Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? VI. A piac II.

2010.05.29

3.2.      A piac kategóriái

A piacon tehát emberek – eladók és vevők, illetve jószágok – áruk és pénz jelennek meg aktív illetve passzív szereplőkként. E szereplők között különböző kapcsolatok, összefüggések alakulnak ki, amelyek közül némelyek alapvetően határozzák meg a piacnak, mint önálló rendszernek a szerkezetét (struktúráját) és e szerkezet működését. Ezek a piac szempontjából lényegi összefüggések a piac kategóriái.

3.2.1.   Ár és jövedelem

Már volt róla szó, hogy az áruk egyik csereértékét, nevezetesen a pénzben kifejezettet az áruk árának nevezzük. Az ár tehát az áru pénzben kifejezett értéke.

Az ár különleges fontosságát az a tény adja meg, hogy – a pénz általános egyenértékes mivoltából következően – egészen biztos, hogy minden árunak van ára. Ez a megállapítás nem más, mint annak a ténynek egy másféle megfogalmazása, hogy pénzért minden áru eladó, hogy a pénz mindig az azonnali kicserélhetőség állapotában van.

Az ár tehát két ember, egy vevő és egy eladó közötti kapcsolat, amelyet a pénz egy árun keresztül valósít meg, amely árut a vevő – neki tetsző áron – meg akarná venni, az eladó viszont – neki tetsző áron – el akarná adni.

3.1. ábra Az ár sémája

Ha egy hétköznapi piacon, mondjuk egy vásárcsarnokban az eladóként szereplő ember, a kofa beszélget a vevőként szereplő emberrel, a vásárlóval, akkor többféle dolog is szóba kerülhet:

1.       A vásárló a kofa unokái iránt érdeklődik. Ekkor egészen nyilvánvalóan nem egy eladó és egy vevő beszélgetnek egymással, hanem két régi ismerős.

2.       A vásárló megkérdezi, hogy friss-e a saláta? Itt, minden ellenkező látszattal ellentétben még mindig nem a vevő kommunikál az eladóval, hanem a vevő – potenciális fogyasztói minőségében – szakvéleményt kért egy áruszakértőtől, aki az adott esetben főállásban piaci kofa. Ez még a zöldség-gyümölcs stand mellett sem teljesen veszélytelen akció, de egy komolyabb berendezés, egy ingatlan vagy egy vállalat megvásárlásakor az eladót felkérni szakvélemény adására már bűnös ostobaság.

3.       Végül a vásárló egy lakonikusan rövid kérdést tehet fel a kofának, aki szintén lakonikus választ fog adni:

-         Hogy a paprika?

-         Száztíz forint kilója.

Ez az utolsó párbeszéd, és csakis ez, ami valóban egy vevő és egy eladó között zajlik le. Ugyanis az ár mindenek előtt a piac kommunikációs nyelve. Az ezen a nyelven folytatott párbeszédet alkunak nevezik.

Az alku parttalanságának az szab határt, hogy a vevő és az eladó egyaránt rendelkezik egy-egy saját árelképzeléssel, amelynél a vevő nem hajlandó többet adni, az eladó nem hajlandó kevesebbet elfogadni. Ezeket az árelképzeléseket nevezzük a vevő, illetve az eladó rezervációs árának. Feltételezzük, hogy ezek a rezervációs árak jól meghatározottak, és rövidtávon nem változnak.

Ha a vevő rezervációs ára felette van az eladó rezervációs árának, akkor az alku sikeresen lebonyolítható és a kialkudott ár lesz a tranzakciós ár. A rezervációs árak és a tranzakciós ár közötti különbözet a vevői, illetve az eladói többlet, amelyek igen sajátos mennyiségek, hiszen tulajdonképpen már az adás-vétel, a tranzakció előtt is ott volt a vevő, illetve az eladó zsebében, és mégis mint nyereséget könyvelik el.

Hogy melyik lesz a nagyobb, az a körülményektől, a vevő illetve az eladó alkupozíciójától,  a piaci körülmények által behatárolt érdekérvényesítő képességétől függ.

Ha eltekintünk attól, hogy az alku valamelyik szereplője monopol (valamilyen szempontból kizárólagos) helyzetben is lehet, akkor az alku a piac egészében, mintegy a szereplők akaratától függetlenül megy végbe, minden szereplő alkupozícióját az árelfogadás jellemzi, és a tranzakciós ár a piac általános jellemzőjeként, mint piaci ár fog megjelenni.

Az itt felvetett, de nem kitárgyalt fogalmakkal később, a piaci szerkezetekről és formákról szóló előadásban fogunk részletesebben foglalkozni.

A közgondolkodás és nyelve gyakran összekeveri a fogyasztót a vevővel, a termelőt az eladóval. A különbség pedig eléggé nyilvánvaló: „fogyasztó-termelő” – ezek az emberek szerepei a termelési folyamatban; „vevő-eladó” – ezek a piacon játszott szerepek. Egy igen leegyszerűsített modellben (amivel a továbbiakban dolgozni fogunk) valóban az emberek a termelői szerepet eljátszva termékeiket eladói szerepben viszik a piacra, és ott a vevő szerepében vásárolt javakat hazaviszik, hogy felöltve a fogyasztó szerepét bevégezzék fogyasztásukkal a termelés folyamatának egy ciklusát. A szerepek természetesen itt sem azonosak, csupán személyileg esnek egybe.

3.2. ábra A piac egyszerű modellje

Egy valósághoz közelebb álló piac-modellben azonban – a munkamegosztás keretében – megjelennek sajátos szereplők – a kereskedők –, akik a termelők felé vevői szerepkörben lépnek fel, a fogyasztók felé viszont eladóként (persze nem ezért nevezik őket viszonteladóknak):

3.3 ábra A piaci munkamegosztás valósághűbb képe

A 3.2. ábrán sematikusan ábrázoltuk mindezt. A piac természetesen a termelés sajátos része, alrendszere. Maga a piac, mint rendszer szintén alrendszerekre bomlik. Az A piaci alrendszerben a kereskedők összegyűjtik a termelőktől, mint eladóktól áruikat, itt ők, mint vevők lépnek fel. Ez az alrendszer a nagybani vagy termelői piac, a nagykereskedelem. A B piaci alrendszerben a kereskedők szétterítik az árukat a vevők szerepében megjelenő fogyasztóknak, miközben ők az eladó szerepét játsszák – ez a fogyasztói piac vagy kiskereskedelem.

Mivel a továbbiakban megelégszünk az egyszerűbb modellel, azért nyugodtan használhatjuk a közgazdaságtan bevett terminológiáját, és vevői többlet helyett fogyasztói többletet,  eladói többlet helyett termelői többletet fogunk emlegetni.

Abban a pillanatban, hogy az eladó eladta áruját, sajátos átváltozás, metamorfózis megy végbe. Mivel valódi árucsere, piac csak a munkamegosztás igen magas szintjén alakulhat ki, azért el kell vetnünk azt a naiv (sajnos nem egy tankönyvben vissza-visszatérő) felfogást, miszerint az eladó a számára „felesleges” árut adja el. Ez az áru – a modern piacgazdaságban – egyáltalán nem felesleges, ellenkezőleg, csak ennek eladása révén tud az eladó hozzájutni ahhoz (azokhoz) az áru(k)hoz, amelyekre feltétlenül szüksége van. Egy egyszerű modellben tehát az eladónak legalább két áruhoz kell kapcsolódnia: ahhoz, amit el akar adni és ahhoz, amelyet az eladásból szerzett pénzzel meg akar venni. Az egyik áruhoz tehát eladóként, a másikhoz viszont vevőként viszonyul:

3.4. ábra A jövedelem sémája

Tehát – összefoglalva a 3.4. ábrát – a piac szereplője mint az Áru1 eladója pénzhez jut, ami az ő jövedelme, és ez jövedelem változtatja őt az Áru2 vevőjévé.

Az ár tehát, amely egy adott áru értékének pénzben kifejezett alakja, a piac két, egymástól fizikailag különböző szereplőjét köti össze, egy áruhoz kapcsolva őket – az egyiket az áru eladójaként, a másikat az áru vevőjeként. A jövedelem viszont, amely egy adott áru eladása révén megszerzett pénzösszeg, egy piaci szereplő szerepváltását teszi lehetővé két, egymástól fizikailag különböző áru vonatkozásában: az elsőnek eladójából a második vevőjévé változtatja.

Egészen pontosan azt a pénzösszeget, amit az eladó kap, nominál jövedelemnek, ami árut ebből vevővé változva megvehet, reál jövedelemnek nevezik.

Mindez persze csak annyiban igaz, amennyiben elfogadjuk, hogy „a pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”. Ekkor viszont látható, hogy mindenki azért érkezik a piacra, hogy eladva vehessen, eladóból vevővé válhasson. Így igaznak tűnik a megfogalmazás: „a piacon pontosan annyi vevő van, amennyi eladó, mert minden eladó már magával hozott egy vevőt a piacra – saját magát”. Ez a Say-dogma klasszikus megfogalmazása, amely a nevét a svájci francia közgazdászról, J. B. Say-ról kapta. Valójában az összefüggést eredetileg James Mill mondta ki a következő formában: „Sohasem történhetik meg, hogy ne legyen minden árunak vevője. Bárki kínál is eladásra egy árut, cserébe árut akar érte kapni, tehát vevő ama puszta tény következtében, hogy eladó. Valamennyi áru vevőjének és eladójának tehát együttvéve metafizikai szükségszerű­séggel egyensúlyban kell lenniük egymással. Ha tehát az egyik áru­nak több eladója van, mint vevője, akkor kell egy másik árunak lennie, amelynek több vevője van, mint eladója” (J. Mill „Commerce Defended” London 1808). Say csupán „eltulajdonította e csinos felfedezést” (K. Marx).

Az, hogy a Say-dogma igaz-e vagy sem, a közgazdaságtan egyik vízválasztó kérdése. Mivel az általunk tárgyalt mikroökonómiában a pénz csak arra jó, hogy elköltsék, azért itt a Say-dogmát axióma-szerűen igaznak fogjuk elfogadni.

3.2.2. Kereslet és kínálat – a Marshall-kereszt

Az ár és a jövedelem az áruk és a pénz által közvetített viszonyok a piaci szereplők eladói és vevői szerepei között. De nemcsak a piac aktív szereplői között találhatók kategória értékű összefüggések, hanem az aktív és a passzív szereplők között is.

3.2.2.1. A keresleti függvény

Korábban már feltételeztük, hogy a vevők és az eladók jól meghatározott, és rövidtávon stabil rezervációs árakkal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy például a vevők esetében egy adott árszint mellett pontosan meghatározható azoknak a köre, akik hajlandók az adott áron az adott jószágot megvenni. Ezek azok a vevők, akiknek a rezervációs ára nem alacsonyabb az adott árnál.

A következő gondolatkísérlet egyszerűsége érdekében tegyük fel, hogy minden vevő pontosan egy egységet kíván az adott jószágból megszerezni. Ez egy nem túl erős megkötés, hiszen ha valaki n egységet kíván megszerezni, akkor az illetőt egyszerűen egy n főből álló csoporttal helyettesíthetjük, ahol a csoport tagjai egyenként, a mi feltevésünk szerint, egységnyi jószágot kívánnak megszerezni, és a csoport minden tagjának ugyanaz a rezervációs ára. A tört értékektől pedig az egység megfelelően kicsire választásával tudunk megszabadulni.

E feltételezés mellett gondolatban felsorakoztathatjuk az összes potenciális vevőt egy félegyenes mentén, ahol az első helyen az áll, akinek mindenki között a legmagasabb a rezervációs ára, utána (pontosabban az utolsó ugyanilyen rezervációs árú vevő után) a többiek között legmagasabb rezervációs árral rendelkező(k) áll(nak) és így tovább. Tehát a sorban hátrább állóknak nem nagyobb a rezervációs ára, mint az előttük állók bármelyikének.

3.5.ábra A keresleti függvény (p – az ár; q – a keresett mennyiség)

Eddigi feltételeink szerint az b-ik helyen és az ez előtt állók összesen éppen n egységet hajlandók megvásárolni, ha az ár éppen egyenlő az n-edik vevő rezervációs árával. Ha most az áruegységet minden határon túl csökkentjük és a potenciális vevők számának sem szabunk határt, akkor egy folytonos összefüggéssel modellezhetjük az éppen érvényes piaci ár és a megvásárolni szándékolt mennyiség közötti viszonyt. Ez az összefüggés a keresleti függvény vagy más néven keresleti görbe, illetve röviden a kereslet.

A fenti gondolatkísérletből az a következtetés vonható le, hogy a keresleti függvény monoton csökkenő. Ez azonban csak a többi, itt nem említett feltétel változatlansága mellett feltétlenül igaz. A gondolatkísérletben figyelmen kívül hagyva a jövedelmek alakulását, a többi áru iránti kereslet alakulásának hatását stb. jutottunk el a stabil rezervációs árak feltételezéséhez. Egyelőre ezekkel a problémákkal nem fogunk foglalkozni, így a gondolatkísérlet eredményét, a monoton csökkenő keresleti függvényt, mint „normál” állapotot fogjuk kezelni.

3.2.2.2. Keresleti függvény és keresett mennyiségek

A köznapi nyelv eléggé lazán kezeli a „kereslet” fogalmát. Sokszor mondják, hogy a növekvő ár visszaveti a keresletet vagy az árcsökkenés miatt nő a kereslet. De azt is mondják, hogy bizonyos – az áralakulástól független – körülmények alakulása csökkenti, vagy éppen növeli a keresletet. Nyilvánvaló, hogy a két esemény között lényeges különbség van.

Ha megváltozik az ár, akkor a megváltozó „kereslet” a keresleti görbe mentén való elmozdulást jelenti. Valójában nem a kereslet, hanem a keresett mennyiség változik ilyenkor. Ellenben az árváltozáson kívüli tényezők változása (például az átlagos jövedelem változása) magát a keresleti görbét mozdítja el. Ha ennek következtében minden lehetséges ár mellett nagyobb lesz a keresett mennyiség, akkor joggal mondható, hogy „megnőtt a kereslet”.

3.6.ábra Kereslet (DD®D’D’) és keresett mennyiség (a®b) változása

A keresleti függvény tehát minden árhoz egy-egy keresett mennyiséget rendel és – a rezervációs árból történt levezetésnek megfelelően – azt mutatja meg, hogy különböző adott árakon az adott áruból a vevők mekkora mennyiséget képesek és hajlandóak megvenni.

A vásárlás képessége a jövedelem függvénye, a hajlandóságot viszont a fogyasztók szükségletei határozzák meg (ez a közvetítő kereskedelem esetén is igaz, tehát itt kifejezetten a fogyasztókról és nem a vevőkről van szó).

A kínálati függvény

A keresleti függvény levezetéséhez használt gondolatkísérletet szinte szó szerint megismételhetjük, csupán a potenciális vevőket kell felcserélnünk a potenciális eladókkal és ezeket a legkisebb (általában = 0) rezervációs árral rendelkező egyéntől kezdve kell a képzeletbeli félegyenesen felsorakoztatnunk a nem csökkenő rezervációs ár szerint. Így juthatunk el a kínálati függvény (kínálati görbe, kínálat) fogalmához. Ezt is jól meg kell különböztetnünk a kínált mennyiségtől: a kínálati függvény azt mutatja meg, az adott árakon az adott áruból az eladók mennyi kínált mennyiséget képesek és hajlandóak a piacra vinni, eladásra kínálni. Itt a képesség a rendelkezésre álló technológia gazdasági oldalától, lényegében a termelési költségektől függ, és ugyanezzel áll szoros kapcsolatban a hajlandóság is, nevezetesen addig hajlandóak az eladók elmenni, ameddig a megszerezhető jövedelem és a költségek különbsége pozitív hasznot, profitot biztosít számukra. Vagyis – a kereslettel összehasonlítható formában kifejezve – a képesség a termelők technológiája, a hajlandóság a jövedelem függvényeként alakul. Láthatjuk tehát, hogy itt egy meglehetősen szimmetrikus fogalomkörrel van dolgunk.

3.7.ábra Kínálat (SS®S’S’) és kínált mennyiség (a®b) változása

A 3.7. ábrán látható, hogy a közgazdaságtani tradíciók szerint ábrázolt kínálat „növekedése” (SS®S’S’) a matematikában megszokott nézőpont szerint nem „felfelé”, hanem „lefelé” mozdul el. Valójában azonban a görbe független változója (p) nem a vízszintes, hanem a függőleges tengelyen van és „onnan nézve” a görbe természetesen „felfelé” tolódik el.

3.2.2.4. A Marshall-kereszt

A két függvény független és függő változóinak dimenziói páronként megegyeznek (ár-ár, mennyiség-mennyiség). Így a két görbe akár egymásra is helyezhető, és ekkor látszólag (de csakis látszólag!) egy koordinátarendszerben ábrázolható (3.8. ábra)

A kialakult figurát első megalkotója és alakja után Marshall-keresztnek nevezik. A két görbe látszólagos metszéspontjában, E-ben az adott pE árhoz tartozó keresett mennyiség ugyanakkora, mint a kínált mennyiség:

qD(pE)= qS(pE)=qE

Emiatt az E pontot egyensúlyi pontnak, a pE árat egyensúlyi árnak, a qE mennyiséget egyensúlyi mennyiségnek nevezik. Önmagában, minden egyéb feltételtől függetlenül, ennek a pontnak semmilyen kiemelt szerepének nem kellene lennie. Ugyanis ha valamilyen külső körülmény változása folyamán akár a keresleti, akár a kínálati görbe elmozdul a helyéről, akkor az E pont is azonnal arrébb vándorol, és a korábbi (pE, qE) páros azonnal elveszti különlegesnek tűnő szerepét.

A Marshall-kereszt két ágának látszólagos metszéspontja tisztán formálisan egyensúlyi pont. Sokan mégis összetévesztik magával az egyensúly fogalmával. Ez helytelen. Az egyensúly a fizikában az egyensúly az egymásra ható erők egymást kioltó hatása miatt létrejövő állapotot jelenti. A piacon nem a keresett és a kínált mennyiségek a piaci erők, hanem a mögöttük álló emberi érdekek. Egyensúlyinak tehát az olyan állapotot kell tekintenünk, amiből senkinek nem áll érdekében kilépni. Hogy az egyensúlyi pont ilyen piaci állapotot modellez, az nem magától értetődő, azt be kell bizonyítani.

Miért fontos mégis az egyensúlyi pont?

A válasz e kérdésre – amelyet alább vázlatos formában megadunk – egyben megmutatja azt is, hogy a Marshall-kereszt az adott áru piacának sajátos, grafikus modellje.

3.8. ábra A Marshall-kereszt

3.2.2.5 A késleltetett keresletű piac mechanizmusa

3.9. ábra Túlkínálatos piac

Tegyük fel, hogy az általunk vizsgált jószág piacán az adott pillanatban egy p1>pE ár érvényes, és a kereslet egy bizonyos időszak elteltével, késleltetve reagál a kínálat aktuális mennyiségére. Ekkor (3.9. ábra) az induló időpontban a kínált mennyiség nagyobb lesz, mint a keresett mennyiség, azaz a piac túlkínálatos vagy alulkeresletes lesz. A túlkínálat mértéke: .

Az adott helyzetben nyilvánvalóan minden vevő, aki akar vásárolni, az tud is. Ugyanez nem mondható el az eladókról. Mivel feltételezésünk szerint minden eladó pontosan ugyanolyan minőségű áruval jelenik meg a piacon, azért a köztük kialakuló verseny csak árverseny lehet. Aki megteheti, lejjebb viszi az árat, aki nem, az (ideiglenesen) elhagyja a piacot. E verseny eredménye a p2<pE árszint kialakulása (3.10. ábra). Ezen az áron viszont a kereslet fogja meghaladni a kínálatot, azaz az új piac túlkeresletes vagy másképpen, alulkínálatos lesz. A túlkereslet mértéke:. Az eladók az új helyzetnek megfelelően árat emelnek, és ezzel egyre több eladó visszatér a piacra.

Az ábrán kialakulóban van egy spirál (a ® b ® c ® d …), amely a mi ábránk véletlenszerű feltételei mellett egyre tágabbá válik. Megfelelő körülmények között azonban a spirál (amit az egész ábra alakja miatt gyakran „pókhálónak is neveznek) az E pontba konvergál.

3.10. ábra Túlkeresletes piac

3.11. ábra A „pókháló-modell” konvergenciája

Tétel (a pókhálóról – leegyszerűsítve)      

(közel) állandó árrugalmasságok mellett a késleltetett keresletű piac mechanizmusa

§          divergál, ha a kínálat árrugalmassága kisebb, mint a keresleté;

§          konvergál az egyensúlyi pontba, ha a kínálat árrugalmassága nagyobb, mint a keresleté;

§          ciklikusan alternál az egyensúlyi pont körül, ha a két árrugalmasság megegyezik.

3.2.2.6.            Egy egyszerűbb piaci mechanizmus-modell, késleltetés nélkül

A fentebb vázlatosan leírt pókháló-modell igen sok matematikai megszorítást tartalmaz (mi nem is tekintettük át valamennyit), és eredménye elég nehezen értelmezhető. Valójában a pókháló-modell úgynevezett késleltetett modell, ami azt jelenti, hogy a kínálat nem azonnal reagál a kereslet által átalakult piaci viszonyokra, hanem egy periódussal később. Akkor viszont maximálisan . Alább egy egyszerűbb, nem tökéletesen alkalmazkodó piaci modellt vizsgálunk, szintén a Marshall-keresztre alapozva.

Tehát induljunk ki a 3.9. ábra alaphelyzetéből. De most ne feltételezzünk tökéletes alkalmazkodást: p1 csak p11 szintig csökken. Ekkor lényegében ismét ugyanaz a helyzet áll elő és ugyanaz a folyamat ismétlődik, miközben p11 ár tovább csökken p12-re. A tovább folytatódó folyamat fő motorja most is az eladók versenye (konkurenciája) – a), amelyben azok az eladók, akik alacsony rezervációs áraik miatt képesek (és a versenyhelyzet miatt hajlandóak) áraikat csökkenteni, kialakítják a mind alacsonyabb árat (p1>p11>p12> …), akiknek rezervációs ára az árcsökkentést már nem engedi meg – elhagyják a piacot.

A fő különbség a pókháló-modellhez képest az, hogy most már menet közben – késleltetés nélkül (valójában igen rövid idejű késleltetéssel) – figyelembe vesszük a vevők reakcióit is. A csökkenő ár olyan vevők piacra lépését is lehetővé teszi, akik korábban – alacsony rezervációs áraik miatt – ezt nem tehették meg. Tehát a meghatározó a) folyamatot a következmény b) folyamat kíséri, és így a túlkínálat nemcsak a kínálat csökkenése miatt csökken, hanem a kereslet növekedése miatt is. A folyamat nyilvánvalóan az E pontba mutat.

3.12. ábra Folytonos alkalmazkodás a piachoz

Azonban, miként azt Bródy András, magyar közgazdász kimutatta, a folyamat szükségszerűen túllendül az E ponton. Ennek az a magyarázata, hogy a tankönyvekben is elterjedt közfelfogással szemben a piac szereplői (eladói és vevői minőségükben egyaránt) nem a tulajdonképpen értelmezhetetlen magas vagy alacsony árakra, hanem a jól érzékelhető áralakulási sebességre reagálnak. Az eladók akkor fogják legjobban vissza kínálatukat, amikor a leggyorsabb árcsökkenést érzékelik, és ha ez az árcsökkenés lanyhulni kezd, máris óvatosan, de növelni kezdik kínálatukat, hogy amikor az üzletmenet jó lesz, a piac már az övék legyen.

Ellentétesen, de hasonlóan viselkednek a vevők is. Ez állandó fáziseltérést okoz a piaci szereplők aktivitása és az áralakulás között (1.33. ábra)

E modell szerint tehát a piac mechanizmusai a piaci állapotokat az egyensúly körüli állandó ingadozásban tartják, így az egyensúly csupán, mint mozgáscentrum szerepel.

Érdekes észrevenni, hogy ez az eredmény lényegében a pókháló-modell nulla valószínűségű kimenetének felel meg (amikor a kereslet és kínálat árrugalmassága megegyezik).

3.13. ábra A piaci mozgások fáziseltérései

Az úgynevezett egyensúlyelmélet szerint azonban a kilengések amplitúdója normális esetben elhanyagolhatóan kicsi, ezért az egyensúly nemcsak mozgáscentrum, de a piac ideál-állapota is. Ez a felfogás hosszú időn keresztül egyeduralkodó volt, de a XX. század második felében egyre jobban teret nyertek az úgynevezett anti-equilibrium elméletek is. Kimagasló szerepet játszott ebben Kornai János „Anti-equilibrium” című munkája.

Bevezető jellegű tanulmányainkban – megfelelő fenntartásokkal – az egyensúly-elmélet álláspontját fogjuk elfogadni.

3.2.3. A klasszikus  piac általános modellje

A fogyasztók és a termelők vevőkként és eladókként való viselkedését először az úgynevezett klasszikus vagy tökéletesen versenyző (kompetitív) piac feltételei között fogjuk vizsgálni.

Egy fogalmat klasszikusnak akkor szoktunk nevezni, ha az a maga fogalomkörén belül általánossá válva mintegy a „virágkorát” éli, azaz a fogalomban absztrahált tulajdonságok a valóságban is a lehető legtisztábban jelennek meg. Ilyen értelemben beszélhetünk például a XVIII. század végi, XIX. század eleji Anglia gazdaságáról, mint a klasszikus kapitalizmusról, az e klasszikus kapitalizmust legátfogóbban leíró közgazdászokról (Adam Smith, James Mill, David Ricardo, John Stuart Mill és a többiek), mint klasszikus közgazdászokról. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a modernebb kategóriák a klasszikus kategóriákhoz képest jelentős eltéréseket tartalmaznak, így azok már nem lehetnek a szónak ebben az értelmében klasszikusak. E miatt van az, hogy a „klasszikus” jelző a vitathatatlan értékek kifejezése mellett bizonyos ódivatúságot is jelent a közgondolkodás számára – lásd a klasszikus zene, irodalom, művészet fogalmait.

A XVIII.-XIX. századok fordulóján általánossá váló piacgazdaságnak voltak olyan vonásai, amelyek alapvetően jellemezték ezt az egyenlőségre és viszonosságra épülő koordinációs mechanizmust, s amely vonások a további fejlődés során nem megerősödtek, hanem éppen ellenkezőleg – elhalványultak. Mindamellett a közgondolkodásban (nem utolsó sorban a klasszikus közgazdaságtan szuggesztív erejű alapműveinek hatására is) e vonások a mai napig keményen kötődnek a piac fogalmához – gyakran megtévesztő illúzióként.

E vonásokból alkották meg a közgazdaságtan klasszikusai a tökéletesen versenyző piac klasszikus fogalmát.

Íme a legfontosabbak:

§          a klasszikus piacon elég sok szereplő van – ami azt jelenti, hogy néhány szereplő belépése/kilépése a piacra/piacról nem változtatja meg a piac állapotát, ez egyben azt is jelenti, hogy az elég sok eladó és vevő mellett elég sok áru is van mind fajtáját, mind példányszámát illetően, és a vevőknél elég sok pénz van a tranzakciók lebonyolításához;

§          a klasszikus piacra akadálytalanul be lehet lépni, onnan ki lehet lépni – közgazdaságtanilag ez azt jelenti, hogy a piacra lépés, illetve a piacról való távozás költségei elhanyagolhatóak. E nélkül a tulajdonság nélkül természetesen az előző sem érvényesülhet;

§          a klasszikus piacon minden aktív szereplő jól informált – senki nincs információs monopólium birtokában;

§          a klasszikus piacon nem érvényesül semmilyen piacon kívüli hatás – nincsen állami beavatkozás, de nincsenek nem szándékolt, úgynevezett externál hatások sem (ezekről majd később ejtünk szót).

E klasszikus piac modellszerűen is ábrázolható[1]. E modellben három axiómával, három posztulátummal jellemezzük a klasszikus piacot:

(A)              (Statikus piac) A klasszikus piacon véges számú árufajtából felépülő, időben változatlan fajta-összetételű választék áll rendelkezésre – eltekintünk a műszaki haladástól,

(B)              (Homogén piac) A választékot alkotó árufajták egyes példányai azonos mértékűek és azonos minőségűek – függetlenül attól, hogy ki állította elő, ki árusítja azokat;

(C)              (Folytonos piac) Az egyes árupéldányok tetszőlegesen kis részekre bonthatók és tetszőlegesen nagy tömeggé vonhatók össze – minőségváltozás nélkül.

Az így jellemzett piacmodell két tér – két terméktér egymásra vetüléseként fogható fel. A terméktér egy közgazdaságtani modell, az adott (fogyasztói vagy termelői) tevékenység komplex leírására szolgál, figyelembe véve a benne szereplő valamennyi terméket. E tér pontjai az árukosarak: a termelői terméktérben az elvileg megtermelhető és eladásra kínálható áruk különböző kombinációi; a fogyasztói terméktérben az elvileg megvehető és elfogyasztható termékek különböző kombinációi. Ezek a kosarak n elemű nem-negatív számvektorokkal modellezhetők, ahol n az árufajták rögzített száma [(A) posztulátum], a vektor minden pozíciójához egy meghatározott árufajtát és annak konszenzussal elfogadott mértékegységét rendeljük [(B) posztulátum], és a kosarak egy n-dimenziós euklideszi tér pozitív ortánsának valamennyi pontját jelenítik meg [(C) posztulátum].

3.14 ábra Egy kéttermékes terméktér és az A termékkosár

* * *

A piac vizsgálódásaink fő színtere. Így rá vonatkozó ismereteinket e rövid előadás nem merítette ki, a továbbiakban még sok új elemmel fogjuk gazdagítani piac-képünket.

Fogalomtár

A piac fogalma (első közelítésben) - általában olyan helyszíneket – a szó szoros vagy átvitt értelmében – szoktak piacnak nevezni, ahol nagyobb tömegben és általában nagyobb választékban árukat kínálnak eladásra, és árukat keresnek vételre.

A piac szereplői – olyan emberek és jószágok, akik gazdasági céllal jelennek meg a piacon. Az aktív szereplők az emberek, akik árukat akarnak eladni – eladók, árukat akarnak venni – vevők. A passzív szereplők a jószágok, amelyeket az eladók el akarnak adni – áruk, amelyért a vevők árukat szeretnének venni – pénz.

Használati érték – az áru azon tulajdonsága, hogy alkalmas emberi szükséglet kielégítésére, és ebben az értelemben az ember számára hasznos.

Csereérték – az áru azon tulajdonsága, hogy valamely más árura elcserélhető. Egy árunak annyi csereértéke van, ahányféle más árura cserélhető.

Az ár, mint csereérték – az áru azon csereértéke, amely szerint pénzre cserélhető.

Érték – az adott áru csereértékeinek közös absztrakt tartalma.

Az egyszerű, egyes (egyszeri) és véletlen csere – olyan csere, amely nem kifejezetten cserére termelt, de véletlenül feleslegessé vált jószág elcserélését jelenti valamely, a cserélő számára hasznos dologra. Etikai koordinációt fejez ki.

A kifejlett csere – eleve cserére termelt jószágok szakosodáson alapuló, rendszeresen ismétlődő cseréje. Minden résztvevőnek sajátos „árjegyzéke” van, amelyben saját jószágának az általa elismert cserearányait rögzíti más jószágokban kifejezve. Az „árlisták” inkompatibilitása a cseréket megnehezítheti, sőt olykor el is lehetetlenítheti.

Általános egyenértékes – olyan jószág, melyet a szokások, piaci feltételek és egyéb körülmények miatt egy többé-kevésbé időben és térben behatárolt „piac” minden szereplője saját cserére kínált jószága egyenértékesének ismer el.

Pénz – olyan jószág, amely térben és időben kiterjedten képes az általános egyenértékes szerepét betölteni. Hosszabb történelmi időszakon keresztül fizikai és társadalmi tulajdonságaik miatt a nemesfémek, elsősorban az arany volt képes pénzként funkcionálni

A pénz funkciói (K. Marx szerint) – pénzként az a jószág vagy jel képes funkcionálni, amely forgalmi eszközként képes az áruk értékét mérni. E két funkció ellentmondásaiból származtathatók a további funkciók: kincsképző, fizetési eszköz, világpénz.

Értékmérő funkció – a pénz alapvető funkciója, amennyiben egyedül alkalmas az áruk értékének összevetésére (az áron keresztül).

Forgalmieszköz-funkció – a pénz azon meghatározó funkciója, amely közvetíti az áruk közötti cserét, leegyszerűsítve és megvalósíthatóvá téve azt. E funkcióját a pénz értékmérő képességének köszönheti, viszont az értékmérés csak a forgalomban lehetséges. A két funkció tehát szerves egységben jellemzi a pénzt.

A pénz az áruk mércéje – a pénz statisztikai és nem gazdasági funkciója, amelyhez nincs szükség a pénz valóságos jelenlétére. Az árak segítségével a különböző fajtájú áruk mennyiségileg összehasonlíthatóvá válnak.

Kincsképző funkció – a pénz értékmérő és forgalmi eszköz funkciói közötti ellentmondást feloldó funkció, amely lehetővé teszi az érték „konzerválását” – pénzbőség esetén a felesleg kincsként lerakódik, pénzhiány esetén a kincs egy része a forgalomba kerül pénzként.

Fizetésieszköz-funkció – a kincsképző funkció társadalmi célja (pénzmennyiség szabályozás) és egyéni célja (tőkefelhalmozás) közötti ellentmondást feloldó funkció – a pénz azon képessége, hogy az árumozgástól elszakadva tegyen lehetővé fizetéseket (hitel, adózás stb.)

A világpénz funkció – a valódi pénz országhatárokon túl és történelmi időtávlatokban is képes pénzként funkcionálni

A piac kategóriái – a piaci szereplők között kialakult azon kapcsolatok, összefüggések, amelyek alapvetően meghatározzák a piacnak, mint önálló rendszernek a szerkezetét (struktúráját) és e szerkezet működését – ár, jövedelem, kereslet, kínálat.

Az ár – az áru pénzben kifejezett értéke, két ember, egy vevő és egy eladó közötti kapcsolat, amelyet a pénz egy árun keresztül valósít meg, amely árut a vevő – neki tetsző áron – meg akarná venni, az eladó viszont – neki tetsző áron – el akarna adni. Az ár mindenek előtt a piac kommunikációs nyelve.

Alku – gazdasági párbeszéd az eladó és a vevő között, amely közös ár kialakítására irányul.

Rezervációs ár – racionális megfontolások alapján rögzített árelképzelés, amely az eladónál az alku alsó, a vevőnél az alku felső határát jelöli ki.

Tranzakciós ár – az alkuban kialakított ár.

Vevői illetve eladói többlet – a tranzakciós ár eltérése a szereplők rezervációs árától:

Alkupozíció – a piac szereplőinek az alkuban megjelenő érdekérvényesítő ereje, amely a piaci körülmények által határozódik meg.

Piaci ár – a piaci szereplők árelfogadó alkupozíciója mellett kialakuló egységes piaci tranzakciós ár.

Nagykereskedelem - piaci alrendszer, amelyben a kereskedők összegyűjtik a termelőktől, mint eladóktól áruikat, s ahol maguk vevőként jelennek meg.

Kiskereskedelem - piaci alrendszer, amelyben a kereskedők szétterítik az árukat a vevők szerepében megjelenő fogyasztóknak, miközben ők maguk (viszont)eladóként jelennek meg

Fogyasztói többlet – a vevői többlet, ha elvonatkoztatunk a kereskedelemtől.

Termelői többlet – az eladói többlet, ha elvonatkoztatunk a kereskedelemtől.

Jövedelem – az a pénzösszeg, amelyet az eladó az árujáért kap. Lehetővé teszi egy piaci szereplő szerepváltását két, egymástól fizikailag különböző áru vonatkozásában – az elsőnek eladójából a második vevőjévé változtatja.

Nominál jövedelem – a jövedelem pénzalakja. Ezt kapja az eladó.

Reál jövedelem – az az árutömeg, amelyet a nominál jövedelemért kapni lehet. Erre költ a vevő.

Say-dogma – közgazdaságtani hipotézis, amely akkor érvényes, ha a „pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”. Ekkor minden eladót jövedelme vevővé változtat, és vevő csak jövedelem-tulajdonos lehet, tehát „a piacon pontosan annyi vevő van, amennyi eladó, mert minden eladó már magával hozott egy vevőt a piacra – saját magát”, azaz „sohasem történhetik meg, hogy ne legyen minden árunak vevője. Bárki kínál is eladásra egy árut, cserébe árut akar érte kapni, tehát vevő ama puszta tény következtében, hogy eladó. Valamennyi áru vevőjének és eladójának tehát együttvéve metafizikai szükségszerű­séggel egyensúlyban kell lenniük egymással. Ha tehát az egyik áru­nak több eladója van, mint vevője, akkor kell egy másik árunak lennie, amelynek több vevője van, mint eladója”.

Keresett mennyiség – az a mennyiség, amit adott piaci feltételek mellett a vevők az adott áruból képesek és hajlandóak megvenni.

Keresleti görbe vagy függvény – minden egyéb piaci feltétel változatlansága mellett minden piaci árhoz a megfelelő keresett mennyiséget rendeli.

Kínált mennyiség – az a mennyiség, amit adott piaci feltételek mellett az eladók az adott áruból képesek és hajlandóak eladni.

Kínálati görbe vagy függvény – minden egyéb piaci feltétel változatlansága mellett minden piaci árhoz a megfelelő kínált mennyiséget rendeli.

Marshall-kereszt – a keresleti és kínálati függvények független és függő változóinak dimenziói páronként megegyeznek (ár-ár, mennyiség-mennyiség). Így a két görbe akár egymásra is helyezhető, és ekkor látszólag (de csakis látszólag!) egy koordinátarendszerben ábrázolható. A Marshall-kereszt az adott áru piacának sajátos, grafikus modellje.

Egyensúlyi pont Marshall-keresztben – a keresleti és kínálati függvények Marshall-keresztbeni fedéspontja. Koordinátái az egyensúlyi ár és az egyensúlyi (egymással egyenlő) mennyiségek.

Egyensúlyi állapot (a gazdaságban) – olyan állapot, ahonnan a kilépéshez egyik gazdasági szereplőnek sem fűződik érdeke.

Késleltetett keresletű piac – olyan piacmodell, ahol a kereslet csak egy hosszabb időszak elteltével (késleltetés) reagál a kínált mennyiség változására.

Pókháló modell – a piaci mechanizmusok késleltetett (előbb kínálat, majd kereslet) ábrázolása a Marshall-keresztben.

Terméktér – közgazdaságtani modell, az adott (fogyasztói vagy termelői) tevékenységek komplex leírására a bennük szereplő valamennyi termék figyelembe vételével.

Áru- vagy termék- vagy jószágkosár – valamely terméktér pontjai, az adott termékteret meghatározó jószágféleségek valamely nem negatív mennyiségeinek összessége, kombinációja.




[1] A Marshall-kereszt ennél általánosabb, azzal a nem klasszikus piacok is ábrázolhatók – de éppen ezért nem alkalmas a mélyebb elemzésekre.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.