Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? I. Előszó és bevezetés

2010.05.16

 

Humanista Társadalmi Egyetem Füzetei
Új sorozat, 4. szám

Dr. Nagy András: Politikai gazdaságtan és közgazdaságtan

(Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után)

Szöveggyűjtemény • Budapest, 2006

© Dr. Nagy András, 2005

A szerző művét az Általános GNU-licence hatálya alá helyezi.

Ezt a művet bárki lemásolhatja, sokszorosíthatja, terjesztheti ellenszolgáltatásért vagy a nélkül, átírhatja a következő feltételek betartása mellett:

·     Köteles ugyanezeket a jogokat bárki más számára ugyanilyen formában biztosítani;

·     Köteles a szerző (és valamennyi korábbi módosító) nevét feltüntetni;

·     Köteles pontosan jelezni (saját nevével ellátva) az általa eszközölt változtatásokat és az általa módosított változat eredeti forrását;

·     Köteles az általa terjesztett példányokat hasonló copyleft-tel ellátni;

·     Ezek a feltételek automatikusan kiterjednek a szöveg megváltoztatott részeire is.

Kiadó: Humanista Társadalmi Egyetem

Szerkesztő (és jegyzetek, ha nincs másként feltüntetve): Heé Veronika • Tipográfia: Princz Benedek • Nyomda: Saluton Bt.

ISBN • ISSN 1589-9853

A Szerző előszava

Ebben a gyűjteményben azokat a szövegrészleteket teszem közzé összegyűjtve, amelyekben „elrejtve” tanítottam/tanítom a marxi elmélet politikai gazdaságtani alapjait a rendszerváltás utáni időkben.

Természetesen a rendszerváltás a szabadságot hozta meg a leváltott rendszer totalitarizmusa után és így elmúltak azok az idők, amikor tilos volt a hivatalos ideológiától eltérő politikai-gazdaságtani, filozófiai ismereteket oktatni, legfeljebb, mint marxista „bírálat” formájában.

Ma az egyre szűkölő időben – mert a hallgatókat nem szabad túlterhelni – egyszerűen nincs idő olyan elavult, a történelem szemétdombjára való elméletekkel foglalkozni, mint a marxizmus. Így természetesen bírálat formájában sem, de erre nincs is szükség, hiszen a napi média szüntelenül bírálja ezt az elavult, de egyben szörnyű elméletet. Az olvasók persze nem tudják, hogy miben is áll ez az elavult stb. elmélet, hiszen a könyvesboltokból is eltűnt minden marxista irodalom, no nem azért, mert tilos lenne árusítani – nincs fizetőképes kereslet rá. A könyvtárakban is azért selejtezték ki az ilyen irányú műveket, mert az olvasókat nem érdekli, és csak feleslegesen foglalják a drága helyet.

Egy régi arab közmondás szerint, ha a sivatagban meg akarsz szabadulni valakitől, nem kell megölnöd – elég ha elveszed a kulacsát.

Kedves olvasó! Ne keress itt semmi tiltottat! Csupán olyasmit találsz itt, amit máshol nem. Az elvett kulacsot néhány csepp vízzel.

Budapest, 2005. szeptember elsején
 
Bevezetés a marxista politikai gazdaságtanba – egy internetes fórum szintjén

Marx „A tőké”-t az áru vizsgálatával kezdi.

Miért? Azért, mert a tőkeviszony olyan gazdaságban válik uralkodóvá, ahol a szükségletek döntő többségét a piacon vett áruval elégítik ki. Ez a dolgok kifejtése által válik világossá, egyenlőre fogadjuk el munkahipotézisként.

Mindenesetre, ha ezt a feltevést elfogadjuk, akkor világossá válik, hogy miért rosszak az általatok adott tőke-definíciók.

Lényegében mindig ugyanazt variáljátok: a tőke = termelési eszköz. Csakhogy nem minden termelés árutermelés.

(A fiam éjszakákba nyúló vitában próbálta bebizonyítani, hogy ez nem igaz - meglepően jó érveléssel. Tehát ez az állítás egyáltalán nem evidens, de azért én ezzel értek egyet. Túl kevés itt a hely, hogy ebbe belemélyedjek.)

Viszont minden termeléshez szükség van eszközökre.

Tehát vagy elfogadjuk a később bebizonyítandó hipotézist, hogy a tőkeviszony előfeltétele az általánossá váló árutermelés, és akkor a tőke nem lehet azonos általában a termelési eszközökkel, vagy elfogadjuk a Ti tőkefogalmatokat, és akkor el kell vetnünk ezt a hipotézist, ami azért lenne helytelen, mert én tudom, hogy képes leszek e hipotézist bizonyítani.

A bizonyítás kulcsfogalma az érték.

Itt fogom folytatni, most későre jár, jó éjszakát mindenkinek.

Áru olyan termék, amelyet kifejezetten csere céljából termeltek. Mint ilyennek, és csak mint ilyennek, két fontos tulajdonsága van:

1) alkalmas valamilyen (általában sokféle) szükséglet kielégítésére - ez az áru HASZNÁLATI ÉRTÉKE;

2) elcserélhető más árukra - ez az áru CSEREÉRTÉKE.

Értelemszerűen egy árunak annyi különböző csereértéke van, ahányféle más árura lehet elcserélni. Ezek közül egy némileg kiemelhető, az a csereérték, amely a pénzárura való cserét jelenti - ezt hívják az áru ÁRÁNAK.

Mivel egy árunak sokféle csereértéke lehet, nem evidens, hogy ezek között valami mélyebb összefüggés is van. Például ha én hajlandó vagyok elcserélni egy vég vásznat egy kabátra, másvalaki pedig egy kabátot hajlandó elcserélni száz tyúktojásra, ebből önmagában nem következik, hogy az én vég vásznamnak a csereértéke száz tyúktojás.

Ott, ahol nagy tömegben folynak az árucserék, vagyis a piacon mégis ilyenfajta helyzet alakul ki. Ez pedig azt jelenti, hogy a piac viszonyai között a vég vászonban, a kabátban, a száz tyúktojásban van valami közös, ami egyébként a felsoroltak összes fel nem sorolt csereértékében is megvan.

Lényegében függetlenül attól, hogy ki milyen elmélet mentén közelít ehhez a kérdéshez, eddig a pontig egyet szoktak érteni. Ennek az egyetértésnek a szellemi eredménye egy absztrakt fogalom, amely az egymással csereérték viszonyban levő áruk fent említett közös vonását egy önálló kategóriában jeleníti meg, és ez az ÉRTÉK.

Tehát miközben egy árunak sok-sok csereértéke lehetséges, addig értéke csak egy van.

Ezzel a különböző elméletek egyetértésének vége is. Ahány elmélet annyiféleképpen magyarázzák az érték fogalmát.

Látszólag az érték körüli viták arról szólnak, hogy mi méri az érték nagyságát. Ezen az alapon szokták Ricardót és Marxot egy kalap alá venni, mondván, hogy Marx továbbvitte Ricardo munkaérték-elméletét, amely szerint az áru értékének nagyságát az előállításárához társadalmilag elfogadottan szükséges munka mennyisége határozza meg. Ez persze igaz is, csak ahogy Marx mondta volna: lapos.

Marx a gazdasági műveit rendre "a politikai gazdaságtan bírálata" címmel vagy alcímmel látta el. Az a politikai gazdaságtan, amit bírált az mindenek előtt éppen Ricardo politikai gazdaságtana volt.

Marx és a polgári közgazdaságtan értékelmélete között a választóvonal valójában nem a munkaérték-elmélet és az azt tagadni akaró marginalista elméletek között húzódik (bizonyítható, hogy ez a két magyarázat vagy egyszerre igaz, vagy egyszerre hamis, mint az euklideszi és a Bólyai-féle geometriák), hanem ott, hogy az értéket az áru immanens (belsőleg meghatározható) vagy külső, társadalmilag meghatározott tulajdonságaként kezeljük. Marx egyértelműen az utóbbi állásponton volt. Ezt fejezi ki a marxi elmélet egyik legfontosabb és a sztálini megközelítésben legméltatlanabbul kezelt fejezete az árufetisizmusról.

Tehát eddig azt tudjuk, hogy az ÉRTÉK egy absztrakt fogalom, amely az áru sok-sok CSEREÉRTÉKÉBEN közös valami megjelölésére szolgál.

Vannak olyan iskolák, és a közgondolkodásban is elterjedt a nézet, hogy az áru értéke azonos az ÁRRAL. Miután az ár az áru egyik, speciálisan pénzben megadott, csereértéke, ez a megközelítés adósunk marad annak magyarázatával, hogy mi a pénz, és miért a pénzben megadott csereérték az érték.

Egy másik nézet szerint (Ricardo) az érték egy nagyság, ami az áru előállításához szükséges munka mennyisége. Ez az álláspont képtelen megmagyarázni az árucserében a pénz szerepét ("A közgazdászok számára a pénz csupán furfangos csereeszköz" - Marx), és arra sem tud választ adni, hogy a sokféle munka hogyan tehető az értékben egyenlővé. Vagyis végeredményben összekeveri a csereértéket az értékkel.

A határhaszon-elmélet az értéket a szűkösségre vezeti vissza, vagyis egy áru annál értékesebb, minél ritkábban fordul elő. Ez az elmélet eredeti formájában egyszerűen logikailag hibás volt. Az ún. ordinalista iskola (mely szerint a hasznosság nem mérhető tulajdonság, hanem csupán a jószág-kombinációk sorba rendezésének eszköze) kijavította ezt a logikai hibát, viszont kiderült, hogy ez az elmélet olyan viszonyban van a ricardói munkaérték-elmélettel, mint az euklideszi geometria a Bolyai-félével, hogy tudniillik, ha az egyik hamis, akkor a másik is az. Egyszerűbben szólva ez az elmélet ugyanazokra a kérdésekre nem ad választ, mint amaz (mi a pénz szerepe, hogyan lehet különböző dolgokat egyenlővé tenni stb.)

Marx kritikailag továbbfejlesztette Ricardo munkaérték-fogalmát - történelmi-logikai elemzést adott, amelyből kiderül, hogy pénz és piac kölcsönösen feltételezik egymást, és mindkettő hátterében a hiányos ismereteket pótló fetisisztikus hozzáállás jelenik meg.

A marxi fetisizmus-elmélet a marxi értékelmélet sarkköve:

"Az emberek nem azért cserélik ki egymás között termékeiket, mert azokban egyenlő munka fekszik. Ellenkezőleg, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat, hogy azok eredményeit egyenlőként elcserélik. Nem tudják ezt, de teszik" (Marx)

Nézzünk egy nagyon egyszerű esetet.

Egy embernek, mondjuk Vargának van egy pár csizmája, amit nem tud, vagy nem akar használni rendeltetésszerűen.

Inkább elcserélné egy kabátra.

Sokáig nem talál partnert, de egyszer csak jön egy másik ember, Szabó, ki azt mondja:

- Mutassa azt a csizmát! Esetleg adok érte egy kabátot.
Itt megállunk, és elemezzük a kialakult helyzetet.

Először is kiderül, hogy egy terméknek nincs a priori értéke. Ha senkinek nem kell a csizma, akkor Varga kénytelen lesz a szemétbe dobni. Ennek nincs köze a csizma minőségéhez - tegyük fel, hogy vadonatúj és első osztályú.

Akkor lesz értékes, ha kell valakinek. Ha Vargának kellene, akkor lenne használati értéke, de nem lenne (csere)értéke. A csereértékhez tehát az is kell, hogy ne a tulajdonosának legyen rá szüksége, hanem valaki másnak.

Ha az, akinek Vargán kívül szüksége van a csizmára, cserébe egy rézbillikomot kínál, akkor megint baj van, mert a vargának kabát kell.

Ebben a pillanatban a két jószág életre kel. A csizma hajlandó elcserélődni egy kabátra, azaz értékét kabátban fejezi ki. Ez azért lehetséges, mert a kabát EGYENÉRTÉKESE a csizmának.

A csizmát nem biztos, hogy kabátra lehet cserélni, de a kabátot BIZTOSAN el lehet cserélni csizmára. Azt mondják, ebben a viszonyban a kabát A KÖZVETLEN KICSERÉLHETŐSÉG ÁLLAPOTÁBAN van. A csizma viszont csak VISZONYLAGOS ÉRTÉK, hiszen értéke csak akkor van, ha kabátra cserélhető.

Ez a csere legegyszerűbb formája, az egyszeri, véletlen, egyszerű érték formája. Ebből még nem lesz se piac, se pénz, se tőke.

A szűkösség és a pazarlás nem zárják ki egymást.

Olyan jószág, amely tetszőleges mennyiségben szabadon áll rendelkezésünkre egyáltalán nincs - tekintettel arra, hogy az általunk gazdaságilag hatékonyan elérhető kozmosz véges kiterjedésű, és következésképpen véges tömegű.

Másképpen kell megközelíteni a dolgot.

Először is vannak olyan jószágok, amelyek szükségesek a szükséglet-kielégítéshez, de annak során nem fogynak, és nem termelhető belőle több. Ilyen például a levegő (egyelőre - legalább is ipari minőségben) és a termőföld.

Vannak olyan jószágok, amelyek szabadon nem fordulnak elő, csak az ember tudja őket létrehozni (kenyér, ház, ruha, atombomba stb.) Ezek előállításához biztosan kellenek az előző csoportba tartozó javak.

Végül vannak olyan javak, amelyek a fentebb jelzett hatékonyan elérhető kozmoszban csak véges mennyiségben állnak rendelkezésre, és az előző csoport termeléséhez felhasználva fogynak (olaj, ezüst, stb.)

Amíg az utóbbi típusból relatíve sok van, addig lehet vele pazarolni vagy takarékoskodni. Előbb-utóbb úgy is el fog fogyni. Amikor már nagyon kevés van belőle (ilyen a fényképezésben használt ezüst), akkor vagy le kell mondani arról a szükségletről, amihez kell, vagy más kielégítési módot kell találni (digitális fényképezés). Ezek tehát nem szűkös javak, hanem végesek.

A levegő azért nem szűkös, mert ugyan véges, de nem fogy (magától újratermelődik) viszont minden része egynemű (amennyiben ma már ez nem igaz, annyiban a levegő már rossz példa.) Így nem lehet egy részének birtoklásából monopolista előnyökre szert tenni.

A termőföldnek az egyes darabjai viszont különböző gazdasági minőségűek, és a jobb minőségből csak véges mennyiség van. Aki tehát megszerzi a jobb minőségű földek tulajdonjogát, az monopolista előnyre tesz szert, amit járadék formájában realizál. Aki földet vesz, az nem a földért fizet, mert a földnek önmagában nincs értéke, hanem a jobb minőségű föld tulajdonlásának monopóliumát veszi meg, a járadék tőkésített értékéért.

(Amikor ezt írom, én is összekeverem az árat az értékkel, de már így is szőrszálhasogatónak tűnhetek.)

A középső javak meg azért szűkösek, mert egyrészt az előbbi föld-típusú javak kellenek a létrehozásához, másrészt munka.

A határhaszon-elmélet ritkaság-fogalma tehát egybecseng a munkaérték-elmélet munkaidő-szabadidő konfliktusával.

Térjünk vissza a vargához, aki a sikeres csizmáért kabát csere után ismét készít egy pár csizmát, és ezt most 100 tojásra próbálja cserélni.

Semmi bizonyossága nincs, mert nem tudhatja, hogy az udvaros ad neki a csizmáért tojásokat, vagy sem. Ezúttal a csizma értéke nem a kabátban fejeződik ki, hanem 100 tojásban. Most ez a csizma EGYENÉRTÉKESE. A tojásokat nem biztos, hogy odaadják a csizmáért, de a csizmát biztosan odaadják a tojásokért, ezért most azok vannak a KÖZVETLEN KICSERÉLHETŐSÉG állapotában.

Ha ez az akció is sikerrel jár, akkor Varga egészen vérszemet kap, és minden más tevékenységgel felhagyva csak csizmákat fog gyártani. Egyúttal összeállít magában egy "árjegyzéket":

1 pár csizma = 1 kabát
1 pár csizma = 100 tojás
1 pár csizma = 20 kg kenyér
1 pár csizma = fél disznó stb. stb., és mellesleg:
1 pár csizma = 3 gramm arany

Természetesen ezt ő gondolja így, és ezért már vargának képzeli magát.

Ha Szabó is átáll kabátvarrásra, Udvaros baromfinevelésre, Pék a kenyérsütésre, Kondás disznótenyésztésre - vagyis, ha a társadalom tagjai a munkamegosztást a SZAKOSODÁSIG mélyítik, akkor mindannyiuknak lesz egy-egy ilyen "árlistája". Ezek azonban nem szükségszerűen "kompatibilisek" egymással. Ami például azt jelentheti, hogy Pék "árlistájában"

20 kg kenyér = 150 tojás

Ha azonban Pék ezt érvényesíteni tudja, akkor előbb-utóbb Varga is módosítja az árlistáját, mert ha 2 pár csizmát elcserél 40 kiló kenyérre, és abból 20-at megtart magának, 20-ért ő is kaphat 150 tojást.

Úgy gondolja, hogy akkor ő rögtön kérhet az 1 pár csizmáért 150 tojást, és eszerint módosítja a listáját.

A listák ezért szépen összecsiszolódnak, és ekkor már a KIFEJLETT ÉRTÉKFORMÁRÓL beszélhetünk, hiszen a "kompatibilissé" csiszolódott listák már jól mutatják, hogy az 1 pár csizmában, a 100 (vagy 150?) tojásban, a 20 kiló kenyérben, a fél disznóban, stb. stb., a 3 gramm aranyban van valami közös.

Miből adódik ez? A termékek belső tulajdonságaiból? Egyáltalán nem. Az emberek által alkalmazott technikából és az emberek egymáshoz való viszonyából. Egyrészt az éppen aktuális technikai színvonalon az emberek megbecsülik, hogy az alatt az idő alatt, amíg 1 pár csizmát el tudnak készíteni, hány kabátot, tojást, disznót stb. tudnának elkészíteni. E megítélések egyfelől nem lehetnek nagyon különbözőek, mert azokat behatárolja a technika színvonala, másrészt viszont mégis csak különböznek, mert az emberek nem egyformák. E különbségekből adódnak a KOMPARATÍV ELŐNYÖK, azaz e különbségek miatt érzi úgy Varga és Szabó, hogy mindketten jól járnak, ha Varga csizmát varr, Szabó kabátot és cserélnek. Ha fordítva osztanák meg a munkát, mindketten rosszabbul járnának.

Mindez gyönyörű, csak egy a bökkenő. Az így megszervezett cseregazdaságban a cserékhez rengeteg információ kell, ami általában nem áll rendelkezésre, és rengeteg idő, amiből szintén nincs annyi.

"Az érték nincs az áruk homlokára írva" mondja Marx. Itt folytatjuk.

Az eddigi gondolatmenetnek van egy hiányossága (egy biztosan van – lehet több is).

Úgy beszéltem, mintha csak egy varga, egy szabó, egy pék stb. lenne, de ez nem így van. Valójában minden szakmát többen is megpróbálnak űzni, és így konkurálnak egymással. E konkurencia-harc maga is információforrás, és segít az „árjegyzékek” összecsiszolásában.

Ám még mindig jelentős az információhiány, hiszen továbbra is "az érték nincs az áruk homlokára írva".

Ha például a mi vargánk „árlistájának” megfelelően 1 pár csizmáért szeretne megint egy kabátot, lehet, hogy nem tudja végig járni az összes szabót. Mindenesetre azoknak, akikhez eljut éppen nincs szükségük csizmára. Az egyiknek 100 darab tojás kell, a másiknak 20 kiló kenyér, a harmadiknak stb. stb. Vargánk most már szaladgálhat fűhöz–fához, mint a mesebeli kismadár, akit nem akart a kóró elringatni. A KIFEJLETT ÉRTÉKFORMA inkább összezavarta a piacot, mintsem letisztította volna.

Előfordulhat azonban, hogy amikor a vargánk mindenféle cseréket lebonyolítva éppen két véka búzát birtokol, az egyik szabó azt mondja neki:

– Igaz, most nekem nem kell ez a búza, de a molnár éppen a napokban kérdezte, nincs-e két véka búzám. Akkor nem volt, és amúgy se akartam semmit a molnártól, de most kéne egy zsák liszt. Tudod mit? Add ide a búzát, és vidd a kabátot!

Ha ez nem egyszer véletlenül fordul elő, hanem többször is különböző eladók fizetségképpen elfogadják a búzát, amire nekik nincs is szükségük, csak azért, mert úgy tudják, azt más is el fogja tőlük fogadni, akkor beindul egy önmagát erősítő folyamat. A búzáról egyre jobban el fog terjedni a köztudatban, hogy azt el szokták fogadni, és ezért valóban egyre többen elfogadják. A társadalom tagjainak „árlistája” megfordul, és közös társadalmi listává válik. Most már nem az egyes eladók fejezik ki saját árujuk értékét a többi áruban, mint egyenértékesekben, hanem minden árut ugyanabban a búzában, mint ÁLTALÁNOS EGYENÉRTÉKESBEN fejezik ki:

1 pár csizma = két véka búza
100 db tojás = két véka búza
20 kiló kenyér = két véka búza
fél disznó = két véka búza stb. stb.
3 gramm arany = két véka búza.

Ez a lista csak azt fejezi ki, hogy a társadalom tagjai saját árujukat egyenlő értékűnek tartják a búzával, de mivel ez már nem csupán egyéni vélemény, hanem társadalmi közmegegyezés, azért a búzával a többi áru „homlokára írják” értéküket.

Emlékszünk rá?

Az EGYES, VÉLETLEN, EGYSZERŰ értékformában a kabát csak a VISZONYLAGOS érték formájában levő csizma EGYENÉRTÉKESE.

Itt az ÁLTALÁNOS EGYENÉRTÉKES értékformában a búza valamennyi áru EGYENÉRTÉKESE, ÁLTALÁNOS EGYENÉRTÉKES.

Az EGYES, VÉLETLEN, EGYSZERŰ értékformában a kabát csak a VISZONYLAGOS érték formájában levő csizmával szemben van AZ AZONNALI KICSERÉLHETŐSÉG állapotában.

Itt a búzát bármelyik árura el lehet cserélni, ÁLTALÁBAN van AZ AZONNALI KICSERÉLHETŐSÉG állapotában.

Ott a kabát csak a csizmát tette értékessé. Itt a búza VALAMENNYI áru értékét ki tudja fejezni – ÁLTALÁNOS ÉRTÉKMÉRŐ. Azonban csak azért bírhat mindezekkel a tulajdonságokkal, mert maga is érték. Hasznos, és csak munkával szaporítható.

Az emberek, amikor a búzát elfogadták ÁLTALÁNOS EGYENÉRTÉKESNEK, akkor a búza előállításához szükséges munkát egyenlővé tették a többi áru előállításához szükséges munkával. „Nem tudták ezt, de tették.”

Mivel pedig
1 pár csizma értéke = két véka búza értéke
és

1 kabát értéke = két véka búza értéke

azért
1 pár csizma értéke = 1 kabát értékével

Ez már nem szubjektív egyéni vélemény, hanem ez a társadalmi gyakorlatban kicsiszolódott összefüggés. Azaz az érték, mint TÁRSADALMI TERMELÉSI VISZONY jelenik meg. Ez a viszony azonban a búzában, mint ÁLTALÁNOS EGYENÉRTÉKESBEN dologiasul. Ez a dologiasulás még esetleges, mert a búza nem mindig és nem mindenhol képes az általános egyenértékes szerepét betölteni – nem PÉNZ.

Ahhoz tehát, hogy bebizonyosodjon, hogy

1 pár csizma értéke = 1 kabát értékével,

ahhoz a következő csereláncra van szükség:

1 pár csizma => két véka búza => 1 kabát.

Ez azonban a búza fizikai és társadalmi tulajdonságai miatt nehézségekbe ütközhet. A búza nem elég tartós, így menet közben tönkremehet, nem elég értékes, azért nagyobb dolgok (például egy ház) cseréjéhez mozdíthatatlanul sok búzára lenne szükség. Ez utóbbi már nem csak fizikai, de társadalmi probléma is. Ilyen sok búzát kivonni a rendeltetésszerű felhasználásból (étkezési, takarmányozási célok, vetőanyag stb.) már komoly gazdasági fennakadást okozhat.

Az ideális általános egyenértékes kémiai, fizikai behatásoknak ellenáll – tartós. Kis tömegben nagy értéket képvisel – forgatható. Könnyen alakítható, tetszőlegesen szétdarabolható és összeforrasztható – folytonos. Ezek a fizikai követelmények. Társadalmilag nagyon hasznos – hogy mindenki elfogadja, mindenki bízzon benne. Egyben teljesen haszontalan – hogy szabadon ki lehessen vonni a rendeltetésszerű használatból, forgalomképes legyen.

Adódhatott volna úgy, hogy ezekkel a tulajdonságokkal egyetlen áruféleség sem rendelkezik. Ebben az esetben a piac más törvényszerűségek mellett alakult volna ki, vagy egyáltalán nem alakult volna ki, az emberiség megrekedt volna a többé-kevésbé véletlenszerű bartell-cserék szintjén – ez a csendes-óceáni szigetvilágban meg is történt.

Ám teljesen véletlenül úgy adódott, hogy Európában, ahol a körülmények a legjobban kikényszerítették a gyors piaci irányú fejlődést, ilyen áru akadt – az arany. Arany máshol, például Közép- és Dél-Amerikában több volt, mint Európában (ahol az egyik legjelentősebb aranybánya-vidék a Magyar Királyság területén levő Kárpátok), de ott a viszonyok alakulása nem a piaci fejlődés irányába mutatott. Ezért mondja Marx, hogy az arany nem szükségszerűen pénz, de a pénz szükségszerűen arany.

Az arany, amely az egyik legellenállóbb nemesfém, az összes fémek között is az egyik legnehezebb fajsúlyú, puha, nyújtható, vágható, alacsony olvadáspontja miatt könnyen önthető – tehát fizikailag szinte tökéletes – egyetlen hibája éppen puhaságából következik, könnyen kopik. De még tökéletesebb társadalmilag. A szinte teljesíthetetlen ellentmondást (hasznos és egyben haszontalan) Történelmileg teljesíti. A történelem hajnalán az emberek legelőször a szabadon, kohósítás nélkül fellelhető aranyat ismerték meg, mint a FÉMET. A fém összehasonlíthatatlanul sokoldalúbb, hasznosabb szerkezeti anyag minden másnál (kőnél, csontnál, fánál, bőrnél stb.) Így az arany igen nagy becsben volt nem értéke, hanem HASZNÁLATI ÉRTÉKE révén. Hogy kevés volt belőle, az a CSEREÉRTÉKÉT is megelőlegezte. Ám éppen a ritkasága és fizikai tulajdonságai miatt, mint szerkezeti anyag azonnal háttérbe szorult, mihelyt az emberek más fémeket, a rezet, a bronzot, a vasat felfedezték. Így az arany egyszerre lehetett nagyon hasznos (a társadalom kollektív emlékezetében), és ugyanakkor szinte teljesen haszontalan, az eredeti rendeltetésszerű felhasználásból teljesen kivonható termékké. Azaz képessé vált az általános egyenértékes szerepének hatékony és tartós betöltésére.

A piac állandósította az aranyat, mint általános egyenértékest, az arany, mint tartós és hatékony általános egyenértékes állandósította a piacot, lehetővé tette a munkamegosztás árutermeléssé szélesedését. A piac kitermelte magából a PÉNZT, a pénz uralkodó termelési móddá tette az árutermelést. Végül az általánossá váló árutermelés szükségszerűen tőkévé változta a pénzt. Amennyiben az eddigiekből kiviláglik, hogy a pénz nem furfangos csereeszköz, nem valamiféle dolog, hanem dologi formában megjelenő termelési viszony, akkor az is nyilvánvaló, hogy ez még inkább igaz a tőkévé váló pénzre.

Ezzel fogom folytatni.
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.