Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? III. Elméleti közgazdaságtan - egy kis filozófia

2010.05.19

Bevezetés az elméleti közgazdaságtanba I. (Mikroökonómia)[1]

1. előadás – egy kis filozófia

1.1. A termelés – a közgazdaságtan tárgya

1.1.1. A szükségletek

„- Miben különbözik a villamos a zsiráftól?

 -  ???

 -  Hát a villamos így sárga, a zsiráf meg így magas.”

 (vicc az 1970-es évekből)

Minden szakma képviselője kicsit a saját szakmája szemüvegén keresztül nézi a világot. A cipész a lábakon a lábbelit nézi, a csillagász az égre tekintve pulzárokat és szupernóvákat keres. Mi közgazdászok sem vagyunk kivételek.

Amikor például kedvenc kutyánkat simogatjuk és elgondolkozunk azon, milyen sok a ha­sonlóság az emberek és az állatok között, mégis mennyire különbözünk egymástól, közgaz­dasági természetű válaszokat keresünk felmerülő kérdéseinkre.

Ha dolgokat hasonlítunk össze, azoknak hasonlóaknak kell lenniük – valamilyen mértékben. Amik semmiben sem hasonlítanak egymásra, azoknál a különbségekről sincs értelme be­szélni, a köztük levő viszony (az összehasonlíthatatlanság) ugyanis maga egy nagy, megfog­hatatlan különbség. Az az érdekes, hogy egy-s-másban hasonló dolgok mi mindenben térnek el egymástól.

Azonnal szembetűnő, hogy az állatok éhesek, szomjasak, fáznak, melegük van, azaz időről időre késztetést éreznek arra, hogy egyenek, igyanak, vigyázzanak normális testhőmérsékletükre, és mi, emberek ezzel valahogy ugyanúgy vagyunk. Sőt az a késztetés is közös bennünk, hogy utódokat nemezzünk és nevel­jünk fel. Mindezek az élet szempontjából igen fontos késztetések, hiszen ha nem volnának, akkor az egyedek elfelejtenének táplálkozni, inni s éhen, szomjan pusztulnának, nem törődnének testhőmérsékletükkel és sejtjeik megfagyás vagy túlhevülés által halnának el, utódok nem­zése híján a faj kihalna. E késztetések, motivációk tehát az egyed- és fajfenntartás, az élet fenntartásának elengedhetetlen előfeltételei. Szükségleteknek nevezzük őket. Ember és állat tehát egyaránt szükségletei kielégítésére törekedve tartja fenn a saját és a faja életét. Ez bennük a közös.

Ugyanakkor szembetűnő e szükségletek különbsége is. Ha mást nem is, azt mindenképpen észrevehetjük, hogy az embereknek az állatokénál sokkal kifinomultabbak, sokrétűbbek a szükségleteik. Például egyes állatfajták, különösen a fiatalabb egyedeik sokszor folytatnak játéknak tekint­hető tevékenységet, de a kifejezett szórakozás iránt csak az embernek van szükséglete.

1.1.2. A termelés az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja

Az állatok és emberek szükségletei közötti különbségek részben okai, részben és alapvetően következményei annak, hogy az emberek a szükségleteiket másképpen elégítik ki, mint az állatok. Miben áll ez a másság?

Mielőtt erre a kérdésre megpróbálnánk válaszolni, le kell azonnal szögezni, hogy minden a továbbiakban felhozandó, ember és állat különbségére vo­natkozó, állításunk megkérdőjelezhető – egy bizonyos fokig. Ugyanis itt nincsenek éles ha­tárvonalak. Éppen kifejtendő álláspontunk – amely a társadalmi létnek kiemelt szerepet szán – miatt lesz problematikus bizonyos pszeudo[2]-társadalmakat alkotó állat­fajták (hangyák, méhek stb.), illetve az emberi környezetbe erősen integrálódott (beépült) ál­latfajták (kutya stb.) viselkedésének megítélése.

A megfigyelések azt mutatják, hogy az állatok túlnyomó többségben a természeti környezet készen talált feltételeit használják fel szükségleteik kielégítéséhez. Ez még akkor is igaznak tűnik, ha a látszat mást mond, hiszen a méhek, például, igen sajátos építkezést folytatnak lé­peik előállításakor, de soha nem csinálnak másból lépet, csak viaszból. Ezért egyrészt a viasz-lép készítése mintegy külsővé vált biológiai folyamatnak is tekinthető (tehát a lép sejtjeiről beszélve a hasonlóság a szervezet sejtjeivel nem egészen formális-külsődleges), másrészt – az előbbivel szoros kapcsolatban – ha a környéken nincs megfelelő forrás a viasz-termeléshez, a méhek ugyanúgy elvándorolnak, mint a patás állatok, ha nincs mit legelniük. Vagyis a való­ban állatként viselkedő állatok, ha nem találnak a természeti környezetükben szükségleteik kielégítéséhez tárgyakat, akkor vagy elpusztulnak (kielégítetlen szükségleteik következtében) vagy elvándorolnak. Összefoglalva: az állatok a természeti környezetükhöz alkalmaz­kodva elégítik ki szükségleteiket. Szabályt erősítő kivételek az ember környezetében élő, hozzá, az emberhez és nem általában a környezetükhöz alkalmazkodó intelligensebb állatok (kutya, patkány stb.).

Egészen más a helyzet az emberek esetében. Az emberek szükséglet-kielégítésük céljából céltudatosan megváltoztatják környezetüket. Ha például viaszsejteket építenének a méhek módjára, és környezetükben nem találnának megfelelő viaszforrást, akkor a viaszt megpróbál­nák valamivel helyettesíteni és előbb vagy utóbb feltalálnák a műviaszt. Azaz, az emberek szükséglet-kielégítésük céljára a természeti környezetüket alkalmazzák.

Az alkalmazás az alkalmazkodás magasabb foka, amely magába foglalja az alkalmazkodást, de egyben ellentéte, tagadása is annak. Egy egyszerű példán belátható ez. Egy prémes állat az időjárás hőmérsékletváltozásaira vedléssel és bundanövesztéssel reagál. Az ember viszont lenyúzza a prémes állat téli bundáját, azt speciális eljárással, a kikészítéssel tartósítja, puhává teszi, majd amikor fázik, magára teríti, amikor melege van, leveti. Hogy a bunda növesztése, illetve lenyúzása között különbség van, az aligha szorul magyarázatra, viszont itt azt is látni kell, hogy az állat a vedlési ciklusával csak a hőmérsékletváltozások sok-sok éves trendjéhez képes alkalmazkodni, addig az ember a zsákmányolt és kikészített bundával a legszeszélye­sebb időjárásokhoz is tud alkalmazkodni. Túlélő képessége ezáltal sokszorosa lesz a bunda ere­deti tulajdonosa túlélő képességének.

A szükségletek kielégítésének ezt a sajátos, nem egyszerűen a környezethez alkalmazkodó, hanem a környezetet átalakító, alkalmazó módját nevezzük termelésnek. Némi szakmai sovinizmussal azt mondhatjuk, hogy az embert a termelés tette emberré, a termelés az ember létezési módja.

Ahhoz azonban, hogy az ember alkalmazni tudja a környezetét, valamilyen mértékben ismer­nie kell azt, tudással kell rendelkeznie. Az egyes ember-egyedek ismeretszerző képessége – élettartamuknál fogva – eléggé véges. Ha mindenkinek a környezet alkalmazásához szüksé­ges ismereteket magának kellene megszereznie, ugyancsak kevés eredményt érne el - jobban jártunk volna, ha a természet legalább azzal az alkalmazkodó képességgel ruházott volna fel bennünket, mint amivel a méhek vagy a prémes állatok rendelkeznek. De az ember azért ala­kíthatta ki – meglehetősen nagy hatékonysággal (aminek bizonyítéka az, hogy immár a me­legvérű élőlények között az emberi fajé a legnagyobb populáció, lekörözve a korábban élen álló patkányokat) – sajátos szükséglet-kielégítési formáját, a termelést, mert képesnek bizo­nyult tapasztalatai térben és időben való átadására társainak és utódainak, vagyis képes arti­kuláltan kommunikálni, képes elvont fogalmakban gondolkodni, gondolatait rögzíteni és továbbítani. Ez a kommunikáció teszi az emberi faj számára lehetővé a tudatos közös tevé­kenységet, a kooperációt. Az elvont (absztrakt) gondolkodás teszi lehetővé a céltudatos te­vékenységet, a munkát és annak megosztását. Mindezek összességükben azt jelentik, hogy a termelés társadalmi folyamat. Ember nem lehetséges termelés nélkül, termelés nem lehet­séges ember nélkül. De termelés nem lehetséges társadalom nélkül, tehát ember sem lehetsé­ges társadalom nélkül. Ember, termelés, társadalom ugyanannak az egységnek egymástól elválaszthatatlan oldalai.

Ennek az alapvető, mély filozófiai értelmű állításnak két oldalról a méhek „társadalmát” és Robinson Crusoe-t szokták ellene vetni. A méhek társadalomban élnek, bár nem emberek, Ro­binson ember, pedig egyedül él a lakatlan szigeten. Az „ellenpéldák” azonban sántítanak. A méhek, ha valóban társadalmat alkotnának, akkor például már régen létrehoztak volna valami­féle „méhész-elhárító” kutatóintézet-szerűséget, hogy megvédjék lépeiket a kipergetéstől. Még kevésbé állja meg a helyét a Robinsonra való hivatkozás. Ugyanis Robinson bár kívül rekedt a társadalmon, de nem szakadt el attól. Egyrészt ott volt vele a szigeten az agyában felhalmozott társadalmi tudás, másrészt vele voltak a hajóról kimentett eszközökben a megtestesült társa­dalmi tapasztalatok.

A termelésben felhalmozódó társadalmi tapasztalatok visszahatnak magukra a szükségle­tekre. Sajátos termelési szükségletek (szerszámok iránti igény stb.) keletkeznek, a szükségle­tek sokrétűekké válnak, differenciálódnak, egyre inkább emberivé és egyben társadalmivá válnak – humanizálódnak és szocializálódnak. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy éhesek és szomjasak, mint az állatok, de az állatok sem születésnapi zsúrt, sem munkaebédeket nem tartanak. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy fáznak és szenvednek a hőségtől, mint az állatok, de az állatok körében ismeretlen a divat, a megkülönböztető egyenruha és a sztriptíz is. Igaz, hogy az emberek ugyanúgy fajuk továbbörökítésére vannak késztetve, mint az állatok, de az állatoknak nincs sem szerelmi költészete, sem nyilvánosházaik. És akkor még nem beszél­tünk a művészetekről, a jogszolgáltatásról stb. stb.

1.1.3. A termelés a természeti folyamatok és a munkafolyamatok egysége

A termelésben az ember által alkalmazott természeti folyamatok elválaszthatatlan egységben vannak magával az alkalmazás folyamatával, amely emberi tevékenység, munka.

A tokaji bor, a borok királya, a királyok bora kemény emberi munka (a szőlő kapálása, met­szése, permetezése, leszüretelése, préselése, a bor ülepítése, kezelése stb.) eredménye, ám ugyanez a kemény munka az alföldi homokon soha nem fog a tokajihoz mérhető minőségű bort eredményezni, mert ahhoz a tokaji hegyvidék speciális természeti feltételei ugyanúgy el­engedhetetlenek, mint a kemény szőlőművelő munka.

Maga az emberi munka valószínűleg az egyetlen céltudatos természeti folyamat, amelynek előre felállított célja valamely szükséglet(ek) kielégítése, a természet szükséglet-kielégítésre alkalmatlan tárgyainak alkalmassá való átalakítása.

Ezzel a megállapításunkkal nem kívánunk semmilyen teológiai vitába belebonyolódni. Az, hogy a természeti folyamatoknak a munkát kivéve nincs célja, nem zárja ki, hogy maga a ter­mészet egésze egy természetfeletti lény célját valósítsa meg. Ezzel a kérdéssel mi itt egysze­rűen nem is foglalkozunk.

A munka, mint céltudatos tevékenység szintén nagyon változatos, sokrétű valami. Bármely munkafolyamatban azonban jól elkülöníthetőek a következő logikai alapmozzanatok.

·          Minden munka a munka céljának kitűzésével, a cél elérését akadályozó körülmények felmérésével kezdődik. Ez a tervezés mozzanata, fázisa.

·          A kitűzött cél elérése, a felismert akadályok leküzdése érdekében ki kell választani a kö­rülöttünk levő (eredeti vagy átalakított) természeti tárgyak, folyamatok közül azo­kat, amelyek erre alkalmasak – meg kell választani a munka eszközeit. Ez a szervezés mozzanata.

·          A megválasztott eszközök segítségével meg kell kísérelni, legyőzve az akadályokat, a cél megvalósítását. Ez a tényleges munkavégzés, az átalakítás fázisa.

·          Az átalakítás eredményét egybe kell vetni a kitűzött céllal, azaz ellenőrizni kell.

·          Amennyiben az ellenőrzés eltérést mutat (általában kisebb-nagyobb mértékben ez a helyzet), az addig végzett munka tapasztalatával gazdagabban meg kell ismételni az egész folyamatot az eltérés csökkentése, megszüntetése céljából, azaz korrigálni, szabályozni kell. A szabályozás mozzanata (negatív) visszacsatolás.

Ezek a mozzanatok nem szétválaszthatóak, minden apró részmunkában is egyszerre vannak jelen. Gondoljunk például arra, hogy a jó eszköz megválasztása, vagy a végeredménynek a kitűzött célhoz igazítása maga is célként jelenik meg. Ugyanakkor szembeötlő, hogy a középső moz­zanatot kivéve a többi mozzanat lényegében a munkavégző fejében zajlik le, ezek szellemi tevékenységek, szemben az átalakítás lényegében fizikai folyamatával. Ebben az alapvető különbségben benne rejlik a munka megosztásának elvi lehetősége. A legalapvetőbb mun­kamegosztás a szellemi (irányítói) és a fizikai (végrehajtói) munkák szétválasztása. Ez per­sze nem mond ellent a munkafolyamat egységéről előbb mondottaknak, hiszen a legelvon­tabb szellemi munka végzője sem lehet meg némi fizikai tevékenység nélkül - gondolatait közölnie kell az irányítottakkal, tehát írni, rajzolni, utazni, beszélni stb. kell; s természetesen a legprimitívebb végrehajtói munkát is csak a célok végiggondolásával (az utasítások megér­tésével), a megfelelő eszközök kiválasztásával lehet elkezdeni, és bizonyos mértékű (ön)ellenőrzés is elengedhetetlen.

A termelés egyben újratermelés

Mivel az élet – és itt az emberi élet semmiképpen nem kivétel – egy potenciálisan végtelen folyamat, azért a szükségletek fontos sajátossága, hogy nem lehet őket egy menetben egyszer, s mindenkorra kielégíteni. A kielégített szükségletek csak egy viszonylag rövid időre hagynak nyugtot az élőlénynek, majd ismét feltámadnak és ismét saját kielégítésükre késztetik az élőlényt. Sajátos vonás, hogy a megújuló szükséglet nem feltétlenül azonos a korábbival. Ám amíg az állatok esetében a szükségletek formaváltozása csak genetikailag, több generáción keresztül tud rögzülni, addig a termelés természetéből (azaz abból, hogy a termelés folyamata egyben a tapasztalatok felhalmozódásának és kommunikálásának a folyamata is) következik, hogy az új emberi szükségletek szükségszerűen bővebbek és minőségileg kifinomultabbak lesznek a korábbiaknál. Vagyis a termelés folyamatában sok egyéb mellett új szükségletek is termelődnek. A termelés tehát egyben újratermelés is, általában a korábbinál bővebb, magasabb szinten, azaz általában bővített újratermelés.

Mivel a javak létrehozása a meglévő szükségletek kielégítését szolgálja, viszont a javak elfogyasztása új szükségletek keletkezésének forrása, azért e két mozzanat megkülönböztetése fontos. A javak létrehozását szokták – nem egészen korrektül – (szűkebb értelemben vett) termelésnek nevezni, szembe állítva a javak fogyasztásával. Mivel a termelés lényegénél fogva társadalmi folyamat, azért a társadalmi keretekben létrehozott („megtermelt”) javakat előbb szét kell osztani, allokálni kell a társadalom tagjai között valamilyen társadalmilag elfogadott elv (pontosabban elvek) szerint. Ez az elv a legritkább esetben a szükségletek szerinti elosztás elve, így az allokált javak nem alkalmasak a közvetlen szükséglet-kielégítésre. A társadalom tagjai igyekeznek a nekik allokált, de a szükségleteiket nem megfelelően kielégítő javakat, alkalmasabbakra elcserélni. Ha ez jól-rosszul sikerült, akkor következik a javak elfogyasztása. Eközben formálódnak az új szükségletek, és kezdődhet az egész elölről.

A javak létrehozása (szűkebb értelemben vett termelése), elosztása, cseréje és fogyasztása az újratermelési folyamat állandóan ismétlődő, egymást kölcsönösen feltételező mozzanatai. Ezek a mozzanatok ugyanúgy elválaszthatatlanok és egymásba fonódóak, mint a munka mozzanatai és szintén szerepet játszanak a társadalmi munkamegosztásban.

1.1.5.   A munkamegosztás formái

A tényleges munkamegosztás kialakulása bonyolult történelmi folyamat, amelynek logikailag elkülöníthető szintjei bár tükröznek bizonyos történetiséget, mégis napjainkban egyszerre és egymásba fonódva vannak jelen.

1.        A legegyszerűbb és ezért minden bizonnyal történelmileg a legrégebbi az emberek tisz­tán fizikai, biológiai, tehát természetes különbözőségein alapuló természetes munkamegosztás, amely bizonyos mértékig hasonló az állatvilágban tapasztalható funkcionális különbségek rendszeréhez, például a méhkaptár „munkamegosztásához”. Az emberek esetében azonban nem a feladathoz hasonul a testi felépítés (mint a méh­királynő, a dolgozó illetve, a harcos méhek esetében), hanem inkább fordítva, „testre szabva” történik a munkamegosztás – a nehezebb köveket az erősebbek cipelik, a döntéseket az idősebb, tapasztaltabb vének hozzák meg, a várandós és szoptató nőket megkímélik stb. Ebből azután következik, hogy bár a természetes munkamegosztás a méhkaptárhoz hasonlóan hierarchikus (alá-fölé rendeltségi) viszonyokat hoz létre, ezek a hierarchiák, magához a munkamegosztáshoz hasonlóan, rövid életűek, esetlege­sek (szemben a kaptár megbonthatatlan szilárdságú hierarchiájával). Az erősek, ha megbetegszenek, legyengülnek, a fiatalok megvénülnek, a kisdedek felcseperednek s anyáik ismét teljes erőbedobással vehetik ki részüket bármely munkából.

2.        A természetes munkamegosztás hátránya, hogy éppen az esetlegessége miatt ez a mun­kamegosztási forma nem alkalmas nagy művek létrehozására (bizonyos feladatok ellátására például egyszerűen nincs megfelelő ember). Az esetlegességet nagymér­tékben csökkenti a megfelelő szerszámok feltalálása (a nehéz kő mozgatása már nem erő, hanem gép kérdése – tehát nem az erős emberek fogják a nehéz köveket moz­gatni, hanem az alkalmas gépet működtetni tudók). Ezzel új, a természetes munka­megosztást bizonyos mértékig tagadó munkamegosztási forma válik lehetővé, amely nem az emberek, hanem a feladatok és a megoldásukra létrehozott szerszámok, esz­közök közötti különbségeken alapul. Ez a technikai munkamegosztás. Ez a forma egyenlőségi, mellérendeltségi viszonyokat alakít ki, hiszen a társadalom számára bármely feladat ellátása egyformán nélkülözhetetlen.

3.        A technikai munkamegosztás mellérendeltségi viszonyai a munkavégzők egyenlősé­gét jelentik, de nem a munkákét. Sajnos a műszaki fejlettség bizonyos (ma is meg­lévő) szintjén a munkák nagyon is különböznek. Vannak könnyű, tiszta, kellemes és érdekes munkák - és vannak nehéz, piszkos, undorító és unalmas munkák. Természe­tes, hogy mindenki szívesebben végzi az előbbieket, és kevésbé az utóbbiakat. Bár vannak jelei a kiegyenlítődésnek, valószínűleg még nagyon sokáig fennmaradnak ezek az eltérések. Tehát amíg a természetes munkamegosztás körülményei között sokszor egy meghatározott típusú munka elvégzésének az az akadálya, hogy nincs aki képes lenne rá, addig a technikai munkamegosztás esetében egyes munkákat senki nem hajlandó elvégezni. Így ennek a munkamegosztási formának sem kielégítő a hatékonysága. Rá kell valahogy venni a társadalom tagjait, hogy a nemszeretem munkákat is végezzék el. Ez csak az egyenlő­ség megbontásával, hierarchikus viszonyok megteremtésével lehet megoldani. Nehéz (és felesleges) lenne eldönteni, hogy mekkora része volt a társadalmi munkamegosztás létrehozásában a kialakuló hierarchikus viszonyoknak és mekkora része volt a társadalmi munkamegosztásnak magában a hierarchikus viszonyok kialakításában. Mindenesetre az megállapítható, hogy a társadalmi munkamegosztás megint az em­berek különbözőségein alapul, de immár nem a természetes, hanem a társadalmi kü­lönbségeken. Ezek a különbségek okai és okozatai is egyben a meglehetősen szilárd társadalmi hierarchiának.

* * *

Kitérő: A termelés tényezői - a termelőerők[3]

A termelés objektív tényezői: a termelési eszközök

A munka és a termelés viszonyának tisztázásakor arra a következtetésre jutottunk, hogy a munka a termelés belső tartalma. Így egyértelmű, hogy a munka személyi és tárgyi feltételeinek alapvető szerepük van a termelés folyamatának mozgásban tartásában, gyorsításában. A fizikában a mozgást elősegítő, gyorsító jelenségeket „erő“-nek nevezik. Ennek analógiájára nevezhetjük a termelés (pontosabban a munka) objektív (tárgyi) és szubjektív (személyi) feltételeit termelőerőknek.

Azokat a tárgyakat, természeti jelenségeket, amelyeknek átalakítása a munka célja, nevezzük a munka tárgyának, amelyekkel pedig az átalakítást végrehajtják - a munka eszközének. A kettő együtt adja a termelési eszközök fogalomkörét.

A termelés szubjektív tényezője: a társadalmi viszonyokat hordozó ember

A föld magától nem terem nemes búzát, a termelési eszközök maguktól nem lendítik mozgásba a termelést. Önmagukban a természeti tárgyak, jelenségek nem objektumai semminek, nem termelőerők. Ahhoz, hogy azzá legyenek, szükséges a szubjektív akarat jelenléte. Ennek hordozói a termelésben résztvevő emberek, akik társadalmi tapasztalatok birtokosai, s akik e tapasztalataikat a kooperáció révén hasznosítják, cserélik, bővítik. Nem az ember, mint biológiai lény tehát a termelés szubjektív tényezője, hanem a társadalmi ember.

A fentiekből az a lapos és téves (ám a politikai gazdaságtan tankönyvekben elterjedt) következtetés vonható le, hogy a termelési eszközök adják a termelőerők természeti oldalát, a társadalmi ember a társadalmit. Ez nagyon helytelen következtetés. A termelési eszközök tárgyiasult alakban, de társadalmi tapasztalatok tömegét hordozzák. Aki nem ismeri ezeket, aki nem képes őket a tárgyakból „kiolvasni“, az képtelen lesz az eszközök használatára. Az sem vitatható, hogy az emberek természeti adottságai nem küszöbölhetők ki a termelési folyamatból. Aki ezt nem hiszi el, az próbáljon meg (ha jobbkezesnek született) olyan szerszámokkal dolgozni, amelyek direkt a balkezesek számára készültek.

Az objektív és szubjektív tényezők egysége és ellentéte

A termelési eszköz tehát csak akkor termelési eszköz, ha vele ténylegesen termelnek, amihez viszont elengedhetetlen, hogy a termelés szubjektív tényezője, a munkavégző ember birtokában legyen azoknak az ismereteknek és képességeknek, amelyekkel az adott eszközt használni tudja. Ebben fejeződik ki a két oldal egysége. Ez az egység dialektikus, mert egyfelől az ember az új eszközöket a tapasztalatai révén találja fel, másfelől viszont az ember az eszközhasználat során új tapasztalatokra, ismeretekre tesz szert, amelyek a maguk részéről a régi eszközöket elavultakká teszik, és megnyitják még újabb eszközök feltalálásának a lehetőségét. S benne rejlik több ellentmondás lehetősége is, amelyek mindig a konkrét történelmi feltételek mellett kerülnek a felszínre. Például bizonyos feltételek mellett az új, hatékonyabb eszközök embereket foszthatnak meg a munka lehetőségétől. Más feltételek között viszont a sajátos emberi viszonyok eredményeként keletkeznek rossz, alig alkalmazható eszközök.

 

A termelési mód és a termelési viszonyok

A termelési mód a termelési tényezők megvalósult egysége - rendszer és totalitás

 

A fentiekben többször is említettük, hogy a termelés szubjektív tényezője a társadalmi ember. Itt figyelni kell arra, hogy a termelés szubjektuma nem egy vagy néhány ember, hanem maga a társadalom egésze. A társadalom milyensége attól függ, hogy milyen módon egyesítették a termelés objektív és szubjektív tényezőjét. Ez nagyon sokféleképpen lehetséges, de természetesen nem bármilyen módon. Azt a konkrét módot, ahogy a termelési eszközöket és a termelést végzőket egyesítik termelési módnak nevezi a tudomány.

A termelési mód alapvető tartalma a termelőerőkben jelölhető meg, mivel tőlük függ, hogy milyen lehet egyáltalán a termelési mód. Például amíg nem találták fel a könnyen telepíthető, viszonylag jól szabályozható gőzgépet, addig szó sem lehetett a gépi nagyiparon alapuló tőkés termelési módról. Itt-ott ugyan kialakultak tőkés viszonyok (például az úgynevezett „mediterrán“ kapitalizmus), de ezek a kezdemények sokáig nem bizonyultak tartósnak. Viszont a gőzgép elvi lehetőségét már az ókorban is ismerték (Heron labdája), de akkor a termelési mód mégis más úton fejlődött, vagyis voltak más utak is.

A termelési viszonyokban jelenik meg a termelési mód formája

Vajon mi dönti el, hogy a termelőerők adta lehetőségek közül melyik termelési mód valósul meg? A kooperáció és annak megjelenési formája, a munkamegosztás lehetetlenné teszi, hogy az emberek úgy termeljenek, hogy közben nem alakulnak ki köztük a termeléssel kapcsolatos viszonyok, termelési viszonyok. Robinsonnak például olyan termelési viszonyai voltak, hogy kénytelen volt maximálisan kiaknázni a fejében és az eszközökben megmentett társadalmi tapasztalatokat, mert újak szerzésére nem volt reménye. Saját tapasztalatait sem oszthatta meg sokáig senkivel. Mihelyt megjelent Péntek, a helyzet megváltozott: Robinson magányos termelési módja átalakult valamilyen patriarchális rabszolgatartó termelési móddá, miközben a sziget termelőerői alig változtak valamit (a regényben nem igen van szó arról, hogy Robinson tanult volna valamit Péntektől). A termelési mód tényleges formája tehát a termelési viszonyoktól függ.

A termelési mód tartalma (a termelőerők) és formája (a termelési viszonyok) között szétválaszthatatlan kapcsolat van, egyik a másik nélkül értelmezhetetlen. A termelési mód mint a termelés konkrét rendszere totalitás.

Marx ezt „A filozófia nyomorúsága“ című művében a következőképpen fejti ki:

„A gép éppoly kevéssé közgazdasági kategória, mint az ökör, amely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, az társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.“

A „gépek alkalmazásán alapuló modern gyár“ fogalmán Marx természetesen a gépek alkalmazásának megfelelő munkamegosztási struktúrával rendelkező munkaszervezetet, eleven emberek közösségét érti, s nem a gyárfalakkal körülvett holt gépeket. A gyár gépei és berendezései a munkások munkája nélkül (mely munkát a menedzserek a tulajdonosok érdekeinek megfelelően irányítják) csupán nagy halmokban álló ócskavasak lennének. De a munkások, menedzserek és tulajdonosok viszonyait megjelenítő gyári szervezet értelmezése is lehetetlen lenne a gépek nélkül.

A gazdasági alap és a társadalmi felépítmény

Az emberek élete rendkívül bonyolult rendszerben zajlik. Ez a rendszer a társadalom mindenkori konkrét valósága, mely az emberek közötti viszonyok sűrű szövedékéből épül fel. Ennek a rendszernek a gazdaság csupán alrendszere, még ha alapvető, a társadalmi lét lehetőségeit behatároló alrendszere is. Azt, hogy ezen a határon belül milyen a társadalom élete, már a gazdaságon kívüli társadalmi viszonyok, azok intézményesült formái (a jog, a család, az ideológia, a politika, az államszervezet stb.) vagyis a társadalmi felépítmény dönti el.

Mindamellett itt is a dialektikus egység figyelhető meg.

A gazdasági viszonyok csak megfelelő intézményes keretek között létezhetnek, s ezért azokat létre is hozzák. Ellenkező esetben nem tudnának funkcionálni: például fejlett szerződésjog nélkül nem lehetséges kiterjedt árucsere, de a szerződésjog nem mint az árucsere előfeltétele jelent meg, hanem ellenkezőleg, a cserepartnerek egymásnak adott egyedi garanciáinak általánosításaként, az árucsere tapasztalatainak jogi tükrözéseként fejlődött ki. Ugyanakkor minél fejlettebb volt a magánjog, annál biztonságosabban lehetett adás-vételi szerződést kötni, annál jobban kiterjedhetett az árutermelés, az árucsere. Tehát csere és magánjog egymás okai és okozatai, ahol azonban az alapvető jelentőségű nyilván az árucsere, mint a munkamegosztás, illetve az elosztás igen hatékony formája, viszont a döntő jelentőségű a magánjogi adás-vételi szerződés, mely szentesíti a cserét, az elosztás más, kevésbé hatékony formái (rablás, lopás stb.) elé helyezve azt.

* * *

1.2. A gazdaság, mint rendszer

A gazdaság, a termelés színtere, a társadalom egészének, mint rendszernek az egyik fontos, a már említett szakmai sovinizmussal azt mondanám, legfontosabb alrendszere, azaz olyan része, amely maga is rendszerként működik.

Egy rendszert alrendszerei, elemei és az ezek közötti viszonyok, a rendszer kategóriái jellemzik. A rendszer működését mozgásukkal befolyásoló elemeit szokás a rendszer szereplőinek is nevezni.

Mint ahogy a színház is csak egy rendszer, s ahogy Shakespeare mondotta volt: „Színház a világ, s az emberek mind színészek benne”.

1.2.1. Az érdekek és az érdekstruktúra

A kialakult társadalmi munkamegosztásból fakadó hierarchiában az emberek természetes törekvése, hogy a jelenlegi helyzetüknél jobb, magasabb helyzetet foglalhassanak el, de leg­alább is megőrizhessék jelenlegi helyzetüket. Ez a szükségletekből vezethető le, hiszen joggal feltételezhető, hogy a társadalmi ranglétrán feljebb kerülve jobban kielégíthetők a szükség­letek. Mégis a fejlettebb gazdaságokban ez az újfajta késztetés háttérbe szorítja a szükségle­teket mint a termelés motivációit, és maga lép a helyükbe.

Azt a motivációt, hogy az emberek szeretnének a társadalmi ranglétrán minél előbbre jutni, minél kedvezőbb helyzetet elfoglalni, de legalább is megőrizni jelenlegi helyzetüket, az ő érdeküknek nevezzük. A mai gazdaságot tehát a szükségletek az érdeken keresztül moti­válják.

Az érdekek bonyolult viszonyokat, érdekstruktúrát hoznak létre.

1.        Bár a dolog lényegénél fogva mindenki a saját érdekeinek megfelelően igyekszik csele­kedni, sokszor az emberek egy szűkebb vagy tágabb csoportja felismeri, hogy érdekeik több vonatkozásban egy irányba mutatnak, összecsengenek, és így egyéni ér­dekeiket – általában többé-kevésbé korlátozva azokat – hatékonyabban tudják érvé­nyesíteni, ha összefognak és közös cselekvéssel lépnek fel. Az ilyen érdekközösségek az alapjai mindenféle együttműködésnek, kooperációnak, koalíciónak. Hangsú­lyozni kell, hogy tulajdonképpen csak egyéni érdek létezik, de mégis beszélhetünk különböző csoportérdekekekről (családi érdek, vállalati érdek, osztályérdek, nemzeti érdek stb.) sőt esetenként össztársadalmi érdekről is, amennyiben azok az érdekkö­zösség tagjainak egyéni érdekeiből összehangolt kompromisszumok – bizonyos elő­nyökért az érdekközösségek tagjai (többé-kevésbé önként) korlátozzák egyéni érde­keiket.

2.        Az érdekek természetéből következik, hogy azok a különböző egyének egymás közötti viszonyában gyakran ütköznek. Az előző pont alapján érthető az is, ha csoportérdekek ütközéséről beszélünk, és természetesen ütközhet az egyéni és a csoportérdek is. Az érdekütközés általában azt jelenti, hogy az ütköző érdekek érvényesítése kölcsö­nösen zavarja egymást. Ebben az értelemben beszélhetünk:

·          érdeksúrlódásról, amikor az ütköző érdekek érvényesítése zavarja egymást, de nem teszi lehetetlenné;

·          érdekellentétről, amikor az ellentétes érdekek egyszerre nem érvényesíthe­tőek, mert az egyik érdekérvényesítésnek éppen az a lényege, hogy a másik érvényesítését megakadályozza.

Érdeksúrlódás van például a község lakói és a községben tevékenykedő környezet­szennyező üzem között, míg a piacon egymással versengő eladók között a konkuren­cia igen könnyen érdekellentétbe csaphat, ha a piac nem képes valamennyi eladót el­tartani (nincs elég fizetőképes kereslet).

1.2.2. A tulajdon és a tulajdoni szerkezet

Az érdekek természetüknél fogva nem jelenhetnek meg dologi közvetítés nélkül, hiszen egy­felől az érdekütközések sokszor abban teszik „érdekeltté“ a gazdaság szereplőit, hogy érde­keiket leplezzék, másnak mutassák, mint amilyenek azok valójában (ennek tudatos, kiszámí­tott formája az ideológia, másrészt sokszor a gazdaság szereplői maguk sem ismerik fel saját valódi érdekeiket, ilyenkor azok helyébe vélt érdekek lépnek.

Ahhoz tehát, hogy az érdekek kifejthessék termelés-motiváló hatásukat, dologi alakot kell ölteniük, meg kell testesülniük.

Az érdekek, érdekviszonyok dologi megtestesülései a tulajdon és a tulajdonviszonyok. A tulajdon fogalmának a fenti filozófiai jellegű megközelítése mellett számos szaktudomá­nyos megközelítése is van.

1.        A jogi megközelítés terjedt el a leginkább a köztudatban. E szerint a tulajdon min­dig valamilyen dologhoz, a tulajdon tárgyához kötődik. A polgári jog a tulajdon három jogi mozzanatát különbözteti meg: a rendelkezés jogát, a birtoklás jogát és a használat jogát. Az első elválaszthatatlan a tulajdontól, mint olyantól - ha valakitől elidegenítik a rendelkezés jogát, az egyben a tulajdontól való elidegenítést is jelenti. A birtoklás joga (azaz annak joga, hogy valaki eldönthesse, mi történjék a tulajdon tár­gyával) és a használat joga (azaz annak joga, hogy valaki elsajátítsa a tulajdon tárgyá­nak használatából fakadó előnyöket, hasznokat) leválasztható a tulajdonosról anélkül, hogy az megszűnne tulajdonos lenni, azaz ezek a jogok a tulajdon lényeges csorbítása nélkül átruházhatók, korlátozha­tók.

2.        A szociológiai megközelítés a tulajdont, mint emberek közötti, azaz társadalmi vi­szonyt fogja fel, amely viszonyt a tulajdon tárgya csupán hordozza, közvetíti. A szo­ciológia arra fordítja a figyelmét, hogy a tény, miszerint valamely dolognak valaki a tulajdonosa csak egy másik tény fényében értelmezhető, hogy tudniillik másvalakik nem tulajdonosok, vagy legalább is elképzelhető, hogy valakiket a tulajdonlásból kizárja­nak.

·          Attól függően, hogy egy tulajdontárggyal kapcsolatban egy vagy több tulajdonos van-e, beszélhetünk egyéni vagy tár­sas (közös vagy társasági) tulajdonról.

·          Attól függően, hogy a tulajdonnal (gazdasági) kapcsolatba lépők között van­nak a tulajdonlásból kizártak is, vagy mindannyian tulajdonosok, beszélhetünk magántulajdonról vagy közösségi tulajdonról (társadalmi tulajdonról).

Értelemszerűen magántulajdon lehet társastulajdon is (társasház, részvénytársaság, stb.) Kicsit erőltetetten lehet beszélni köztulajdonban levő egyéni tulajdonról is, amennyiben a saját tulajdonban levő tárggyal kizárólag a tulajdonosa lép gazdasági kapcsolatba – ezt közönségesen személyes tulajdonnak nevezik.

3.        Tantárgyunk szempontjából a legfontosabb a tulajdon közgazdasági megközelítése. A tulajdon úgy jeleníti meg a gazdasági érdekeket, hogy a gazdasági tevékenységek általában közvetlenül a tulajdon megszerzésére, megtartására és gyarapítására irányulnak, közvetlenül ez motiválja a gazdaság szereplőit a termelés folyamataiban való részvételre.

1.2.3. A gazdaság koordinációs mechanizmusai

A tulajdonviszonyok azáltal, hogy megjelenítik az érdekviszonyokat, egyfelől bizonyos fokig kiélezik az érdekütközéseket, komolyan veszélyeztetve a társadalom működőképességét, másfelől viszont lehetőséget adnak ezeknek a konfliktusoknak a többé-kevésbé intézményes feloldására.

Azokat a társadalmi kapcsolatrendszereket, mechanizmusokat, amelyek többé-kevésbé intézményesült formában szolgálnak az érdekütközések feloldására Kornai János nyomán – a gazdaság koordinációs mechanizmusainak nevezzük.

A sokféle, egymásba fonódó koordinációs mechanizmust Kornai János négy alaptípusba so­rolta:

1.        Az állatvilágból alig kiemelkedett emberek között, különösen az egymással hadakozó szomszédos törzsek esetében a legősibb koordináció az „ököljogon“ alapuló agresszív koordináció. Ez egy hierarchikusan felépülő mechanizmus, ahol az „áldozatok“ alá van­nak rendelve az „agresszornak“. Nincs kizárva természetesen, hogy az „áldozatok“ ma­guk is „agresszorok“ a még náluk is alávetettebb „áldozatokkal“ szemben.

1. ábra Az agresszív koordináció

Erre a koordinációs mechanizmusra jellemző az egyirányú információáramlás az agresszortól az áldozatok felé (követelés) és az egyoldalú jószágáramlás az áldozatoktól az agresszor felé (zsákmány). Nem jellemző viszont, hogy az agresszor beavatkozna az áldozatok egymásközötti viszonyába, amelyek minősége ezért lényegtelen.

2.        A megszilárduló technikai-társadalmi munkamegosztás - elsősorban a közösségeken belül - háttérbe szorítja az agresszív koordinációt és annak helyébe a hagyományokon, szokásjogon, etikai és morális (külső és benső erkölcsi) késztetéseken alapuló etikai koordináció lép. Ez mellérendeltségi viszonyokat feltételez a közösség tagjai között, amelyekből hiányzik a közvetlen egyenértékűségen alapuló viszonosság.

2. ábra Az etikai koordináció

3.        A kifelé agresszív, befelé etikai koordináció ellentmondása különösen a birodalmat építő, hódító népeknél súlyos ellentmondásként egyre alkalmatlanabb a társadalom működ­teté­sére, ami e két koordinációt részben ötvöző, részben tagadó, de mindkettőt háttérbe szo­rító új típusú koordináció jelentkezéséhez vezet. A hagyományokra és az erkölcsre ag­resszívan hivatkozó, az agresszivitást hagyománnyá, erkölcsileg alátámasztott törvé­nyekké nemesítő állam bürokratikusan koordinálja az alattvalók társadalmát. Forma­ilag tehát ez az agresszív koordinációhoz hasonló hierarchikus sémát jelent (az alattvalók lehetnek maguk is helyi kiskirályok, bürokraták), ám tartalmilag nagyok a különbségek.

3. ábra A bürokratikus koordináció

A bürokrata és az alattvalók között kétirányú mind az információ-, mind a jószágáram­lás. A bürokrata begyűjti a társadalmi információkat és feldolgozza azokat (Statisztikai Hivatal), majd ezek ismeretében és jól-informáltságával legitimálva magát utasításokat, parancsokat ad ki, amelyeket az alattvalók egyfelől kötelesek végrehajtani, akár az áldo­zatok az agresszor követeléseit, ám másfelől, mint problémáik megoldására irányuló iránymutató segítséget értékelik olyan esetekben, amikor az ő helyi információik elég­telenek a megoldáshoz (például és elsősorban érdekütközéseik feloldásához – lásd a „jó bíró“ esetét). A bürokrata emellett és ennek alapján a megtermelt javak egy részét is el­vonja az alattvalóktól (adó), amiket részben saját szükségleteire használ fel, semmiben nem különbözve a zsákmányból élő agresszortól. Másrészt viszont az elvont javak je­lentős részét visszaforgatja az alattvalóknak – újraelosztást hajt végre – egy vélt vagy valóságos társadalmi igazságosság nevében. Eközben saját pozícióját erősítve úgy lép fel, mintha a visszaforgatott javak az ő nagylelkű adományai lennének. Ezt a jelenséget nevezi Kornai paternalizmusnak. A paternalizmus jellegzetes megnyilvánulása, hogy a bürokrata feljogosítva érzi magát az alattvalók egymásközötti viszonyaiba való beavat­kozásra, függetlenül e viszonyok jellegétől.

4.        Tantárgyunk szempontjából a legfontosabb a legkorszerűbb koordinációs mechanizmus, a piaci koordináció. Mivel ez szintén mellérendelő struktúra, azért az első felszínes szemrevételezéskor könnyen összetéveszthető az etikai koordinációval:

4. ábra A piaci koordináció

A különbözőség azonban a kicsit figyelmesebb vizsgálat esetén azonnal észrevehető. Ennek lényege a szigorú értékviszonosság. A gazdasági tevékenységek, szolgáltatások egy elég széles közmegegyezés alapján értékelődnek és ennek az értékrendnek az alap­ján a tevékenységcserék értékarányosan, adok-veszek alapon, viszonosan mennek végbe. Az így kialakuló intézményt, az értékviszonos cserék valóságos vagy elképzelt, absztrakt színterét piacnak nevezzük. A közgazdaságtan vizsgálódásainak egyik leg­alapvetőbb terepe éppen ez a piac.

A fenti kifejtésben kétségtelenül jelen van egy történelmi-kronológiai megközelítés. Mind­amellett tévedés lenne azt hinni, hogy ezek a koordinációs mechanizmusok történelmileg egymást váltogatták. A helyzet az, hogy ezek ma is jelen vannak egyidőben mindannyian. Ma a meghatározó természetesen a piaci mechanizmus. Azonban ez a mechanizmus arra a feltéte­lezésre épül, hogy az egyes szereplők önérdek-érvényesítése, tehát racionális viselkedése (a „magánbűnök” összessége) garantálja az össztársadalmi hatékonyságot (a „közerkölcsöt”). Ezt a hipotézist először talán Mandeville angol közíró fogalmazta meg a XVIII. század elején megjelent „A méhek meséje, avagy magánbűnök, közerkölcsök” című verses pamfletjében, amely az egyik első rendszeres közgazdasági műnek tekinthető. Ezzel szemben az élet, és nyomában a közgazdaságtudomány egyre gyakrabban szembesül olyan helyzetekkel, amikor a hatékonyság és a racionalitás nem esik egybe. Ezek a piaci kudarcok. Ezekben a szituáci­ókban a legradikálisabban a ma is meglévő agresszív koordináció tesz a maga módján igazságot. Ide tartozik mindenek előtt a nyílt (diktatórikus) állami erő­szak, illetve a (szervezett) bűnözés. Másfelől nagyon szimpatikus, de általában erőtlen kísér­leteket látunk a szintén élő etikai koordináció (civil kezdeményezések, kaláka stb.) irányából. Elmondható általában, hogy az lenne a jó, ha egyáltalán nem lenne agresszív koordináció, de van; és az lenne a jó, ha minél több tere lenne az etikai koordinációnak, de sajnos annak na­gyon is szűkek a lehetőségei. Így azután a problémát a leghatékonyabban a bürokratikus ko­ordináció oldja meg, természetesen szintén nem hibátlanul. De minél diktatórikusabb az ál­lamberendezkedés, annál közelebb lesznek a bürokratikus megoldások az agresszív megoldá­sokhoz, s minél demokratikusabb az államrend, annál közelebb lesznek a társadalmilag ellen­őrzött megoldások az etikai koordinációhoz. Megfontolandó Kornai János álláspontja is, aki elvetve saját fiatalkori jelszavát, miszerint „le a bürokráciával!” a piaci és bürokratikus koor­dináció olyan együttélését (szimbiózisát) javasolja, amelyben „minél több a piac és minél kevesebb a bürokrácia”.

1.2.4. Az intézményrendszer

A piac nem az egyetlen intézményesülése a fentebb tárgyalt alrendszereknek. Nagyon fontos intézmény például, ahogyan azt a tulajdon-alrendszernél már láttuk, a jog. A jog viszont maga is újabb intézményeket feltételez: a jogalkotás és a jogalkalmazás intézményeit, azaz például a törvényhozásnak is nevezett parlamentet, illetve az igazságszolgáltatás intézményeit (bíróságok, ügyészségek, ügyvédi irodák). Maga a termelés is intézményekben folyik, a vál­lalatokban termelnek, a családi és egyéb háztartásokban fogyasztanak – ez az alapja a mikroökonómiai szereplők, mint a termelés elvont szubjektumai megalkotásának.

1.3. Összefoglalás

·          Az emberi létezés módja – a közgazdaságtan szempontjából – a szükségletek sajátos, tár­sadalmi módon való kielégítése, amely a természeti környezet tudatos alkalmazá­sán alapul.

·          Ez a termelés egy folyamat, amelyben egybefonódnak a természeti folyamatok az em­beri munka folyamataival: a tervezéssel, a szervezéssel, az átalakítással, az ellenőr­zéssel, a szabályozással.

·          A termelés folyamata egyben újratermelési folyamat is, amelyben a szükségletkielégítő javakat létrehozzák, elosztják, elcserélik és elfogyasztják, ezzel megteremtve a helyzetet a folyamat megismétléséhez.

·          A termelés hatékonyságát nagymértékben fokozzák a kooperáció és a munkamegosz­tás struktúrái: a természetes, a technikai és a társadalmi munkamegosztás.

·          A munkamegosztás társadalmi struktúrája hierarchikus, benne kedvezőbb és kevésbé kedvező helyek vannak. A társadalom tagjait a minél kedvezőbb, de legalább is a je­lenleginél nem rosszabb elhelyezkedés szándéka motiválja, azaz az érdekek. Az érde­kek csoportérdekekké szerveződve és egymással ütközve alkotják a társadalom érdek­struktúráját, alrendszerét.

·          Az érdekek a tulajdonviszonyokban tárgyiasulnak, a gazdasági érdekérvényesítés első­sorban, mint a tulajdon megszerzésének, megtartásának és szaporításának igénye jelentkezik. A tulajdonviszonyok, mint alrendszer jelennek meg a gazdaságban.

·          Az érdekütközések elsimítására a társadalom különböző koordinációs mechanizmuso­kat alakít ki. A modern gazdaságban ezek egymásba fonódva alkotnak alrendszert, amelynek meghatározó eleme a piaci és a bürokratikus koordináció együttélése (szimbiózisa).

·          A gazdaság rendszerét az alrendszereket megjelenítő intézményrendszer fogja össze egy nagy rendszerré – ez a gazdasági rendszer, amely más nagy rendszerekkel (politi­kai rendszer, kulturális-civilizációs rendszer stb.) együtt alkotják a társadalom teljes rendszerét. Ebben a rendszerben a gazdasági alrendszernek kitüntetett, meghatározó sze­repe van. A közgazdaságtan általános tárgya ennek az alrendszernek a vizsgálata.

 

Fogalomtár

Szükségletek – az élőlények (magasabb rendű állatok, emberek) olyan saját kielégítésükre késztető megújuló motivációi, amelyek az élet, az egyed és faj fenntartásának elengedhetetlen előfeltételei

Termelés - az emberi szükségletek kielégítésének sajátos, nem egyszerűen a környezethez alkalmaz­kodó, hanem a környezetet átalakító, alkalmazó társadalmi módja; a termelés az ember létezési módja.

Munka – a termelés meghatározó oldala, céltudatos természetátalakító tevékenység, melynek célja az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas dolgok (termékek, szolgáltatások – javak, jószágok) létrehozása. Mozzanatai a 1.) tervezés; 2.) szervezés; 3.) átalakítás; 4.) ellenőrzés; 5.) szabályozás

Kooperáció – az emberek együttműködése a munkafolyamatokban, megsokszorozza az emberi alkotóképességet

Munkamegosztás – a kooperáció magasabbrendű formája, amelyben megvalósul a munka mozzanataiban elvileg létező lehetőség azok – mindenek előtt a szellemi és a fizikai mozzanatok – szétválasztására.

Természetes munkamegosztás – a munkavégző emberek tisztán fizikai-biológiai különbségein alapuló munkamegosztás, amelynek szerkezete hierarchikus, de egyben rövidéletű, esetleges.

Technikai munkamegosztás – az elvégzendő feladatok, valamint az elvégzéshez szükséges tárgyi eszközök különbségein alapuló munkamegosztás, melynek szerkezete mellérendeltséget mutat, de a munkák különbségei miatt e szerkezet bizonytalan.

Társadalmi munkamegosztás – a társadalom tagjainak társadalmi különbségein alapuló munkamegosztás, amely tartós, hierarchikus szerkezetet mutat.

Érdek - az a motiváció, hogy az emberek szeretnének a társadalmi ranglétrán minél előbbre jutni, minél kedvezőbb helyzetet elfoglalni, de legalább is megőrizni jelenlegi helyzetüket. A mai gazdaságot a szükségletek az érdeken keresztül moti­válják.

Egyéni érdek – az egyes emberek saját helyzetét motiváló érdek, tulajdonképpen az érdek valódi alakja.

Csoportérdek – az egyéni érdekek összehangolása valamely érdekközösséget alkotó csoport (család, vállalat, osztály, régió, nemzet stb.) közös érdekérvényesítése céljából. Az egyének részéről kompromisszumokat feltételez.

Érdekütközés – az egyének, csoportok érdekeinek érvényesítése más egyéneket, csoportokat zavar (érdeksúrlódás) vagy akadályoz (érdekellentét) a saját érdekeik érvényesítésében.

Ideológia – az érdekérvényesítés sajátos, tudatos eszköze, amellyel az érdekérvényesítő (egyén vagy csoport) arról próbálja meggyőzni a társadalmat, hogy az ő érdekei valójában társadalmi érdekek, ennek során érdekei valódi természetét gyakran (de nem mindig!) leplezi, meghamisítja.

Tulajdon, tulajdonviszonyok – az érdekek, érdekviszonyok dologi megtestesülései.

A tulajdon jogi megközelítése – a tulajdonos a tulajdona tárgya felett rendelkezik, azt birtokolja és használja. A birtoklás és a használat joga a tulajdon sérelme nélkül korlátozható, átruházható.

A tulajdon szociológiai megközelítése – a tulajdon az emberek közötti társadalmi viszony, amelyet a tulajdon tárgya hordoz, közvetít. A tulajdon lehet egyéni és csoportos (társas) illetve magán és közösségi (társadalmi).

A tulajdon közgazdasági megközelítése – a gazdaság szereplőinek racionális (érdekérvényesítő) gazdasági tevékenységei a tulajdon megszerzésére, megtartására és gyarapítására irányulnak.

Koordinációs mechanizmusok – azok a társadalmi kapcsolatrendszerek, mechanizmusok, amelyek többé-kevésbé intézményesült formában az érdekütközések feloldására szolgálnak. Kornai János nyomán megkülönböztetünk 1.) agresszív koordinációt; 2.) etikai koordinációt; 3.) bürokratikus koordinációt; 4.) piaci koordinációt.

Piac – az értékviszonos cserék valóságos vagy elképzelt, absztrakt színtere.

Piaci kudarcok – olyan gazdasági helyzetek, amikor a gazdasági racionalitás és a gazdasági hatékonyság nem esik egybe. Ezeket a konfliktusokat a piac önmagában nem képes kezelni.



[1] Kiadványunk további része Nagy András két előadássorozatának részleteit tartalmazza, melyek teljes szövege megtalálható a http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Mikroea01-07.pdf, illetve a http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Makroea01-07.pdf  a honlapon. Jelen kiadásunk az első sorozatból három fejezetet, valamint a II. előadás-sorozat első fejezetét közli, melyet a szerző még egy kiegészítő fejezettel látott el.

[2] olyan, mintha

[3] A következő két fejezet kiegészítés az 1989/90-es tanév első előadásán a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán elhangzott előadásból. A teljes változatot ld. a http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Munka/politikaigazdas%E1gtan.pdf honlapon.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.