Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/6. Szocialista győzelem: a damaszkuszi úton járók szíve mindig is baloldalt dobogott

2010.08.03

6.

A pontos dátumokat meghatározandó a régi, 1994-es asztali naptáramat nézegetem. Az országgyűlési választások első fordulójára a május 8-i vasárnapon került sor, a másodikra a közbeeső pünkösdi ünnep miatt csak három héttel később, május 29-én. Erre az utóbbi hétvégére már kirajzolódtak az MSZP elsöprő győzelmének körvonalai, délben beszéltem a Magyar Hírlap szerkesztőségével, az előrejelzések ötven százalékot meghaladó sikert ígértek. Alig tettem le a kagylót, felhívott Marton Frigyes.
- Gyere le este a Köztársaság térre, ott lesz mindenki, aki a „Kicsengettek!” videokazettán szerepelt. Ünnepeljünk együtt!
- Ne haragudj, én nem megyek be a pártszékházba.
- Nem is oda hívlak, hanem a szomszédos épületben levő színházterembe, ahol felvettük a kazetta anyagát.
Elgondolkoztam:
- Rendben van, Frici, de egy kikötésem volna: ne rendezzetek banzájt, és főleg ne hívjátok meg rá a televíziót. Emlékezz rá, hogy 1990-ben minket is mennyire felháborított, mikor láttuk a tévében, hogy ünneplik egymást a jobboldali politikusok „körbeköszöntve kupákkal”. Nincs értelme most ezt újra eljátszani - baloldali változatban. Az emberek nem szeretik a diadalmaskodásokat. Ha ti is triumfálni akartok, tegyétek nyugodtan, de engem hagyjatok ki belőle.
- Nem kell félned, csak magunk között leszünk.
Kora délután elindultam. Lent a Moszkva téri metróállomáson úgy éreztem, meg kell ünnepelnem a győzelmet. Adtam egy koldusnak ötszáz forintot, úgy elszaladt a pénzzel, mintha attól tartana, hogy megbánom, és visszakérem.
A Blaha Lujza téren szálltam ki, onnan besétáltam a Köztársaság térre. A koszos kapualjakban idő előtt lerokkant férfiak bámulták a semmit, turkálóból öltöztetett hangos és mosdatlan gyerekek játszottak a járdán. Átfutott rajtam a gondolat: mi változik itt attól, hogy melyik párt nyeri a választásokat? De hát az ember ne rontsa el a maga örömét, az esküvőn ne számolgassa, hogy mennyi bélyeget kell ragasztani a válóperes keresetre.
A nagy színházteremben lassan összegyűltek a „Kicsengettek!” egykori szereplői: Sas József, Markos György, de azt hiszem, jobb, ha abbahagyom a felsorolást, nem biztos, hogy az illetők örülnének, ha megemlíteném a nevüket. Megjelentek a párt más hívei is, segítői a választási harcban. Nem tudnék pontos számot mondani, annyi biztos, hogy nem voltunk túl sokan.
Az urnák lezárása után kilenc óra körül bekapcsolták a nagy kivetítőt. Sorra érkeztek a második forduló eredményei az egyéni körzetekből. A győztesek között egymás után tűntek fel a vörös szegfűs fényképek, az MSZP jelöltjei teljes megyéket hódítottak meg „csont nélkül”. Ezek az órák kárpótoltak az elmúlt rossz évekért.
A feszült figyelemtől egészen elmerevedtem - hogy ellazítsam a derekamat, hátrafordultam ültő helyemből. Azt hittem, hogy rosszul látok: egykori barátomat, G.-t, a színészt láttam közeledni felénk.
Életem első bemutatott színdarabjában, még valamikor az 1960-as évek derekán, G. játszotta a főszerepet, onnan kezdve, ha nem is elválaszthatatlan, de egymás mellett kitartó társak lettünk. Ami G. színészi egyéniségét illeti, ha társalgási, úgynevezett serious feladatokat kapott, csak ritkán tündökölt, de ha kedvére komédiázhatott, mindig felragyogott, ma is úgy gondolom, hogy ebben a szerepkörben a világ nagy „bohócai” közé tartozott. Én valahogy ráéreztem, milyen szituációban érzi jól magát, milyen szerkezetű mondatok állnak leginkább a szájára, három-négy színpadi és számtalan rádiójátékbeli nagy, vagy fogalmazzunk szerényebben, terjedelmes szerepet írtam neki. Sohasem kellett csalódnom, G. mindig többet hozott ki a szövegből, mint amennyit én beleképzeltem.
„Civilben” is gyakran kerestük egymás társaságát. Ha összefutottunk a színház öltözőfolyosóján, és G. megkérdezte: - Ráérsz előadás után? - már szóltam is haza a feleségemnek, hogy reggelig ne várjon. Elindultunk bele az éjszakába, a színész tizenkét évvel volt idősebb nálam, de jól bírta a szesztornákat, annyi konyakot ivott meg, amennyi vörösbort én. Már sütött a nap, mikor elköszöntünk egymástól.
1992-ben egy új darabot írtam, ennek főszerepét is magától értetődően neki szántam. G. akkoriban a Nemzeti Színházban játszott, oda jártam be, hogy megmutassam neki a különböző szövegváltozatokat. Egyik alkalommal a színház klubjában ültünk le diskurálni, beszélgetés közben csodálkozva észleltem, hogy óvatosan, de nyilvánvalóan egyre távolabb húzza a székét tőlem. Külső okokat keresve körülnéztem, és megpillantottam a színház két prominens jobboldali beállítottságú színészét, ott álltak az ajtóban, és rosszalló arckifejezéssel figyelték, hogy a kollégájuk egy közismert „vörössel” tárgyal. G.-nek volt oka, hogy politikailag „kaserolja” magát, a változások előtt ő töltötte be a színház párttitkári tisztjét, ha azt akarta hogy elfelejtsék neki, sokáig még a hideg levest is meg kellett fújnia.
Én először elcsodálkoztam azon, hogy tüntetően távolságot akar teremteni, aztán csak vállat vontam. Arra gondoltam, hogy egyikünk sem köteles vállalni a barátságot, ha nem akarja. Elköszöntem G.-től, és többé feléje sem néztem. A szóban forgó darabot aztán bemutatták egy másik színházban, egy másik főszereplővel, így is sikert aratott, több mint 125-ször ment.
Évek teltek el, G.-vel csak az újságok hasábjain találkoztam, tovább haladt a megkezdett úton, látványos tulipános-pántlikás nyilatkozatokat tett. Hihetetlennek tűnt, hogy most megjelent a szocialisták egyik alkalmi főhadiszállásán...
- Hogy került ide G.? - kérdeztem Martontól, a rendező magyarázólag tárta szét a karját:
- Mit csináljak? Ő is szerepelt a videokazettán.
A társaság többi tagja is igyekezett nem észrevenni G.-t, hátat fordítottak a bejáratnak, és merev tekintettel figyelték a kivetítőn megjelenő eredményeket. A szocialista párt már több mint kétszáz képviselői helyet szerzett, mind közelebb került az abszolút győzelemhez.
G. megállt az asztalunk mögött, sokáig tehetetlenül figyelte a feléje forduló hátakat, aztán elszánta magát a cselekvésre, hirtelen elkapta a fejemet, és arcon csókolt. Bólintottam felé, aztán felkeltem, elmentem a terem túlsó sarkába. G. továbbra sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a maga helyét az újonnan felkelő nap alatt, a büfében egy kis bátorságot vett magához, és újra elindult hallgatóságot keresni. Megragadta a párt egyik elnökségi tagjának a kabátgombját, és hosszan fejtegette neki:
- Az én szívem mindig baloldalt dobogott...
Tizenegy óra felé, mikor már minden eldőlt a szocialisták javára, egyre több G.-hez hasonló mentalitású külső vendég jelent meg a teremben. Mindenkit túlharsogtak, valamennyien emlékeztek rá, hogy ők mindenkinél korábban hallották meg a fű növését. Ha burkoltan is, de már jelezték az igényüket a megfelelő pozícióra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.