotta hatásos mozdulattal a kezéhez. A szeme ezen a felvételen is táskás, már soványodó arcában megnőtt az orra, vonásain nem tud megülni a rebbenő félmosoly. Egyszer személyes beszélgetés közben a szemét figyeltem: a pupillája sugarasan megtört, mint egy üveglencse, melyet szétrobbantott egy közepébe dobott kavics. Vagy mintha cigarettát nyomtak volna egy kocsonyás anyagba. Rejtély, hogy látott egyáltalán.
A megemlékezés programja alkalomról alkalomra változik, a kezdeti évek merev és egyhangú „szocialista szertartása” helyébe egy látványosabb műsor lépett. Magnetofonról felhangzik egy-egy részlet Kádár János valamelyik beszédéből - érdekes, hogy egyetlen elvont, úgynevezett eszmei jellegű megnyilatkozást sem találtak, a politikus minden lépése az élet napi eseményeihez kötődött. Egy Kossuth-díjas színész József Attilát szaval, egy félig amatőrnek tűnő költőnő a saját verseit énekli, gitáron kísérve magát. A 2000-es évfordulón már egy szabolcsi cigányzenekar is fellépett, „Mariska néni”, a néhai Kádár Jánosné kedvenc magyarnótáit játszották.
A beszédek stílusa is átalakult, már nem állnak a mikrofon elé olyan szónokok, mint a görög testvérpárt egyik vezetője, aki majd egyórás áttekintést nyújtott hazája gazdasági válságáról és annak lehetséges következményeiről, méla unalomba taszítva a hallgatóságot. Helyettük európaibb stílusú küldöttek érkeznek.
Az emelvényen felsorakozó díszelnökségben is kicserélődött néhány személy. A párt belső harcainak következményeként eltűnt néhány korábban ismert arc, és újak jelentek meg - néhányuk tündöklése alig egy-két évfordulóra korlátozódott.
Ami nem változik: Thürmer Gyula, ő volt és maradt az ünnepség meghatározó szónoka. Bizonyos engedményeket ő is tesz a forgandó idő követelményeinek: erősen lefogyott, nem tudni, ennek következményeként alakult-e ki az arcán időnként végigrángó tic, vagy hosszú évek idegfeszültsége váltotta ki. Jól és lendületesen beszél, ha a helyzet úgy kívánja, néha megfenyegeti a légvonalban alig száz méterre fekvő MSZP székházát, máskor, ha lehetséges együttműködés körvonalai bontakoznak ki, nem hangoztatja a fenntartásait.
A hivatalos program szinte kiszámítottan egy órát tart, tizenegy felé elhangzik az utolsó méltató szó is, aztán a tömeg elénekli az Internacionálét. Elkezdődik a hivatalos koszorúzás, ezt már sokan nem várják meg. Az ismerősök elköszönnek egymástól, nem tudják, találkoznak-e „jövőre ugyanitt”. Nem biztos, hogy a következő években is lesz megemlékezés, a rendezők azt mondják, lehet, hogy ezentúl csak a kerek évfordulókat ünneplik meg.
Metróval indulok el hazafelé, a Moszkva téren szállok le. A tér közepén az Üdvhadsereg tea- és kenyérosztáshoz készülődik. Talán kétszáznál is többen sorakoznak fel a kondér előtt, rongyosak és megviseltek, testük áporodott szaga megcsapja a járókelők orrát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.