Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? V. A piac I.

2010.05.29

3. előadás – A piac

Említettem az első előadásban, hogy a modern gazdaságot alapvetően a piac és az állami bürokrácia szimbiózisa koordinálja. E szimbiózis hatékonyságát illetően általában érvényesnek tartják Kornai János „normatíváját” – „minél több piacot, minél kevesebb bürokráciát”. Ez a felfogás – amely nem biztos, hogy a valódi alternatívát fejezi ki, hiszen a másik két koordináló tényezőt, az agressziót és az etikai megfontolásokat lényegében figyelmen kívül hagyja, marginálisnak tekintve azokat – egy olyan ideál-állapotát feltételezi a gazdaságnak, ahol a döntő koordinációs tényező a piac, és a másik tényezőre (a bürokráciára) csak e tényező hibái – az úgynevezett piaci kudarcok – miatt van szükség. Az általunk tárgyalt mikroökonómia – ha némi fenntartással is – e felfogás elfogadásán alapszik, ezért ez az utolsó bevezető jellegű előadás magával a piaccal foglalkozik, hogy utána a gazdaságot, mint piacgazdaságot tárgyalhassuk.

3.1.      A piac fogalma, a piac szereplői

A hétköznapi gondolkodásban is összekapcsolódik a piac és az áruk fogalma. Általában olyan helyszíneket – a szó szoros vagy átvitt értelmében – szoktak piacnak nevezni, ahol nagyobb tömegben és általában nagyobb választékban árukat kínálnak eladásra, és árukat keresnek vételre. Ezeken a piacokon jellemzően emberek vannak – eladók és vevők, illetve jószágok, áruk. Az eladóknál mindenféle áruk, a vevőknél csak egyféle, de annál különlegesebb áru – a pénz. A piacon a vevők a pénzüket árukra próbálják cserélni. Természetesen nem akármilyen árura, hanem olyan(ok)ra, amelyeket a vevők a pénzükért képesek és szándékaik szerint hajlandóak megvenni. Másfelől az eladók csak annyi árut kínálnak eladásra, amennyit eszközeikkel képesek, és üzletileg hajlandóak – mert megéri nekik – megtermel(tet)ni.

Mindezt a köztudomásúnak tűnő dolgot a tudománynak egy kicsit ráncba kell szednie. A fenti szöveg tele van tisztázatlan fogalmakkal. Eladó, vevő, áru, pénz, csere, a fogyasztó szándékai, a termelés eszközei stb.

A XX. század közepe óta szokás megkülönböztetni a közgazdaságtant és a politikai gazdaságtant (economics és political economy) jól lehet magyarul a két kifejezés korábban pontosan ugyanazt jelentette (a nemzetgazdaságtannal együtt). Az „economics” megnevezést először Alfred Marshall használta, de közkeletűvé Paul Samuelson tette. A közgazdaságtan (economics) elsősorban azt vizsgálja, hogy hogyan működik a gazdaság, míg a politikai gazdaságtan elsősorban arra kíváncsi, hogy miért működik úgy a gazdaság, ahogyan működik. A továbbiakban a piac fogalmát először az áru és a pénz fogalmaival összekötve politikai gazdaságtani megközelítésben (K. Marx eredményeire támaszkodva) fejtjük ki, majd a piaci működést fogjuk elemezni A. Marshall nyomdokán haladva közgazdaságtani megközelítésben.

3.1.1.   Az áru és a pénz

A piac mindenek előtt egy óriási árugyűjtemény.

Az áru pedig mindenekelőtt jószág, termék vagy szolgáltatás: kenyér vagy ruha, gép vagy alumínium, villamos energia vagy cipőjavítás, szállítás vagy hajvágás.

A jószágokat, termékeket és a szolgáltatásokat kínálják a piacon az eladók, és keresik a vevők. Miért akarják megvenni? Azért, mert a jószágok (termékek és szolgáltatások) emberi szükségleteket elégítenek ki. Az áru tehát egyfelől olyan jószág, ami alkalmas emberi szükségletek kielégítésére, hasznos az embernek. Az árunak ezt a tulajdonságát használati értéknek nevezzük.

Már itt le kell szögeznünk – ismét hangsúlyozva, hogy a közgazdaságtan nem erkölcstan – hogy a „hasznos” közgazdaságtani szempontból kizárólag azt jelenti „létező szükségletet kielégítő”. Tehát mivel a társadalomban például élnek szenvedély-betegek, akik szenvedélyük tárgya nélkül képtelenek élni, azért e tárgyak – erkölcsi megítélésüktől függetlenül – közgazdaságtani szempontból használati értékkel bírnak. Meglehetősen bonyolult persze a probléma, hogy az ebben az értelemben vett „káros” („anti-hasznos”) csak azt jelentheti: „létező szükséglet kielégítését akadályozó”. Na már most, nem csak a közgondolkodásban károsnak ítélt „javak” (narkotikum, szerencse-játék, stb.) rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, de egy tiszta piacgazdaságban lényegében bármely, csak a piacon, pénzért beszerezhető jószág is, amennyiben rá költve jövedelmünket akadályozza ugyanennek a jövedelemnek másra való költését, és így bizonyos szükségletek kielégítését. Ez a hasznosság és károsság fogalmainak relatív mivoltára mutat.

Egy jószágnak, terméknek sokféle hasznossága lehet. A fát például felhasználhatjuk bútorok készítésére, épületek elemeként, gyárthatunk belőle papírt, de fűthetünk is vele. A dolgok használati értéke a társadalmi fejlődés során változik. Az amerikai Szilícium Völgy homokja évszázadokon át építőanyag vagy kerti sétányok burkolóanyaga volt. A mikroprocesszorok világában azonban az egyik legfontosabb nyersanyaga a chipek előállításának. Az uránérc is csak furcsa, más érceket szennyező anyag volt a nukleáris láncreakció felfedezése és az atomenergia hasznosítási lehetőségének kidolgozása előtt. Napjainkban azonban már az egyik legértékesebb bányatermék.

A piacon a javak bizonyos ellenérték fejében gazdát cserélnek.

Elgondolkoztató ez a kifejezés: „a javak gazdát cserélnek...“. Vajon a javak cserélnek gazdát, vagy a javak gazdái cserélik ki jószágaikat egymás között?

Az ellenérték általában pénz formájában jelenik meg, mivel azonban a pénz nem alkalmas a sokféle szükséglet kielégítésére, így a jószágok tényleges ellenértéke a pénzért később megszerezhető valamilyen másik jószág. Egy egyszerűbb megközelítésben a pénz közvetítő szerepét figyelmen kívül is lehet hagyni, s akkor a javak ellenértékei gyanánt javak fognak szerepelni.

A közgazdaságtudomány kialakulásának kezdetei óta kutatja, mi határozza meg azokat az arányokat, amelyekben az áruként megjelenő jószágokat egymással közvetve vagy közvetlenül elcserélik. A különböző irányzatok, iskolák többféle magyarázatot adnak. Egyben azonosak: annak megállapításában, hogy az árunak csereértéke(i) van(nak). A pénz, mint az áru (egyik) csereértéke a csereértéknek mennyiségi meghatározottságot ad, amit az adott áru árának nevezünk. Valójában azonban a csereértékek adott arányok, amelyek két-két áru cseréjében – így az áru és a pénz cseréjében is – érvényesülnek.

Adott mennyiségű cipőért adott mennyiségű bort, adott mennyiségű csirkéért ugyancsak adott mennyiségű kukoricát vagy egy hajvágásért bizonyos számú tojást cserélnek. Például egy pár cipőért 3 liter bort adnak, azaz itt a csereérték 1:3 (pár cipő/liter), de ugyanezért az egy pár cipőért a borbély kétszer hajlandó hajat vágni, vagyis a csereérték ekkor 1:2 (pár cipő/hajvágás), végül a hajvágás lehetséges csereértéke 20 tojás, azaz 1:20 (hajvágás/tojás). Egyáltalán nem nyilvánvaló, bár mai eszünkkel logikusnak tűnik, hogy ekkor egy cipőnek a tojásokban kifejezett csereértéke 1:40 (pár cipő/tojás).

A csereértéknek ez a „tranzitivitása” azért tűnik logikusnak, mert a cserében érvényesülő arányról érezzük, hogy az nem merő véletlen, ez is - mint az emberek döntései általában - gazdaságilag meghatározott. Bárhogyan is magyarázzuk e „tranzitivitás” kialakulását, ha a „tranzitivitást”, mint elvet elfogadjuk és elvonatkoztatunk a csereértékek különböző használati értékekben való megjelenésétől, akkor a csereértékek közös absztrakt tartalmát nevezhetjük az adott áru értékének.

3.1.1.1.            A csere és a pénz

Az árukat a piacon pénzre cserélik.

A pénzt a piac fejlődése „termelte” ki, de fordítva is igaz, hogy a piac csak a pénz megléte mellett válhatott a gazdasági kapcsolatok fő színterévé. A piac legalább annyira köszönheti létét a pénznek, mint amennyire a pénz köszönheti létét a piacnak. Sajátos logikai tárgyalásmódra van tehát szükségünk, hogy nehogy a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” típusú álvitába bonyolódjunk.

Sok munkaérték-elméleti tankönyv próbálja meg valamiféle történelmi folyamatként ábrázolni a pénz kialakulását. Azonban a pénz lényegének megértéséhez nem a történelem - egyébként az adott kérdésben kevéssé ismert (hiszen az írásbeliség nagyjából egyidős a többé-kevésbé kialakult pénzzel, így a pénz kialakulásának nincs írásos története) - tényeinek ismertetése, hanem az e tényekben rejtőző logika (amelynek feltárásához mindennapi gazdasági ügyleteink, illetve az úgynevezett természeti népek etnográfiai megfigyelése is sok adalékkal szolgálhat) felismerése vezet el. E logika (amelynek felvázolásában Marx gondolatmenetére támaszkodunk) az egyszerű csereformáktól vezet a pénzzel közvetített bonyolult csere, a piac fogalmához.

A csere napjainkban is sokféle formában zajlik. Ezek a formák ma is lehetnek egyszerűbbek és bonyolultabbak. A bonyolultság itt is azt jelenti, hogy az egyszerűbb forma valamiképpen benne van a bonyolultabb formában.

1. Bármikor előfordulhatnak olyan cserék, amelyek mintegy véletlenül jönnek létre. Valakinek valamije, például egy pár cipője, valamilyen okból (ez az ok itt lényegtelen) feleslegessé válik. Ezzel szemben szüksége lenne más valamire, például egy kabátra. Ha véletlenül találkozik valakivel, akinél a helyzet éppen fordított, akkor létrejön a csere lehető legegyszerűbb formája, amikor egy konkrét jószágot (a cipőt) egy másik konkrét jószágra (a kabátra) cserélnek. Ehhez a cseréhez sem árutermelésre, sem piacra, sem pénzre nincs szükség. Csupán a szerencsés véletlenek nagy adag egybeesésére. Ezért azután ebből a cseréből nem is következik semmilyen további csere. Mind a két fél megkapta, amit kívánt, s mennek a maguk útjára. Ha minden csere csak ezen a szinten jöhetne létre, akkor a gazdaság domináns koordinátora nem lehetne a piac. Ebben az egyszerű, egyes (egyszeri) és véletlen cserében a főszerep az etikai koordinációé. Egyik fél sem vizsgálja, hogy a másik cserére kínált jószága ugyanannyit ér-e, mint a sajátja. „Nekem az kell, ami nálad van, neked meg az, ami nálam, hát miért ne tegyünk jót egymással?!” – gondolkodnak mindketten.

2. Egészen megváltozik a helyzet, ha a cserére kínált jószágot eleve cserére, árunak termelték. Aki ezt teszi, az már valamennyi (vagy legalább is sok) szükségletét egy (vagy néhány) fajta termék előállításával és annak rendszeres cseréjével kívánja kielégíteni. Számára sem a véletlen, sem a jószándék nem lehet többé főszereplő. Magában pontos lajstromot, árjegyzéket készít, hogy egy pár általa kínált cipőért mennyi kabátot, bort, búzát, tojást, hajvágást stb. kíván kapni. Ez a kifejlett csere esete.

Nagy kérdés azonban, hogy képes lesz-e érvényesíteni ezt a listáját? Ha nem, akkor hamar fel fog hagyni az „árutermelő“ tevékenységgel, és cserélni ismét csak véletlen- és alkalomszerűen fog. Ha viszont igen, akkor is komoly nehézségeket kell legyőznie.

A tartós szakosodás természetes feltétele, hogy mások is szakosodjanak, hogy a csere megszűnjön véletlennek lenni.

Ám így sem kizárt, hogy amikor a cipőkészítőnek kabátra lenne szüksége, akkor a kabátkészítő éppen borra szomjazott meg, tehát a cipőt előbb borra kellene cserélni, hogy azután a borért kabátot kaphasson. De a borásznak se cipő kell most éppen, hanem, mondjuk hajnyírás. Ekkor a cipőt hajnyírásra, a hajnyírást borra, a bort kabátra kell cserélni. Mire mindezt a cipész lebonyolítja, már kitavaszodott, és nincs is szüksége kabátra ...

Mi okozza ezt a problémát? Az, hogy nincs megbízható értékmérő, a különböző szakosodott termelők árlistái nem kapcsolódnak egymáshoz. Valóban, ha a fentebb említett „csereérték–tranzitivitás“ olyan nyilvánvaló lenne, mint amilyennek tűnik, akkor semmi probléma nem lenne. Mindenkinél ugyanaz az árlista szerepelne, mindenki minden árut elfogadna az árlista arányainak megfelelően a saját jószágáért cserébe, hiszen azt azonnal tovább tudná cserélni arra, amire neki szüksége van. Mivel azonban az árlistát akár munkaérték alapon, akár hasznossági alapon állítják össze, az szigorúan egyéni lesz, azért az áruknak „nincs a homlokukra írva az értékük”. Ha nem sikerül megegyezni egy közös árlistában, akkor a még alig kialakult piacszerűség minduntalan fel fog bomlani, és a szakosodás értelmét veszti.

3. A megoldás egy sajátos, de jól elképzelhető jelenségben van. Tegyük fel, hogy valaki véletlenül hajlandó cserébe olyan jószágot elfogadni, amelyet nem is maga akar felhasználni, hanem hamarosan tovább akarja cserélni. Akkor ezt a jószágot mások is egyre többen fogják elfogadni csereeszközként, hiszen egyre biztosabbak lehetnek benne, hogy ők is tovább tudják majd cserélni. Az akarás és tudás sajátos viszonyából („én tudom, hogy te akarod, tehát én is akarom és ezt te is tudhatod”) a (kvázi)piacon egy önmagát erősítő folyamat indul be, amely az adott jószágot kiemeli a többi áruféleség közül. Már nem véletlenül, hanem tudatosan fogják elfogadni, akkor is, ha nincs rá közvetlenül szükségük. Az adott jószág így az adott (térben és időben korlátozott) piac általános egyenértékesévé válik. A térben és időben való korlátot az általános egyenértékes használati tulajdonságaiban fedezhetjük fel. A jószág romlandósága időben, a fogyasztói szokások térbeli eltérése pedig térben határolja be az általános egyenértékes hatókörét.

4. Csak nagyon tartós és nagyon általános hasznosságú jószág képes tartósan és térben elterjedten betölteni az általános egyenértékes szerepét, azaz pénzként  funkcionálni.

A véletlenen múlt, hogy a Föld kérge terem ilyen jószágot, az aranyat. Az arany puha, jól nyújtható, vágható, összeolvasztható, az egyik legnehezebb és kémiailag legellenállóbb fém, ami ugyan igen ritkán fordul elő a Föld kérgében, de valószínűleg hosszú ideig az egyetlen fém volt, amit az emberek ismertek. Mindezek a nem gazdasági tulajdonságai teszik az aranyat alkalmassá az általános egyenértékes szerepének tartós betöltésére.

Az arany tehát nem szükségszerűen pénz, csupán az árutermelés kialakulása teszi azzá, de a pénz (legalább is egy hosszú korszakban) szükségszerűen arany, mert ez az áru minden más árunál jobban volt képes tartósan betölteni az általános egyenértékes szerepét. Később a fejlődés úgy alakult, hogy a piac egyre inkább elfogadott különböző pénzhelyettesítőket, bízva abban az ígéretben, hogy azok bármikor aranyra válthatók, majd ezek a pénzhelyettesítők kiszorítva magát az aranyat, maguk váltak pénzzé. Ez szoros összefüggésben van azokkal a folyamatokkal, amelyek következtében a mai valós piac egyre távolabb kerül az itt tárgyalt klasszikus modelltől.

3.1.1.2.            A pénz funkciói

A fenti, igen vázlatos gondolatmenetből is kiderült, hogy a pénz legfontosabb funkciója az értékmérés, mivel az áruk közvetlen összevetése ezt a problémát nem képes megoldani. A pénz ezt a funkcióját azonban nem úgy fejti ki, mint például a mérőszalag a hosszmérés funkcióját. A kissé felületesebb szemlélet nem is az értékmérést veszi észre, hanem azt a módot, ahogyan a pénz e funkcióját beteljesíti, azaz a pénzzel közvetített cserefolyamatot, azt hogy a pénz forgalmi eszközként funkcionál. Valóban a pénz csak a forgalomban mozogva képes az értékmérő funkcióját betölteni.

A klasszikus közgazdaságtan nem látva át azt a logikát, ahogyan a pénz a piaccal egy folyamatban keletkezett, a pénzben csupán „furfangos csereeszközt“ (K. Marx használta ezt a kifejezést, amikor bírálta ezt a közgazdaságtant) látott, amely csak megkönnyíti a cserét, de nem elengedhetetlen feltétele annak.

1. Fenti gondolatmenetünkben, megmutattuk, hogy ez nem így van, mert a pénz mindenekelőtt értékmérőként szerepel a piacon, ami nélkül fejlett piac egyáltalán nem is létezhet. Az viszont igaz, hogy az értékmérés lehetetlen a forgalomban való körforgás nélkül. Tehát az értékmérő és a forgalmieszköz-funkciók elválaszthatatlanul összetartoznak, együtt adják a pénz lényegét. Az értékmérés a pénz tartalma, a forgalmieszköz-funkció a szükséges formája.

E tartalom és forma azonban nemcsak egységben vannak, de ellent is mondanak egymásnak. Ugyanis, mint azt a piac mechanizmusának vizsgálatánál látni fogjuk, az árak, amelyek az értéknagyságok pénzben kifejezett formái, nem pontosan az értékarányokat fejezik ki, azoktól állandóan eltérnek. Ez azt jelenti, hogy relatíve hol több, hol kevesebb pénz van a forgalomban a kelleténél, s így az árak hol felfelé, hol lefelé térnek el az értékarányos középtől. Ez a forgalom sajátossága, amely ilyen módon kétségessé teszi azt az értékmérést, amelynek pedig egyébként elengedhetetlen feltétele.

Az értékmérés funkciója lehetővé teszi, hogy a pénzt ne csak valóságos mivoltában használják az érték kifejezésére, mérésére, de mint gondolati mércét is. Ez természetesen nem azonos az értékmérő funkcióval. Itt mindössze arról van szó, hogy - miután a forgalomban a pénz már kifejtette értékmérő funkcióját - a pénzben kifejezett értéket, az árat az áru mennyiségi mértékegységeként használják.

A hatékonyság mérési nehézségeinek tárgyalásánál említettük, hogy a nehézségek egyik forrása az, hogy az erőforrások és az eredmények nem homogének, így szükség van egy „közös nevezőre“. Nos a pénz, mint értékmérce erre éppen alkalmas, bár szintén nem mentes a problémáktól. Ezek azonban már inkább a statisztika területére tartoznak.

2. Az értékmérés és a forgalmi eszköz funkció ezen ellentmondása a piac működését, létét veszélyeztetné, ha a pénznek nem lenne egy olyan további funkciója, ami ezt az ellentmondást áthidalja. Azonban ilyen funkciója van a pénznek, mégpedig a kincsképző funkció.

Ez abból adódik, hogy a pénz tartósan betölti az általános egyenértékes szerepét, s így az akkor is értéket képvisel, ha a tulajdonosa elzárja valahova. (Nyilván ez a „közönséges” árukra nem igaz, hiszen azok elvesztik értéküket, ha nem kerülnek forgalomba, megromlanak, kimennek a divatból stb.) Ha tehát a relatív pénzfelesleg miatt felmennek az árak, akkor a pénztulajdonosok kincsként elrakják a pénzüket, kivárva az árak csökkenését. A relatív pénzhiány miatti alacsony árak viszont becsalogatják a kincsek egy részét a forgalomba. Ez a kincsképző funkció a pénz mennyiségi automatizmusának lényege. Sajnos, miközben a kincsképzés megoldja az értékmérés és a forgalom ellentmondását, új ellentmondás forrása is.

Az új ellentmondás a kincsképzés társadalmi és magáncélja között feszül. A fent említett mennyiségi automatizmus a társadalom számára hasznos – gondoskodik arról, hogy a forgalomban annyi pénz legyen, amennyire ott szükség van a pontos értékméréshez, a piac normális működéséhez. A pénztulajdonosok azonban nem e társadalmi célt tartják szem előtt, amikor a kincseikhez nyúlnak, szaporítják vagy éppen felélik azokat. Az ő céljaik kétfélék lehetnek:

·          magáért a kincs birtoklásáért gyűjtik a kincset („Harpagon-effektus");

·          valamilyen nagyobb beruházásra, befektetésre gyűjtenek, megtakarítanak.

Nos, a harpagonok egyáltalán nem kívánják visszafolyatni a kincsüket a forgalomba. Igaz, hogy ők nem is jellemzőek. Marx azt írta, hogy „a tőkés egy bölcs kincsképző, a kincsképző egy bolond tőkés”. Sokkal fontosabbak számunkra a „bölcs kincsképzők”, a megtakarítók. Ők éppen a piac érdekében tartják vissza a pénzt a forgalomtól (jól lehet a piaci magánérdekük miatt, azért, hogy nekik legyenek jobb pozícióik a piacon), azaz a kincsképző funkció miatt a forgalom maga teremt rendszeres és tartós pénzhiányt. Ez megint a piac normális működését veszélyeztetné, ha nem lenne a pénznek ismét egy alkalmas funkciója az újabb ellentmondás áthidalására. Szerencsére van. (Ez előre sejthető volt, hiszen a piac működik.)

3. A pénzhiány a kincsképzés révén úgy jelentkezik, hogy valaki eladja az áruját és a kapott pénzt kincsként elrakja azzal, hogy majd később, ha elég gyűlik össze, akkor vásároljon érte egy másik bizonyos dolgot. Addig azonban a bizonyos dolog eladója nem tudja realizálni termékét, s így nem tudja fedezni a következő termelési ciklus költségeit, szintén pénz nélkül hagyva másvalakiket, akiknek az ő költségei bevételeket jelentettek volna stb.

Mivel azonban a pénz tartós általános egyenértékes, azért a kincsképző, aki a bizonyos dolgot esetleg éppen saját termeléséhez akarja eszközként felhasználni (és ez a jellemző a piacgazdaságokra), ezt a dolgot előre átveheti, feltéve, hogy megígéri, mihelyt összegyűlik a pénze, ki fogja fizetni, azaz hitelbe vásárolhat. Vevője fizetési ígéretére számítva, a dolog eladója maga is vásárolhat hitelbe stb. Az egész dolog lényege, hogy a pénz alkalmas arra (mert a jövőben is értékes lesz), hogy az árumozgástól függetlenedve, önállóan mozogjon. Ez a fizetési eszköz funkció. Ismét azt kell megállapítani, hogy az eddigi ellentmondások megoldása új ellentmondást szül.

A fizetési eszköz funkció ugyanis nem korlátozódik a hiteltartozások kifizetésére. A pénz akkor is fizetési eszközként funkcionál, amikor nem árujellegű szolgáltatások költségeihez járulunk anyagilag hozzá. Például amikor jegyet váltunk a színházba, nem veszünk semmit. Az nyilvánvaló, hogy a - manapság már nem kevés pénzt - nem a kis papírdarabka megszerzéséért adtuk oda. De a színielőadást sem vettük meg, hiszen a színészek ugyanúgy fognak játszani, akár nézzük őket, akár nem. A színházjegy esetében mindenesetre mi döntjük el, hogy akarjuk-e a szolgáltatást, vagy sem. A legjellegzetesebb fizetési aktusnál még ezt sem mondhatjuk el. Az adófizetésről van szó.

Így tehát előfordulhat, hogy a fizetési eszköz funkció, ahelyett, hogy csökkentené a kincsképzés okozta relatív pénzhiányt, esetenként fokozza azt. A magas adók és egyéb aktuálissá vált fizetési kötelezettségek nagyon megnehezíthetik a helyi piac működését.

Nem ez a lényeg azonban. Ez a lehetőség azért válhat kritikussá, mert a fizetési funkcióból következően a gazdaságot behálózzák a hitelkapcsolatok. A fent jelzett, vagy más hasonló jellegű zavarok ezt a bonyolult hitelhálót bárhol felszakíthatják, és ez az egész piac összeomlását hozhatja magával. Napjainkban sem ismeretlen a „körbetartozás” és a belőle fakadó súlyos zavarok.

4. Szerencsére a pénz nem csak időben tartós általános egyenértékes, de térben is az. Így lehetővé válik, hogy az árukat az időlegesen pénzhiánnyal küszködő piac helyett egy másik piacra vigyék, például olyan országba, ahol kisebbek az adóterhek, ezért nagyobb a fizetőképes kereslet.

Természetesen az áruk más piacra kerülésének sokkal bonyolultabb és sokrétűbb mechanizmusa van, s oka is sokféle lehet. A helybéli relatív pénzhiány azonban jellegzetes és fontos ok.

Az hogy az árutulajdonosoknak az ottani pénz is jó (amikor az arany a pénz, akkor ez magától értődik), azt jelenti, hogy a pénz betölti a világpénz funkcióját is. A világpénz-funkció térben és időben egyesíti a legkülönbözőbb piacokat, ezzel teljesítve ki mind a pénz, mind a piac fogalmát.

A klasszikus pénzfunkciók logikai sorrendje tehát a következő:

·          értékmérő és forgalmi eszköz funkciók;

·          kincsképző és megtakarítási, felhalmozási funkció;

·          fizetési eszköz funkció;

·          világpénz funkció.

A pénz funkcióit – jóval szegényesebben – más szempontok alapján is le lehet írni. A pénzről való gondolkodás fejlődésének kiemelkedő szerepe lesz a makroökonómia fejlődésében. A mikroökonómia viszont általában megelégszik a „furfangos csereeszköz” szerepével, azaz a pénz egyetlen használati értéke, hogy el lehet költeni – „a pénz semmi másra nem jó, csak arra, hogy elköltsék”.

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.