Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/5. A tavaszi hadjárat: lövészárkaink leginkább a győzelmeink előtt telnek meg

2010.08.03

5.

Ahogy közeledett az 1994-es országgyűlési választások időpontja, úgy növekedtek a Magyar Szocialista Párt győzelmi esélyei - és ezzel együtt a vele rokonszenvezők tábora is. A damaszkuszi úton ellenirányba fordult a forgalom. Farkasházy „Teddy” balatonszárszói rendezvényén mind több újságíró igyekezett szabad széket találni az eseményen megjelenő Horn Gyula párt elnök közelében.
- Lövészárkaink leginkább a győzelmünk előtt telnek meg! - jegyezte meg az események egyik elfogulatlan szemlélője.
Ami az én MSZP-hez fűződő viszonyomat illeti, meggyőződésemben mindig is balra álltam tőle. Arra sem törekedtem, hogy szorosabb személyes kapcsolatokat alakítsak ki a vezetőivel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt ők sem erőltették.
Ezért lepett meg, hogy még az 1990-es országgyűlési választások előtt megkeresett az a tanácselnök, aki alig néhány évvel korábban még ki akart tiltani a megyéjéből. „Az Őrség panasza” című riportkönyvem miatt. Az elnök most a barátjának szólított, és felkért, hogy vállaljak képviselőjelöltséget az MSZP színeiben. Én egyszerűen elképedtem az ajánlatán, és kerek-perec elutasítottam.
Ugyanakkor őszintén tiszteltem azokat a nálam különb jellemű embereket, akik el tudták felejteni a korábbi, a létező szocializmus időszakában elszenvedett sérelmeiket, és hajlandók voltak jelöltként sorompóba lépni. Fekete Sándor, aki 1956 után hosszú éveket töltött börtönben, elfogadta a megkeresést. Budapest kilencedik kerületében felvette a harcot olyan erős riválisokkal szemben, mint péládul a Ferencváros labdarúgó-csapatának egykori balfedezete, és ha vesztett is ellenük, mégis tisztességesen helytállt, szavazatok százait hozta a pártnak. Én, sajnos, képtelen voltam felemelkedni erre az erkölcsi magaslatra.
Az MSZP a következő években egy fokkal sem vált rokonszenvesebbé számomra. Én magamtól 1994 elején sem csatlakoztam volna hozzá, az egyik szocialista vezető keresett meg a Magyar Hírlap szerkesztőségében, arra kért, hogy vegyek részt az egyik budapesti képviselőjelöltjük bemutatkozó gyűlésén.
Ha az indulataimra hallgatok, most is reflexszerűen nemet mondtam volna, de hosszas töprengés után meggyőztem magam, hogy ezúttal nem állhatok félre.
Én 1934-ben születtem, már nyitott szemmel éltem meg a Horthy-rendszert, a kiváltságok, a kirekesztés és a képmutatás tömjénszagú birodalmát. Ez a szellem máig sem foszlott szét környezetemben, Budán lakom, olyan körzetben, ahol a jobboldal választási győzelme mindig garantált, legfeljebb a szélsőjobb kénytelen viaskodni érte. Nap mint nap tapasztalhattam, hogy hajlamai szerint az ezredvégi polgárság is az elődei útját folytatná, és az MSZP az egyetlen olyan erő, mely ezt meg tudja akadályozni. Végül is igent mondtam.
A képviselőjelölt bemutatkozó gyűlését valamilyen ünnepnap délutánjára tűzték ki, ennek megfelelően részvétlenségbe is fulladt, csak a környéken lakó kipróbált baloldali érzelmű emberek jelentek meg, és néhány pártkorifeus. Számomra csak annyiban volt jelentősége ennek az eseménynek, hogy itt kértek fel: álljak be a párt public relation csapatába. Úgy éreztem, hogy ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza.
A baloldali szerepvállalás egyébként ritkaságszámba ment. A magyar szocialisták sohasem tudták megnyerni a politizáló humán értelmiség többségének a rokonszenvét, hiába próbálták a maguk oldalára állítani hízelkedéssel, díjakkal vagy kitüntetésekkel. A szocialisták rendezvényeire, traktáira mostanában is jórészt ez a csoport hivatalos. Bár szerény véleményem szerint a párt jobban tenné, ha az erre fordított pénzt hátrányos helyzetű gyerekek nyári táboroztatására költené, vagy más más hasonló szociális célokra.
A magyar politizáló értelmiség mindig is primitívnek találta és lenézte nemcsak a marxizmust, hanem a baloldali eszméket általában, és helyette a a liberálisok vagy a jobboldal felé sodródott. Ez alól a művészek sem számítottak kivételnek, legföljebb néhány színész volt hajlandó „kompromittálódni” az MSZP mellett. A csapatból végképp hiányoztak a hadra fogható írástudók, a párt arculatát meghatározó szövegek és gesztusok megformálói, feltételezem, hogy ennek a légüres térnek legalább az egy részét próbálták betölteni az én meghívásommal.
Munkába álltam, megkaptam a vezetőség által kidolgozott választási program vázlatát. A tervezet minden fontosabb nemzeti méretű célkitűzéssel foglalkozott a szegények felzárkóztatásától kezdve a fiatalok induló esélyeinek javításán át egészen a kisebbségben élő magyarok sorsáig. Mondanivalójával alapvetően egyetértettem, sőt jelenleg is egyetértek, mert mindmáig kevés valósult meg belőle. Ha annak idején 1994-ben elfelejtettek volna kiküldeni néhány csomagravalót ezekből az elméleti összefoglalókból, 2002-ben újra fellehetne használni őket, senki sem venné észre ezt az időbeni elcsúszást, minden akkori gond változatlanul megoldásra vár.
A téziseket megszövegezőik „baltával faragták ki”, nyersen, elnagyoltan vetették papírra, rám az a feladat várt, hogy legalábbis egy részüket átfogalmazzam, olvasható formába öntsem. Újságbeli közlésre szánva levelet írtam a szocialisták nevében a fiatal választókhoz, a fizikai munkásokhoz. Nyolcvan-kilencven százalékban én szövegeztem meg a legjelentősebb választási propagandakiadványt, egy Horn Gyula képével illusztrált, szétnyitható „leporellót” is, melyet tudomásom szerint másfélmilliós példányszámban terjesztettek.
Felmerülhet a kérdés; nem éreztem-e méltóságomon alulinak ezt a munkát? Nem, először azért, mert soha nem helyeztem magam valamilyen elképzelt szellemi piedesztálra, másodszor, és ez a fontosabb, akkor úgy éreztem, hogy küldetést teljesítek. Nemcsak egy párt, hanem az egész ország érdekében dolgozom.
Szokásos módon „be is lelkesedtem”, hangulatilag is igyekeztem beilleszkedni a választási munkát irányítók csapatába. Arról beszélgettünk, hogy ha győzünk, egy nagy pacalvacsorával ünnepeljük meg.
A pr-tevékenységemmel párhuzamosan egy másik kezdeményezésben is részt vállaltam.
Régi felismerés, hogy a hatalomnak nincs humora, a humor szükségképpen rámutat az élettől idegen merevségekre, ez nemcsak a személyekre, hanem az államszervezetre és a társadalmi rendre is vonatkozik. A hatalom nem tud változtatni a megtámadott hiányosságain, mert ha egy ponton enged, előbb-utóbb az egész rendszerét felfejtik, akár a macska a csipketerítő egyetlen megragadott szálából. Kormánypárti humor nem létezik, mind zöld szamár, tehát a hatalom a humorra csak tiltással, vagy más pressziós lépéssel válaszolhat, de ahogy gyöngül, úgy válik mind képtelenebbé erre az ellencselekvésre. Marton Frigyes rendező régi barátom még azokból az időkből, amikor együtt dolgoztunk a Rádiókabaréban, éppen erre a fogyatékosságra alapította az ötletet. „Kicsengettek!” címmel egy videokazettát készített, melyben a vesztésre álló jobboldali hatalmat akarta kipellengérezni. Engem is felkért szereplésre. Néhány aforizmámat olvastam fel.
Ezt kevéssel később egy hasonló műfajban mozgó, de sokkal nagyobb arányú vállalkozás követte. Egyik este felhívott T. riporter és szerkesztő, bejelentette, hogy elindul a kabaré „tavaszi hadjárata”. Minden megyeszékhelyen és Budapesten két-két előadást tartanak majd szeretnék, ha némely alkalommal én is fellépnék. Úgy éreztem, hogy már öreg vagyok bohócnak, kinőttem a komédiázásból, de megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a vidám műfaj nagy sztárjaival léphetek fel együtt, ezért rábólintottam az ajánlatra.
A „tavaszi hadjárat” messzehangzó sikereket ért el, komoly szerepet játszott az ellenzék későbbi választási győzelmében.
Ami a műsor szerkezetét illeti, megemlítendő, hogy mindig felléptettek néhány országos hírű, de az adott helyszínhez kötődő politikust is - Székesfehérvárott történetesen Orbán Viktort. A beszélgetésben sorra kerülő témákat előre egyeztették, a tanácsadó stáb így kidolgozhatott néhány poént a fellépő „főnök” számára. Orbánnak annyit talált ki a csapata, hogy arra a kérdésre: mit szeret leginkább a futballban, felelje azt, hogy a harmadik félidőt, vagyis a meccset követő zuhanyozást és sörözést. A műsort vezető Selmeczi Tibor azonban még ettől a szerény csattanótól is megfosztotta. Tévedésből vagy szándékosan, de úgy tette fel a kérdést, hogy mit szeret a harmadik félidőben? Erre Orbán csak hebegni tudott, egyetlen dakota közmondás sem jutott az eszébe. Az előadást a helyi kábeltévé is közvetítette, a fiaskót sok ezer lakásban látták, hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-elnök aztán vereséget szenvedett a saját pátriájában.
Más hasonló esetek is előfordultak, a kormánypropaganda irányítói megpróbálták ellensúlyozni a „hadjárat” sikerét, a Kongresszusi Központba meghirdetett budapesti előadásokkal párhuzamosan ők is megszervezték a maguk műsoros estjét a Vidám Színpadon.
A kabarettisták szokásos módon most is kétszer léptek fel, az első jelenésükre hat órakor került sor, a másodikra fél tíz felé, be kellett iktatni ugyanis egy órás szünetet, hogy a Központ parkolójában kicserélődhessenek a távozó, illetve az érkező kocsik.
Ezt az egy órát néhány szereplő, aki csak egyszerű pénzkereseti lehetőséget látott az egész „hadjáratban”, arra használta fel, hogy átmenjen a Vidám Színpadra, és ott fellépjen a kormánypárti rendezvényen is, majd mintha mi sem történt volna, visszajött a Kongresszusi Központba a második ellenzéki szellemű előadásra. Mikor ezért szemrehányással illették őket, értetlenül tárták szét a karjukat:
- De hiszen a szünetet nem vettétek meg!
Ha az én személyes teljesítményemet kell értékelni: nem brillíroztam. Belépésnél általában taps fogadott, ami a nézők otthoni könyvespolcain álló négy-öt kötetemnek volt köszönhető, de az alkalomra írt és felolvasott, keserű és provokatív módon gúnyolódó számaim nem arattak igazi sikert. A közönség a küszöbön álló politikai fordulattal kapcsolatban olyan illúziókat táplált, melyekről én már sejtettem, hogy nem válnak majd valóra. A rossz hírek hozóját pedig sehol sem kedvelik. Mégsem voltam elégedetlen, úgy éreztem, hogy mindent megtettem, ami tőlem csak kitelhetett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.