Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én peresztrojkám (2002) VII/1. Az öreg Sztálin unokája nem forgathat köpönyeget

2010.08.03

1.
Most, amikor ezeket a sorokat írom, alig tíz-tizenkét év telt el a változások kezdete óta, de már el kell töprengenem az események egy-egy részletén; mikor történt, hogy történt. Arra nem tudom rászánni magam, hogy beüljek egy könyvtárba, és régi újságokban kutakodjak különféle momentumok után. Az sem lelkesít, hogy az úgynevezett élő forrásokhoz folyamodjak; felkeressem meglazult vagy régen elfelejtett személyes kapcsolataimat, és tőlük kérjek kiegészítő adatokat. Különben is, ahogy a kártyások mondják: ami fekszik, az nyugszik, az egyszer letett lapokat már nem lehet újra felvenni.
Így, már csak puszta lustaságból is, megpróbálok hinni abban a közhelyben, hogy az emlékezet megfelelően szelektál, azt szokta megőrizni, ami fontos. Ha mégis becsúszna egy-egy tévedés, akkor sem kondulnak meg a harangok, nem történelmet írok, legföljebb a magam történetét.
1988-ban jártunk; Kádár Jánost már leváltották a pártfőtitkári tisztségéből, de az irodalomban még a kései Kádár-korszak megengedő irányzata érvényesül. Csak később próbálják meg visszavetíteni erre a periódusra a hírhedt „három T”-t, a támogatást, a tűrést, illetve a tiltást. Véleményem szerint ez a lózung mindenre kiterjedő kultuszpolitikai alapelvként éppen úgy nem létezett, mint a másik, ugyancsak a szocialista rendszernek tulajdonított jelszó, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”. Jellemző, hogy a helyzet valódi ismerői egy más összetételű „három T”-t emlegettek: „tétovázás, tanácstalanság, tehetetlenség”. Ez már jellemzőbb volt.
A hatalom valóban szerette volna kezében tartani a művészet irányítását, egy 1957. augusztus 6-i párthatározat a következőket mondja:
„... Párt- és állami szerveink elsősorban olyan alkotások megszületését szorgalmazzák, amelyek társadalmunk mai kérdéseiről és a közelmúltról szólnak. Ez minden kor haladó irányzatának belső követelménye volt, s ez a feladat áll ma is a haladó irodalom előtt. A párt és a kormány elsősorban a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de segítséget ad minden más haladó, realista irányzatnak, s a bírálat jogát fenntartva nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, melyek nem állnak szemben ellenségesen a népi demokráciával. Ugyanakkor elutasít minden olyan törekvést, mely a népi demokrácia állami és társadalmi rendjét akarja aláásni.”
Ez a szándék azonban mindvégig az írott malaszt szintjén maradt. A hatalom valóban jobban szeretett egyes írókat, mint másokat, de nem állt módjában Berkesi Andrást új Tolsztoj Leóvá kinevezni, vagy zseniket örökös szilenciumban tartani.
Ha valaki meg akar cáfolni, könnyen megteheti; soroljon fel öt olyan remekművet, mely az állítólagos „harmadik T” következtében nem jelenhetett meg, szerzője csak az íróasztala fiókjában őrizhette, és az 1990-es fordulat kellett hozzá, hogy napvilágot láthasson. Enyhítek a feltételeken: elég négyet vagy hármat megnevezni. Hol az a kettő?
A könyvek akkoriban már drágultak valamelyest; a gazdasági szakértők már kinyilvánították, hogy a kultúra is áru - de az árukat mesterséges eszközökkel még mindig alacsonyan tartják. A Könyvhét teljes választékát meg lehet venni két-háromezer forintért, igaz, az esemény kezdetét átrakják május végéről a június elejei fizetési napra, hogy az embereknek legyen pénzük.
Még működnek az egész országra kiterjedő nagy könyvtári hálózatok - a szakszervezeteknél, a honvédségnél és így tovább - ezek a kötetek ezreit vásárolják meg, magasra emelve a példányszámokat. Az író fontos társadalmi szereplőnek számít, egy regény, vagy akár egy merészebb hangvételű novella folyóiratbeli megjelenése is országos visszhangot vált ki, író-olvasó találkozók tucatjain vitatkoznak rajta.
Talán nem tűnik dicsekvésnek, hogy ezt az álszerény formát használjam, de akkoriban is a népszerűbb és termékenyebb írók közé tartoztam. Majd minden évben egy-egy új könyvvel jelentkeztem, ezek sorába tartozott a „Bűn az élet” című, a rendőrökről szóló riportom, amelyet a Magyar Nemzet kezdett el közölni az 1988-as év elején.
Már az indulásnál tisztában voltam vele, hogy ezzel a vállalkozással nem sok elismerésre számíthatok Magyarországon, ahol mindenki arra büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Pesszimista várakozásaim be is igazolódtak, alig jelentek meg az első folytatások, mikor már sorra érkeztek a szerkesztőségbe az olvasói levelek. Sok jóra nem számíthattam, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újságokba csak az szokott „beírni”, akinek nem tetszik valami, egyetértésüket kevesen szokták kifejezni.
Ezek a levélírók és a más lapokban megjelenő cikkek szerzői főleg a cigányokkal és a homoszexuálisokkal kapcsolatos fejezeteket kifogásolták. Mint ahogy a bélyeg nem gyűjti önmagát, én sem szoktam elrakosgatni a velem foglalkozó írásokat, se a jót, se a rosszat, véletlenszámba megy, hogy a polcaim mélyén megőriztem néhányat a fentebb említett anyagokból. Ide iktatok belőlük egypár részletet, hátha érdekel valakit a rendszerváltásra készülődő literátus értelmiség akkori vitastílusa:
„... Ez az inszinuálás olyan előítéletekre utal, melyeket csupán olyan alakok mernek megfogalmazni, hittételként vallani, mint Le Pen, aki viszont az, aki: fasiszta disznó! Vajon sejti-e Moldova György, hogy eme remek szőke emberpéldány szellemi rokona...”
„... A magyarság és a cigányság együttélésben hosszú évtizedekre jóvátehetetlen károkat okozhat Moldova György és az írását megjelentetők üzleti vállalkozása, mely a Magyarországon élő cigányságot veszélyes általánosításokkal jellemzi...”
„... Barátaim nevében tisztelettel kérem önt, hogy a Bűn az élet című cikksorozatát szíveskedjék kiegészíteni olyan részekkel, melyek bemutatnak a közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az addigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is... Mindannyian bízunk az ön jó szándékában és abban, hogy elkerülhetjük a Büntető Törvénykönyv 148., 156., 157. és 180. paragrafusának nyilvános megvitatását...” - magyarul, ha nem visszakozom, akkor feljelentenek.
Akadt, aki megdicsért, de ebben sem volt köszönet:
„... A könyve körül kibontakozó vitát figyelve személyekre lebonthatóan kibontakozik két tábor: az egyszerű dolgozók és a cigánysággal jóakarattal foglalkozók tábora az egyik oldalon, akik ön mellett foglaltak állást, és a cigány szeparatizmust egyéni érdekből támogató cigány funkcionáriusok és az őket feltűnési viszketegségből vagy egyéb okokból kívülről uszítók (főleg az ismert kispolgári ellenzék tagjai) a másik oldalon. Ez utóbbiak álláspontját egyikük (természetesen négyszemközt) így fogalmazta meg: A cigányokat kell kijátszanunk a magyarok ellen! Nem véletlen, hogy könyvének a nem cigány (magyar) bűnözést ugyanúgy feltáró részletei ellen nem emelnek kifogást ezek az egyének...”
Be kell vallanom, hogy az ilyen szellemű „méltatások” még a ledorongolásoknál is jobban nyomasztottak.
Csak úgy közbevetésképpen felidézek egy vidámabb epizódot is ezekből az évekből.
Egy napos délután barátaimmal kint söröztünk a lakásunk teraszán, mikor bent a szobában csörgött a telefon. Hogy ne zavarja meg a társaságot, a feleségem vette fel. Valaki hosszan beszélt hozzá, közbeszólni sem hagyta, aztán a hívó lerakta a kagylót. A feleségem sápadtan jött ki hozzánk, csodálkozva kérdeztem:
- Ki volt az?
- Senki, téves kapcsolás.
- Egy negyedóra hosszat? Engem nem kell kímélni, mondd meg, hogy mi történt.
- Azt kérdezte egy férfihang, hogy asszonyom, nem-e fél...
- Így kérdezte, hogy „nem-e fél”? Nem lehetett egy akadémikus. Szóval mit kérdezett?
- Nem-e fél a kedves férje, hogy lóba varrjuk?
Ez a kifejezés a cigány bűnözők egyik leszámolási módszerét fedi - igazából csak a huszadik század elejéig alkalmazták. Ha el akarták tüntetni az áldozatukat, akkor levágtak egy lovat, kiszedték a belső részeit, az üregbe berakták az emberi tetemet, és úgy ásták el. Így még a nyomozókutya is hiába kaparta ki, a szemlélő csak egy lódögöt látott, ritkán kutakodott tovább.
A feleségem elsírta magát:
- Téged lóba varrnak?
- Ugyan már! - nyugtatgattam. - Van fogalmad, hogy mibe kerül ma egy ló? Annyiba, mint egy jobb használt autó. El tudsz képzelni egy olyan gyilkost, aki ennyit költene rám? Egy jugó fejvadász a feléért lepuffant.
A feleségem akkor meg ezen kezdett sírni.
Arról már csak tíz évvel később, akkor is csak véletlenül értesültem, hogy a hullámok hivatalosan is milyen magasba csaptak. Egy vasúti kocsi peronján álldogálva tudtam meg egy cigányszervezet vezetőjétől, hogy társaival együtt Kádár Jánoshoz fordult, kérve, hogy hatalmi szóval állíttassa le a könyvet.
Abban a „már és még”-korszakban, mikor az állam már, az ellenzék még nem volt elég erős ahhoz, hogy egyértelműen érvényesíthesse az akaratát, egy esetleges kompromisszum következményeként könnyen fordulhattak volna úgy a dolgok, hogy valóban megszületik egy betiltó végzés. A kiadó és a terjesztők komolyan aggódtak, elébe akartak vágni ennek a szankciónak, a nyomdából a nagykereskedelmi raktárak helyett egyenest a boltokba szállították a Bűn az életet.
Ha most megkérdeznék tőlem, hogy még mindig vállalom-e ezt az írásomat, igennel válaszolnék. Több mint tíz év után újraolvasva is büszke vagyok rá, bőséges élet- és ismeretanyagot gyűjtöttem össze benne. Egy olyan világot sikerült bemutatnom, mely addig bezárult az idegenek előtt.
Természetesen ez a könyv sem hibátlan, ha módomban állna, egy-két mondatot kijavítanék a szövegben. Egyik alkalommal a rendőrök felhívtak otthon, azt ajánlották, hogy menjek ki velük egy hármas gyilkosság színhelyére. Én a körülményekről érdeklődve reflexszerűen azt kérdeztem, hogy cigányok voltak-e az elkövetők. Ezt már a környezetből belém ivódott rossz beidegződés mondatta velem - abban persze én is hibás voltam, hogy engedtem hatni magamra. Ma már másképp fogalmaznám meg ezt a mondatot. Mentegetőzni azonban nincs miért, ellenfeleim nem érték volna be ennyivel, nem meggyőzni akartak, hanem legyőzni.
A könyv megjelenése után megszólaltak az öregágyúk is. Az Élet és Irodalom kritikusa azt írta, hogy a nyelvemet terítettem le piros szőnyegként a rendőrség elé, és homályosan arra is célozgatott, hogy az említett testrészemmel más szívességet is tettem nekik.
A „Beszélő” című, formailag még szamizdat, gyakorlatilag már akadályok nélkül terjesztett folyóirat vagy hat teljes oldalt szánt rá szerény munkámra. X. esztéta lehúzott a sárga földig, izomagyúnak, szellemi analfabétának titulált, közvetlenül utána pedig maga a szerkesztő méltatta X. elmefuttatását, teljesítményét ahhoz hasonlította, mintha valakinek sikerült volna szobrot faragni egy zsáknyi piszkos rongyból - értve ezen az utóbbin méltatlan remekművemet.
Én nem lepődtem meg ezeken a támadásokon. Rég megszoktam már, hogy az újabb és újabb janicsárnemzedékek mindig rajtam gyakorolják a nyíllövést. Jöttek, beleszagoltak a politikai szelekbe, és pontosan felmérték, hogy én nem tartozom semmiféle hatalmi formációhoz vagy társadalmi érdekcsoporthoz, „nem véd sem Isten, sem király!” nem kell tartaniuk attól, hogy bárki is megtorolná a sértéseiket. Ebben a tekintetben sokatmondó, hogy a könyvnek a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tartott bemutatójára egyetlen magasabb rangú rendőrségi vezető sem jött el - igaz, hogy az egyszerű zsaruk közül viszont annál többen.
Ez az alantas hangnem liberális körökben mindmáig megengedett és használatos, csak egy gyöngyszem a mocskolódásaikból. Mikor megjelent az Ég a Duna, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerről szóló riportom, egy zsurnaliszta azt írta rólam: „benyal a vizeseknek”. Én magam sohasem válaszoltam a sértéseikre, méltatlannak találtam volna, hogy összemérjem velük a kardomat, a mestereimtől is azt tanultam, hogy az író legyen olyan, mint a futball-labda; minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll.
Az én helyzetem nem volt kivételesnek mondható, ez az időszak kedvezett a lejárató szándékú támadásoknak. Mint akkoriban mondták: javában zajlott a forgalom a damaszkuszi úton, számtalan, a szocialista időkben diszkreditálódott Saulus sietett Paulusként betérni a kibontakozó új rend sáncai mögé, egy-egy pozícióra három pályázó is jutott. Az önjelöltek az ellenük felmerülő fenntartásokat úgy vélték a leghatásosabban elterelni magukról, hogy igyekeztek minél kihívóbban fogalmazni. A közéletben elszaporodtak a földszintes Dugovics Tituszok, akik halált megvető bátorságot mutatva vetették le magukat a mélybe; egy sámliról, és mindenféle török ostromlók nélkül.
Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal íróknak egy korábbi szentendrei tanácskozásáról, ahol az előadó megjegyezte:
- Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett...
Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:
- Ki az a Kádár János? - kérdezte, kihívóan körülnézett, és leült, láthatólag elragadtatva saját hallatlan merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre.
Visszatérve: az ilyen önigazoló nagyotmondások céltáblájának én is megfeleltem. Csak évekkel később tűnődtem el rajta, hogy vajon szükségszerűen be kellett-e mennem ebbe a húsdarálóba, vagy én is átsétálhattam volna a túlsó oldalra. Valószínűleg lett volna módom erre a váltásra, üzentek is értem, hogy szívesen látnának. Sok százezres példányszámú könyvek élén megjelenő nevem jól mutatott volna a tiltakozó aláírások listáján.
A magát szocialistának nevező államrendben már rég nem hittem. Tizenkilenc éves voltam, mikor Nagy Imre nevezetes júniusi beszéde megértette velem, hogy addigi buzgalmam és odaadásom: a tervkölcsönjegyeztetés, a népnevelés külvárosi lakásokban, a mozgalmi munka mind-mind egy alapvetően rossz célt szolgált, és a Nagy Imre által képviselt irányzatban sincs okom hinni. Mivel a felfogásom meglehetősen nehéznek mondható, tízszer is körülsétáltam a Móricz Zsigmond teret, és azt mondtam magamban:
- Ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem...
A tizedik kör végén az ezredik ismétlés után már meg is tudtam győzni magam. Egy kétsoros verset is faragtam:
        Mindenki el lesz ámítva,
        Az egy Moldovát leszámítva!
Köpönyegem megforgatását személyes okok mégis lehetetlenné tették. Nekem a nagyapám is szocialista volt, származása szerint egy margitai kofa törvénytelen fia, a sofőrtársai csak „öreg Sztálin”-nak szólították, politikai meggyőződése miatt több időt töltött feketelistán, mint amennyit dolgozhatott. Engem ő nevelt, a keserves fillérein járatott Népszavából tanultam meg olvasni, az ő „szolgálati idejét” megörökölve száz évnyi baloldali múlt állt mögöttem.
Akkor, a „továrisi, konyec!”-hisztéria idején én az orosz katonákra változatlanul felszabadítókként emlékeztem vissza, akik egy gyilkos fasiszta államrendet söpörtek el. Azt sem tudtam elfelejteni, hogy nyomorult körülmények között dogozó és élő anyám mind a négy gyerekét egyetemre küldhette az 1950-es és 1960-as években. Ez csak a szocializmusnak volt köszönhető, sem előtte, sem utána nem volt lehetséges. Egyszóval: a világnézeti változtatások tekintetében én reménytelen alanynak számítottam.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.