Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/3. Aczél: Csurka egyszer már berúghatna balra is

2010.08.03

3.

A magyar írók nagy többségét akkor is, a következő években is a Soros-féle alapítvány tartotta el - amiért tulajdonképpen tisztelet illeti. Csurka Istvántól egészen Göncz Árpádig talán százan is kértek tőle támogatást, a névsorukat meg lehet találni az alapítvány ünnepi kiadványában, illetve a Hócipő dokumentumai között. Csurka például egy erdélyi tanító kálváriáját ábrázoló regény megírásához igényelte a „nemzetközi karvalytőke” segítségét. Én viszont úgy döntöttem, hogy akkor sem fordulok alamizsnáért ehhez a  kuratóriumhoz, melyet régi ellenfeleim, a polgári ellenzék prominens alakjai vezettek, ha patikára kellene a pénz.
Más mecénás, aki átsegített volna a bajokon, nem mutatkozott, nekem látszólag csak az maradt hátra, hogy visszavonuljak és csendben éhen haljak, vagy más pályát válasszak. Akkor még létezett a Lúdas Matyi című szatirikus hetilap, valaha, még Árkus József szerkesztősége idején dolgoztam itt. Most hívtak vissza, de nem fogadhattam el az ajánlatot, mert az újság közben jobboldali, kormánypárti szócsővé vált. Tudtam, hogy ezért senki sem lesz hálás nekem, de ha valaki eleve úgy megy bele a harcba, hogy ha távlatilag nem is, de kompenzációra számít, az nem harcol, csak többé kevésbé bonyolult üzletet köt.
Megszokott területemen is tettem néhány ügyetlen kísérletet a talpon maradásra. Megpróbáltam feleleveníteni régi sikereim receptjét, írtam egy kötetre való új H. Kovács-történetet A néma súgó címmel. Véleményem szerint ez a legjobb szatirikus gyűjteményem, de alig-alig fogyott a boltokban.
Akkoriban sokszor felmerült bennem egykori mesteremnek, Örkény Istvánnak egy régi mondása: az emberek nagyon szeretnek valamilyen nagy teljesítményt várni egy kezdőtől - legyen az művész vagy sportoló -, túldicsérik az induló produkcióját, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban, csalódni az illetőben, akár rászolgált, akár nem; legyintenek, mintegy behajtva a befektetett illúzióik árát:
- Na, ez sem ért többet az átlagnál!
A sok fiaskó közül a legnagyobbként mégis egy tévébeli interjú maradt meg az emlékezetemben. Régebben soha nem nyilatkoztam a televízióban, még 1983 áprilisában sem, amikor Kossuth-díjat kaptam.
Egyrészt nem volt szükségem rá, mert a könyveim nem igényeltek különösebb hírverést, másrészt lenéztem az akkori televíziós brancsot. Annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskolán ismertem a velünk párhuzamos filmrendező és operatőr osztályokat, tudtam, hogy az igazán tehetséges növendékeket a Filmgyár vitte el, a szerveződő magyar televíziónak csak a reszli jutott. Kacifántos természetem is külön elégtételt talált abban, hogy nemet mondhattam megismétlődő felkéréseikre. Az idők változásával azonban nagyot fordult a kocka.
1990 tavaszán felhívtak a televízió reggeli magazin műsorától, akkoriban még csak egy ilyen volt, Isten tudja már, hogy épp minek nevezték. Megkérdezték: elvállalnék-e egy interjút, melyet T., minden magyar tévériporterek királya készítene velem. Igent mondtam, úgy gondoltam: nem szabad elszalasztanom ezt az esélyt. Alkalmat kapok, hogy a mélyből végre följöhessek a víz felszínére, és egy hosszú lélegzetet vegyek, tudassam a világot létezésemről. Ma már persze tudom, hogy egy ilyen szereplés hasznos ugyan, de önmagában nem hozhat változást.
Igyekeztem felkészülni, felidéztem magamban néhány hatásosnak látszó poént, melyekről úgy véltem, hogy el tudom sütni majd a beszélgetés során. Az nem baj, ha az ember előzetesen bekészít egypár frappáns mondatot, csak aztán ne akarja mindenáron elmondani. Süllyessze el agya hátsó fiókjába, és várja meg, amíg maguktól, a helyzethez illően kikívánkoznak belőle. Ha mégsem adódik ilyen apropó - ami bizony előfordulhat -, el kell felejteni őket. Én ezt akkoriban még nem tudtam, a poénokat felírtam apró cédulákra, bevittem magammal a stúdióba, és ott combmagasságban kiraktam a nadrágomra, abban reménykedtem, hogy a beszélgetés során bele-belepillanthatok majd.
Viszonylag korán szólítottak be a stúdióba, a monitoron még valamilyen hirdetés pergett, várnunk kellett, amíg minket kapcsolnak. Szótlanul üldögéltünk, T. elnyomott egy ásítást, közben okuláréja mögül hideg pillantást vetett rám. Nem kedveltem őt, sem korábban, sem későbben nem ültem le beszélgetni vele. Elismertem hivatalos szakmai rutinját, de úgy éreztem, nem több, mint az eredményes kivitelezés technikusa, hiányzik belőle egyfajta morális tartás. Egyszer maga is úgy nyilatkozott, hogy „a tévériportnak nincs esztétikája, a riporteri magatartásnak nincs etikája”.
A korábbi években, mikor a dolgok még simán mentek a világban, T. fölényes stílusban őrizte a pozícióit. Környezetében keményen megbüntetett minden olyan gesztust, melyet ellene irányuló tiszteletlenségnek ítélt, nem sok fű nőtt egy fiatal pályatársnak, ha megengedett magának egy viccet vele szemben. Később a világ keményebbé vált, és ezzel együtt T. önbizalma is romokba dőlt. A futballpályákon felhangzó első antiszemita bekiabálások után többé nem mert meccseket élőben közvetíteni. Az utcán is félt, egy kis teleszkópos, összecsukható gumibotot hordott a táskájában, nem lehetett gyakorlata a verekedésekben, ha azt feltételezte, hogy ellenségei a lovagi tornák szabályai szerint egyesével és szemtől szembe támadnak majd, és neki lesz ideje kirakni a „műszereket”.
Egyelőre azonban még csak 1990 tavaszán vagyunk a televízió stúdiójában. Kigyulladt az adást jelző lámpa, T. a maga módján szenvtelenséget szenvelegve nyitott:
- Azt tudjuk, hogy Moldova György a „három T” közül az első, a „támogatott” kategóriába tartozott...
T. annak az ökölvívónak a taktikáját választotta, aki már az első menet elején meg akarja rendíteni az ellenfelét egy még „hideg fejre” mért ütéssel. Nem fogtam fel, hogy mi vezérli a szándékában, későbbi televíziós szerepléseim során tanultam meg, hogy a Bűn az élet-tel kapcsolatos tapasztalataim a képernyőre is érvényesek. A televíziós műsorvezetők is mindig „sebzett vadat” igyekeznek hajszolni, akin szabadon kiélhetik agresszivitásukat, elsüthetik rajta poénjaikat, mert semmiféle hatalom nem áll mögötte, nem kell retorziótól tartaniuk. Pontosan tudják, hogy a kenyér melyik felén van megkenve vajjal, sohasem kötnek bele aktív bankigazgatókba, püspökökbe vagy nagykövetekbe. T. nyilvánvalóan engem „vogel frei”-nek ítélt, akire soha nincs vadászati tilalom.
Időm sem maradt elképedni, hogy éppen ő minősít így engem, aki a szocialista rendszernek képességein-érdemein túl futtatott sztárja volt, mikor már bekaptam a következő mélyütést is. T. észrevette a nadrágomra kirakott cédulákat, és a pillanatot megfelelőnek ítélve, akcióba is lépett. Jobb kezét a feje mögé emelte, a mutatóujját előbb a hüvelykujjához szorította, majd a két ujját eltávolította egymástól. Én észrevettem ezt a mozdulatot, de nem tudtam, mit jelent. Később elmagyarázták nekem: T. így adott utasítást a kamerát kezelő operatőrnek, hogy „nyisson”. Addig, ahogy szokásos, csak a második inggombomig látszottam, most viszont belekerült a képbe a papírokkal elborított combom is. Így mindenki megállapíthatta, hogy én mekkora barom vagyok, sillabuszok nélkül egy mondatot is képtelen volnék megfogalmazni. A meccset tulajdonképpen már itt elvesztettem.
T. még ennyivel sem érte be, ahogy akkoriban szokás volt mondani: „a betonba akart döngölni”, és én óvatlanul tálcán kínáltam neki a lehetőséget. Már nem emlékszem, hogy került rá sor, de Ladányi Mihályt, a költőt idéztem, aki egy író-olvasó találkozón azt mondta:
- A személyi kultusz elleni harccal az a baj, hogy ugyanazok csinálják, mint korábban magát a személyi kultuszt...
Ladányi szavait valószínűleg a frissen kialakult politikai helyzetre próbáltam alkalmazni, olyan értelemben, hogy a rendszerváltás legnagyobb haszonélvezői a művészi életben is a letűnt rezsim kiszolgálói közül kerültek ki. T. nyájasan rám mosolygott:
- Kik ezek? Hallhatnánk néhány nevet?
Úgy éreztem, hogy kivédhetetlen csapdahelyzetbe kerültem, erre a kérdésre nem adhatok jó feleletet. Ha kitérek a nyílt válasz elől egy olyasféle fordulattal, hogy „ugyan kérem, nem a nevek számítanak, hanem az elvek”, akkor T.-nek sikerült bebizonyítania a televízió nézői előtt, hogy én felelőtlenül rágalmaztam, és amikor kézzelfogható tényekkel kellett volna előrukkolnom, rögtön inamba szállt a bátorságom. Az sem ígért több jót, ha felveszem a kesztyűt, és felsorolok néhány nevet, mert kiteszem magam annak, hogy a megemlítettek pert indítanak személyiségi jogaik érdekében - és nekem semmi kedvem nem volt bíróságra járni.
Mégis az utóbbi lehetőség tűnt a kisebbik rossznak, mert így, ahogy a japánok mondják, legalább az arcomat megőrizhettem. Beszéltem Kőszeg Ferencről, akinél vonalasabban viselkedő lektorral egyik könyvkiadónál sem akadt dolgom - az ortodox kommunista szakértőkkel könnyebben megbirkóztam, mert azok legalább az ortodox kommunistáktól nem féltek, Kőszeg viszont azoktól is. A változások után mégis ő lett a liberálisok egyik frontembere.
Megemlítettem volt iskolai osztálytársamat, Csurkát is, aki részeg botrányain gyakran tett antiszemita kijelentéseket - ez akkoriban még szezon előtti gesztusnak számított -, kijózanodva pedig a zsidó barátait kérte meg, hogy járjanak közben bűnbocsánatért Aczél Györgynél. A kultúra akkori irányítója általában el is nézte neki a félrelépéseit, csak annyit jegyzett meg:
- Egyszer már berúghatna balra is!
Már elindult az a suttogás is, hogy Csurka a Belügyminisztérium három per hármas ügyosztályának beszervezett ügynöke volt, ezzel együtt ott állt a rendszerváltó elit első soraiban. Egy lelkesült újságírónő „új márciusi ifjúnak” nevezte, mire valaki csak annyit jegyzett meg, hogy korban és súlyban két márciusi ifjú is kitelne belőle.
Az adás végén T. fölényes arccal nézett rajtam keresztül, ha jól emlékszem, el sem köszönt tőlem. Rosszkedvűen, vereséghangulatban hagytam el a stúdiót, így festhetett a ledöfött bika, mikor kihúzzák az arénából. Ezzel az interjúval nem értem el a remélt megkönnyebbülést, hatástalanul tűnt el a műsorfolyamban, senki sem hívott fel gratulálni utána.
A csapda, melybe beleestem, sokáig nem hagyott nyugodni. Megkérdeztem az egyik, nyilatkozati ügyekben profinak számító barátomat:
- Te hogy keveredtél volna ki ebből a helyzetből? Mit lehet arra mondani, hogy: „hallhatnánk néhány nevet”?
- Ó, rengeteg lehetőség van.
- „Hallhatnánk néhányat?”
- Felelhetted volna azt, hogy meddig ér rá, ön, T. úr? Mert éjfélig tudnám sorolni. Vagy azt, hogy van önnél budapesti telefonkönyv? Mert minden oldalon akad hat-hét ilyen név.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.