Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kádár János beszéde Kisújszálláson 1957. augusztus 20-án

2010.05.24

Beszéd a Nagykun Napok alkalmából rendezett munkás-paraszt találkozón Kisújszálláson (1957. augusztus 20.)

 

Tisztelt nagygyűlés, kedves hallgatóim! Elvtársak, elvtársnők! Augusztus 20-a a Magyar Népköztársaság alkotmányának ünnepe. Hagyomány nálunk, hogy ezen a napon a munkások és a parasztok közvetlenül találkoznak. Ebből az alkalomból rendezték meg Szol­nok megyei elvtársaink a régi történelmi hagyományokkal rendel­kező Nagykun Napokat. Így számunkra találkozik az országos nagy ünnep és a Kunság népének helyi ünnepe.

Az ünnepség rendezői néhány héttel ezelőtt Dobi elvtárssal együtt engem is meghívtak erre az ünnepre. Dobi elvtárs is, én is, örömmel tettünk eleget a meghívásnak, és most megköszönöm a rendezőknek, hogy erre a találkozóra elhívtak bennünket. Enged­jék meg, hogy átadjam önöknek a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának és az országunk ügyeit vezető forradalmi munkás-paraszt kormány tagjainak testvéri üdvözletét. (Nagy taps.)

A Kunság élete, a kunsági dolgozók élete évszázados harcok tör­ténete. Ez a harc része az egész magyar nép, az egész magyar paraszt­ság harcának. Ebben a harcban az urak évszázadokon át nagyon sok győzelmet arattak, de végül a nép kerekedett felül, a nép győzött és az a vereség, amelyet Magyarországon 1945-től az urak elszenvedtek, az utolsó halálos csapás volt. (Éljenzés és taps, ütemes taps és fel­kiáltások: Éljen a párt!)

Tisztelt hallgatóim! Magyarországon most a munkások és a parasztok a hatalom urai, és ez soha nem fog megváltozni. Miért? Volt már egyszer a magyar történelemben — és ez a mi egyik legnagyobb nemzeti büszkeségünk — 1919, amikor a nép az urak fölé kerekedett, és megszületett Magyarországon először a dolgo­zók hatalma. Ezt a hatalmat az urak leverték. Miért tudták akkor leverni? Mert a nemzetközi erőviszonyok mások voltak akkor, mint most. 1919-ben, amikor a magyar proletárdiktatúra meg­született, még csak a szovjet proletárdiktatúra létezett, és a szovjet proletárdiktatúrát az egész világ kizsákmányolói támadták. 14 állam hadserege zárta körül, Oroszország szívébe törtek be — 1919-ben a szovjet hatalom a létéért harcolt. A Szovjetunió akkor még nem tudott a mi népünknek segíteni, de az az út, amelyet ők megnyitottak, nemcsak a maguk számára, hanem az egész emberi­ség számára győzelmes útnak bizonyult, mert 40 esztendővel ezelőtt először történt meg az emberiség történetében, hogy egy­szerű munkások és parasztok egy forradalmi párt vezetésével meg­döntötték az urak hatalmát, és saját kezükbe vették az élet inté­zését. (Nagy taps.) Ennek negyven esztendeje, több mint egy emberöltő, s azóta ez az út kiszélesedett. Ma a világon 13 ország­ban, köztük olyan óriási országban, mint Kína, és kisebb orszá­gokban, mint például Albánia, összesen több mint 900 millió em­ber valósította meg a munkások és parasztok államát, és ez már olyan hatalom, amelyen a régi világ urai nem tudnak többé erőt venni. (Ügy van! Ugy van! Taps.) Ők támadhatnak — fognak is még támadni — de győzni többé nem fognak. (Taps.) Aki a munkás-paraszt hatalom híve, arra gondoljon, hogy a mi utunk nem lesz mindig lakodalom és ünnepi poharazás. Olyan lesz, mint az élet útja: dolgozni kell, harcolni kell, lesznek nehézségeink és örömeink, de a jövő a munkás-paraszt hatalomé, ez biztos! (Éljen­zés és taps.)

A felszabadulás óta hazánkban az élet legfőbb kérdéseiben hatal­mas változások következtek be. Akik most külföldön arról beszél­nek, hogy nálunk nem sokan támogatják a népköztársaságot és a kormányt, elfeledkeznek ezekről a változásokról. A föld nálunk a dolgozó parasztoké lett, és nincs munkanélküliség.

Emlékezzenek csak vissza, a régi világban itt Szolnok megyében a föld fele a nagybirtokosok és a falusi tőkések, a kulákok kezén volt. Itt Kisújszálláson például a föld 70 százaléka volt a kulákok kezén. A felszabadulás után 34 000 család kapott Szolnok megyében földet. Ez lényeges változás az életben. A régi világban, mondjuk 1934-ben, Szolnok megyében 34 000 munkanélküli volt. Most az emberek élnek és dolgoznak. Nincs örökös lakodalom, de az a hely­zet, amikor a mindennapi kenyérért reszketnie kellett a dolgozó népnek, ahogyan az a Horthy-rendszerben volt — Magyarországon megszűnt. (Ugy van, úgy van! Taps.)

Ha az előttem szóló hétgyermekes anya elmondta volna régi életét, bizonyára arról is tudott volna beszélni, hogy jó termés esztendejében, amikor a föld adott kenyeret, a gabona egy részét emberi táplálkozásra alkalmatlanná tették azért, hogy a nagytőkések — akiké a termés volt — az árat tartani tud­ják. Nem tudom, hány gyermeke élt akkor ennek az elvtárs­nőnek, de bizonyos, hogy az ő gyermekeinek nem jutott akkora darab kenyér, amekkorát megkívántak és amekkora ma jut nekik.

Ügy látom, ezek a Nagykun Napok jól sikerültek. Aki veszi a fáradságot, és körülnéz itt a kiállításokon, meglátja a különbséget, hogyan éltek a régi világban ezek az emberek, és hogyan élnek ma. És ez a tükre annak, ahogyan a magyar parasztság, a magyar dolgozó nép él.

De ez az új élet a népi halalom nélkül nem jöhetett volna létre. Ahhoz, hogy dolgozni lehessen, és hogy a munka gyümölcse a népé maradjon, feltéllenül népi hatalom kell. Mert ha nincs népi hatalom, akkor a nép természetesen dolgozhat — amikor dolgozhat —, de amit megtermelt, az semmi szín alatt nem az övé.

Ez a népi hatalom persze olyan, hogy bizonyos embereket meg­büntet, más embereket korlátok között tart. De ez elkerülhetetlen. (Derültség.) A hatalom mindig hatalom volt, és az lesz a jövőben is. Jelenleg a világ olyan, hogy kétféle hatalom van. Az egyik, ahol kevés kiváltságos tartja félelemben és rettegésben a népet, és veti börtönbe a kommunistákat és a békeharcosokat. Ilyen a sokat fel­dicsért nyugati hatalom, még akkor is, ha demokráciának nevezik. És van egy másik hatalom, ahol a grófok, a nagybirtokosok és a nagytőkések ágenseit csukják be egy kicsit börtönbe, hogy kijóza­nodjanak. (Derültség és taps.) Enélkül a hatalom nélkül nem lehet a dolgozó embereknek szabad élete. Persze, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. De hát mit csináljunk? Olyan rendszert, amely mindenkinek tetszik, nem lehet csinálni. (Derültség.) Mert hiába, ami tetszik Weiss Manfrédnak, az valószínűleg nem tetszik annak az elvtársunknak, aki most a csepeli gyárban dolgozik. (Derültség.) Ami neki tetszik, az nem tetszik Weiss Manfrédnak. (Derültség.) És ha már választani kell, akkor mi azt mondjuk: inkább olyan rendszert védünk, tartunk és erősítünk, amely 5 millió felnőtt dolgozónak tetszik, mint olyat, amely 300 000 kizsákmá­nyolnak és lakájának tetszik. (Úgy van! Úgy van! Taps.)

Ez a hatalom a párt és a munkásosztály vezetésével született, csak így jöhetett létre, és fennállását, erejét a munkás-paraszt szövetség adja.

Mostanában sokat foglalkozunk különböző okoknál fogva értel­miségi kérdésekkel. Úgy véljük, hogy az értelmiség a dolgozó nép része, de az állam alappillére a két nagy dolgozó osztály, a munkásság és a parasztság. (Úgy van! Úgy van! Ütemes taps és felkiáltások. Munkás-paraszt szövetség!) A mi állami rendünk alapja a munkás-­paraszt szövetség, s mi úgy gondoljuk, hogy a becsületes és tisz­tességes érzésű értelmiségi dolgozó a néppel tart. Aki nem a néppel tart — mit tegyünk? — harcolni fogunk ellene. De az értelmiségi dolgozók túlnyomó többsége — ezt állítom — a nép híve, mert az ő boldogsága a nép boldogsága és a nép szerencsétlensége az ő szerencsétlensége is.

A mi alkotmányunk kimondja: Magyarország — népköztársaság; a Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama, s a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. Ez a dolog lényege. Amíg ez az alkotmány érvényben van, addig a népnek van jelene és jövője. Ha ez az alkotmány veszélybe kerül, akkor veszélybe kerül a nép élete és jövője is. A mi rendszerünket persze támadják. De miért támadják? Azért, mert népi rendszer. A nyugati imperialisták rádiói, újságjai telekiabálják a világot azzal, hogy a Kádár-kormány kegyetlen. (Derültség.) Amikor mi találkozunk az elvtársakkal — mint például most is, amikor a vonaton jöttünk és beszélgettünk a munkás kül­döttségekkel —, akkor a mi munkásaink és parasztjaink azt mond­ják, hogy nem elég kegyetlen. (Felkiáltások: Így is van !) Az imperia­listák szerint kegyetlen. De itt nem valami erkölcsi dologról van szó. Ha mi történetesen a tőkések kormánya lennénk, biztosan azt követelnék, hogy vérözönt csináljunk. Az idősebbek emlékezhetnek 1919-re, az 1919-es úri megtorlásra, amikor Horthyék ezerszámra gyilkolták le a nép legjobbjait, és tízezerszámra űzték el őket. Akkor az imperialisták nem tiltakoztak. Most pedig panaszkodnak, hogy mi kegyetlenek vagyunk. Mi nem vagyunk kegyetlenek, de engedjék meg nekünk, birkák sem vagyunk. Nem tűrhetjük többé, hogy kést fenegessenek a nép ellen, hogy a kést a népi hatalom hátába döfjék. (Helyeslés, nagy taps.)

Van az imperialistáknak a mi rendszerünk ellen másféle kifogá­suk is. Azt mondják, nem jó ez a rendszer, hiszen náluk sok min­dent lehet az üzletekben kapni, ami Magyarországon még nincs. Ez igaz. Nyugodtan kijelentem, hogy Ausztriában több nylon kombiné kapható, mint Magyarországon. Az is valószínű, hogy jégszekrény­ből is többet árusítanak, s még van néhány fajta cikk, amiből ők többet tudnak adni. Ez baj! Nekünk dolgoznunk kell, s fogunk is dol­gozni, és meglátjuk, még nylon kombiné is több lesz majd nálunk. (Derültség.) Tudni kell azonban azt, hogy ugyanezekben az orszá­gokban több dobra vert és tönkrement paraszt van, több munka­nélküli munkás van, több olyan mérnökember van, aki villamoskalauzi állásra pályázik, mint a mi rendszerünkben. És ha csak annyit tudtunk elérni a tizenkét év alatt, mint amit elértünk, hogy ti. a dolgozó ember létbizonytalansága megszűnt, hogy fedél van az emberek feje fölött, hogy kenyér van a gyermekek kezében, hogy ruha van az embereken, és hogy Magyarországon minden dolgozó embernek nevezheti magát — akkor azt mondjuk: a mi rendszerünk százszor jobb, mint az övék. Nem fogjuk szégyelleni átvenni tőlük a jót. De ami nem jó, amitől annyi száz év kínja és gyötrelme után végleg megszabadult a magyar nép, azt mi soha többé vissza nem kívánjuk. (Nagy taps, felkiáltások: Úgy van, úgy van!)

Októberben, mint ismeretes, meg akarták semmisíteni a pártot, mint ennek a rendszernek politikai vezető erejét, likvidálni akar­ták az Elnöki Tanácsot, az országgyűlést, a helyi tanácsokat, egy­szóval a népi hatalom minden szervét. Helyettük be akarták vinni a hatalomba a burzsoá pártokat s valamiféle burzsoá rendszert akartak kiépíteni: visszaadni az uraknak azt, ami régen az övék volt.

Az ellenforradalom Magyarországon nem győzött, de októberben helyenként néhány napig szabadon garázdálkodott. Ezalatt meg­mutatta igazi arcát, s azok az emberek, akik ezekben a napokban a parlamentben olyan javaslattal jelentkeztek, hogy a száz munkást foglalkoztató gyárakat vissza kellene adni a régi tulajdonosoknak, vagy az útban levő Nagy Ferenc, aki az ötszáz holdas birtoktípus híve, még csak az első fecskék voltak. Mindszenty már azt mondotta, hogy az egyháznak haladéktalanul mindent vissza kell kapnia. Persze, ha az ember mindenre gondol, akkor arra a több mint kilenc­százezer hold földre is gondol, amelyen már tizenkét esztendeje nyugodt lelkiismerettel szántanak magyar parasztemberek, köztük hívő katoli­kusok is. És nem érzik, hogy ebben lelkiismereti hiba volna, mert úgy gondolják, hogy a föld az övék. (Nagy helyeslés és taps.) Ez a Mindszenty, aki nagyon sokat ártott a magyar népnek, s szeretett volna még többet ártani, olyan ügyetlenségeket követett el, hogy akarata ellenére is segített nekünk. (Derültség.) Azokban a zavaros napokban, amikor Mindszenty megszólalt a rádióban, úgy hatottak szavai, mint egy kijózanító előadás. Amit ő magyarázott, abból tíz- és tíz­ezer ember, aki eddig nem értette, miről van szó, rögtön megértett mindent. (Derültség.) Az ellenforradalom napjaiban a közvélemény­ben nagy volt a zavar.

A városokban nehezebb volt felismerni a népi demokratikus rend ellenségeit, és azok céljait. A városokban lakik és gyülekezik ugyanis a régi kizsákmányoló osztályok sok képviselője. Ezenkívül a városokban rengeteg olyan ember lépett fel ellenforradalmi köve­teléssel, aki azt hitette el magáról, hogy csak a hibák ellen harcol, és nem a szocializmus ellen. Nem volt ilyen egyszerű felismerni őket, igazi céljukat. Falun egyszerűbb volt a helyzet. Feltűntek a régi főjegyzők, szolgabírók, csendőrök, sok helyen átvették a hatalmat. Ha ezekre a parasztember ránézett, rögtön megértette, hogy itt nem valami szocialista újításról van szó, hogy a csendőr nem a szocializmus hibáit aktirja kijavítani. Ez is szerepet játszott abban, hogy a magyar parasztság józan, politikus, helyes és a népi hatalom melletti magatartást tanúsított, amivel megkönnyítette az ellenfor­radalom leverését. Ezért a parasztságot elismerés illeti.

A helybeli elvtársak tudják, de nem baj, ha az ország és a világ is megtudja, hogy ezekben a nehéz napokban itt a Kunságban helytállt a dolgozók legjava. Egész sor termelőszövetkezetet isme­rünk — a kisújszállási Búzakalászt, a kuszentmártoni Zalka Mátét, a karcagi Lenint, a mezőtúri Rákóczit, a törökszentmiklósi Dózsát—, amelyeknek tagjai nemcsak a munkában álltak helyt, hanem a vasvilla nyelével, vagy ha fegyver volt náluk, akkor azzal „igazí­tották el” a régi embereket és a hőbörgőket arrafele, amerre kellett. (Taps.) És ismerünk ilyen nagyiváni, egyházasharaszti, konyári elvtársakat is. Arról lehet vitatkozni, hogy a régi tsz-fejlesztésben mennyi volt a meggyőző munka eredménye, és mennyi volt a nyo­másra született eredmény. Viszont a termelőszövetkezetek jó része az ellenforradalmi nyomás idején kitartott. Ez mutatja, hogy a szocializmus gyökeret vert a magyar faluban, és hogy többé senki sem tudja kipusztítani. (Nagy taps.)

Október előtt az egyénileg dolgozó paraszt sokszor látott egyes szövetkezetekben civódást, vitatkozást, veszekedést, egyenetlen­séget. Az ellenforradalmi támadásnak olyan hatása is volt, hogy az emberek a nagy bajban megismerték, s ma már jobban tisztelik és becsülik egymást. A légkör is egészen más, nagyobb az egyetértés, másképpen dolgoznak, s ma már nyugodtan mondhatjuk az egyéni­leg dolgozó parasztnak: nézd meg a szövetkezeteket, azok szorgal­masan dolgoznak, s bíznak a jövőben.

Mivel a dolgozó nép, a munkásság és a parasztság alapvető tömegei a népi hatalom hívei, a dolgozó tömegek nagy többsége helyeselte a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulását, helyeselte, hogy segítséget kértünk szövetségesünktől, a Szovjetuniótól, és támogatja a kormány tevékenységét.

Ennek a munkának és a dolgozó nép támogatásának köszönhetők azok az eredmények, amelyek igazolják, hogy a párt politikája, a kormány politikája helyes volt, és a dolgozó nép nagy részének egyetértésével találkozik. Milyen eredmények voltak ezek? Hazánk törvényes alkotmányos rendjét helyreállítottuk és — ezt nyugodtan mondhatjuk — ma, augusztus 20-án, amikor a Magyar Népköz­társaságot ünnepeljük, ez a Népköztársaság erősebb, mint egy évvel ezelőtt volt. (Ügy van! Éljenzés, taps.)

A gazdasági élet területén elért eredményekről szólva közölhetem, hogy júniusban az ipari termelés 95 százaléka, a termelékenység 98 százaléka volt az egy évvel ezelőttinek. A mezőgazdasági terméshozamok jók. Ebben persze az idő is segített valamit, de az igazi azért a munka. Mert ha a munka nem lett volna jobb az idén, mint a múlt tavasszal volt, akkor hiába lett volna jó idő, csak attól a termés nem lett volna jobb.

Maga az a tény, hogy az állami gazdaságok idei terméseredményei jobbak, mint bármikor 1945 óta — mutatja a földeken dolgozó emberek erőfeszítését és a jövőbe vetett bizalmát. A termelő­szövetkezetek eredményei sem rosszak itt Szolnok megyében sem, mert a tíz-tizenegy mázsás átlagos holdankénti búzatermés nem ne­vezhető rossznak. És nagyon nagy körzetekben vannak ilyen komoly és szép eredmények. A helyzet rendeződésének más fontos jele is van. Az idén a második negyedévi adófizetési kötelezettségüket az adófizető polgárok 109 százalékra teljesítették. Pénzünk szilárd. Az októberi zavaros napokban és novemberben 520 millió forintot vettek ki a bankokból azok az emberek, akiknek takarékbetétjük volt. Azóta a takarékbetétekre 534 millió forintot fizettek be újból, és most a takarékbetétállomány 14 millió forinttal nagyobb az országban, mint a múlt év októbere előtt volt.

A kereskedelmi forgalom, a mezőgazdasági termékek felvásárlása normálisan folyik. Az elmúlt héten 16 000 vagon kenyérgabonát vásároltak fel a felvásárló szervek.

A kulturális élet és általában a társadalmi élet gyógyulásának a jele az a mintegy 40 díj, amelyet a felejthetetlen moszkvai fesz­tiválon a fiatal művészemberek nyertek. És az a 40 díj — köztük 19 első díj —, amelyet a fiatal magyar sportolók egy nagyon erős nemzetközi versengésben kiérdemeltek.

Az élet fontos kérdéseihez tartozik az, hogy a munkás- és paraszt­tömegek keresete és jövedelme is komolyan növekedjék. Az elmúlt hónapokban a különböző kormányintézkedések következtében ez meg is történt. A munkások és a parasztok most általában elége­dettek az életszínvonallal, de a kishitűeknek most az a gondjuk, hogy nem fog-e a kormány ebből a megnövekedett jövedelemből visszavenni.

Azt mindenki érti, hogy az adott viszonyok között a dolgozók a maximumát kapták annak, amit kaphattak. De valamit ebből vissza kellett venni. Rajtunk felelősség van, s vigyáznunk kell a pénz értékére, mert ha ezzel baj van, akkor annak megint a mun­kás meg a paraszt issza meg a levét. Emelnünk kellett tavasszal bizonyos cikkek árát, s most a bérekkel is kellett valamit tenni. Nem a bérekből vettek le, hanem ahol a hivatalosan engedélye­zett, a kormány által elrendelt béralapot túllépték, azt most le kell faragni. Tudni kell azt, hogy azokat a rendeleteket, amelyeket mi a dolgozók életszínvonalának javítása érdekében hoztunk — ide tartozik a parasztság számára olyan fontos begyűjtés eltörlése — belső meggyőződésből határoztuk el, mert a mi véleményünk az, hogy a szocializmus építésének feltétlenül együtt kell járnia a dolgozók életszínvonalának javulásával. És ebből mi semmit sem fogunk visszacsinálni. Sem a begyűjtést, sem mást. Ez így fog maradni, ahogy most van! (Taps.)

De azt is tudni kell, hogy az előrehaladásért dolgozni kell. Munka nélkül nem lehet jobban élni. Ilyen kommunista nézet nincs, és soha nem is volt. Ezzel csak a régi világban rágalmazták a kom­munistákat a horthysták. Az élet alapja a munka. És teljesen raj­tunk, a dolgozó népen múlik, hogy a szocializmus építése és a dol­gozók életszínvonalának emelkedése milyen mértékben és milyen gyorsasággal halad előre. Azt is meg kell mondani, hogy ha min­denki körülnéz a maga házatáján, ki-ki a maga helyén: a munkás a műhelyben, a tsz-tag a termelőszövetkezetben, az egyéni gazda a maga községében, a tisztviselő az irodájában — meggyőződhet róla, hogy ha kissé jobban belefeküdne a dologba, feltétlenül jobban menne a munka. És erre szükség is van. Mert csak hamis próféta lehet az, aki mindig azt prédikálja, hogy „kapni”, és soha nem mond­ja meg, hogy miből és honnan lehet kapni. Nekünk most már a gondunk egy részét arra kell fordítani, hogyan tudnánk a munkát termelékenyebbé, hatékonyabbá, eredményesebbé tenni, hogy töb­bet termeljünk a gyárakban is és a földeken is, és hogy több jusson népünknek.

Ugyanakkor természetesen folyik a politikai harc is. Az Egyesült Államok imperialista köreinek a mesterkedésére például elhatározták, hogy szeptember 10-re összehívják az Egyesült Nemzetek köz­gyűlését, az úgynevezett magyar kérdés tárgyalására, az ötös bizottság jelentése alapján. (Pfuj, le vele!)

Mi ezzel kapcsolatban azt mondjuk: lehet, hogy az imperialisták kimanőverezték ezt az ötös bizottságot, de ennek semmiféle tör­vényes alapja nincs, mert az Egyesült Nemzetek alapokmányában benne van, hogy az egyes tagállamok belső életébe még az Egyesült Nemzeteknek sincs joga beavatkozni.

Kihallgattak 111 tanút — ahogy ők nevezik. — Hármat mi is ismerünk közülük: Király Bélát, Kéthly Annát és Kővágót — 108-at nem ismerünk, mert titokban tartották a nevüket. De arról a háromról, akit ismerünk, nagyon el tudjuk képzelni, milyen a többi 108, akit nem ismerünk.

Az ötös bizottság azt mondja, hogy a magyar kormány nem elég törvényes, meg hogy erőszakoskodik. Bejelentik, hogy a Szov­jetunió beavatkozik Magyarország belügyeibe, holott nagyon jól tudják, hogy ilyesmiről szó sincsen.

Viszont azt is tudják, hogy milyen jó lett volna októberben a 13 országból legalább egyet lecsippenteni, legalább ezt a nem nagyon nagy Magyarországot a szocialista táborból átvinni az imperialisták táborába. Ez nem sikerült. Ez az ő kifogásaik fő oka, de ezt nem írhatják be az ötös bizottság jelentésébe, mert akkor nem tudják összehívni a rendkívüli közgyűlést. Mi azt mondjuk, hogy ha a kérdéseket reálisan akarták volna vizsgálni, arra is megvolt a mód. Már januárban járt itt az Egyesült Nemzetek Szervezete gazdasági bizottságának egyik főtitkárhelyettese, Philippe de Seynes úr, körülnézett, beszélt, akivel neki tetszett. Az Egyesült Nemzetek főtitkárát, Hammarskjöld urat már hat hónappal ezelőtt meghív­tuk. Ez a meghívás most is érvényben van, a jövő héten is eljöhet. Tessék, beszéljen magyar munkásokkal vagy parasztokkal, tiszt­viselőkkel, alkalmazottakkal vagy a kormány tagjaival, vagy ha minket nem nagyon szeret, akkor a kormány tagjaival ne. Ha a tényeket meg akarják ismerni, van rá módjuk, mi ez elé akadályt nem gördítünk — de az ország belügyeibe beavatkozni nem enge­dünk. (Taps, helyeslés.)

Azoknak az imperialistáknak, akik ezt a mesterkedést ma is folytatják velünk szemben, azt üzenjük, hogy miként Magyar­országon nem sikerült az októberi támadásuk — pedig akkor azt hit­tek, hogy már a zsebükben van Magyarország —, úgy ezután sem, a jövőben sem engedjük meg semmi szín alatt, hogy Magyarország bel­ügyeibe beavatkozzanak. (Helyeslés, taps.)

Azok az imperialisták, akik a Szovjetuniót rágalmazzák bea­vatkozással, sorozatosan beavatkoznak más országok belügyeibe, itt van Egyiptom és Szíria példája, hivatkozhatunk az algériai es az ománi öldöklésekre. Az imperialisták nem akarják, hogy az ENSZ-közgyűlés az egyiptomi, az ománi vagy a szíriai kérdéssel foglalkozzék, azért akarják odavinni a magyar kérdést, hogy ezek­ről eltereljék a figyelmet.

Az imperialisták sokat beszélnek arról, hogy most Magyaror­szágon kegyetlenkednek. Arról azonban nem beszélnek, hogy az ellenforradalmi felkelés milyen kegyetlenkedéseket követett el ha­zánkban. Kifogásolják azt is, hogy nálunk bevezették a közbiz­tonsági őrizetbe vételt, hogy megint felállították az internálótáborokat. Mi itt a helyzet? Igaz ez? Igaz. De csak izgatókat, uszítókat, horthysta ezredeseket, osztályidegeneket veszünk őrizetbe.

Azt gondoljuk, nekik is szolgálatot teszünk, mert ha kint hagy­nánk őket, holnap esetleg olyat csinálnának, amiért halálbüntetés jár. Addig legalább megnyugszanak, amíg őrizetben vannak. Helyes ez? Igen, feltétlenül: helyes és szükséges. Meg kell azt is mondani, hogy mi a közbiztonsági őrizet, vagy az internálás rend­szerének nem vagyunk hívei. Mi nem gondolunk arra, hogy ezt örökre fenntartsuk, de most szükséges, s mivel szükséges, meg­csináltuk.

Amikor kegyetlenkedésekről, halálos ítéletekről, közbiztonsági őrizetről panaszkodnak, egyet ne felejtsenek el: azt, hogy ki volt a kihívó fél. Ne sírjanak most azért, hogy a kudarcba fulladt ellen­forradalmi támadás szervezői, a gyilkosok lakolnak és lakolni fognak. (Helyeslés. Éljen! Éljen ! — felkiáltások.) Akik pedig uszí­tanak és izgatnak a rendszer ellen, azok őrizetben vannak és ott is lesznek. (Helyeslés.)

Mi feltétlenül békességet akarunk. Mi kell ehhez a békességhez? Az kell, hogy az imperialisták vegyék tudomásul: létezik a Magyar Népköztársaság, és ott munkás-paraszt állam van. Ha ezt tudo­másul veszik, akkor megvan a békesség. (Taps.)

Az osztályharc helyzetéről szólva, megállapítjuk, hogy sem a pártnak, sem a munkásosztálynak semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy az osztályharc élesedjék. Mi kell ahhoz, hogy ne éle­sedjék az osztályharc? Az kell, hogy a kiváltságaikat elvesztett urak és kiszolgálóik vegyék tudomásul, hogy Magyarországon nép­köztársaság van, népi hatalom van és a szocializmust építjük.

Ha ők ezt tudomásul veszik, megpróbálnak becsületes munkából megélni, és nem áskálódnak a rendszer ellen — akkor az osztályharc nem fog élesedni. És fordítva. Ha ők élezik, okvetlenül és feltét­lenül vissza fogunk csapni, éppen a békesség érdekében. Mi azt gondoljuk, ha van néhány ezer ember Magyarországon, aki semmi szín alatt nem akar beletörődni abba, hogy a világ megváltozott, azokat a nép inkább megbünteti és kordában tartja, hogy ezáltal békessége legyen a népnek, mert az számunkra fontosabb, mint ezer vagy kétezer népellenes támadónak a békessége. (Taps. — Úgy van!)

Mi azt mondtuk — és őszintén mondtuk —, hogy tanultunk az októberi eseményekből. Úgy is tanultunk, hogy nem fogunk elfe­ledkezni azokról a hibákról, amelyek szerepet játszottak abban, hogy ilyen események megtörténhettek, és nem fogjuk azt sem el­felejteni, amit a nép ellenségei a nép ellen tettek. Ettől az állás­ponttól nem tágítunk.

Mi nem akarjuk a régi hibákat megismételni, de nem engedjük meg azt sem, hogy a nép ellenségei a régi módon garázdálkodjanak, szervezkedjenek, uszítsanak, fegyveres felkelésre készülődjenek. Ez a mi számunkra október tanulsága.

Ami a jövőt illeti, az első dolog, hogy megértsék: aki pedig a nép és a rendszer ellen tör, az rosszul fog járni; aki megfér a rend­szerrel, az békében élhet. Ez a nép dolgozni fog, és előremegy. Ez a legfontosabb dolog.

A törvényes rendet és a törvényességet minden körülmények között biztosítani fogjuk. Gazdaságpolitikánk: a szocializmus épí­tése, a dolgozók anyagi és kulturális igényeinek mind jobb kielé­gítése. Ehhez munkára van szükség. Gazdasági életünk egyen­súlya biztosítva van. Ebben a biztosításban azonban nagy szerepet játszott a testvéri országok segítsége. Mi azt szeretnénk, ha mind­azokkal a rendelkezésekkel, amelyekkel a termelés fejlődését akar­juk előmozdítani, népgazdaságunk termelése valóban növeked­nék a mezőgazdaságban is, az iparban is. Ehhez összefogás és erős eltökéltség szükséges. Szükség van arra, hogy helyes árpolitikával, a termelési biztonság megőrzésével, a gazdaság fejlesztésével menjünk előre.

A mezőgazdaságban ezt a politikát mi egyformán és egyértelműen alkalmazzuk termelőszövetkezetekre, termelőszövetkezeti csoportokra, társulásokra és az egyénileg dolgozó parasztokra is. Mi abból indulunk ki, hogy az ország érdeke és az egyénileg dol­gozó parasztnak az érdeke is azonos abban, hogy fejlesszük a termelést. Most dolgozunk az új hároméves terven. Ennek a hároméves tervnek a mezőgazdaságra vonatkozó része úgy szól, hogy a me­zőgazdasági termelés általános színvonalát körülbelül 12 százalékkal akarjuk emelni. Azért aránylag ilyen kevéssel, mert közben a terme­lés szerkezetét is meg kell kicsit változtatnunk. Fejleszteni kell a mezőgazdaság minden ágazatát. A három év alatt az állam segí­teni akarja a szövetkezeti parasztságot is, és az egyénileg dolgo­zókat is. De a szövetkezeti parasztot jobban kell segíteni. Az elkövet­kező három év alatt el kell érni, hogy a termelőszövetkezetek álló­alapjának, tehát a termeléshez szükséges berendezésnek értékét körülbelül 50 százalékkal növeljük. Ha azt akarjuk — s mi azt akar­juk —, hogy a termelőszövetkezetekben modern, korszerű gazdál­kodás legyen, akkor a felszereléseket feltétlenül javítani és fejlesz­teni kell.

Hasonlóképpen javítani és fejleszteni akarjuk az egész mező­gazdaság technikáját. Ennek érdekében idehaza növelni akarjuk a mezőgazdasági kisgépek gyártását, s ha saját termeléssel nem tudjuk a szükségletet kielégíteni — a szövetkezetit és az egyénit is —, akkor nagyon jó, korszerű mezőgazdasági kisgépeket fogunk Németországból és Csehszlovákiából behozni, hogy mezőgazdasági termelésünket fejleszteni tudjuk. Meg kell oldani a műtrágya­ellátás problémáját is.

Ami a mezőgazdaság szocialista jövőjét illeti, szeretnék itt egy kérdést felvetni. Dobi elvtárs beszélt arról, hogy a mezőgazdasági termelésben is csak a korszerű nagyüzemmel lehet előrejutni. Ez így van. De ez nemcsak Magyarországon van így, ez így van az egész világon. Nyugat-Németországból az imperialista rádióadások mostanában folyton azt fuvolázzák a magyar parasztok fülébe, hogy a saját kis gazdaságuktól a világért ne tágítsanak. Ezt mond­ják, mert ez az ő érdekük. De arról egy szót sem szólnak, hogy ott, ahol az az imperialista rádióállomás van, Nyugat-Németországban vagy Angliában vagy Amerikában, vagy akár Franciaországban, bizony a kisparaszt nagyon gyorsan otthagyja a saját kis gazda­ságát, csak egészen más módon, mint nálunk.

Mert a mezőgazdasági nagyüzem ott is olcsóbban termel, mint a kisgazdaság — ugyanúgy mint az ipari nagyüzem. Angliában például a mezőgazdaságot már annyira koncentrálták, hogy ott az összlakosságnak csak 8 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal — összesen 8 százalék! Ez még akkor is nagyon kevés, ha figyelembe vesszük, hogy Anglia mezőgazdasági téren nem önellátó. Azonban ez a 8 százalék se mind a maga gazdája. Ennek a 8 százaléknak a nagyobbik része mezőgazdasági munkás, kisebb része bérlő, és Angliában az önálló egyénileg dolgozó kisparaszti gazdaság rit­kább, mint Magyarországon a fehér holló, pedig az is ritkán szokott felbukkanni. Az Egyesült Államokban az utolsó három évtized alatt a nagybirtokok területe megkétszereződött, és a 35-70 holdas birtokok közül, amelyek a mi fogalmaink szerint olyan köze­pes gazdaságnak számítanak, 64 000 ment tönkre.

Nem bírja a versenyt a nagyüzemmel. Ezekben az országokban nagyban folyik a mezőgazdasági nagyüzemek kialakítása, de azon az áron, hogy a parasztokat elárverezik, földönfutóvá teszik, és még a faluból is elkergetik.

A szocialista országokban is a nagyüzemek felé halad a fejlődés, de azzal a különbséggel, hogy itt oly módon jön létre a nagyüzem, hogy a paraszt ura és gazdája marad a földnek. Nem egyénileg dolgozik, hanem szövetkezetben.

Ezzel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, s szeretném hang­súlyozni: elítéljük, hogy Magyarországon akár egyetlen egy parasz­tot is akarata ellenére kényszerítsenek termelőszövetkezetbe.

Mi bízunk a szocialista eszme erejében, bízunk a termelőszövet­kezetek jó munkájában, s azt gondoljuk, hogy ha a magyar parasz­tok nyugodtan gazdálkodhatnak, ha nem erőszakolják, nem zak­latják őket, akkor nem lassulni fog a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődése, hanem gyorsabban megy majd, mint abban az időszak­ban, amikor a jó munkát buta erőszakoskodásokkal is összekap­csolták. Ez ma a mi politikánk, s ehhez fogjuk tartani magunkat. Nem azért, mert nem akarunk termelőszövetkezetet, hanem éppen azért, mert akarunk, s mert erős termelőszövetkezetet akarunk, amelybe olyan emberek tömörülnek, akik a saját akaratukból választják a szocializmus építésének az útját. Meg kell azt is mon­dani: ehhez hozzátartozik az is, hogy a termelőszövetkezetek valóban a maguk gazdái legyenek. Hiba volt, hogy például a járás­ból beleszóltak abba is, ki milyen brigádban legyen. Ennek véget vetünk, s azt akarjuk, hogy a szövetkezet alapelveit megtartva — mert szövetkezetet nem támogatunk — a szövetkezeti parasztság maga igazgathassa saját szövetkezetél mind társadalmi, mind termelési vonalon. Azt gondoljuk, hogy ezek a szövetkezetek vonzók lesznek a parasztság számára.

A szövetkezeti tagoknak a kilépettekkel, és azokkal az egyéni gazdákkal is, akik még nem voltak szövetkezetben, egyaránt barát­ságban kell élniük. Minden ilyen embert úgy kell nézni, mint jövendő termelőszövetkezeti tagot. Hiszen mi bízunk a fejlődésben! El fog jönni az idő — hamarabb, vagy később —, hogy ezek az emberek újra a szövetkezetben lesznek. Minek nekünk most „hadiállapotba” kerülni, előre összeveszni velük, amikor a jövőben úgyis szép békes­ségben fogunk együtt dolgozni a termelőszövetkezetben. Ez nagyon fontos kérdés.

A hasonlat kedvéért: 1947-ben a két munkáspárt: a kommu­nista és a szociáldemokrata párt — bár testvérpárt voltunk, s a fő kérdésekben egyet is értettünk — de azért erősen konkurált egymással, s rivalizálás is folyt. Én már régebben is a kommunista pártban dolgoztam. A mi funkcionáriusaink egy része úgy vitat­kozott a szociáldemokrata elvtársakkal, ahogy nem szabad. Akkor is azt magyaráztam nekik, hogy úgy vesszenek velük össze, hogy a fejlődés során mi egy pártban leszünk. Így is történt. S így kell most a termelőszövetkezetekből kilépett parasztokkal is bánni: türelmesen, rendesen. Hibás nézetet nem szabad rájuk hagyni, de szidalmazni, megvetni, nem ember módjára bánni velük ugyan­csak nem szabad. Mindenki gondoljon csak a saját példájára: senki sem született olyan öntudatos szövetkezeti parasztnak, mint ami­lyen most. Csak azzá lett, hát segítse a másik embert is, és ne vesse vissza fejlődésében.

Végül szeretnék még a pártról és a népfrontról valamit mondani. A Magyar Népköztársaság vezető társadalmi ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt. A néptömegek is megértették, milyen baj származik abból, ha a pártvezetés nem működik úgy, ahogy működnie kell. Azt hiszem, ezt száz- és százezer ember tapasz­talta, megtanulta. Ennélfogva a munkásosztálynak és a paraszt­ságnak, általában a dolgozó népnek szüksége van arra, hogy legyen egy egységes, erős forradalmi pártja, amely a társadalmi életet vezeti. Ezt tudni kell, ezt minden öntudatos kommunistának is tudnia kell. De a kommunistáknak ezenkívül még egy fontos dolgot kell tudniuk: azt, hogy a mi tanításaink szerint a párt és következés­képpen az egyes párttagok küldetésüknél fogva nem uralkodásra és nem a nép fölé vannak rendelve, hanem a dolgozó és a harcoló nép sorainak élére! Ez nagy különbség.

Az a kommunista, aki úgy viselkedik mintha uralkodna a nép felett, vagy felette állna, nem jó kommunista. Az a jó kommunista, aki a nép élén áll a munkában, a harcban, a bajban, a rosszban és a jóban, együtt van az emberekkel, és vezeti őket. (Helyeslés, él­jenzés.)

Meg kell mondani okulásul, hogy a mi pártunk — itt a Magyar Kommunista Pártra, majd az egyesült munkáspártra gondolok — jól dolgozott, nagyon jól dolgozott addig, amíg harcolni kellett a hatalomért, amíg a párttagoknak egyetlen egy fegyverük volt: az eszme igazsága, amíg tudták, hogy a tömegek akkor támogat­ják a pártot, és akkor lesz a párt erős, ha igazságunkat megismerik, és követnek bennünket. Később — és ez szomorú tanulság —, amikor a hatalmat meghódította a munkásosztály, amikor a párt egyes emberei úgy érezték, hogy nincs már konkurens, akkor azt hitték, hogy most már nem olyan fontos az embereket meggyőzni, hogy elég az emberekre rákiabálni, úgysem mernek visszabeszélni. Az ilyen emberek a legnagyobb kárt okozták a pártnak és az országnak — akár nagyon nagy, akár kicsi emberek voltak.

Meg kell tanulni, elvtársak, hogy a párt ereje az eszmében van. Legyen erős a mi rendszerünk, legyen erős a hadseregünk, erős a rendőrségünk, erős a tanácsunk, mindenféle igazgatási szervünk, de azt mindenki értse meg, hogy a felvilágosító szót hatalmi szóval soha nem lehet pótolni. Azt el lehet érni hatalmi szóval, hogy nem lesz ellenkezés, de ebből erő nem lesz. S erre nekünk nincs szük­ségünk. Arra van szükségünk, városban és falun, hogy aki kom­munista, aki a párt tagja, az a saját véleménye erejével győzze meg az embereket, és ne adminisztratív eszközökkel. Az ilyesmivel szembe fogunk szállni! Ezzel függ össze a népfront-mozgalom kérdése. A népfront­mozgalomnak sokféle szervezeti formája van. Vannak népfront-bizottságok. Most szeptember 1-re megjelenik a Magyar Nemzet, a népfront központi lapja. Szükség van arra, hogy ez az újság is zászlóhordozója legyen egy kommunisták vezette népi, nemzeti összefogásnak. De a legnagyobb szükség arra van, hogy a párt­tagok tiszteljék és becsüljék a pártonkívüli dolgozókat, lássanak ben­nük teljesen egyenrangú állampolgárokat; viselkedésük fejezze ki, hogy a kommunistának, párttagságánál fogva, nincs több állampolgári joga, mini bármelyik másik embernek.

Ha meggyőződése szerinti erkölcsi kötelességet vállal magára, s annak eleget tesz, a nép tisztelni, szeretni, követni fogja, de joga nincs több. Becsülje meg a pártonkívülieket, a pártonkívüliek pedig becsüljék a kommunistában azt az embert, aki a saját munká­ján kívül, és a saját családjáról való gondoskodáson kívül magára veszi a nép ügyét és a nép gondját is, azért dolgozik és fáradozik. És ha ez az egyetértés megvan, akkor ez a népfronton belül is érvényesülni fog. A népfronton belül beszélgessünk és vitatkozzunk. Ha nem értjük meg egymást, ha nem egyezünk valamiben, akkor vitassuk meg, és ha már egyetértünk, akkor — kommunisták és nem kommunisták — egy akarattal hajtsuk végre. (Taps.) Ha a népfrontot ebben az értelemben fogjuk fel, akkor feltétlenül eleven és nagy erő lesz.

Ahogyan Dobi elvtárs is mondotta, a népfront októberben való­jában újjászületett, mert akkor, a baj idején, a népünkhöz hű emberek tömörültek benne. Nem kérdezték akkor, hogy ki párton­kívüli, és ki párttag. Ha védekezni kellett, együtt védekeztek a tá­madók ellen. Ezt a szellemet kell tovább vinnünk.

Ami a nemzetközi kérdéseket illeti, ahogyan mondottam, mi békességre törekszünk. Magától értetődő, hogy hívei vagyunk a szocialista országok népei legszorosabb egységének, mert ez a fő ereje ma a világon a békének. De ugyanígy hívei vagyunk a szabad­ságukért harcoló népek szabadságtörekvéseinek. Az arab népek, az ázsiai népek egész sora, a dél-amerikai népek harcolnak szabad­ságukért. Mi hívei vagyunk a fejlett kapitalista országokkal való békés egymás mellett élésnek. De ehhez hozzátartozik az is, hogy küzdenünk kell mindaz ellen, ami az emberiség életét és azon belül a magyar nép életét fenyegeti és veszélyezteti. Küzdenünk kell az atom- és hidrogénfegyverek ellen, a nukleáris kísérletek eltiltásáért, küzdenünk kell a leszerelésért és az európai kollektív biztonsági szerződésért, küzdenünk kell Nyugat-Németország imperialista felfegyverzése ellen, mert ehhez a magyar népnek életbevágó érdeke fűződik, és általában küzdenünk kell az emberiség békéjéért.

Nem vagyunk kevesen. A közelmúltban lezajlott nemzetközi tanácskozások bizonyítják ezt; akár a Béke-Világtanács ceyloni ülését nézzük, akár a napokban tartott tokiói atombomba-ellenes értekezletet, akár a moszkvai fesztivált. Erőt ad nekünk az a tudat, hogy mi, magyarok, most a haladó emberiség soraiban vagyunk és kötelességünknek tartjuk, hogy becsülettel megálljuk helyünket. Eszméink is, érdekeink is erre intenek minket. A múlt tapasztalatai alapján és a jövő perspektívája szempontjából is mély szeretet, testvéri érzés fűz bennünket a Szovjetunió, Kína és a szocialista világ népeihez, amelyek igazi testvérként áldoztak értünk és segítettek bennünket. Ellenségei vagyunk a háborús gyújtogatóknak és az imperialistáknak. Ugyanígy vagyunk itthon is. Mindenki barátunk, aki a néphatalmat támogatja, vagy békesség­ben megfér vele. Ellenségünk, aki a nép hatalmára tör, mert az a nép életére tör.

Elvtársak, sokszor volt már arról szó, de most újra érdemes megmondani, hogy nekünk szerencsénk van. Egyidejűleg van ugyanis mellettünk az igazság, hiszen a szocialista eszmét valljuk, és mellettünk van a népek támogatása is, mert olyan a nemzetközi helyzet. Tehát egy időben megvan az igazságunk is és az erőnk is ahhoz, hogy céljainkat valóra váltsuk. A mi céljaink — a nép­gazdaság és a kultúra fejlesztése, a népi hatalom erősítése, a kizsák­mányolástól mentes társadalom, a szocializmus felépítése és a béke megőrzése — olyan célok, amelyekkel minden becsületes ember egyetérthet. És ezért eltökéltük, hogy azon az úton fogunk járni, amelyet néhány év botladozásai után november 4-én meg­találtunk, és amely helyes útnak bizonyult: nem akarjuk a régi világot, és nem akarjuk a régi hibákat, harcolunk ellenségeink ellen és együtt megyünk a néppel.

Mi, elvtársak, a Központi Bizottságban, a kormányban, és, ahogyan hallották Dobi elvtársat, az Elnöki Tanácsban is nagyon bizakodva nézzük a helyzetet. Tudjuk, hogy még sokat kell dolgozni, sokat kell harcolni, de bizakodva nézzük a helyzetet, mert minden feltételünk megvan ahhoz, hogy mostani kérdéseinket megoldjuk, s előre menjünk azon az úton, amelyet tapasztalatunk szerint a magyar nép túlnyomó többsége benső meggyőződésből vall magáénak: építsük és erősítsük a Magyar Népköztársaságot, és haladjunk előre a szocialista Magyarország felé. (Nagy, ütemes taps és felkiáltások: Éljen a párt! Munkás-paraszt hatalom! Munkás-paraszt szövetség!)

(Kivonatosan közölte a Népszabadság, 1957. augusztus 22.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.