Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? VII. (befejező) rész: Piaci kudarcok: a mikroökonómia

2010.05.29

1. előadás – a piaci kudarcok: a mikroökonómia kudarca[1]

1.1. Foglaljuk össze a mikroökonómiát!

Eddigi tanulmányaink során megismerkedtünk a mikroökonómiával. Ennek fő témaköreit a következőkben foglalhatjuk össze:

a)       A fogyasztás mikroökonómiája

c) Az általános egyensúly

b)              A termelés mikroökonómiája

·                              A termékek termelése

·                              A termelő fogyasztás

c)       Piaci kudarcok

 

Ebben a felsorolásban a baloldali pontok abban különböznek a jobboldalon állóktól, hogy míg az előbbiekben a gazdaság szereplőit önmagukban, a többiektől függetlenül vizsgáljuk, addig az utóbbiaknál a gazdaság szereplői között kapcsolatokat tártunk fel.

Valóban, a fogyasztás illetve a termelés mikroökonómiájának vizsgálatakor a fogyasztó, illetve a termelő mint elvont, absztrakt gazdasági szereplők jelentek meg, amelyek viselkedésének elemzésekor minden más szereplőtől elvonatkoztattunk.

Azt vizsgáltuk, hogy a fogyasztó (a háztartás) milyen fogyasztói kosarat választ saját szükségletei (ízlése), jövedelme és a kosarakban levő jószágok árai függvényében, Eközben figyelmen kívül hagytuk, hogy a fogyasztó szükségletei milyen társadalmi viszonyok következtében alakultak olyanná, amilyenek, hogy honnan szerzi a fogyasztó jövedelmét, hogy kik és miért rakták éppen ezeket a termékeket a fogyasztói kosarakba.

Ugyanígy, miközben azt elemeztük, hogy a termelő (a vállalat) mennyit termel, és e termelés érdekében mennyi erőforrást fogyaszt el saját technológiája, az abból fakadó költségei és profitmaximalizáló magatartása függvényében, egyáltalán nem foglalkoztunk e technológia, e költségek és a profitérdekeltség társadalmi összefüggéseivel.

Jellemző az is, hogy a piac vizsgálatából kihagytuk annak legjellegzetesebb szereplőjét, a kereskedőt, feltételezve, hogy a fogyasztó egyben vevő is, a termelő viszont egyben az eladó is. Ennek következtében a pénz kategóriáját sem igen használtuk vizsgálódásainkban, legfeljebb, mint elszámolási egységet.

Így olyan téveszme verhetett volna gyökeret gondolkodásunkban, hogy a gazdaság e két oldala lényegében független egymástól, jóllehet a hétköznapi gondolkodás szintjén általában tisztában vagyunk azzal, hogy elfogyasztani csak azt lehet, amit megtermeltek és megfordítva, profitot, hasznot hozó módon csak azt érdemes termelni, amire van kereslet, amit elfogyasztanak.

Ennek az ellentmondásnak a feloldását próbáltuk meg a két oldal szintéziseként kidolgozott általános egyensúly elméletével, ahol szép sikereket értünk el, hiszen Walras egyenletei[2] általában megoldhatónak bizonyultak, és a megoldást – a walrasi egyensúlyt – megelőlegezi a Walras-törvény, amely már akkor valami egyensúlyszerűséget mutat (a beárazott túlkeresletek és túlkínálatok összege 0), amikor valójában még nincs is egyensúly. Ehhez csak két apróságra van szükség: racionálisan viselkedő szereplőkre és tökéletesen versenyző piacra.

Az általános egyensúly modelljéből a piaci koordináció mint minden világok legjobbika tárul elénk. Ennek lényege a „közerkölcsé” nemesedő „magánbűnök” ideálja, azaz, amikor az egyes szereplők racionális döntései a piac segítségével a legmagasabb elérhető társadalmi hatékonyságot hozzák létre, vagyis amikor az (egyéni) racionalitás és a (társadalmi) hatékonyság szerves egységbe forrnak.

Ezt az idillt zavarják meg a piaci kudarcok:

·          a korlátozott (oligopolisztikus[3], illetve monopolisztikus) piaci szerkezetek;

·          az externáliák[4];

·          a közjavak.

A piaci kudarcok jellegzetessége, hogy esetükben a fenti elv (az egyéni racionalitás és a társadalmi hatékonyság szerves egysége) nem érvényesül. Ennek mérhető megnyilvánulása a holtteher-veszteség, amely a monopólium és az externália esetén jól kimutatható. Ugyanakkor logikailag nyilvánvaló, hogy a közjavak, mint a tisztán termelt externál hatások felfoghatóak a monopólium és az externália ötvözeteként (ez különösen szemléletes az úgynevezett közművek – például vezetékes vízellátás – esetében, ahol mind az erős externál hatás, mind a monopolisztikus szolgáltatás gyakorlatilag elkerülhetetlen).

A képet tovább bonyolítja, hogy mind a tiszta monopólium, mind a tiszta közjószág inkább elméleti konstrukciók, semmint a valóságban előforduló jelenségek. Helyettük az oligopolisztikus piac és a vegyes jószágok a jellemzőek, amelyeknél a piaci kudarc mérése a holtteher-veszteséggel sokkal körülményesebb – helyettük vezettük be a piaci kudarcot kvalitatíve (minőségileg) és nem kvantitíve (mennyiségileg) jellemző disszidálások és potyautasok fogalmát.

1.2. A „vegytiszta” mikroökonómia buktatói

A hagyományos tárgyalású mikroökonómiában (ilyen volt az általunk tanulmányozott is) a piaci kudarcokat elkülönült fejezet(ek)ben, mint afféle csudabogár kivételeket tárgyalják.

Középiskolás tanulmányaink során hasonló élményben volt részünk, amikor matematika órán megismerkedtünk a ténnyel, hogy a  nem írható fel két racionális szám hányadosaként, tehát nem racionális – irracionális – szám. Az érettségizettek túlnyomó része azután úgy éli le egész életét, hogy azt hiszi, az irracionális számok a „jó” racionális számok közé keveredett „csudabogarak”. Csupán néhányan ismerkednek meg későbbi tanulmányaik során Hilbert klasszikusan szép bizonyításával, amely megmutatja, hogy éppenséggel a racionális számok a kivételes „csudabogarak” a mérhetetlenül nagyobb számosságú irracionális számok között.

Egy gondolatkísérlet erejéig fogadjuk el, hogy a piaci kudarcok valóban csupán „szerencsétlen kivételek”, és képzeljük el a „vegytiszta” mikroökonómiát, amely mentes ezektől a „csudabogaraktól”.

Gyorsan beláthatjuk, hogy e „vegytiszta” mikroökonómiának néhány igencsak furcsa tulajdonsággal kellene rendelkeznie:

a)       Gazdasági szempontból minden terméknek teljesen egyformának kellene lennie, vagy ami ugyanaz, csak egy terméket termelhetne és fogyaszthatna a gazdaság. Nyilván ez nem ugyanaz, mint a piac-modellünk „homogenitása”, hanem annak az abszolutizálása. Valóban, ha a termékek különbözőek lennének, akkor ez mind bizonyos fogyasztókat, mind pedig bizonyos termelőket monopolisztikus előnyökhöz (hátrányokhoz) juttathatná, amit kizártunk.

b)      Már rövid távon is minden fogyasztónak azonos volna a preferencia-térképe és minden termelőnek ugyanaz volna a termelési függvénye. Az ellenkező esetből ismét általunk meg nem engedett (monopolisztikus) előnyök vagy hátrányok következnének.

Gondoljuk csak meg, micsoda előnyben vannak azok a gyerekek, akik szeretik a különböző „hasznos” ételeket (spenót, stb.) azokkal szemben, akiket kényszeríteni kell (?) ezek elfogyasztására. Vagy milyen szerencsés az az ember, aki azzal keresi kenyerét, amit hobbiként is szívesen csinál, szemben azzal, aki csak a megélhetés kényszere miatt dolgozik.

c)        Az előbbiből következően modellünkben értelmezhetetlenné válna az idő-tényező, tehát modellünk abszolút statikus lenne.

d)      Mivel minden szereplő tudná, hogy a többiek szerepeiket ugyanúgy játsszák el, mint ő (lásd a b) pontot), azért a gazdaság tökéletesen kiszámítható lenne, az áruk értéke „homlokukra lenne írva” (K. Marx), tehát a gazdaságban szükségtelen lenne a pénz. Ez már csak azért is így van, mert a (gazdaságilag) egyforma termékeknek természetesen egyforma lenne az értéke és így az ára is.

e)      Végül, de nem utolsó sorban, az előzőekből az következne, hogy egyáltalán piacra, versenyre sem lenne szükség. Ezzel modellünk, a „vegytiszta” tökéletes verseny modellje, önmaga ellentétébe, a „tökéletes versenytelenség” modelljébe csapna át.

Logikailag tehát a kudarcoktól mentes piac ideája megbukik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a piaci kudarcok ne lehetnének csupán „nyomelemek”, amelyek ugyan elő-elő fordulnak, de a jól működő piaci koordináció mellett mégis csak kivételes, meghibásodás jellegű jelenségek. A valóságos piacok mélyebb elemzése azt mutatja, hogy még ez sem igaz.

1.3. A piaci kudarcokat a „jól működő” piac szüli

A mikroökonómiában meglehetősen alaposan körbejártuk a (tökéletesen versenyző) piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszéltünk a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról.

Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek, amelyekről majd a makroökonómia ciklusokról szóló fejezeteiben olvashatunk.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor olyan további hatásokat fedezhetünk fel, amelyekről eddig nem esett szó.

A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak:

·          Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbejutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül.

·          Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.

A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálatakor arra az eredményre jutottunk, hogy hosszú távon a vállalatok 0 gazdasági profitot realizálnak. Rövid távon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek általában nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövid távon. Hosszú távon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac kompetitív jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést.

Látjuk, hogy a verseny (aminek megjelenítése az általunk eddig tárgyalt modellekből szinte teljesen hiányzik) állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „két dimenziós”:

·          Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést);

·          másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, tech­nológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést).

E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit.

Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné. Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, deter­minisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva.

A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg:

·          utólag szabályozza a termelést;

·          folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;

·          differenciálja a piac (aktív) szereplőit.

A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is.

A piac által kikényszerített műszaki haladás nemcsak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a TV iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg. Tehát a „normális” piaci működés következtében tarthatatlan lesz mind a piac statikusságáról, mind a homogenitásáról alkalmazott korábbi feltevésünk. Azonban nem ez a legfontosabb.

A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is.

A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei.

A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő.

Még fontosabb a piac termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nemcsak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg. Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az összkereslethez hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopol vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú, oligopol piacot, ha az nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni.

1.4. Mi van a mikroökonómia után?

Összességében tehát levonható a következtetés, hogy a legszabályosabban működő kompetitív piac is hajlamot mutat arra, hogy előbb vagy utóbb kitermelje a „piaci kudarcokat”, működésbe hozza az „összetétel csapdáit”, így a piac vizsgálatára elégtelennek bizonyulnak a mikroökonómia klasszikus módszerei, amelyek a fejezet elején felsorolt témakörök közül az első kettőre jellemzőek.

Mi ezeknek a módszereknek a lényege?

Láttuk, hogy a „vegytiszta” mikroökonómiában a gazdaság szereplői mind vevő-fogyasztóként, mind eladó-termelőként a többiekkel azonos szerepet játszanak. A nem „vegytiszta”, de azt ideáljának tartó mikroökonómia ezt a feltételezést megkísérli fenntartani. Ezért vizsgálatait a háztartásra, egy absztrakt fogyasztóra és a vállalatra, egy absztrakt termelőre szűkíti le, feltételezve, hogy a valóságos szereplők az így feltárt viselkedési formákat fogják általában követni.

Az absztrakció tehát a mikroökonómia tipikus módszere.

Láttuk, hogy a „vegytiszta” mikroökonómiában a gazdaság tökéletesen kiszámítható. A nem „vegytiszta”, de azt ideáljának tartó mikroökonómia ezt a feltételezést is megkísérli fenntartani. A piaci kudarcokat elkerülendő anomáliáknak tekintve abból indul ki, hogy a gazdaság egyéni szereplőinek racionalitása elvezet a társadalmi hatékonysághoz. Ezért a gazdaság alakulását kiszámító egyéni szereplő racionális viselkedését vizsgálja. Ennek a viselkedésnek a lényege: pontosan felmérni a megvalósítható lehetőségeket és kiválasztani közülük a leghatékonyabbat. Matematikailag ez a statikus optimumszámítás feladata.

Tehát a mikroökonómia alapvető matematikai apparátusa a statikus optimumszámítás, ami végső soron algebrai egyenletek és egyenletrendszerek megoldására vezethető vissza.

 Az általános egyensúly Walras-Arrow-Debreu féle modellje lényegében ezekre az eszközökre támaszkodva akar túllépni a mikroökonómia szűk keretein, kiterjesztve az elemzést a társadalom összetett viszonyaira. Ez részben sikerül is, de csak a „vegytiszta” tökéletes verseny, illetve a matematikai folytonosság nehezen fenntartható feltételei mellett.

A piaci kudarcok vizsgálatánál már ezek az eszközök egyszerűen alkalmatlannak bizonyulnak. A megoldás – a dolog természetéből következően – csak piacon kívül kereshető.

A mikroökonómia jellemző módszere az állapotok statikus vizsgálata, az összehasonlító (komparatív) statika.

Az összehasonlító statikában a feltételek megváltoztatásával vizsgáltuk az optimális egyensúlyi helyzetek változását (ICC, PCC, stb.), ám magában a feltételek változásában nem feltételezünk semmilyen megvizsgálható összefüggést – nem tisztázzuk, hogy az induló helyzetből miért és hogyan jutottunk el a megváltozott helyzetbe.

A Pareto-hatékonyság[5] fogalma közel áll az optimalitás és az egyensúly fogalmához, de attól mégis alapvetően különbözik.

Egyensúlyról általában akkor beszélünk, ha az adott helyzetet senkinek nem áll érdekében megváltoztatni. A Pareto-hatékony állapotot a maga számára mindenki szívesen megváltoztatná, de senki nem engedi azt megváltoztatni a többiek számára. A Pareto-hatékonyság sokkal inkább az adott rendszer stabilitását jelenti, mintsem egyensúlyát.

Általában az össztársadalmi folyamatokban az egyensúly csupán a stabilitás speciális eseteként jelenik meg. A társadalom képes egyensúlytalan állapotokban is működni, de az instabilitás (a stabilitás hiánya) a létét veszélyezteti.

Ez olyan, mint a kötéltáncos mozgása a kötélen. Nem az a baj, ha a kötéltáncos ide-oda billeg a kötélen (azaz állandóan kibillen az egyensúlyból), hanem az, ha stabilitását vesztve lezuhan a kötélről (a köznyelv hibásan ezt nevezi egyensúlyvesztésnek) Figyelemre méltó, hogy a kötéltáncos ezt a stabilitását sokkal könnyebben tudja megőrizni, ha folyamatosan halad a kötélen, mint ha egyhelyben „egyensúlyoz”. Az analógia a gazdasággal itt is folytatható.

A stabilitás, mint az egyensúly általánosítása nem az állapotok, hanem a folyamatok jellemzője.

Amennyiben tehát meg akarjuk haladni a mikroökonómiát, akkor

·          a gazdaság egyes szereplőinek absztrakt megjelenítése helyett a szereplők tevékenységeinek aggregátumait kell a vizsgálódások középpontjába helyezni;

·          a gazdaság állapotai helyett a gazdaság folyamatait kell vizsgálnunk, összehasonlító statika helyett dinamikus elemzéseket kell végeznünk;

·          a gazdaság egyensúlyát csupán a gazdasági folyamatok stabilitása egyik elemeként kell elemezni, meg kell vizsgálni az egyensúlytalanságok eseteit is, az ott fenntartható stabilitás szempontjából;

·          ezeknek a vizsgálódásoknak az adekvát matematikai apparátusaként nem az algebrai egyenleteket és egyenletrendszereket kell használnunk, hanem a folyamatleíró egyenleteket kell megtalálnunk differenciálegyenletek megoldása segítségével.

Ezek a módszertani alapjai a makroökonómiának.

Mivel ezekben az alapelvekben központi szerepet játszanak a társadalom és az idő kategóriái, ezért elkerülhetetlen lesz e két tényező együttes megjelenésének, a történelemnek a figyelembevétele. Ugyancsak a fenti elemzésekből következik, hogy a makroökonómia történelmi oldalának kulcskérdése az állam gazdasági szerepének a tisztázása.

A mikroökonómiában az állam lényegében nem szerepel (a piaci kudarcok már nem a mikroökonómiát, hanem annak „kudarcát” jelentik). A makroökonómiában lényegében két álláspont lehetséges

·          az állam ne avatkozzon a gazdaságba;

·          az állam avatkozzon be a gazdaságba.

A közgazdaságtan története azt mutatja, a mindenkori történelmi helyzettől függ, hogy a két álláspont közül melyik írja le a valóságot jobban. Így elvileg sem lehet egységes makro­ökonómiáról beszélni.

A legérdekesebb e vizsgálódásokban talán éppen az, hogy feltárjuk, mi kényszeríti a közgazdaságtan tudományát a meghatározó álláspont (a paradigma) megváltoztatására. A közgazdászok sokféleképpen látják a valóságot, sokféle magyarázatot adnak a kérdésekre. Senki nincs a „bölcsek kövének” birtokában, de mértékadó tudományos eredmények nem lehetnek „ab ovo” hibásak sem. Az aktuális „fő irányt” („main stream”) végső soron a gazdaság objektív állapota jelöli ki. Ahhoz, hogy megértsük, miért váltotta fel az egyik „fő irányt” egy másik, egyrészt ismernünk kell a régi és az új paradigma lényegét, meg kell értenünk, hogy az új mit vett át a régiből, és mit tagadott meg, másrészt meg kell értenünk azokat a gazdasági változásokat, amelyek kikényszerítették a paradigmaváltást. Semmiképpen sem arról van ugyanis szó, hogy az egyik paradigma „rossz”, a másik meg „jó”.

Összefoglalás

·          A piaci kudarcok a „jól működő” piac természetes velejárói, ezért az ezeket véletlen anomáliaként kezelő mikroökonómia elégtelen a gazdaság leírására.

·          A mikroökonómia módszertanával szemben, az azt meghaladó makroökonómia

a)       a gazdaság egyes szereplőinek absztrakt megjelenítése helyett a szereplők tevékenységeinek aggregátumait helyezi a vizsgálódások középpontjába;

b)      a gazdaság állapotai helyett a gazdaság folyamatait vizsgálja, összehasonlító statika helyett dinamikus elemzéseket alkalmaz;

c)       a gazdaság egyensúlyát csupán a gazdasági folyamatok stabilitása egyik elemeként elemezi, vizsgálja az egyensúlytalanságok eseteit is;

d)      ezeknek a vizsgálódásoknak az adekvát matematikai apparátusaként nem az algebrai egyenleteket és egyenletrendszereket használja, hanem a folyamatleíró egyenleteket keresi differenciálegyenletek segítségével.

A makroökonómia történetiségéből következik, hogy kulcskérdése az állam gazdasági szerepének megítélése. Mivel ez sokféle lehet, azért nem létezik egységes makroökonómia. A paradigmaváltások a történelmi feltételek változásából következnek.

 

B. KIEGÉSZÍTÉS

A CSAK EGY ÉRTÉKTERMELŐ INPUTTÉNYEZŐN ALAPULÓ ELOSZTÁSELMÉLET

(A MUNKAÉRTÉK-ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS)

A munkaérték-elmélet egyik alapfeltevése (innen az elmélet neve), hogy az inputtényezők közül csak egy, a munka alkot értéket, a többi csupán ennek az értéktermelő folyamatnak a sajátos körülményeit alakítja ki. Ennek megfelelően az elosztás alapelve nem az inputtényezők termelékenységén alapul (hiszen e felfogás szerint csak a munkának van termelékenysége), hanem a tulajdonokban rejlő, realizálható monopolhelyzeteken.

A tulajdonviszonyok (amelyek ebben a felfogásban egyben osztályviszonyok is) egyszerűsítve a következőek:

• a termelési eszközök (a fejezet terminológiája szerint ez nagyjából az újratermelhető tőkejavak köre) monopolisztikusan a társadalom egy részének, osztályának a tulajdonában vannak. Ezt az osztályt nevezik a tőkések osztályának, tőkés osztálynak;

• a társadalom azon része, amely nem rendelkezik külső tulajdonnal, az általános árutermelés feltételei között (ami a munkaérték-elmélet egyik alapfeltevése) csupán azt a termelésben hasznosítható képességet tudhatja magáénak, hogy a termelési eszközöket mozgásba tudja hozni, célszerűen működtetni tudja azokat, termelő munkát tud végezni. Mivel ezt a képességét csak a termelési eszközökkel kapcsolatban lehet gyümölcsöztetni, ezért ez a társadalmi osztály – a munkásosztály – ezt a képességét – a munkaerőtáru gyanánt eladja a termelési eszközök tulajdonosainak, a tőkéseknek. Szabályszerű adásvételt feltételezve, a tőkések a munkabérben pontosan a munkaerőáru értékét fizetik meg;

a nem tőkejellegű inputtényezők közül a kisajátítható természeti tényezők (vagy másképpen a szűkös erőforrások) szintén monopolisztikus magántulajdonban vannak. Ez a monopolhelyzet azonban különbözik a tőke magántulajdonától. Ha ugyanis egy vállalkozáshoz szükséges gépet tulajdonosa nem hajlandó átengedni, akkor a vállalkozó legyárthatja az adott gépet, ami ugyan időveszteséget okoz neki, de ezt az egyébként nagyon fontos körülményt az adott elvonatkoztatási szinten figyelmen kívül lehet hagyni. Egyéb vesztesége nem lesz, hiszen a munkaérték-elmélet szerint a gép annyiba kerül, amennyi a gyártási költsége (a munkaérték-elmélet – költség-értékelmélet), tehát egyremegy, hogy legyártja vagy megvásárolja. Más a helyzet egy szűkös erőforrással, például a földdel. Ha ezt a tulajdonosa nem engedi át, akkor a vállalkozás az adott formában lehetetlenné válik, mivel az adott erőforrás, a telek, vagy a termőföld mással nem helyettesíthető, elő nem állítható. Erre a helyzetre mondják, hogy a szűkös erőforrás a munkatárgy monopóliumának helyzetében, tulajdonosa – megfelelő feltételek esetén – a magántulajdon monopóliumának helyzetében van. (Ne keverjük össze a dolgokat: az itt tárgyalt felfogás szerint a magántulajdon a nem tulajdonosokkal szemben maga is monopolhelyzet, itt azonban a magántulajdon monopóliumáról van szó, amikor valakinek a tulajdonos mivolta azt zárja ki, hogy mások egyáltalán tulajdonosok legyenek.)

a társadalom egyéb csoportjaitól (például az értelmiségiektől), vagyis azoktól, akik sem nem tőkések, sem nem munkások és nem is „földbirtokosok”, azaz nem tulajdonosai semmilyen szűkös természeti erőforrásnak, eltekintünk.

A tőkések azért veszik meg (feltevés szerint teljes áron) a munkaerőárut, mert annak az a sajátos használati értéke, hogy saját értékénél nagyobb értéket képes termelni. A termelőfolyamatban a munkások egyrészt úgy alakítják át a munkatárgyat a munkaeszközök segítségével, hogy az adott termelőfolyamaton kívüli társadalom – nem lévén képes ezt hatékonyabban megtenni – kénytelen az új termék értékében az összes elhasznált tőkejavak értékét elismerni. Így a tőkejavak értéke mintegy változatlanul átkerül az új termék értékébe. Ezért a tőkejavak vásárlására fordított (pénz)tőkerészt állandó, változatlan tőkének nevezik. A munkaerő vásárlására fordított összeg másképpen térül meg. A munkások a munkabérből olyan javakat vásárolnak, és olyan szolgáltatásokban való részesüléshez szereznek jogot, amikkel saját munkaerejüket regenerálják, illetve gyerekeik felnevelésével új munkaerőt hoznak létre. Amikor azt mondtuk, a tőkések a munkabérben pontosan a munkaerőáru értékét fizetik meg, akkor azt értettük ez alatt, hogy a munkabér az adott időben és az adott helyen fedezi a munkaerő társadalmilag elismert újratermelési költségeit. A munkások a termelési eszközök értékének „átvitele” mellett azonban új értéket is termelnek munkájukkal. Ez szükségképpen nagyobb kell, hogy legyen, mint a munkabér, a munkaerő ára, hiszen egyébként nincs értelme a munkaerő megvásárlásának. Az a (pénz)tőkerész tehát, amelyet munkaerő-vásárlásra költenek, nem változatlanul térül meg, mint az állandó tőke, hanem megnövekedett értékben. Ezért ezt a részt változó tőkének nevezik, s az új értéknek a változó tőkét meghaladó részét pedig értéktöbbletnek. Ebben a munkaérték-elméleti felfogásban a tőkés termelés célja a minél nagyobb értéktöbblet megtermeltetése.

Az elosztás első fázisában a nem tulajdonos munkások az általuk megtermelt új értékből a munkabért, a munkaerő árát kapják meg, a tulajdonosok pedig további osztozkodásra az értéktöbbletet. Az értéktöbblet elsajátításának jogi-társadalmi alapja a magántulajdon, az az elv, hogy a termék tulajdona a termelési eszközök tulajdonosát illeti meg. Ez az elv történelmileg nem is olyan régi, hiszen a prekapitalista társadalmakban nem ez az elv érvényesült. De ma sem általános érvényű, hiszen például az állam bevételei nagy részét nem ezen elv alapján sajátítja el. Mindamellett ez az elosztási elv a modern piacgazdaságok alapelve, amitől csak törvényileg körülményesen szabályozott esetekben s módon lehet eltérni. Mivel pedig az értéktöbblet elsajátítására a jogcímet maga a magántulajdon jelenti, s nem valamilyen szolgáltatás, ezért ilyen felfogás mellett jogos az a megfogalmazás is, hogy a tulajdonosok az értéktöbbletet ellenszolgáltatás nélkül, kizsákmányoló módon sajátítják el. A kizsákmányolás (aminek önmagában, az itteni értelmezés szerint semmilyen különösebb pejoratív értelme nincs) nem sérti a tulajdon szerinti elosztás elvét, hiszen a munkabérben a munkások megkapják „tulajdonuk” a munkaerő teljes ellenértékét.

Az értéktöbblet további elosztása szintén a tulajdon szerinti elosztás elve alapján megy végbe.

Először vegyük a legegyszerűbb esetet. Hagyjuk figyelmen kívül a szűkös erőforrásokat, s tegyük fel, hogy minden vállalkozó a saját tőkéjével közvetlenül a termelésben tevékenykedik.

Természetesen még ebben az esetben sem egyformák a vállalkozások. Modellünk szempontjából a legfontosabb különbség az alkalmazott tőke úgynevezett összetételében van. Ez azt jelenti, hogy a különböző technológiákkal dolgozó vállalatokban különböző az egységnyi munkaerő által megmozgatott termelésieszköz-tömeg, különböző az állandó és a változó tőke aránya - az az arány, amit tőkeösszetételnek neveznek.

Ugyanakkor feltételezhető, hogy a munkaerő piac kompetitivitása miatt ugyanazért a bérért a munkások minden vállalatnál nagyjából ugyanannyi munka kifejtésére hajlandóak, vagyis az új termék felosztása munkabérre és értéktöbbletre nagyjából azonos arányú mindenütt. Ezt az arányt a munkaérték-elmélet értéktöbbletrátának nevezi.

Az értéktöbbletráta homogenitása és a tőkeösszetételek különbözősége azt eredményezi, hogy ugyanazt az értéktöbblettömeget a magasabb tőke-összetételű vállalatok csak nagyobb tőke lekötésével tudják megtermelni. A tőkelekötés hatékonyságát az ún. profitráta fejezi ki. Feltéve, hogy a vállalat egy termelési periódusban többször is megforgatja a tőkéjét, a profitrátát a következő arány fejezné ki, ha minden termékben az értéktöbbletet realizálnák tiszta jövedelemként:

A lekötött tőke általában több, mint a termékben realizálható, megtérülő felhasznált tőke. A munkabérre, nyersanyagra, energiára fordított ún. forgótőke (nagyjából az, amit a kínálat marginalista elméletében változó költségeknek neveztünk) ugyan csak egyszer kerül lekötésre és a forgási sebességnek megfelelően többször felhasználásra, de az általában jóval nagyobb értéktömeget képviselő ún. állótőke (ami nagyjából a marginalista kínálat elméletében a fix költségeket okozó tőkelekötéseket jelenti) az egyes forgási periódusokban csak töredékében térül meg, sőt vannak soha meg sem térülő tőkelekötések, például a föld vásárlására költött összeg.

Nyilván a racionális tőkebefektető az elérhető legnagyobb profitrátára törekszik. Ez olyan mozgást (versenyt) indít meg a tőkelekötésekben, ami igen hasonló a piaci mechanizmus ismertetésekor leírtakhoz. E mozgás eredménye egy olyan tendencia lesz, amely szerint valamennyi iparág valamennyi vállalatának profitrátája egy átlagos profitráta vonzásában fog ingadozni. Leegyszerűsítve a dolgot eltekinthetünk az egyébként elkerülhetetlen ciklikus ingadozásoktól és feltételezhetjük a profitráták általános kiegyenlítődését. Ez jó közelítése a tökéletesen versenyző, monopóliumoktól mentes gazdaságnak. Ha ezt az elvonatkoztatási szintet elfogadjuk, akkor a termékek realizálása e módosult piacon nem értékükön történik, hanem az ún. termelési árukon:

termelési ár = önköltség + lekötött tőkeátlagprofitráta

Az önköltség az adott termék termeléséhez fajlagosan felhasznált tőke termelési áron elszámolt nagysága. A lekötött tőke és az átlagprofitráta szorzata az ún. átlagprofit, aminek tartalma igen közel áll a korábban megismert normálprofithoz. Ebben az elméleti rendszerben feltételezhető, hogy minden racionális vállalkozó legalább az átlagprofitra igényt tart. Így a tulajdon szerinti elosztás is módosul, a lekötött tőke szerinti elosztás formáját ölti - a tőkésosztályon belül.

Most pedig lazítsunk az elvonatkoztatás szintjén. Nem minden vállalkozó fekteti tőkéjét közvetlenül a termelésbe. A szükségletek kielégítéséhez nemcsak a javak megtermelésére, de forgalmára is szükség van, kereskedésre áruval és pénzzel. E forgalomnak saját költségei vannak. Ezek részben olyan tevékenységekkel kapcsolatosak, amelyek javítják a javak elfogyaszthatóságát, ezek a termelés meghosszabbításai a forgalomban, részben olyanokkal, amelyek kifejezetten a forgalom piaci jellegéből következnek, amelyek tiszta forgalmi költségeket okoznak.

E tevékenységkörök a valóságban nehezen szétválaszthatóak. A forgalom legjellegzetesebb tevékenységei a szállítás, szortírozás, csomagolás, raktározás. Ha példaképpen megnézzük a raktározás műveletét, az egyrészt a tárolt javak minőségének megőrzésére irányul, ami nyilván a termelés meghosszabbítása a forgalomban, viszont védelem az illetéktelen eltulajdonítás ellen is, s mint ilyen, tiszta forgalmi költségeket okoz.

A munkaérték-elmélet szelleme szerint azok a ráfordítások, amelyek a termelésnek a forgalomban való meghosszabbításából származnak, növelik a termék értékét, s így rájuk mindaz vonatkozik, amiről fentebb szóltunk. A problémát a tiszta forgalmi költségek okozzák. Ezért a továbbiakban eltekintünk a termelés meghosszabbításától a forgalomban, a forgalom költségeit azonosítjuk a tiszta forgalmi költségekkel.

Ha minden termelő saját maga realizálja termékeit, akkor mindegyiknek jelentős forgalmi költségei lesznek. Ezek a költségek jelentősen csökkenthetők, ha a forgalmi tőke önállósul: az áruval való kereskedés a kereskedelemben, a pénzzel való kereskedés a bankokban. Az önálló forgalmi tőkések (a kereskedők és a bankárok) koncetrálják a forgalmat, és ezzel csökkentik a forgalmi költségeket. Gondoljuk csak meg, ha több százezer élelmiszertermelő saját maga értékesíti termékeit ez sokszor több százezer üzlethelyiséget jelentene, hiszen az árut teríteni is kell, több helyen is eladásra kell kínálni. Az élelmiszerkereskedelem viszont csak annyi üzletet tart fenn, amennyire valóban szükség van az általa koncentrált árutömeg terítéséhez. E kettős funkció egyébként a kereskedelmi tőkét is specializálja: a forgalom koncentrálásával a nagykereskedelem, a szétterítéssel a kiskereskedelem foglalkozik.

Azonban a forgalmi tőke is igényt tart az átlagprofitra. Hogyan jut hozzá? Itt van némi különbség a kereskedelmi és a banktőke között. Erre valamivel később fogunk visszatérni. Most azt vizsgáljuk meg, ami közös a forgalmi tőke e két funkcionális alakjánál. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban egyelőre a kereskedelmi tőkéről fogunk beszélni.

A kereskedő a kompetitív piacon nincs egyedül. Következésképpen ugyanúgy árelfogadóként szerepel, mint bárki más, így az áruit kénytelen a termelési áron eladni. A látszattal ellentétben tehát a kereskedő nem drágábban ad el, hanem olcsóbban vásárol.

A termelőtőkével szemben ugyanis érvényesíthető monopolhelyzete van. Ugyanis, ha a termelőtőke nem veszi igénybe a kereskedelmi tőke szolgáltatását, akkor kénytelen maga foglalkozni a terméke realizálásával. A már önállósult kereskedelmi tőke mellett viszont ehhez nem rendelkezik sem a dologi, sem a személyi feltételekkel. Különösen jól látható ez például a mezőgazdasági kistermelők és a felvásárlók viszonyában. A kistermelő kénytelen eladni termékét a felvásárlónak, mivel neki sem ideje, sem eszköze nincs a termék távoli piacokra szállításához. A monopolhelyzet végül is arra készteti a termelő tőkést, hogy a piaci árnál alacsonyabb termelői (nem termelési!) áron adja oda az áruját. Vajon rosszul jár? Ha nem túlzottan erős a kereskedő monopolhelyzete (mint amilyen például gyakran a fentebb említett viszonyban a kistermelő és a felvásárló között), akkor nem, sőt ellenkezőleg! Igaz a tiszta profit abszolút értékben változatlan termelés mellett csökkenni fog, ám általában jóval nagyobb mértékben csökken a forgalmi költségekre lekötött, soha meg nem térülő tőkenagyság, s így a profitráta nő, a tőkebefektetés hatékonyabb lesz. Amikor nem így van, akkor a termelőtőke megtalálja a módját, hogy megszabaduljon a számára kártékony kereskedelmi tőkétől (például a nagy multinacionális vállalatok számára az áruk koncentrálása, s így a nagykereskedelem felesleges, ezért e vállalatok saját értékesítési részlegeket hoznak létre a nagykereskedelem kiiktatása céljából). A konkurencia a termelői és a piaci ár közötti kereskedelmi árrést úgy alakítja, hogy a termelőtőke és a kereskedelmi tőke profitrátája nagyjából kiegyenlítődjön. Így a lekötött tőke szerinti elosztás elvét a forgalmi tőke önállósulása végül is nem sérti meg, abba beleilleszkedik.

Most pedig oldjuk fel azt a megkötést, hogy a vállalkozó saját tőkéjével vállalkozik. A piacgazdaság egyik jellemzője a hitel, amely nem véletlen jelensége, hanem szükségszerű velejárója a tőkés termelésnek. Erre részben már utaltunk a pénz funkcióinak, nevezetesen a fizetési eszköz funkciónak az ismertetésekor. A bővebb kifejtésre sajnos nincs mód a könyv szűkre szabott keretei miatt. Fogadjuk el tehát az állítást tényként. Egyeseknél szükségszerűen ideiglenes pénztőke-felesleges keletkezik, másoknak viszont éppen ez a pénz hiányzik vállalkozásuk megvalósításához. Így mind a két fél érdekeltté válik abban, hogy a pénzfelesleg hitelként a pénzszűkében levő vállalkozóhoz kerüljön egy időre.

Egészen pontosan mindkét fél potenciálisan érdekelt a hitelügyletben. Valóságos érdekeltségük akkor lesz, ha mindkettőjüknek jövedelmet eredményez az ügylet. Csakhogy hogyan eredményezhet egy befektetés két jövedelmet? A válasz olyan egyszerű, mint Kolumbusz tojása. A befektetés egy jövedelmet, az értéktöbbletből módosult átlagprofitot eredményezi, amin a tőke tulajdonosa és a befektető vállalkozó megosztozik. A tulajdonost illeti meg a kamat, a vállalkozót a vállalkozói nyereség:

átlagprofit = kamat + vállalkozói nyereség

Milyen viszony van e két összetevő között? Nos, ez egyike azon kérdéseknek, ahol a marginalista elmélet[6] pontosabb feleletet próbál adni, mint a munkaérték-elmélet. A munkaérték-elmélet megelégszik a fenti összefüggéssel, amiből csak az következik biztosan, hogy a kamat is és a vállalkozói nyereség is kisebb az átlagprofitnál. Ezen túl csak homályos következtetést ad arról, hogy mivel a hitelpiacra általában a túlkínálat a jellemző, azért a vállalkozói nyereség általában lényegesen nagyobb, mint a kamat.

Itt jött el az ideje, hogy megvilágítsuk a kereskedelmi és a banktőke közötti különbséget.

A pénzzel való kereskedelem elsősorban hitelközvetítést jelent. A bank – kompetitív hitelpiacon – csak egyike a sok hitelt kínálónak, így hitelei után csak a piaci kamatláb szerint szedhet be kamatot. Viszont, akárcsak a kereskedő a termelővel szemben, a bank a betétesekkel szemben monopolhelyzetben van, amelynek realizálása a piacinál kisebb betéti kamatlábbal történik. Feltéve ugyanis, hogy a bank a betéteket előbb vagy utóbb kihitelezi (ezért van!) a bank profitja a következő:

bankprofit = betétek a bank kamatrése

kamatrés = piaci kamatláb – betéti kamatláb

S itt nagy szerepe van a pénz és a „közönséges” áruk közötti különbségnek.

Ugyanúgy, ahogy a kereskedelem elszakítja az eladókat a vevőktől, a bankok elszakítják a hitelezőket az adósoktól. Csak mivel itt pénzről van szó, az elszakítás még jobban elszemélyteleníti a feleket. Egy cipőboltban a vevő még válogat, hogy milyen márkájú cipőt vegyen, TISZA cipőt, vagy SALAMANDER-t, de a bankban a hitelt felvevőnek fogalma sincs arról, hogy kinek a betétjéből kapja a hitelt. 

Mivel az áruk tartós raktározása óriási kockázattal jár, ezért a kereskedő felvásárlásainál alapvetően az értékesítési lehetőségekből indul ki, így a kereskedő által felvásárolt árutömeg és a kereskedelmi árrés között nincs jól kimutatható kapcsolat. Egészen más a helyzet a pénzzel. Ha nincs kiszámíthatatlan infláció, akkor a pénz tárolása jóval kisebb kockázattal jár, mint az áruké. Így a bank mindig érdekelt a betétállománya növelésében. Minél nagyobb a forgatható betétállománya, annál kisebb kamatréssel tudja elérni ugyanazt a profitot.

Viszont minél kisebb a kamatrés, annál nagyobb a betéti kamatláb, s így annál könnyebben tudja átcsábítani a konkurenciától a betéteseket. Ez a lehetséges magyarázata annak, hogy a bankok monopolizációja jóval gyorsabban megy végbe, mint a kereskedelmi vállalatoké.

Végül nézzük meg, hogy a munkaérték-elméleten alapuló közgazdaságtan hogyan oldja meg a szűkös erőforrások problémáját. A földjáradék-elméletet lényegében a marginalista közgazdaságtanhoz hasonlóan vezeti le. (Nem véletlen, hiszen ugyanarra a forrásra, az Anderson-Ricardo féle járadékelméletre támaszkodik mind a kettő). A fő különbség a járadék forrásának magyarázatában van.

A különbözeti járadék, mint tudjuk, abból adódik, hogy a termény piaci árát a még igénybevett legrosszabb minőségű föld, a határföld önköltsége határozza meg, s a jobb minőségű földeken a kisebb önköltség az átlagprofitot meghaladó nyereséget eredményez.

A munkaérték-elmélet szerint ez a föld munkatárgy monopóliumának realizálása. Amennyiben a társadalom igényt tart a csak ezzel a szűkös erőforrással megtermelhető termékre, akkor az átlagprofitot biztosítania kell a még igénybe vett legrosszabb minőségű erőforrással termelő vállalkozónak, különben ez a határminőségű erőforrás kiesik a termelésből, és a monopolhelyzet éppen azt jelenti, hogy nem lesz mivel pótolni. Így azonban a szűkös erőforrás teljes igénybevett terjedelmén az átlagnyereség magasabb lesz az átlagprofitnál.

Ez pedig azt jelenti, hogy a monopolhelyzet nélkül az egész gazdaság átlagprofitja magasabb lenne, azaz a földjáradék nem a föld jövedelme, hanem a társadalom az összértéktöbblet egy részét átengedve az átlagprofit rovására finanszírozza a (föld)járadékot.

Az eredeti Anderson-Ricardo féle földjáradék-elmélet nem ismerte az abszolút földjáradék fogalmát. Így születhetett meg Ricardo azon kijelentése, mely szerint „A gabona értéke nem azért magas, mert járadékot fizetnek, hanem azért fizetnek járadékot, mert a gabona értéke magas.” (Ricardo, D.: A közgazdaság és az adózás alapelvei Budapest, 1891. 61. l.) Ezt az állítását több mikroökonómia tankönyv helyeslőleg idézi, pedig csak addig helyes, amíg nincs abszolút földjáradék (amelyet Marx írt le először). Az abszolút földjáradék akkor létezik, ha általános a föld bérletének rendszere, azaz a vállalkozók általában nem saját, hanem bérelt földön gazdálkodnak. Az abszolút földjáradék a föld (szűkös erőforrás) magántulajdon monopóliumából származik.

Amennyiben a földek túlnyomó részét nem a tulajdonosok, hanem bérlők művelik meg, akkor nyilvánvaló, hogy a föld tulajdonlása jövedelemforrás. A társadalom kénytelen minden föld után (a határföld után is) járadékot fizetni. Mivel a vállalkozó igényt tart az átlagprofitra, azért e járadék igenis megdrágítja a terményt, mégpedig kétszeresen is. Egyrészt a saját összegével, másrészt azzal, hogy a termény piaci árát nem az átlagprofit és a határföld önköltsége, hanem még az abszolút járadék is meghatározza, így a határföldnél jobb földeken keletkező különbözeti járadék is nagyobb lesz, mint akkor, ha a bérleti rendszer nélkül termelnének. A marxi elmélet az abszolút földjáradék forrását abból kiindulva deríti fel, hogy a korabeli tapasztalat alapján a mezőgazdaság tőkeösszetétele elmaradt a többi ágazaté mögött. Rendesen a profitráták kiegyenlítődése miatt az alacsony tőke-összetételű ágazatokban termelt értéktöbblet átáramlik a magas tőke-összetételű ágazatokba. A földön érvényesülő magántulajdon-monopólium megakadályozza ezt az áramlást, s az így visszamaradt „illetéktelen” értéktöbblet a forrása az abszolút járadéknak. Ha jobban belegondolunk, akkor ez is azt jelenti, hogy a társadalmi átlagprofitráta kisebb, mint akkor lenne, ha nem használnának szűkös természeti erőforrást. A különbség az, hogy a különbözeti földjáradék esetében a többi ágazat engedi át a nála megtermelt értéktöbbletet a mezőgazdaságnak, míg az abszolútnál lemondanak olyan, a mezőgazdaságban keletkezett értéktöbbletről, amelynek egyébként hozzájuk kellett volna folyni. Az abszolút földjáradék tényleges forrása azonban ennél valószínűleg bonyolultabb, hiszen hasonló jelenség megfigyelhető például a bérházak esetében is, ahol pedig a tőkeösszetétel igen magas (egy házra maximum egy-két házfelügyelő jut).

E vázlatos kifejtés csupán ízelítőt ad a munkaérték-elméleti (marxi) közgazdaságtanból, a politikai gazdaságtanból, elsősorban abból a célból, hogy megismerkedhessünk az alaptananyag irányzatától eltérő, ám annál nem kevésbé releváns irányzattal. Akit ez az irányzat behatóbban érdekel, annak azt tudjuk ajánlani, hogy mindenek előtt Marx fő művével, „A tőké“-vel ismerkedjen meg, hiszen a sokféle interpretáció (valószínűleg a mienk is) ugyancsak eltorzíthatja annak módszerét, mondanivalóját.

***

Látogassa a Humanista Társadalmi Egyetem előadásait! Hallgassa meg neves előadók gondolatait fontos társadalmi kérdésekről! A részvétel ingyenes. Részletes információ: http://hute.fw.hu



[1] Nagy András előadás-sorozata II. részének 1. fejezete. A teljes előadás-sorozat megtalálható a http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Makroea01-07.pdf honlapon.

[2] Az itt említett fogalmak kiadásunkban nem szerepelnek. A Walras-féle egyensúly a gazdaság olyan állapota, melyben minden piac egyensúlyban van. És a következő tulajdonságokkal rendelkezik:

• A piacok mindegyike versenyzői piac

• Nincsenek tranzakciós költségek

• A fogyasztók preferenciái nem függnek más gazdasági szereplők fogyasztásától, nincsenek externáliák

A tétel kimondja, hogy a javak bármely kezdeti elosztásán alapuló walrasi egyensúly Pareto-hatékony. Részletesebben ld. Nagy András előadás-sorozata I. részének teljes szövegében: http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Mikroea01-07.pdf

[3] kis számú részvevővel rendelkező

[4] külső gazdasági hatások, leggyakrabban negatív értelemben: bizonyos termelési vagy fogyasztási folyamatok kapcsán nemcsak az adott termelőnek, ill. fogyasztónak merülnek fel költségei, hanem külső, harmadlagos szereplőkre is hárulnak olyan váratlan költségek, amelyek beleegyezésük nélkül terhelik őket, és melyeket a piacon keresztül nem tudnak elszámoltatni.

[5] Vilfredo Pareto (1848-1923) olasz közgazdász nyomán: A Pareto-hatékony szituáció olyan helyzet, amelyben egyetlen egyén hasznossága, illetve elégedettsége sem növelhető az erőforrások átcsoportosítása vagy a javak cseréje révén anélkül, hogy valaki más hasznossága vagy elégedettsége ne csökkenne. Bizonyos korlátozó feltételek mellett a tökéletes verseny Pareto-hatékonysághoz vezet.

[6] marginalizmus, határelemzés – a neoklasszikus közgazdaságtan elmélete és módszere a használati érték (ill. hasznosság) és a csereérték (ill. érték, ár) közötti kapcsolatok elemzésére: az egymással kölcsönösen összefüggő gazdasági jellemzők közötti mennyiségi viszonyokat egy adott állapot közvetlen közelében (a megfigyelt tartomány „határán”) bekövetkező együttes változásaik alapján jellemzi és értékeli.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.