Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/2. Akit az Isten el akar veszejteni, megfosztja az eszétől

2010.08.03

2.

Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget azoknak a sajtóattakoknak, melyeket a rendőrökről szóló riportkönyvem ellen intéztek. Félig-meddig magam is szakmabelinek számítottam, tudtam, hogy készülnek az ilyen cikkek, milyen rugók mozgatják az íróikat.
Mindig is azt tartottam az egyetlen komolyan vehető bóknak, hogy az emberek megvásárolják a könyvemet, hajlandók-e pénzt kiadni érte - ebben a tekintetben pedig továbbra sem panaszkodhattam. Amikor az említett Bűn az élet megjelent 520 ezer példányban fogyott el egyetlen kiadásban - ezt később még kettő követte -, gyakorlatilag a pult alól kelt el, ki sem került a kirakatokba. (Tizenöt évvel később ezt is a terhemre rótták, egy cigány mozgalmi vezetőnő a fejemre olvasta, hogy elvittem a nyomópapírt a többi, a Könyvhétre tervezett kiadvány elől.)
A sikert az író-olvasó találkozókon is lemérhettem. Tudom, hogy ma már hihetetlenül hangzik, de akkoriban évente háromszáz-négyszáz ilyen meghívólevelet kaptam. Ha elvállaltam és leutaztam valamelyik nagyobb vidéki városba, a környéken aznap négy-öt találkozóra is sor került. A szervezőnek érdekében állt, hogy minél többet kössön le, mert jutalékként ő vette fel az útiköltségemet - minden egyes helyszínen külön-külön.
Ennyi találkozó csak úgy fért bele egy délutánba, hogy a szervező az első rendezvény kezdési időpontját már akkorra kitűzte, mikor a vonatom még be sem érkezett az állomásra. Nem „dobtam” a találkozókat, mindenütt igyekeztem kielégíteni az érdeklődést, kitartottam az utolsó olvasói kérdésig, utána még dedikáltam is, így az induló késés csak tovább halmozódott, végül az egy-két órát is elérte. Volt olyan hely, ahová csak este tíz órakor tudtam befutni, az érdeklődők itt is megvártak - az már csak rám tartozott, hogy hajnalban értem haza Budapestre.
(A szereplések számát tekintve még így sem számítottam csúcstartónak, a cipőzsinórját sem köthettem volna meg B. Ferinek, a költőnek. Ő elindult hétfőn, egész héten reggeltől estig futószalagon tartotta a találkozókat, és az iskolákban a rendhagyó irodalmi órákat, utána az éjszakai vonattal mindig átutazott a soron következő „vadászterületre”, és csak szombaton vagy a következő héten vetődött haza.)
A közönségsiker néha példátlan méreteket öltött. Miskolcon a város legnagyobb mozijában került sor a rendezvényre, annyian jöttek el, hogy kint az előcsarnokban is ültek, hangszórók közvetítették nekik a műsorvezetővel folytatott beszélgetésünket. Gondoltam: az ilyen visszajelzések sokkal többet jelentenek, mint néhány „lila entellektüel” vádaskodásai.
Más tekintetben viszont jogosan felmerülhet a kérdés: ebben a felkapottságban benne rejlett az a veszély, hogy az ember elbízza magát, munkájában és magatartásában egyaránt felületessé válik. Akkor nem gondoltam erre, az ember tevékenysége közben különben sem látja magát kívülről, ma már azt gyanítom: a legjobb úton haladtam afelé, hogy én is a bukott sztárok szokásos sorsára jussak.
Hamarosan szembesülnöm kellett a társadalomban végbemenő változásokkal. Komáromba mentem le egy találkozóra, fényűző körülmények között, a város egyik legelőkelőbb vendéglőjében rendezték meg, csinos pincérlányok hordták körbe az ételeket-italokat, de nekem hamarosan elment a kedvem mindentől.
Az természetes, hogy az ember nem találhat ki minden egyes találkozóra új és új szöveget, hanem néhány jól bevált lemezzel indít. B. Feri, a költő a bevonuláskor szívtipró hírnevéhez híven jobb kezéből ellenzőt formált, a homlokához emelte, és úgy kérdezte: megjöttek-e a csajok? J. Anna írónő megtanulta és felmondta kívülről az egyik novelláját, általános konsternációt keltve a hallgatók között. M. Gábor szociológus egy konkrét jelenettel indított: felmutatta a bicskáját, és felfújt pofával azt mondta:
- Ez egy olyan bugylibicska, amilyen bugylibicska nincs több bugylibicska! - és még pukkantott is egyet a szájával. A hatás leírhatatlan volt, szék nem maradt szárazon.
Én hozzájuk képest szolidabb szöveggel kezdtem, például ilyenféle módon:
- Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem: hogyan lettem író, mi a véleményem a mai fiatalságról, és azt, hogy a hőseimet az életből veszem-e, vagy kitalálom őket - majd hozzátettem -, bátrabb helyeken azt is megkérdezik, hogy mennyit keresek.
Erre az utóbbira általában bejött az első nevetés, a tapasztalat szerint az embereket ellenállhatatlanul csiklandozza, ha az anyagi ügyekre terelődik a szó - ezzel megtörtént a „captatio benevolentia”, a jóindulat megnyerése. A bevezető után általában élénk és tartalmas beszélgetés szokott kialakulni.
Itt Komáromban is odaálltam a mikrofon elé, a nézőtérről beszóltak:
- Tessék leülni.
- Ugyan már, még épp eleget fogok „ülni”.
Erre a politikai célzásra felharsant a nevetés, kivártam, amíg elül, és elkezdtem:
- Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem...
Végigmondtam a szokásos szöveget, de a máskor biztosan bekövetkező reagálás ezúttal elmaradt. Egy pillanatra megtorpantam, de nem adtam fel a meccset. Olyan erőfeszítéssel próbáltam új és hatásos poénokat bedobni, hogy az ingem a hátamhoz tapadt a verejtéktől, de a velem szembe ülők, ha nem is komoran, de elgondolkodva és látható fenntartásokkal figyelték a szavaimat. Meg kellett értenem, hogy ezek az emberek mást akarnak hallani tőlem, mint a régi író-olvasó találkozók közönsége.
Ma már tudom, hogy mit kívántak: azokat a jelszavakat, melyek akkor már az egész országot megrázták, küzdelemre szólítva fel az új polgári Magyarországért. Ezek a lózungok a budapesti értelmiségi klubokból indultak ki, de nem maradtak meg a főváros közigazgatási határain belül, eljutottak a komáromi találkozó átlagosnak tekinthető közönségéhez is. A hallgatók azt várták, hogy én is csatlakozom majd ehhez a törekvéshez. Csalódottan vették tudomásul, hogy a szocializmus ellen nem vagyok hajlandó muníciót szállítani, még a nevében fellépő hatalom által kiforgatott, meggyalázott formájában sem.
A dolgok nem szoktak egyik napról a másikra az ellentétükbe fordulni, egyelőre még divatban maradtam, bár a meghívások száma a felére-harmadára csökkent. A Könyvhét vasárnapján Szolnokra invitált le a Megyei Könyvtár, hiúságomat bántotta, hogy csak két találkozót szerveztek. Délelőtt a város valamelyik peremkerületén szerepeltem, alig egy tucatnyi ember gyűlt össze. A helyi fiókkönyvtár vezetőnője megemlítette, hogy néhány héttel korábban száznál is többen fogadták K.-t, a demokratikus értelmiségi ellenzék egyik író-vezéralakját. Az illető hölgy nem mondta ki nyíltan, de a hanghordozásából a süket is kihallotta, hogy véleménye szerint a hozzám hasonló régi pártállami kreatúráknak bizony befellegzett már. Elfogott az a gyomorszorító rossz érzés, melyet olyan ember tapasztalhat meg, aki hirtelen rádöbben, hogy a házát nem kősziklára építette, mint hitte, hanem homokra, és most megsüllyed, a szeme láttára ujjnyi széles repedések jelennek meg a falain.
Délben már erősen megtépázott önbizalommal mentem be a szolnoki központi rendezvényre. Szinte törvényszerűen el is követtem egy nagy hibát: megsértődtem, aztán egy még nagyobbat: ezt kifejezésre is juttattam. Az történt, hogy az előadás kezdetén a könyvtárosok bekapcsolták a magnetofont, fel akarták venni az általam elmondandókat, hogy megőrizzék a házi tékájukban. Az ilyesmi megszokott jelenségnek számított, máskor én is tudomásul vettem, most viszont valamilyen hirtelen támadt gőgömben a beszédem közepén leálltam, és megtiltottam a rögzítést. Olyanokat mondtam, hogy előzetesen ki kellett volna kérni az engedélyemet, mert a hangom az én tulajdonom, és egyéb marhaságokat is hozzátettem, majd befejeztem az előadást. A közönség, persze, joggal méltatlankodott, emlékszem: egy kopaszodó, kockás mintájú öltönyt viselő férfi haragosan legyintett felém:
- Na, ezt az embert sem hallgatom meg többé!
Egy idő után „kijózanodtam” hiúsági rohamomból, elnézést kértem a könyvtárosoktól, de én nem tudtam megbocsátani saját magamnak, hogy tovább gyengítettem amúgy is megingott pozíciómat:
- Quem Deus volt perdere, dementat prius! Akit az Isten el akar veszejteni, megfosztja az eszétől - mormogtam magamban.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.