Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/4. Három év a Magyar Hírlapnál (1991-1994): a kommunista kolumnista

2010.08.03

4.

Változatlanul úgy éreztem, hogy nekem végképp befellegzett. Tudatában voltam, hogy milyen helyet töltök be a világban, soha nem képzeltem, hogy engem a szép lelkemért fogadott el és tartott meg érdeklődésében az olvasóközönség. Bárhogy is alakulnak a dolgok, én nem írhatok romantikus regényt egy hosszú, boldog szerelemről, vagy történelmi képeskönyvet a kacagányos ősökről. Régi megbízható fegyvereim: a bajokat kompromisszumok nélkül feltáró riport vagy a szatíra, úgy látszott, örökre lomtárba kerültek. Hol találok ezekre alkalmas témákat és személyeket, hiszen az újságok szaporodó sora, a televízió és a rádió is teli torokból azt harsogta, hogy most aztán jönnek a tisztakezűek, a makulátlan Grál-lovagok, akikhez a legkisebb szennyfolt sem tapad. Mit tudok kezdeni velük?
Mint az akkori miniszterelnökünk mondta magáról: „lemerültem”, de vele ellentétben nem bíztam benne, hogy sikerül kibekkelnem az ellenfeleimet. Csak a már korábban elkezdett, a magyar börtönökről szóló riportkönyvemmel foglalkoztam. A hangulatom olyan nyomott volt, hogy sokszor nem éreztem: a rácsnak éppen melyik oldalán tartózkodom.
A politika nagy eseményei, olyanok, mint a győztes pártok osztozkodása, vagy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer utóvédharcai szinte észrevétlenül suhantak el mellettem. Aztán, ha lassan is, de a világ kezdett megváltozni körülöttem.
Kabos Lászlót, a színészt, mikor betöltötte a hatvanadik évét, Kellér Dezső köszöntötte az öltözőjében:
- Lacikám! Egy komikust egyetlen baj érhet, ha hirtelen megszépül. Hozzád kegyes volt a sors!
Valahogy így jártam én is a társadalmi környezettel. Hamarosan szembetaláltam magam az új jobboldali rendszer ellentmondásaival, és azzal a képmutatással, mellyel igyekezett leplezni a hibáit. Újra kedvet kaptam hozzá, hogy szatírákat írjak, az egyik folytatásokban meg is jelent a Magyar Hírlapban.
Ez az újság akkoriban a liberális-baloldali szellemi ellenállásnak a legjelentősebb fóruma volt, következetes ellenzéki alapállását csak a Hócipőéhez lehetett hasonlítani. A lap legnépszerűbb rovatát, a legendás Hetedik oldalt Gádor Iván szerkesztette. Iván korának egyik legátütőbb erejű publicistája volt - alapvető szabaddemokrata elkötelezettséggel, például Pető Iván is a barátai közé tartozott.
Ami a szakmai színvonalat illeti, az újságokat akkor is más újságokból készítették. Valaki hallott valamit a televízióban vagy a rádióban, amit érdekesnek talált, kerekített belőle egy cikket, erre válaszolt egy másik zsurnaliszta, arra a harmadik, azt követte a negyedik tollforgató dolgozata, közben az eredetileg sem túlságosan bőséges életanyag végképp kilúgozódott, a vita légüres térben zajlott. Egyetlen eredményt lehetett elkönyvelni: a cikkírók neve forgott egyet a köztudatban, és teljesítettek néhány százalékot havi penzumukból.Iván alapvetően különbözött tőlük, nem volt ugyan túlságosan művelt stiliszta, idézetkészlete néhány versrészletből és politikai axiómából állt, mondataiban gyakran élt olyan közbevetésekkel, hogy „na már most”, de az írásaiból mindig sütött a szenvedély, a hatalommal felvállalt szembeszállás romantikája.
Gádor a „Hetedik oldal” szerkesztését a saját alkotómunkájánál is fontosabb feladatnak tartotta, csapatát folyamatosan próbálta erősíteni új és új nevekkel. A szatírám leközlése után engem is behívott, felajánlotta, kapok egy önálló sarkot a hetedik oldalon, ahol minden héten, egy bizonyos kiválasztott napon megjelenhetek, vagyis szaknyelven szólva: legyek kolumnista.
Meglepett ez a felkérés. Én akkoriban már szélsőséges baloldali fanatikus hírébe keveredtem, bár nem tetem sokkal többet ezért a kitüntető címért, minthogy kiálltam a Kádár János emlékét sértő rágalmak ellen, és halálnak évfordulóján megjelentem a Kerepesi temetőben. Egy színész barátom egyszer olvadt tekintettel a szemembe nézett:
- Ugye, te kommunista vagy?
Arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy maga is az volna, ha merne. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy sohasem voltam tagja egyetlen politikai csoportosulásnak sem - és amennyiben vállalhatom a felelősséget a jövőmért, nem is leszek. Csak annyi történt, hogy a világ elment jobbra, én pedig kitartottam az adott helyemen.
Addig gyakorlatilag soha nem írtam rendszeresen újságot, leszámítva néhány fiatalkori megjelenést az Esti Hírlapban, ezért csak hosszas töprengés után fogadtam el Gádor ajánlatát. Ma már úgy gondolom, hogy ez a döntés életem szerencsés elhatározásai közé tartozott.
A rovatnál kiváló csapat jött össze, és én is jól éreztem magam benne. Mindig is szerettem volna egy összetartó csoportba besorolni, belekapcsolódni egy közös áramrendszerbe, az más kérdés, hogy csak ritkán sikerült, akkor is csak időlegesen. Mint örök deviáns előbb-utóbb találtam valamilyen okot vagy legalább ürügyet, hogy kilépjek mindenféle keretből. Ha magamba nézek, feltehetőleg röstelkednem kellene ezért a tulajdonságomért, bár ennek az alapállásnak is megvannak a maga előnyei, mint Osvát Ernő mondta:
- „Ha nem volnék javíthatatlan, már rég elrontottak volna.”
A hétfőnkénti megjelenést választottam, mintha csak egy folyamatos új kezdés hangulatát szerettem volna kifejezni. Hamarosan kialakult a kapcsolattartás módszere is, mindig péntek délben vittem be a következő anyagot a szerkesztőségbe, a terjedelme 3-4 gépelt oldalt tett ki. Gádorral leültünk a büfében, feltette a szemüvegét, elolvasta a cikket, közben megittunk egy-két korsó sört, néha „szétcsapattuk” egy féldeci Unicummal. Iván akkor még bírta az italt, csak évekkel később verte le a lábáról az alkohol. Mikor végzett a kézirattal, helybenhagyólag bólintott, ráírta a szükséges nyomdai jelzéseket, és leadta a titkárnőnek. Betáplálták a lap számítógépébe, és a tárca egy békebeli vonat pontosságával megjelent minden héten - három hosszú éven át.
Nem kötötték meg a kezemet, arról írhattam, amiről akartam, úgy, ahogy nekem tetszett. Szórakoztató megfogalmazásra törekedtem sok groteszk elemmel, gondolatilag pedig azt a célt tűztem ki magam elé, hogy önbizalmat és reményt adjak a lapot olvasó baloldali vagy liberális meggyőződésű embereknek, akik még mindig nem tudtak felocsúdni abból a vereségből, melyet a jobboldal mért rájuk az 1990-es választásokon. A magam szerény lehetőségei szerint megpróbáltam beléjük szuggerálni azt az érzést, hogy „lesz még ünnep a mi utcánkban!” Az olvasók rokonszenvvel fogadták a jelentkezéseimet, egy felmérésnél az összes „külsős”, vagyis az állományba nem tartozó szerző közül én kerültem a népszerűségi lista első helyére.
Rendszeresen dolgoztam a „Hócipő” című lapba is. Bár világnézetileg távol álltam tőle, sokra tartottam a főszerkesztőt, Farkasházy Tivadart hajthatatlan ellenzékiségéért, a fizikai inzultusokat is felvállaló bátor kiállásaiért. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy én adhattam át neki a „Civil Kurázsi”-díjat.
- Őszintén remélem - mondtam neki az ünnepségen -, hogy egyszer még eljön az a boldog idő, mikor mi is szembekerülhetünk egymással.
Még egy fórumot kaptam a megszólalásra, minden vasárnap reggel tíz percben jelentkeztem a Petőfi Rádióban, egy-egy rövidebb írásomat olvastam fel.
De térjünk vissza a Magyar Hírlaphoz. Ahogy közeledtünk az újabb erőfelmérést jelentő 1994-es választásokhoz, Gádor mind határozottabban felvállalta kötődését a Szabad Demokraták Szövetségéhez. Egyre gyakrabban kifogásolta írásaim mondanivalóját. Azzal egyetértett, hogy megpróbálom nevetségessé tenni a jobboldali kormány hozzá nem értését, erőszakos módszereit, de azt nem tudta elfogadni, hogy kiszálltam a liberális politikusok nagyképű pózai ellen is.
- Mindenkit magadra akarsz haragítani? - kérdezte vészesen villogó szemüveggel.
- Mondjuk talán úgy, hogy senkinek a tetszésére nem pályázom.
- Tudod, mi vagy te? Egy kommunista kolumnista! - Gádornak tetszett a saját rögtönzése, felnevetett és megbékélt. - Igyunk még egy gyors sört, de azt te fizeted.
A viták azonban néha elmérgesedtek, Gádor egyszer bedühödött, és kijelentette, hogy az adott formában nem közli le az írást. Én viszont, attól tartva, hogy valamilyen manipuláció áldozata leszek, minden szavamhoz ragaszkodtam. Egyikünk sem engedett, összevesztünk, úgy léptem ki a szerkesztőség épületéből, hogy utoljára jártam itt, többé nem írok a lapba.
Hazamentem, három óra felé nyitottam be otthon az ajtón. Megebédeltem, és nekiláttam az igazán fontosnak gondolt munkámnak, az épp esedékes regénypenzumomnak. Még egy oldalt sem fejezhettem be, mikor öt óra körül megszólalt a telefon, a rovatnál dolgozó egyik barátom jelentkezett közvetítőként, békére-egyezségre hajlamos ember volt, ahogy mondani szokás: ha lenyelt öt nyitott biztosítótűt, legalább négy becsukva távozott belőle. Áthidaló megoldásokat javasolt a cikk szövegében. Elutasítottam, de ő nem hagyta lerázni magát, újra és újra felhívott. Vitatkozás közben fokról fokra meginogtam, mindinkább úgy éreztem, hogy hiányozna nekem ez a kapcsolat; a hétfő reggelek, mikor kiveszem az újságot a postaládából, és a hetedik oldalon megpillantom a nevemet és a fotómat a cikk fölött. Elbizonytalanodtam, és belementem egy kompromisszumba. Gádor is visszakozott, hogy megóvja a tekintélyét, azzal fenyegetőzött, hogy a cikkemre írat majd egy ellencikket, de ezt csak ijesztgetésnek szánta, soha nem tette meg.
Mind a ketten tudtuk: nem olyan idők járnak, hogy mi egymásnak eshessünk. Szükség volt ránk kartácsnak a demokrácia ósdi ágyújába. A jobboldal falanxba rendeződött, és mind határozottabban tört előre, új és új pozíciókat hódított meg. Mikor meghalt Maxwell, a Magyar Hírlap angol többségi tulajdonosa, erre a lapra is megpróbálták rátenni a kezüket, az illetékes kormányhivatal be is jelentette a vételi szándékát. Nem lehetett kétséges, hogy ha ez az ügylet létrejön, egy percig sem tarthatjuk meg eredendő ellenzéki alapállásunkat, minden valószínűség szerint még a szerkesztőségi épületből is távoznunk kell majd.
A csapat azonban folytatni akarta a harcot. Összefogott néhány újságíró és a technikai személyzet egy része, elhatározták, hogy életben tartják majd a lapot. Mivel a Magyar Hírlap-cím az új tulajdonos birtokába került volna, a Régi Magyar Hírlap nevet választották. Egy új bázist kerestek, ahol megtelepedhetnek, végül egy leállított textilgyár nagy szövőcsarnokát nézték ki, ebben a hodályban az íróasztalok és a beszerzendő nyomdagépek is elfértek volna. Én teljes szívvel csatlakoztam ehhez az elképzeléshez, úgy éreztem, hogy a nehéz helyzetben jó szolgálatot tehet az én „világvége-rutinom”.
A kormányzat végül is nem valósította meg az eredeti szándékát, nem vásárolta meg a lapot, a terjengő hírek szerint sokallta a vételárat. A jobboldalt akkoriban még gátlások fogták el, ha az állami erőforrásokat a maguk politikai céljaira kellett felhasználni. Tíz évvel későbbi utódjaik már levetkőzték ebbeli szégyenérzetüket.
- Az életrevalóság egy szomorú jele: a gyorsaság, amivel a fiatalember leküzdi az ideáljait - mondta Osvát Ernő, nem is ismerve a Fideszt.
A lapot végül is egy svájci üzletember vette meg. Feltehetőleg a becsvágy mozgatta, otthon - Zürichben vagy Genfben - legfeljebb örökölni lehet egy országos jelentőségű újság tulajdonjogát, pénzzel nem megszerezhető. A svájci érdekkörét később fokozatosan kiterjesztette néhány heti-, illetve havi magazinra is.
A tulajdonosváltás sokáig nem járt semmiféle észlelhető következménnyel, de az egyik pénteken hiába kerestem Gádort benn a szerkesztőségben. Először azt mondták, beteg, aztán néhány hét múlva kiderült, hogy leváltották a rovat éléről, és a laptól is elkerült.
Gádor sokáig hallgatott a háttérben történtekről, csak évekkel később beszélt nekem róluk. Az egyik délután behívták a szerkesztőségi titkárságra, és teljesen váratlanul átadtak neki egy másnapra érvényes, oda-vissza útra szóló repülőjegyet Svájcba. Iván reggel ki is ment Zürichbe, a lap tulajdonosának megbízottja fogadta, meghívta ebédelni a város egyik legjobb vendéglőjébe. A fehér asztal mellett ülve először méltatta Gádor rovatvezetői munkáját, utána arra kérte, hogy tompítsa le radikális stílusát, és lazítson némely politikai kapcsolatán. Iván feltételezése szerint a dolgok mélyén az lapult, hogy a svájci üzletember egy önálló televíziós állomást szeretett volna létesíteni Magyarországon, és ehhez javítani szándékozott viszonyán a jobboldali kormányzattal.
Iván minden gondolkodás nélkül nemet mondott a kérésre, a tulajdonos megbízottja nem sokat vitatkozott, mintha eleve számított volna a dolgok ilyetén kimenetelére, elővett a táskájából egy aláírt felmondólevelet, és átnyújtotta a publicistának. Kötöttek egy „gentleman agreement”-et, ennek értelmében Gádor meghatározott ideig hallgat az ügyről, cserébe megkapja a teljes összegű végkielégítést. Aztán kezet fogtak, Iván taxiba ült, kiment a repülőtérre, és hazautazott.
(Sajnos nem kezeskedhetem a történet hitelességéért, mert csak Gádor verzióját ismerem, a svájci tulajdonossal nem állt módomban beszélni az ügyről.)
Azt hiszem, többé nem lesz alkalmam, hogy legalább írásban elbúcsúzzam Gádortól. Összevesztünk valamin, ma már érdektelen, hogy kinek volt igaza, barátságunk megszakadt. Nem találkoztunk, csak hallomásból értesültem, hogy fokozatosan csúszik lefelé.
Azt hiszem, soha nem heverte ki, hogy el kellett mennie a Magyar Hírlaptól, rovatát a saját szülöttjének tekintette. Gádor új és új lapoknál próbálta újrakezdeni, vitathatatlan szakmai klasszisának köszönhetően mindenütt szívesen fogadták, de a vándorlása során már sehol sem találta meg önmagát. A házassága is felbomlott, magában élt egy óbudai panellakásban. Gyakran szenvedett kisebb sérüléseket, elesett, vagy főzés közben forró olajjal égette meg a lábát, a szandáljából hetekig piszkos kötözőpólya lógott ki.
Iván, úgy tudom, májcirrózisban halt meg. Haláltusájában a kórházi ágyhoz szíjazták, akkor már csak órái maradtak hátra, minden elvégeztetett, az orvosai búcsúzóul megengedhettek volna neki még egy korty konyakot és egy jó szivart.
- Isten veled, Gádor Iván. Isten veled, Hetedik oldal - mondta a főszerkesztő a temetésen.
Elindult a Magyar Hírlap hosszú leépülése, mely véleményem szerint mindmáig tart. A példányszám a harmadára-negyedére esett vissza, az idők folyamán olyan tehetséges emberek távoztak el a rovattól is, mint Megyesi Gusztáv, Hegyi Gyula vagy a karikaturista Pápai Gábor. Gádor Iván leléptével körülöttem is megritkult a levegő, a szerkesztőségi épület lépcsőjén fölfelé kapaszkodtomban mind többen néztek el az arcom mellett.
1993 szeptemberében a lap nem tudom hányadik évfordulóját ünnepelték kint a Margitszigeti nagyszállóban pezsgős vacsorával, tűzijátékkal. Száz és száz vendéget hívtak meg, de én, aki mégiscsak állandó szerzője voltam a lapnak, nem szerepeltem ezen a listán. Nem tartozom azok közé, akik szeretnek mindenütt jelen lenni, ahogy mondják: náluk nélkül nincs klimax a Lipótvárosban, de azért rákérdeztem, hogy mi volt az oka a mellőztetésnek. A rovatvezető ötölt-hatolt, végül azt mondta, hogy a svájci tulajdonos magyar ügyvédje kérte: tartsanak engem távol ettől az eseménytől.
Rossz kifogást választott. Akkoriban épp az ügyvédekről írtam könyvet, a szóban forgó jogászt is jól ismertem, jeleztem, hogy nem hagyom annyiban, megkérdezem tőle, hogy mi baja van velem. Ekkor bevallották, hogy maga a főszerkesztő döntött így, a meghívott úri közönség előtt nem akarta felvállalni a „kommunista kolumnistát”.
Meg kellett értenem, hogy a kollégáim tudtak a félreállításomról, de senki sem nyilvánított szolidaritást velem - később magán az ünnepségen sem hiányoltak -, így ábrándjaim egy közösségbe való tartozásról megint szétoszlottak. Nem rázott meg túlságosan, hamar helyreállt tudatom normális hőmérséklete.
A bosszú számomra legelőnyösebb formáját választottam. Tudtam, hogy egyelőre nem tudnak pótolni, a lapnál való maradásom fejében kiköveteltem, hogy emeljék fel a honoráriumomat, mint a régi zsidó közmondás tartja: „ha már tréfli, legyen jó zsíros!” Ebbe bele is mentek, de akkor már elhatároztam, hogy nem sok sót eszek meg a lapnál.
Megvártam még a választásokat, aztán 1994 júniusában elköszöntem a Magyar Hírlaptól. A három ott töltött év alatt majdnem 200 tárcám, cikkem, kis szatirikus írásom jelent meg.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.