Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan tanítok marxi elméletet a rendszerváltás után? II. A közgazdaságtan elmélete - Bevezetés

2010.05.16

A KÖZGAZDASÁGTAN ELMÉLETE
1. Bevezető gondolatok
Miért „A közgazdaságtan elmélete“?

Főiskolánkon az 1988/89-es tanévig tantárgyunk neve „Politikai gazdaságtan“ volt.

Vajon a tantárgy nevének megváltoztatása csupán a „politikai divatok“ változásának a következménye, vagy vannak mélyebb okai is?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre valamilyen választ találhassunk, meg kell vizsgálnunk - legalább futólag -, hogy mit jelentett a régi elnevezés és mit jelent az új.

A közgazdaságtan tágabb értelemben egy egész tudománycsokrot jelent: a gazdasági folyamatokat kutató tudományok összességét. Ebben az értelemben közgazdaságtan a könyvvitel elmélete éppen úgy, mint ahogy közgazdaságtan a pénzügyek tudománya.

Eredetileg azonban a kapitalizmus kialakulásával nagyjából egy időben (sőt, tulajdon­képpen egy folyamatban) egy tudomány alakult ki. Kezdetben ez a tudomány még alig-alig volt tudomány, igazán még neve sem nagyon volt. Csak a tőkés gazdaság fejlődésének egy bizonyos fokán kezdték önálló tudományként kezelni, bár művelői még hosszú időn keresz­tül orvosok, morálfilozófusok, papok, kalandorok és egyéb foglalkozású emberek voltak. Ekkortájt kapott nevet. A politikai gazdaságtan kifejezés Franciaországban ke­letkezett. Angliában, amely országot joggal tartják e tudomány klasszikus hazájának, W. Petty még „Politikai aritmetiká“-nak nevezte kutatásai területét. A. Smith „A nemzetek gazdagsá­gát“ vizsgálgatta, ám az angol gazdasági gondolat egyik legnagyobb óriása, D. Ricardo végül is átvette a politikai gazdaságtan elnevezést. Német nyelvterületen inkább a Nationalökonomie (nemzetgazdaságtan) elnevezés terjedt el. F. Engels fiatalkori művében még a nemzetgazda­ságtan bírálatával kísérletezik, de K. Marx fő műve „A tőke“ már a politikai gazdaságtan bírá­lata.

Mindamellett a francia-angol „politikai gazdaságtan“ és a német „nemzetgazdaságtan“ ekkoriban tökéletesen ugyanazt a tudományt jelentette. Így nyilvánvaló, hogy a „politikai“ jelző itt sokkal közelebb áll a görög polisz eredeti, közösségre utaló jelentéséhez, mint a mo­dern értelemben vett „politika“ fogalmához, ugyanúgy, ahogy a „nemzet-“ szóösszetevő is a nemzet belső közösségére utal inkább, nem annyira a nacionalista elkülönülésre. Ezért azután a magyar „közgazdaságtan“, mint igazi nyelvi lelemény, egyszerre adja mindkét kifejezés hű­séges fordítását.

Napjainkban azonban a „közgazdaságtan“ kapott egy új jelentést is, amely némileg szemben áll a régivel, a politikai gazdaságtannal. Ez az ellentmondás a politikai (nemzet‑) gazdaságtan kettős funkciójából származik.

Ennek a tudománynak kezdettől fogva az egyik feladata az volt (és az is maradt), hogy tu­dományos magyarázatát adja a gazdasági folyamatoknak, feltárja azok meghatározó össze­függéseit, kategóriáit, törvényeit. Másfelől viszont mindig igen erős volt az ideológiai töltése: osztályok társadalmi-gazdasági vezető szerepének jogosultságát illetve jogosulatlanságát pró­bálta bizonyítani. Kialakulása idején és az első időkben a politikai gazdaságtan köntösében folyó ideológiai viták a feudális uralkodó osztályok és a feltörekvő polgárság küzdelmét tük­rözték (lásd pl. Malthus és Ricardo vitáit) de a XIX. század második felétől mind inkább a tőkések és a munkások harca jelent meg benne (lásd Marx politikai gazdaságtanát és annak polgári-kispolgári reakcióját). A század végére, a XX. század elejére kialakult egy egyre szé­lesedő, több iskolát lazán összefogó polgári irányzat, amelynek összefogó közös vonása, hogy igyekszik a gazdasági tudományokat a politikai gazdaságtan ideológiai funkciójától megszabadítani. Mivel közben már a „politikai“ jelző egyre inkább éppen erre az ideológiai funkcióra utal, az említett irányzat a hagyományos elnevezéstől is szabadulni akar. Ismét el­nevezések sokasága születik: általános egyensúly-elmélet, a gazdasági erőforrások optimális allokációjának elmélete, a pénz, a kamat és a foglalkoztatottság általános elmélete, matematikai köz­gazdaságtan stb. Ezek az elnevezések mind egy-egy szűkebb iskola lényegét igyekeznek megragadni, több-kevesebb sikerrel. A legjobb, legsemlegesebb megnevezést az úgynevezett „neoklasszikus“ iskola alapítója, A. Marshall adta fő művének: „Principles of Economics“. A tudomány új nevét azonban P. Samuelson tette világszerte elfogadottá világ­hírű tankönyve lakonikus „Economics“ címével.

Samuelson tankönyvét jobb szó híján „Közgazdaságtan“ címmel fordították magyarra és így a „közgazdaságtan“ kifejezés új értelmet kapott: a túlideologizált (vagy annak beállí­tott) politikai gazdaságtannal szemben az ideológiamentes tudomány ideálját jelenti.

Amikor mi a tantárgynak nem a samuelsoni „Közgazdaságtan“, hanem „A közgazda­ságtan elmélete“ nevet adtuk, akkor megpróbáltuk a közgazdaságtan mindhárom értelmezé­sét (tudománycsoport, politikai gazdaságtan, ideológiamentes szaktudomány) megragadni:

végül napjainkban, amikor a pluralizmust mint általános emberi értéket ismerjük el, a hallgatóság joggal várja el tőlünk, hogy ne csak a gazdasági elméletek egy ideológiai­lag beszűkített sávjával ismerkedhessenek meg, hanem betekintést nyerhessenek a korszerű tudomány széles spektrumába.

Mindezt figyelembe véve választottuk tantárgyunknak „A közgazdaságtan elmélete“ címet.

Néhány szó a módszerről

Kurzusunkat - nem ellentmondva a fentieknek - a marxista politikai gazdaságtanból kiindulva építjük fel. Ennek az az oka, hogy a marxista közgazdaságtani gondolkodás eredményei, különösen a módszertan területén, minden dogmatikus torzítás ellenére igen jelentősek. Több neves polgári közgazdász kijelen­tette: Marx túl fontos ahhoz, hogy csak a marxistáké legyen. Közönséges szellemi pocsékolás lenne, ha most mindarról a pozitívumról is lemondanánk, ami a sokéves oktatási tapasztala­tokban felhalmozódott. Éppen ellenkezőleg, ezt a pozitívumot (mindenekelőtt az igazi marxi módszert) meg kell tisztítani a rárakódott dogmatizmustól. Végre a tudomány más irányzata­inak előremutató eredményeivel ötvözve kell a korszerű gazdasági gondolkodásmódot meg­alapoznunk.

Módszereinket illetően először is, alapállásunk materialista, amennyiben abból indu­lunk ki, hogy a gazdasági folyamatok anyagi természetűek, saját törvényszerűségeikkel, amelyek az emberek cselekedetein keresztül valósulnak meg, de ezeknek az embereknek az akaratától, tudatától függetlenül. Ez a materializmus szigorúan a tudomány materializmusa, amely nem érinti, legalább is közvetlenül nem, az emberek általános világnézetét, s így nem is kell, hogy konfliktust okozzon annak, aki nem materialista világnézetű. Emlékezzünk Laplace hí­res válaszára Napóleonnak, amely szerint „Égi mechanikájában“ Isten létére, mint hipotézisre (tudományos feltevésre) nem volt szüksége. Ez nem zárta ki azt, hogy Laplace magánember­ként jó katolikus legyen.

Vizsgálódásainkat a történelmi szemlélet is jellemzi, amennyiben a gazdaságot mint fejlődő, önmagát nem ismétlő módon változó jelenséget, rendszert fogjuk fel, ahol a változá­sok nem valami megfoghatatlan véletlen szerint következnek be, hanem bennük ok-okozati kapcsolatok láncolata valósul meg. Ugyanakkor ez nem jelent determinizmust, eleve elren­deltséget. Az események alakulhattak volna másképpen is, és az, hogy éppen így alakultak azt mutatja, ez a fejlődési vonal egy lehetséges ok-okozati láncolat az adott feltételek mellett.

Egy rendszer fejlődésében azonban vannak kritikus pontok is, amikor egy adott fejlő­désvonal egyszerre lehetséges is, és szükséges is abban az értelemben, hogy minden más irá­nyú fejlődés a rendszer pusztulásával jár. Természetesen itt sincs eleve elrendeltség, hiszen a világmindenség szempontjából valamely rendszer pusztulásának alig van jelentősége. Azon­ban az adott rendszer számára ez szó szerint létkérdés.

Itt egy újabb módszertani sajátosságot érintettünk, a rendszer-szemléletet. A társa­dalmat hatalmas rendszerként fogjuk fel, amelynek döntő jelentőségű alrendszere a gazdaság. Az alrendszer olyan része a rendszernek, amely maga is zárt egész, rendelkezve a rendszer minden ismérvével.

További módszertani sajátosság, hogy gondolkodás- és megközelítési módunk dia­lektikus. Ez azt jelenti, hogy amit vizsgálunk, azt nem dolgoknak, hanem állandóan változó folyamatoknak fogjuk fel. Ebből a dialektikából sajátos logika következik. A klasszikus (arisztotelészi) logika szerint egy dolog önmagával és csakis önmagával egyenlő, azonos. Dialektikusan nézve a világot, ez nem egészen így van. Egyfelől, ha a dolgok valójában vál­tozó folyamatok, akkor egy dolog soha nem lehet azonos önmagával, másfelől viszont ha a változás nem érinti a dolog lényegét, akkor az új, megváltozott állapot lényegében azonosít­ható a régi önmagával. Egy ember például testileg-lelkileg állandóan változik, ezért senki sem azonos egy korábbi önmagával (amiről egy jó fényképezőgép bárkit meggyőzhet), de minden változás ellenére, amíg az ember él, addig a személyisége teljes, a felismerhetetlenségig tör­ténő megváltoztatása alig lehetséges, az valahol azonos marad önmagával.

A fejlődés dialektikája abban is megnyilvánul, hogy miközben a folyamatok a dolgok lényegének teljes kibontakozása irányába fejlődnek, ez a fejlődés egyben a dolgok elpusztulá­sának irányát is jelenti. A virág fejlődési iránya a terméssé válás, de ha a virág terméssé vált, akkor a virág megszűnik virágként létezni. A termék sem termék addig, amíg el nem fo­gyasztják, de ha elfogyasztották, akkor már nem termék többé. Ugyanígy az áru sem áru addig, amíg meg nem vásárolják, de ha (végleg) megvásárolták, akkor már nem áru többé.

Gyakran szerepel majd a „dialektikus egység“ kifejezés. Jelenségek, vonatkozások dialektikus egységéről akkor beszélünk, ha ezek külön-külön nem értelmezhetőek, ha mind­egyik a többi által kap értelmet. Hogy ennek mi köze van az előbb értelmezett dialektikához? Az, hogy ilyen egység csak egy folyamat olyan vonatkozásai között lehetséges, amelyek egy­szerre egymás előzményei és következményei, okai és okozatai. A dialektikus egység fo­galma tehát teljes összhangban van a dialektikus azonosság fent említett logikájával. Tojás nélkül nincs tyúk, tyúk nélkül nincs tojás. Nem az a kérdés, hogy melyik volt előbb (ez ha­mis, spekulatív kérdésfeltevés), hanem az, hogy miképpen fejlődött a világ éppen eddig az állapotig, hogy tudniillik a tojásból tyúk lesz, a tyúk viszont tojást tojik.

Ha egy rendszer elemeinek összességénél tapasztalható dialektikus egység, akkor a rendszerről mint totalitásról beszélhetünk.

Módszereink közül nem hagyhatjuk ki a matematikai módszereket, amelyeket első­sorban a polgári közgazdaságtan alkalmaz széleskörűen, és amelyeket a marxista politikai gazdaságtan - elsősorban éppen az oktatásban - eddig eléggé mostohán kezelt. Annak ellenére, hogy állítólag Marx maga azon a véleményen volt: egy tudomány akkor válik valódi tudománnyá, amikor alkalmazni tudja a matematikát.

Sokan összetévesztik a matematikát a számolással. Természetesen a gazdasági folya­matok megértésében óriási szerepe van a statisztikai elemzéseknek, a számszerű adatok összegyűjtésének és feldolgozásának is, de a matematikai módszer nem ebben merül ki. Ez egy sajátos matematikai gondolkodásmódot jelent, amely a kérdéseket a „mi van akkor, ha ...“ formában teszi fel és próbálja megválaszolni, a lehetséges végletekig viszi az alapvető tu­dományos módszert, az elvonatkoztatást, formális modelleket alkot, azaz olyan logikailag értelmezhető szimbólumcsoportokat, melyek logikai viselkedése megfeleltethető a szá­munkra lényeges valóságos folyamatoknak, miközben a lényegtelennek ítélteket nem is tük­rözik. Az ilyen formalizált modellek nagy segítséget jelenthetnek a valóság megismerésében, de hajlamosak arra is, hogy öncéllá, a tiszta, tartalmatlan spekuláció tárgyaivá váljanak. Ezért különösen fontos állításaink, modelljeink ellenőrzése, a valósággal való állandó szembesíté­sük, a verifikáció. Végülis, a puding próbája a megevés.




Részlet az 1989/90-es tanév első előadásán a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán elhangzott előadásból. A teljes szöveget ld. a http://www.anteus.hu/pszf-elmgazd/Munka/politikaigazdas%E1gtan.pdf honlapon.

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.