Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baloldalt, ahol a szív dobog (1992-1999): 1. Horn Gyula

2010.08.03

„A történelem tanúsága szerint minden országban - Amerikát kivéve - a baloldali pártok maradtak a szegények egyedüli támaszai.”
Mario Puzo

1.

A peresztrojkám idején a riportkönyvek és újságcikkek írása mellett még egy alapvető kérdés foglalkoztatott; szerettem volna tisztázni, hogy mit is jelent voltaképpen a „baloldaliság” fogalma. Sokáig kerestem a módját, hogy megkérdezhessem azokat a politikai közszereplőket, akiknek a véleményét hitelesnek tartottam. Néhány eredménytelen próbálkozás után végre adódott egy megfelelő alkalom, a Mérték című lap kért fel, hogy készítsek interjút Horn Gyulával, a Magyar Szocialista Párt elnökével. Horn akkori ellenzéki szerepében rendkívüli teljesítményt nyújtott, szinte a hátán vitte a pártot, mely az 1990-es választások után alig tíz százaléknyi erőt képviselt a Parlamentben. Úgy gondoltam, hogy egy vele folytatott beszélgetés megfelelő kiindulópontul szolgálhat.

Horn elnöki irodája a Köztársaság tér mélységében nyílik, ahogy kinézek az ablakon, pillantásom megakad egy szürke, lapos posztamensen. Alig néhány napja még itt állt a pártház 1956 októberében elesett védőinek emlékszobra.
- Látta, amikor elvitték a szobrot? - kérdeztem Horntól.
- Nem, akkor éppen külföldön jártam.
- És mi volt a véleménye erről az akcióról?
- Ha Izraelben megtűrik az egyiptomi katonák szobrát és Spanyolországban Francóét, akkor nem értem, hogy nálunk kit és miért bánt Osztyapenko, Steinmetz vagy éppen ez az emlékmű...
(Közbe akartam szólni egy idézettel, mely szerint az emlék emléke hat a legerősebben. Eltávolíthatnak egy szobrot, de akkor az a földdarab válik szimbolikus jelentőségűvé, ahol állott, tehát óvatosan kell döntögetni a szobrokat. Aztán úgy gondoltam, hogy itt nem az én véleményem a fontos, hagytam Hornt tovább beszélni.)
- ... Egyébként a közvéleményben most is folyik tovább ez a régi Köztársaság téri csata, jelenleg, azt hiszem, döntetlenre áll. Néhányan azt bizonygatják, hogy a pártház elfoglalásánál nem történtek atrocitások, mások szerint előfordultak.
- Milyen érzés naponta bejárni egy ilyen hagyományokkal átitatott épületbe?
- Nekem elsősorban nem az épülettel van bajom, hanem a bejárás tényével. Hatvanéves vagyok, valaha azt hittem, hogy ilyen koromban már nem kell naponta „bélyegeznem”. Nem lelkesít a sok aláírásra váró levél sem. Ha magam választhatnám meg az életformámat, leülnék az asztalom mellé, és megírnám önéletrajzom, a „Cölöpök” folytatását 1990-től a napjainkig. (Erre néhány év múlva sor is került - a szerző.) Gyakram hívnak előadónak nemzetközi konferenciákra, és oda sem jutok el, de nincs mese, a pártnak működnie kell, és ez hivatali munka nélkül nem megy. Nem így van?
Bólintok.
- De igen, egy paptól elvárni, hogy egész héten két lábon járó vasárnap legyen. A Parlamentbe szívesebben látogat el?
- Az még nehezebb ügy. Az ülésnapokon már reggel összehúzódik a gyomrom, na - mondom magamban -, jön az „anyázás”!
A következő kérdést is hosszan fontolgattam magamban, mielőtt feltettem volna - mivel az egykori MSZMP másik „utódpártjára”, a Munkáspártra vonatkozott. Az egyháztörténet tanúsága szerint is nem a pogányokkal szokott lenni a legtöbb baj, azok előbb-utóbb megtéríthetők, hanem az eretnekekkel. Ők szinte ugyanazt vallják, mint mi, de ezek a kis különbségek áthidalhatatlanok. Óvatosságból megpróbálom messzebbről kezdeni:
- Talán épp ez a székház volt az utolsó „közös nevező” a Munkáspárttal, azóta különváltak az útjaik. Én halálának évfordulóján mindig kijárok Kádár János sírjához, tavaly is, idén is hallottam az ünnepi beszédeket. A Munkáspárt vezetője mindkét alkalommal - szerintem átgondolt és alapos okfejtéssel - felajánlotta, ha nem is a barátságukat, de legalább az együttműködési készségüket. Jól tudom, hogy maguk elzárkóztak ez elől?
- Legyen meggyőződve róla, hogy mi sohasem gyaláztuk őket, de az ő részükről felmerült néhány olyan mozzanat, amely fölött nehéz napirendre térnünk. Sok kritikai  megjegyzést kaptunk tőlük, olyanokat, mint hogy az MSZMP egykori reformszárnya, melyből mi kibontakoztunk, árulóvá lett. Engem személy szerint is azzal vádolnak, hogy mint egykori külügyminiszter mindent megtettem a proletárinternacionalizmus eszmeiségének szétveréséért.
- Gondolom, a két párt között elvi különbség áll fenn, miben látja ennek a lényegét?
- Elvi síkon csak három dolog tekintetében merül fel közöttünk ellentmondás: a múlt, a jelen és a jövő megítélésében.
Szám szélére tódul a megjegyzés, hogy maga az Isten sem ismer más idősíkokat, tehát ez a meghatározás mindenre vonatkozik, de aztán visszanyelem. Horn szerencsére nem lát a vesémbe, magabiztosan folytatja:
- Nem tudjuk elfogadni azt a nézetet, hogy a múlt rendszerben csak olyan hibákat követtek el, melyeket ki lehetett volna javítani, szerintünk az a rendszer a maga egészében megérett a bukásra. Nem érthetünk egyet azzal sem, hogy ajelenlegi jobboldali kormány törvénytelenül került hatalomra, mi elfogadjuk és tiszteletben tartjuk a választók döntését. Végül: nem építhetjük a jövőt arra az elképzelésre, hogy vissza kell térnünk a múlthoz.
- Szokott találkozni Thürmer Gyulával?
- Utoljára 1990-ben, még a választások előtt ültünk le tárgyalni. Azóta többször is szorgalmazta a kapcsolatfelvételt, de én kitértem előle. Ő személy szerint is súlyos, hitelt rontó politikai hibákat követett el, különösen a Gorbacsov megdöntésére irányuló Janajev-féle puccs értékelésében...
Horn észreveszi az arcomra kiülő kétségeket:
- Mi a gondja?
- Be kell vallanom: azt hittem, hogy a Munkáspárttal kapcsolatos fenntartásaikban több a taktikai elem, mint a valódi elvi távolságtartás. Megengedhetünk magunknak olyan történelmi luxust Magyarországon, hogy két baloldali párt szembekerüljön egymással?
Beszélgetőpartnerem begombolkozik:
- Én nem tartom luxusnak ezt az álláspontunkat. Mi nem akarunk mindenáron együttműködni senkivel sem.
Megérzem, hogy ez a téma, mint a költő mondja, „homokos, szomorú, vizes síkra ér”, többet már nem lehet kihozni belőle, váltanom kell:
- Menjünk tovább. A Magyar Szocialista Párt szociáldemokrata pártként határozza meg magát. Lehet, hogy járatlannak tűnök ideológiailag, de nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent. Valaha a szemináriumokon úgy jellemezték a szociáldemokratákat, mint a munkásmozgalom kompromisszumokra, sőt elvtelenségre is leginkább hajlamos elvi irányzatát. Példaként általában azt hozták fel, hogy a háborúk idején mindig kiszolgálták az uralkodó osztályokat, lepaktáltak velük, és támogatták a hadi erőfeszítéseket.
- Ez a felfogás már régen a múlté, sőt, a szociáldemokrata pártok inkább az ellenkező végletbe esnek. Például elítélték az Öböl-háborút is, melyet pedig a világ közvéleménye a nyugati szövetségesek részéről igazságos harcnak ismert el. A szociáldemokrácia a mi számunkra a modern európai baloldal elvi alapállását jelenti, jellemzői közé tartozik többek között a többpártrendszer elfogadása, a törekvés a szociális piacgazdaság kialakítására.
- Ez nálunk mintha kissé nehezebben menne.
- Nem sikerülhet néhány év alatt. Lehetővé kell tenni a gazdasági vállalkozás szabadságát, azt pedig nem könnyű összeegyeztetni a szociális biztonsággal. Az emberek nagy többségének nem áll módjában vállalkozni, hanem szükségből munkavállalók maradnak, rosszabb esetben munkanélkülivé válnak. Tömegek mennek tönkre a szemünk láttára, és ebbe egy baloldali párt sem nyugodhat bele. Nem fogadhatjuk el a nagyvállalkozók érvelését: engedjetek meggazdagodni minket, aztán majd mi lehetővé tesszük, hogy ti is jobban éljetek.
Próbálom értelmezni Horn szavait:
- Olyan, mintha a verebeken úgy próbálnának segíteni, hog több zabot adnak a lovaknak.
- Körülbelül. Nem hiszek ebben a módszerben, a történelem sem szolgál hasonló példákkal.
- Szociális piacgazdaságot említett, ez a két szó hogy állja  meg helyét egymás mellett?
- Mi megtanulhattuk, hogy a szocializmust nem lehet megvalósítani, de arra folyamatosan törekednünk kell, hogy az eszméinket közelítsük a mindennapok valóságához. A mai adott helyzetben is azért küzdünk, hogy a piacgazdaság építésének hosszabb, de kíméletesebb útját válasszuk, és ne élezzük tovább a szociális feszületséget. Egyébként sok szocialista párt viaskodik ezzel az ellentmondással, és gyakran el is véti a helyes arányokat. A svéd szociáldemokraták annak köszönhették a választási bukásukat, hogy túlságosan is előtérbe állították a szociális gondok megoldását, intézkedéseikkel lefékezték a gazdasági fejlődést, és elkényelmesítették a társadalmat - az emberek látták, hogy különösebb igyekvés nélkül is hozzájuthatnak mindenhez. A francia szocialisták pedig az ellenkező végletbe estek, a gazdasági teljesítményeket favorizálták, arra voltak a legbüszkébbek, hogy a frank erősödik a német márkához viszonyítva, közben nem törődtek azzal, hogy a munkanélküliség az egekbe szökik. Ők lehet, hogy ebbe fognak belebukni.
- „Szoros, bizony szoros az üdvösség útja!” Evezzünk hazai vizekre: hogy értékeli a jelenlegi jobboldali kormány gazdaságpolitikáját?
- Nem először mondom, és attól félek, nem is utoljára: az Antall-kormányból hiányzott a szociális érzékenység. Olyan újraelosztási rendszert alakított ki, amely semmibe veszi az állampolgárok kilencven százalékának az érdekeit. Ha leépítik az állami vagyont, az így keletkező bevételt új munkahelyek létesítésére kellene fordítani, nem pedig a költségvetési hiány finanszírozására. Azt is nehéz elfogadnunk, hogy egy külföldi tőkés megvásárolhat egy korszerűnek mondható magyar üzemet, aztán egyszerűen leállítja, így tolva félre a hazai konkurenciát.
- Ki vagy mi hozhat megoldást a bajokra?
- Az országban jelenleg nincs olyan politikai erő, mely mindenre kiterjedő gyógyító recepteket tudna írni. Véleményem szerint 1994-ben egyetlen párt sem fog elsöprő eredményeket felmutatni, az ország koalíciós kormányzásra lesz ítélve - a fogalmat természetesen a valódi értelemben felfogva, és nem a mostani terv formájában.
(Horn rossz jósnak bizonyult, valószínűleg lebecsülte a tömegek nosztalgiáját a szocializmus iránt, az MSZP, mint köztudott, 54 százalékot ért el, és ezzel abszolút többséget szerzett a Parlamentben. Horn már mint miniszterelnök mégsem kívánta felvállalni az önálló szocialista kormányzást, hanem mereven ragaszkodva fentebb kifejtett elképzeléseihez, koalícióra lépett a szabad demokratákkal. Véleményem szerint ezzel a döntésével nyitott szemmel rohant a saját végzetébe.)
- Mennyire tart a szélsőjobboldal megerősödésétől?
- Az emberek elutasítják a jelenlegi kormányt, és változást akarnak, de nem hisznek a szélsőségekben. Biztonságos, fenyegetésektől mentes életet szeretnének élni. Ha ma tartanák az országgyűlési választásokat, a szélsőjobb pártok talán 7-8 százalékra számíthatnának, csak a lumpen elemek, a lecsúszott és elkeseredett kispolgárok csapódnak hozzájuk.
- Tekintse a véleményemet egy Kávéházi Konrád hőbörgésének, de úgy hiszem, hogy alábecsüli a mindenkori szélsőségek befolyását a magyar társadalomra. Köztudomású, hogy az 1930-as évek végén a nyilaskeresztesek kaptak stabil 17-18 százalékot, a felszabadulás után pedig Rákosi Mátyás Magyar Kommunista Pártja, és ez a hajlandóság ma sem változott. Ilyen feszült helyzetben a szocialisták miért engedik át az utcát a jobboldalnak és a liberálisoknak? Miért épp egy MSZP-s országgyűlési képviselőnek kellett hangoztatni a Parlament előtti gyertyás-virágos tüntetésen, hogy ez nem ellenzéki és főleg nem baloldali demonstrációnak számít. Miért ez az örökös „jófiúskodás”, állandó megfelelési szándék? Senki sem kérte vagy várta el ezt a kijelentést, mellesleg nem is igaz, mert a baloldal meghatározó arányban képviseltette magát - maga az ellenzék pedig abszolút többséget tett ki.
- Én veszedelmesnek tartok minden utcai politizálást, szeretném elkerülni, hogy a kérdések a flaszteren dőljenek el. Egy tüntetéshez mindig sok kívülálló is hozzácsapódik, és ezt a vegyes tömeget senki sem tudja kézben tartani. Véleményem szerint Magyarországon egyébként sincs „fogadóképes kereslet” ezekre a jelenségekre. Gondolja meg: az utóbbi időben már hányszor ígértek forró őszt vagy forró tavaszt, és sohasem következett be. Számomra is talány, de kétségtelen tény, hogy a tömegek a legsúlyosabb gazdasági leromlás ellenére sem tartják elviselhetetlennek a helyzetüket. Lehet, hogy még mindig futja a tartalékaikból. Összefoglalólag: nem a Parlament előtt kell politizálnunk, hanem a Parlamentben.
Tovább makacskodok:
- Ez, legalábbis látszólag, nem ígér különösebb eredményeket. Legutóbb éppen ön nyilatkozta, hogy az ellenzék több ezer javaslatott terjesztett be, de alig 2-3 százalékukat fogadták el. Ez a helyzet nem kívánna új taktikát?
- Nem könnyű új taktikát találni. Vegyük példának a szakszervezeteket. Egyre nyilvánvalóbban háttérbe szorítják őket, és hiába keresik azokat a formákat, melyekkel nyomást gyakorolhatnának a kormányra. A tehetetlenség érzése minket is sokszor elfog. Minden ülésszakon legalább egyszer nekiugrunk a kormánynak, tovább is lehetne keményíteni a vonalat, de könnyen előfordulhat, hogy Mari néni és pista bácsi nem örülne ennek. Ők inkább azt szeretnék tudni, hogy mi vár rájuk, és hogy tervezzék meg a gyerekeik jövőjét. Mi kézzelfogható célokra próbálunk összpontosítani; arra törekszünk, hogy a munkanélküliek 18 hónap után se maradjanak ellátás nélkül, igyekszünk szociális szempontokat érvényesíteni a főváros új költségvetésében is.
- A jelenlegi MSZP összetételében mennyire alkalmas a kitűzött politikai célok megvalósítására? Milyen rétegekből rekrutálódik a tagsága?
- Vidéken természetesen az értelmiségi középrétegre támaszkodunk: tanárokra, orvosokra, tisztviselőkre...
- Bocsásson meg: miért mondja azt, hogy „természetesen”? Nem az volna inkább természetes, ha egy szocialista párt mögött elsősorban munkások állnának?
- Én a magam részéről egyetlen olyan nyugati szocialista pártot sem ismerek, ahol a munkások alkotnák a tagok többségét. Itthon, Magyarországon még a velük való kapcsolatfelvétel is akadályokba ütközik. Ha én, mint politikus, bemegyek egy üzembe, megsértek egy olyan törvényt, melyet annak idején magam is megszavaztam: a munkahelyeken tilos szervezkedni. Munkásotthonokban kell találkoznom velük vagy munásfórumokon. A másik nehézség, amellyel szembe kell néznünk, az az, hogy a munkások egybemossák a parlamenti pártokat, nem tesznek különbséget a kormány és az ellenzék között, minket is tehetetlenséggel, mellébeszéléssel vádolnak. Az egyik, munkásoknak szóló rendezvényünkön a magyar nemzeti érzés új értelmezésével szerettünk volna foglalkozni, de ez a téma senkit sem érdekelt. Minden hozzászóló azt kérdezte, hogy miért nem teszünk többet a munkanélküliség és az infláció ellen.
- Az értelmiség miért különb emberanyag?
- Az értelmiség politikailag könnyebben „hadra fogható”, és a szakemberek felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a munkánkban. Mint ismeretes, a párton belül különféle tagozatokat alakítottunk ki, mert „általában” nem lehet politizálni, csak konkrétan. Működik nálunk orvos, pedagógus, „hívő”, kisebbségi tagozat. Van egy ötvenfős színészcsapatunk is, de ne kívánja, hogy bárkit is megnevezzek közülük.
- Csak annyit áruljon el, hogy vannak-e köztük igazán nagy nevek is.
- Sztárokat nem találni a tagozatban - bár az a személyes meggyőződésem, hogy minden igazi művész vagy író szükségképpen, természet szerint baloldali kell hogy legyen. Oda kell hogy vigye a nyomorultak iránti szolidaritás.
- Ennek látszólag ellentmond, hogy kevés ismert személyiség tűnik fel a szocialista oldalon.
- Nem titok, hogy számtalan országos hírű professzor, író és egyéb alkotó egyéniség támogat minket a tanácsaival - és egyéb módon is. Mikor leülünk beszélgetni, általában azt kérik, hogy a nevük semmiféle formában ne jelenjen meg. Én megígérem, hogy nem élek vissza azzal, amit mondanak, és ezt meg is tartom.
- Mitől félnek az illetők?
- Ne áltassuk magukat: ma is kockázatos szembekerülni a hivatalos hatalommal. Ez az egzisztenciális fenyegetéseken túl a fizikai biztonságukat is veszélyezteti, a jobboldal nem kezeli kesztyűs kézzel azokat, akiket ellenségnek nevez ki. Remélem, a választások közeledtével és ezek az emberek elszánják magukat, és előjönnek majd a félhomályból.
- Ha már a kádereknél tartunk: mi történt a régi MSZMP-apparátus tagjaival? Ők részt vesznek a Magyar Szocialista Párt munkájában?
- Nyitott kapukkal fogadtunk mindenkit, aki nem kompromittálta magát végzetesen az elmúlt évtizedekben, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a magasabb posztotbetöltött vezetők közül szinte senki sem jött közénk.
- Akkor hová lettek? Úgy tudom, a Munkáspártba is kevesen jelentkeztek.
- Az egykori MSZMP legalább öt mostani jobboldali pártot ellátott káderekkel... (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Horn megállapításának igazsága a későbbiekben is beibzonyosodott. Elég annyit megemlíteni, hogy az Orbán-kormány miniszterei között több kiérdemesült párttag szerepel, mint a szocialista-liberális kabinetben - a szerző.) A maradékot feltehetőleg káefték és bankok élén kellene keresnünk - de mi nem keressük. Talán az ő magatartásuk, az a könnyedség, ahogy lerázták magukról korábbi, jól fizető meggyőződésüket, jelenti a legsúlyosabb ítéletet, melyet a történelem kimondott a régi Magyar Szocialista Munkáspárt fölött.
Lapozok egyet a jegyzeteimben:
- Sokan hiányolnak egy valóban szocialista szellemiségű lapot, felmerült olyan szándék, hogy a párt egy önálló újságot alapítson?
- Kétszer is megkíséreltük, de anyagi okok miatt mind a kétszer kudarcot vallottunk. A Népszabadásggal, a Magyar Hírlappal és még néhány ellenzéki orgánummal korrekt a viszonyunk, nem szoktak elzárkózni, ha egy nyilatkozatot vagy egy tájékoztató anyagot kívánunk közreadni. Ami viszont baj, az igazán hatékony elektromos médiumokba, a rádióba és a televízióba mi csak néhány mondat erejéig jutunk be, az állami televízió egyes műsorába szinte soha. Ezért is fontosak nekünk a parlamenti közvetítések, ahol mi is hallathatjuk a hangunkat.
Horn kávét hozat, sokáig kavargatom az italt:
- Szeretnék feltenni egy személyes jellegű kérdést, tudomásul veszem, ha nem kíván válaszolni rá.
Horn legyint:
- Nincsenek ilyen kérdések, halljuk.
- Mennyire érzi magát alkalmasnak arra, hogy ilyen kiélezett viszonyok között a Magyar Szocialista Párt frontembere legyen? Az is érdekelne, hogy miért épp önt választották meg erre a tisztségre.
- 1990-ben öt vezető testesítette meg a pártot a magyar közvélemény előtt: Nyers Rezső, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és én. Ne vegye dicsekvésnek, de ha nem ezek a nevek állnak a választási listánk élén, azokban a hisztáriás időkben a Magyar Szocialista Párt nem jut be a Parlamentbe. Mára azonban többé-kevésbé egyedül maradtam. Nyers Rezső visszavonult az irányító munkától, Németh Miklós külföldre távozott, és nem politizál - reméljük, csak egyelőre.
(A Magyar Szocialista Párton belül ma is sokan akadnak, akik keményebben ítélik meg az angliai bankhoz elszegődött egykori miniszterelnök magatartását:
- Ő tíz évig a Big Ben toronyóráját hallgatta, mi pedig azt, hogy „mocskos kommunisták”! - és most hazajön minket kioktatni. - A szerző.)
- Pozsgay Imre elhagyta a pártot. Hogy ítéli meg ezt a lépését?
- Nagy meglepetést okozott vele. Emberileg megértem, de politikusként nem tudom elfogadni. Azért senki sem tehet neki szemrehányást, hogy lemondott a tisztségéről, de semmi sem mentheti azt a tényt, hogy kilépett egy olyan pártból, melynek létrehozásában kulcsszerepet játszott.
- A továbbiakban el tud vele képzelni vele valameilyen taktikai jellegű szövetséget?
- Mi senkivel sem kívánunk taktikai szövetségre lépni, a Pozsgay által vezetett párttal pedig nem is volna különösebb értelme, mert nem hiszem, hogy bekerülnek majd a Parlamentbe. De visszatérek a kérdésére, hogy alkalmas vagyok-e frontembernek. Keresnem kell a választ. Mostanában éppúgy meg kell tanulnom az ellenzéki szerepet, mint annak idején a kormányzatit, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül elsajátítanom ezt a magatartásformát. A Parlamentben ma is nehezemre esik megnyomni a gombot, hogy válaszoljak egy sértésre, távol esik tőlem a visszavágás indulata. Politizálni egyébként sem lehet emocionális indítékokkal, csak elvi alapokon, ez az egyetlen biztosítéka annak, hogy ne tévedjünk túlságosan nagyokat. Azt is nehezen viselem el, hogy a vitákat mellékvágányokra kényszerítik. Abszurdum, hogy az egész politikai élet középpontjában a Televízió és a Rádió vezetésével kapcsolatos csatározások állanak, és a kedvünk ellenére nekünk is be kellett szállnunk ebbe az adok-kapok ütközetbe. Ez a kormányzat taktikai sikerét jelenti, mert el tudták kerülni, hogy az összecsapások a valódi problémák körül alakuljanak ki. Megengedhetetlennek találom azt is, hogy az újságírók a cikkeikben egymással foglalkozzanak, engem nem érdekelnek a személyeskedő viták, én azt szeretném tudni, hogy mi a véleményük az ország bajairól.
- Egy választási siker esetén elvállalná a miniszterelnöki tisztséget?
- Ha felajánlják, nem utasíthatom vissza, mert akkor joggal megkérdezhetnék tőlem: milyen alapon álltam szemben a jelenlegi kormány politikájával, ha nem tudok alternatívát ajánlani helyette, és ezt nem vállalom fel a magam személyében is.
- De úgy tűnik, nem tenné boldoggá, ha megvalósulna ez az eshetőség. Néhány hónappal ezelőtt úgynyilatkozott, hogy fontolgatja a lemondását az MSZP éléről. Vagyezt csak egy taktikai lépésnek szánta?
- Nem, én komolyan gondoltam, hogy lemondok. Belátom, hogy ez gyengeségre vall, de nekem már elegem volt az útszéli támadásokból. Gyakran lázadozom az ellen, hogy piszlicsáré belpolitikai csatározásokra kényszerüljek, amikor ég a ház, az egész ország süllyed lefelé, és nemcsak a nyomornövekszik a határokon belül, hanem előbb-utóbb minden szomszédos országgal is konfrontálódunk. Külső segítségre egyébként sem számíthatunk, hiába győzködöm nyugati politikai kapcsolataimat, hogy vegyék végre komolyan a mi bajainkat, mert ha ez a régió összeomlik, abba egész Európa beleremeg majd.
Még mindig hitetlenkedve kérdezem:
- El tudja képzelni, hogy még az 1994-es választások előtt felálljon a helyéről?
- Ha megfelelő utódot látnék a közelemben, már holnap megtenném. Ebben az esetben sem hagynám cserben az országot és a pártot, a nemzetközi kapcsolatainkban próbálnék segíteni.
- Tulajdonképpen mit nem tud elviselni?
- Ne vegye panaszkodásnak, de most is a negyedik hete már, hogy egyetlen szabadnapot sem engedhettem meg magamnak. Nem jutok hozzá, hogy könyvet vegyek a kezembe, pedig régen minden érdekesebb novellát is elolvastam a folyóiratokban. Valaha bérletem volt az Operába, a Zeneakadémiára, a Nemzetibe, most már fél éve nem jártam színházban. Nem is merek jegyet rendelni, mert okvetlenül közbejön valami, előbb vagy utóbb a leépülés fenyeget. Újra mondom, ha döntés elé kerülnék, egy pillanatig sem ragaszkodnék a „hatalomhoz”.
- Búcsúzóul szeretnék egy elvontabb kérdést feltenni. Tételezzük fel, hogy most éli utolsó pillanatát, és egy szoba fehérre meszelt falán üzenetet hagyhatna az utókornak...
- Nem kár azért a szép fehér falért?
- Ez legyen az én rezsim. Mit írna fel?
- Tolerancia.
- Ennél azért több hely van a falon.
- Össze kell fogni a nemzetnek!
Meglepődtem, más válaszra számítottam:
- Ezt érzi a legfontosabbnak?
- Igen. Bármennyire is kétségbe vonja a jobboldal, a nemzeti gondolat és érzelem nem idegen egy szocialistától.

A szándék is távol áll tőlem, hogy a fentiekben Horn Gyula pálya- és jellemképét próbáljam megrajzolni. Csak a baloldaliság fogalmáról és az adott időszakban kialakult gyakorlatáról folytatott beszélgetéseinket elevenítettem fel, az általa elmondottakat érintetlenül hagyva, a magam szövegét kiegészítve néhány később fogant gondolattal is.
Soha nem kerestem a politikusok barátságát, beláttam: helyzetükből következőleg pillanatnyi érdekekfüggvényében ítélik meg az ilyen kapcsolatokat. Hornnal ezt követőleg még összefutottunk néhány alkalommal, például a hatvanadik születésnapomon eljött a Játékszínbe, ahol azon az estén „Az Ifjú Gárda” című komédiámat játszották. Meggratulált, egy ezüst gyümölcsmosót hozott ajándékba, és mint két évvel idősebb születésű, felajánlotta a pertut, melyet köszönettel el is fogadtam. A legfontosabb, egyben mindmáig utolsó találkozásunkra 1994 őszén került sor a „Fészek” Művészklubban.
A májusi országgyűlési választások után véget ért alkalmi együttműködésem az MSZP-vel, a Köztársaság térnek a környékét is elkerültem. Egyszer hívtak ugyan, hogy lépjek fel egy hűvösvölgyi juniálison, de nem vállaltam a szereplést.
Ők sem erőltették a kapcsolatot, nem neveztek ki nagykövetnek vagy kuratóriumi elnöknek, sőt, a győzelem esetére megbeszélt közös pacalvacsoráról is megfeledkeztek. Ez nem érdekelt túlságosan, azt is megemésztettem, hogy a szocialisták által kinevezett rádiós vezetés egyből megszüntette tízperces vasárnapi műsoromat a Petőfi rádión - ezt a korábbi jobboldali irányítás soha nem háborgatta. Tudomásul vettem, hogy ez a magát szocialistának nevező párt minden fenntartás nélkül átvállalja liberális partnerének előítéleteit, melyek kirekesztenének minden valóban baloldali szemléletű alkotót.
Ezért elcsodálkoztam, mikor szeptember táján egy küldönc szentkoronás emblémával díszített meghívót hozott, belenéztem: Horn Gyula már mint miniszterelnök invitált meg egy művészekkel folytatandó eszmecserére. Később kiderült, hogy irodalmi tanácsadója, Ö. Szilveszter ellenzte a meghívásomat, csak két barátnőmnek köszönhettem, hogy mégis sor került rá. A lapot visszaraktam a borítékba, aztán félredobtam a polc sarkába.
A papír épp a rendezvény délutánján került az épp nálunk vendégeskedő chicagói rokonunk, Gyuri kezébe, meglepte a küldemény díszes adjusztálása:
- Elolvashatom?
- Persze, ha kell, neked is adom.
Mikor letette a meghívót, őszinte reverenciával nézett rám:
- Gondolom, lassan már kezdesz készülődni.
- Hová? Nem megyek el.
Gyuri megdöbbent:
- De hát a hazád miniszterelnöke hív! Nyilván szüksége van a tanácsaidra.
- Hazám miniszterelnökének nincs szüksége senki tanácsaira, és ha volna, sem fogadná el. Különben nem vagyok szalonképes: már ittam egy fél liter bort, és ilyen melegben öltönyt sem akarok húzni.
Gyuri addig-addig macerált, míg végül elmentem a Fészek Klubba - csak úgy pulóverben. Azt viszont feltettem magamban, hogy a számat sem nyitom majd ki: egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött jobban teszi, ha hallgata józanok és az elegánsan öltözöttek társaságában.
Hornnal már az előtérben összetalálkoztam, megölelt, nehéz lett volna eldönteni, hogy barátsága jelének vagy inkább a fotósoknak szánta ezt a gesztust. Odasúgtam neki:
- Nem tudom, hogy most melyikünk kompromittálja jobban a másikat.
Biccentettem felé, és bementem a terembe. Csak a meghívottakat engedték be, még az újságírókat is kitessékelték, érezhető volt a szándék, hogy külső eszközökkel is biztosítsák a beszélgetés bizalmas légkörét.
Behúzódtam egy sarokba - pulóveres emberek fél liter borral a hátuk mögött vonják meg magukat - és körülnéztem: negyvenen-ötvenen gyűlhettünk össze, mindannyian különféle „díjasok”, színészek, írók, zenészek, képzőművészzek. Horn a széksorokkal szemben egy magányos fotelben foglalt helyet, egy előzékeny kézmozdulattal jelezte, hogy várja a kérdéseket.
Ha jól emlékszem, először egy színész érdeklődött, hogy a betéti társasága milyen kedvezményekre számíthat majd, Horn általánosságban, de biztatóan válaszolt. Utána egy nemzetközileg is befutott festő szólalt meg. Szerinte az emberek Magyarországon sokkal jobban élnek, mint Franciaországban, ezt a következtetést abból vonta le, hogy Párizs melletti kastélyába minden gond nélkül kapott kertészt, itthoni rezidenciájába viszont már hetek óta hiába keres megfelelő embert.
- A tízmillió magyarból legalább kilencmillió küszködik ezzel a problémával! - dünnyögtem magamban, de csak félhangosan, mert ugye egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött...
P., a zeneszerző következett szólásra:
- Az állam mindenekelőtt rajtunk, művészeken kell hogy segítsen! Mi jelentjük a társadalmi mozágsok erjesztő kovászát, ha mi jól érezzük magunkat, meg tudjuk javítani az egész ország hangulatát...
Szavait taps fogadta, engem viszont elfogott a düh, hogy ez a csupa tekintélyes személyiségből álló gyülekezet egy ilyen kivételes alkalmat milyen piti ügyekre használ fel. Pulóver ide, fél liter bor oda, felemeltem a kezem, meg is kaptam a szót.
- Nézd, Gyula - mondtam, élve a régi pertuval, és az első felszólalók felé mutattam. - Ne vedd őket komolyan! Csak arról van szó, hogy nem szívesen fizetnek adót, de mindnek telik rá, még nekem is.
A terem rosszallólag morajlott fel, de ha már elindultam, nem hagytam zavartatni magam:
- Ti nem nekik vagytok lekötelezve, hanem annak a millió és millió nyomorult szegény embernek, akik beszavazták a hatalomba a szocialistákat. Ha van ebben az országban minimális demokrácia és pénz, nekik kell juttatnotok, nem pedig a milliókat kereső művészeknek. Ez nem demagógia, hanem a tiszta igazság. És ha mégsem teszitek meg, akkor az Isten ... meg titeket.
Dolgozott bennem a maligán, telibe kimondtam a fentebb pontokkal jelzett szót, Horn kényszeredetten bólintott:
- Kösz!
Bár, mint említettem, az újságírókat eleve kirekesztették a diskurzusból, másnap-harmadnap mégis több napilapban is felháborodva emlegették, hogy Moldova György megint milyen csúnyán beszélt. De nem ez volt az igazi baj, hanem az, hogy hamarosan kiderült: hiába koptattam a számat - mint hozzám hasonlóan sok más kipróbált baloldali ember is.
A Magyar Szocialista Párt fokozatosan felvette a polgári politikai csoportosulások allűrjeit, megfeledkezett az elesettek érdekeinek képviseletéről, helyette klientúrát épített ki, ahogy mondani szokás, „tocsikolt”.
- Nekem csak egy bajom van veletek - mondtam később Horn utódjának, Kovács Lászlónak, a pertut itt az indokolja, hogy az elnök valaha abban a gyógyszertárban működött KISZ-titkárként, ahol a bátyám, a húgom és a sógornőm is dolgozott -, az, hogy mit keres a nevetekben a „szocialista” szó. Ha bármilyen más jelzőt használnátok ehelyett, például azt, hogy „négyszögletes”, vagy azt, hogy „pepita”, tökéletesen rendben volnánk egymással, de a „szocialistával” más a helyzet. Ahogy növekednek a társadalmi különbségek, és fokozódik az elesettek nyomora, az emberek előbb-utóbb megkérdezik majd, hogy mi volna a megoldás ezekre a bajokra. A felelt, szerintem, nem lehet más, mint hogy a szocializmus. Ha viszont az emberek azt látják, hogy ti képviselitek ezt az eszmét, elbizonytalanodnak, teljes joggal, mert annyi igazi szocialista van köztetek, mint ahány valódi vas- és fémmunkás játszik a Vasas labdarúgócsapatában. A szocializmus így is győzni fog, de húsz-harminc évvel eltolódnak a változások.
Befejezve az események sorát, Horn és az MSZP megérdemelt vereséget szenvedett az 1998-as országgyűlési választásokon. Senki sem oldhatja fel őket a történelmi bűn alól, hogy átengedték a hatalmat a jobboldalnak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.