Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdész Károly tanulmánya: Technológia, gazdaság, politika

2011.12.02

Bevezetés

 

A mai ember életére már jellemzően rányomja a bélyegét a technológia erőteljes, domináns és gondolkodásmódját is meghatározó szerepe. Ez a tény azonban egyáltalán nem fogalmazódott meg, így nem is tudatosult sem a médiákban, sem a politikusok elképzeléseiben, sem a közgondolkodásban. Ugyanakkor a technológiai fejlődés környezetet károsító hatásai ellen való szervezett védekezés igénye világszerte állami intézményeket hozott létre (minisztériumok, környezetvédelmi hatóságok, mérőállomások hálózata), emellett ún. zöld mozgalmak, sőt pártok szerveződtek, melyek politikai erőként lépnek fel, továbbá az egyetemeken környezetvédelmi tanszékek működnek. Világszerte magasszintű tudományos alap- és alkalmazott kutatás, illetve ipari fejlesztés folyik részben a természetben végbemenő folyamatok elméleti vizsgálata, másrészt a káros változások megelőzése érdekében ún. zöld technológiák, környezetbarát üzemanyagok, újrahasznosítható nyersanyagok, megújuló energiaforrások stb. kidolgozására koncentrálva.

 

Mindeközben kevés figyelmet fordítanak a környezetkárosító folyamatok alapvető társadalmi okainak vizsgálatára, ugyanis ezek a technológia, gazdaság és politika olyan összefüggéseinek alapos vizsgálatát igényelné, ami a jelenlegi történelmi időszakban összeütközésben lenne a bankok, multinacionális óriásvállalatok, a piacok és nemzetközileg hatalmi helyzetben lévő nemzetállamok érdekeivel. (Például az USA az 1977. évi Kyotoi Éghajlati Egyezményt nem írta alá). Ehelyett olyan megfogalmazások terjedtek el, mint globalizáció, fenntartható fejlődés, globális felmelegedés, megújuló energiaforrások stb. melyek a tudományos elméleti- és alkalmazott kutatás szempontjából lényegesek és az eredmények hasznosítása társadalmi szempontból fontos is, de a fejlődési folyamat trendjét komplexen nem mutatják meg.

 

Az emberiség fejlődése biológiai, technológiai-gazdasági és társadalompolitikai alapokon megy végbe. A prehisztorikus korban a biológiai fejlődés volt domináns, a jelenlegi fejlődési szinten azonban a lehetséges biológiai fejlődést, vagy akár az egészséges életet a technológia, a gazdaság és az ezeket szabályzó politika befolyásolja. A továbbiakban tehát a történelmi fejlődés trendjét a technológia, s az ezzel korrelációban lévő gazdaság és a politika összefüggésein keresztül vizsgáljuk.     

 

Technológia

 

A technológia szűkebb szakmai értelemben valamilyen iparágban egy termék gyártási eljárását jelenti.  A legegyszerűbb „technológiák” már az őskorban megszülettek; a „tudatosan” valamit elkészítő ember agyában például egy kőbalta elkészítésének módszerét, anyagait, lépéseit el kellett gondolni, majd az elképzelt „terméket” kézzel és a legegyszerűbb eszközökkel le kellett „gyártani”. A történelmi fejlődés során mind a gyártási eszközök (szerszámok, gépek), mind a gyártás módszerei (magába foglalva a gyártástervezést) vagyis a technologizálás nagymérvű fejlődésen mentek át, s ma a technológia egész életünk minden területén meghatározó jelentőséggel bír, sőt olyan területekre is kiterjed, mint az adminisztráció, a kommunikáció, a közlekedés stb., ahol korábban elenyésző szerepe volt, vagy nem is létezett.

 

A technológia tehát a munka, mint tudatos emberi tevékenység eredménye, ami az emberi civilizációval együtt fejlődött és fejlődik ma is. A technológia alkalmazásának célja elsősorban az emberi munka hatékonyabbá tétele.    

 

A technológia a mai tágabb értelemben tehát bármilyen társadalmilag közösen végzett emberi munka eszközeinek és módszereinek összessége.

 

A technológiai fejlődés fogalmával együtt jár a technologizáltság foka, ezzel párhuzamosan pedig a gazdaság fejlettsége is egy adott korszakban. A technológiai fejlődés történelmi folyamat, melynek mértéke a fejlődés sebessége, azaz egységnyi időszak alatt a technologizáltság fokának változása. A történelem azt mutatja, hogy a technológiai fejlettség egyre rövidebb időszakok alatt egyre nagyobb mértékben nő, ma már „exponenciális” mértékben. Ezt a fejlődést egy hipotetikus adatsorral ábrázolhatjuk, mint az eltelt történelmi idő függvényében (x=É) a technológiai fejlődés mértékének (y=M) változását. Hipotetikus azért, mert ezen adatok „pontosan” nincsenek megadva, vagyis a technológia fejlettségének mértéke még definiálva sincs.

 

Az alábbi 1. ábra a technológiai fejlődés függvényét illusztrálja az eddig eltelt történelmi időszak alatt. Látható, hogy a görbe kezdetben lassan, majd egyre gyorsulva, „exponenciális” függvény szerint emelkedik. A jövőre vonatkozóan ebből extrapolálható egy végtelenbe futó, tehát „ésszerűtlen” fejlődési trend, aminek erőltetése katasztrofális következményekkel járhat; vagy előrevetíthető egy tervezett, elvárható, ésszerű fejlődési folyamat. Ez a második a technológia fejlődésének fokozatosan lassuló szakasza „logaritmikus” függvénnyel közelíthető. Ez utóbbi azonban nem következik be „automatikusan”, megvalósításához komoly erőfeszítésekre van szükség.

 

A vízszintes tengelyen ábrázoljuk az időt (É) egyenletes mértékben. A függőleges tengelyen ábrázoljuk a technológiai fejlődést, melynek egységnyi mértéke M, mely lehet az első történelmi korszakban a kiinduló értékhez viszonyított, ez idő alatt elért növekedés. Jelenleg a szakirodalomban ilyen mértékegység nem található, mivel a társadalomkutatás szakemberei sem kísérelték meg eddig a fenti fejlődési görbét akár becsült összesített adatokkal ábrázolni. Ennek okai, hogy a technológiai fejlettség nagyon sok tényezőből tevődik össze, másrészt egyre újabb technológiák jelennek meg „menetközben”, tehát mindezen hatásokból kell egy igen összetett mértékegységet kidolgozni. Ez önmagában is rendkívül komplex feladat.

 

Jelen esetben tehát egy hipotetikus trendet ábrázoltunk, melynek az idő függvényében exponenciális emelkedő jellege vitathatatlan, még akkor is, ha ezt egzakt adatokkal jelenleg nem lehet igazolni.

 

 

 

Az 1. ábra trendjének matematikai megközelítését a 2. és 3. ábrákon adtuk meg.

 

 

A hipotetikus adatsornak az Excel programmal exponenciális függvénnyel (y=aebx) való matematikai közelítéséből kitűnik, hogy a fejlődés különböző szakaszaiban az exponenciális függvény paraméterei (a és b) változóak. Az I. és II. szakaszokban a „b” kitevő alacsony (b ≈ 0,1), a III. szakaszban azonban már ennek kétszerese, b ≈ 0,2. Az egyes függvénygörbe szakaszok az adatsor legjobb közelítése alapján a történelmi időt három szakaszra osztják, az I. szakasz a bronzkor végéig, vagyis a vaskorig tart, a II. szakasz az Ókor végéig, a III. szakasz pedig a Középkortól napjainkban is tart. Ez egy durva közelítés, amit régészeti kutatási adatokkal lehetne pontosítani, ha a technologizáltság mértékét is meg tudnánk adni. 

 

A fejlődés ütemével foglalkozó tanulmányok az „exponenciális fejlődés” fogalmát használják1 a fejlődés egyre nagyobb üteme miatt. Ez a gyorsuló ütem az egyre fejlettebb eszközöknek és módszereknek, valamint a folyamatosan egyre újabb technológiák megjelenésének köszönhető. A régi gyártó eszközök tökéletesítésével egyre újabb és pontosabb eszközök gyárthatók. Az újfajta termékek is újabb eszközöket igényelnek, a találmányok pedig, addig nem létező, szintén új eszközöket hoznak létre. A technológia tehát egy öngerjesztő folyamat, leegyszerűsítve: a kimenet eredményeinek részbeni visszacsatolása a bemenetre, erősebb kimenetet hoz létre. Ezt az elemi modellt a 4. ábrán mutatjuk be.

 

 

Ebből adódóan az idő folyamán a fejlődési görbe a végtelenbe tartana (lásd 2. ábra). Ugyanakkor a technológiai fejlődés egyre nagyobb anyag- és energiaigénye fokozatosan kimeríti a forrásokat, továbbá egyre nagyobb környezetszennyezést okoz, miközben a Föld népessége is nő, ami együttesen egy idő után katasztrófához vezet. Erre figyelmeztettek a Római Klub „Jelentései” már az 1970-es években. Az első, 1. sz. jelentés „A növekedés határai” fenti exponenciális fejlődést elemezte és megjósolt egy lehetséges katasztrófát. 1977-ben a Római Klub, László Ervin vezetésével dolgozó csoportja a 6. sz. jelentésben felhívta a figyelmet a célok megfogalmazásának szükségességére, vagyis arra, hogy a fejlődés nem tartható tovább a matematikai exponenciális görbe törvénye szerint a végtelenbe futva2. Ennek a jelentésnek az újszerűsége abban áll, hogy megállapította: „a szolidaritás globális forradalmára van szükség, hogy a jelenlegi társadalmak és intézmények főként rövidtávú és szűklátókörű céljairól át lehessen térni azokra a globális célokra, amelyeket egy kölcsönösen függő világ megkövetel”.

 

Gazdaság

 

A termelés célja használható termékek nagy mennyiségben és állandó minőségben való előállítása (gyártása), majd ezeknek a termékeknek a felhasználókhoz való eljuttatása, rendelkezésre bocsátása.

 

A megtermelt mezőgazdasági, legyártott ipari, a különböző módszerekkel előállított és rögzített szellemi és művészeti alkotások; együttesen termékek másokhoz való eljuttatása, vagyis az emberek közötti cseréje a fejlett civilizációban a pénz közvetítésével a kereskedelmi piacokon történik. A csere alapját olyan áru képezheti, amiből tulajdonosának feleslege van. Ez a „felesleg”, valójában termék, tehát a piacon áruként jelenik meg. A termékek tehát áruvá válnak.

A termékek (áruk) értéke a beléjük fektetett munkából származik. A munkával termelt érték egy részét a terméket létrehozó munkás életének fenntartására kell fordítani, a fennmaradó rész értéktöbblet.  Az érték a munkavégzésből származó értéktöbblet értékesítéséből keletkezik. Az értékesíthetőség alapfeltétele, hogy a termékre a termelőn kívül mások (vagyis a társadalom) részéről igény legyen.

A pénz forrásának a munkabér tekinthető, de a gazdaság (és ezzel a társadalom életszínvonala) növekedését a termelési folyamatból származó áru felhasználásra való értékesítéséből keletkezett jövedelem (a bevétel és az újra befektetés különbsége) képezi. Ez a jövedelem a pénztőke, röviden tőke4. A piacon tehát kereslet és kínálat áll szemben egymással. Az egyensúly a fogyasztás és a termelés dinamikus egyensúlyát jelenti, mivel mind a termelés mind a fogyasztás az időben változó intenzitású folyamatok. Ha ez a dinamikus egyensúly bármilyen okból megszűnik, akkor a gazdaság instabillá válhat. A gazdaság dinamikai stabilitásának biztosítása a tőke tulajdonosának (magánszemély, vagy az állam) a feladata; nyílván nem szükséges (sőt káros) olyan árut termelni, amire nincs kereslet, vagy nincs elégséges nagyságú fogyasztási piac, azonban ugyanilyen káros olyan kereslet mesterséges gerjesztése a társadalomban, amire lényegében nincs szüksége.

A tőke elementáris, szükségszerű szerepe kettős: egyrészt a technológia fejlesztésébe való visszaforgatás (az elhasználódó termelési eszközök pótlása, a szellemi munka által újabb, hatékonyabb eszközök kidolgozása és a termelésbe való bevezetése, valamint a termeléshez szükséges nyersanyagok és energia biztosítása), vagyis befektetés (beruházás); másrészt az a felhalmozás, vagyis tőkepotenciál akkumulálás, ami a dinamikai folyamatok stabilitásának biztosításához szükséges. Ez a két követelmény határozza meg az alapvető összefüggéseket a technológia és gazdaság között. A technológia fejlődése egyre nagyobb tőkeigénnyel jár, amit a gazdaság a piacok állandó bővülésével tud biztosítani, ugyanakkor a megtermelt termékek kínálata és az irántuk való kereslet (fogyasztás) időbeli változásainak hullámzását a tőke akkumulálásával lehet kiegyenlíteni. Ebből következik, hogy a gazdaság bővülése a történelem folyamán szintén időben exponenciálisan emelkedő összefüggéssel jellemezhető. A technológia és a gazdaság tehát önmagukat és egymást is gerjesztő folyamatok, összefüggésük révén olyan „kettős spirált” képeznek, mely a történelmi időben exponenciálisan emelkedik.

Ugyanakkor a felhalmozódó, akkumulációs tőke egy része nem kerül vissza a termelés és a termékhasznosulás zárt folyamatába, hanem feleslegként öncélúvá váló, „lebegő”, tetszőlegesen felhasználható, vagy elpazarolható tőkerész, ami a tiszta nyereség, vagyis röviden profit. Ezt a nyereséget tehát nem öncélúan, pazarló módon, hanem távolabbi célokra, az emberi élet kulturális színvonalának növelésére, és ma már az ember fennmaradásának biztosítására kellene felhasználni, de ennek szükségességét először fel kell ismerni. Ez utóbbi felismerés napjainkban válik egyre sürgetőbbé, ennek ellenére ma is a tőketulajdonos rendelkezik a profit felett (ésszerű felhasználás vagy felelőtlen pazarlás). A profit tulajdonosai jelenleg részben magánszemélyek, részben az állam. A magánszemély saját szükségleteit meghaladóan gyarapítja tulajdonát (magánvagyon). Az állam feladata marad a nyereségből a gazdaság stabilitásának, vagyis a kereslet és kínálat dinamikus egyensúlyának biztosítása és az állampolgárok alapvető szükségleteinek kielégítéséhez szükséges nyereségrész akkumulálása (állami vagyon).   

A termelés nem csak technológiát (termelési eszközöket és módszereket) igényel, hanem azokat a természeti nyersanyagokat amelyekből a termék fizikailag készül, és azokat a természeti energiaforrásokat, ami a termeléshez szükséges fizikai energiát biztosítja. Az egyre fejlődő technológia és az ezzel egyre bővülő gazdaság együttesen növekvő ütemben fogyasztják a természetben meglévő nyersanyagokat és energiaforrásokat, ami végső soron a globális természet kimerüléséhez vezet, ugyanis az exponenciális függvénynek nincs határértéke, a végtelenbe fut. Ezen túlmenően mind a termelés, mind a fogyasztás hulladék keletkezésével járnak, aminek részbeni visszaforgatása, „újrahasznosítása” is újabb energiaforrásokat és tőkebefektetést igényel. Ezek a folyamatok azonban jelenleg még nem lassítják olyan mértékben a technológia fejődését és a gazdaság bővülését, hogy az exponenciálisan emelkedő görbéről „automatikusan” fokozatosan lassuló, logaritmikus trendvonalra térjen át. A nagymennyiségű hulladék feldolgozása, újrahasznosítása, valamint az „alternatív”, „megújuló” energiaforrások kutatása és technologizálása nyomán született meg a fenntartható fejlődés gazdaságpolitikájának igénye3.

A technológia és a gazdaság ma már az egész földgolyóra kiterjed, tehát globális, ennélfogva hatásai is globálisak. A globalizálódást már a XIX. században felismerték. K. Marx és F. Engels a Kommunista Kiáltványban ezt így fogalmazza meg5:

„A nagyipar létrehozta a világpiacot…. Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép.”

Arra, hogy a ma fennálló globális termelési, kereskedelmi viszonyok a nyersanyagok és energiaforrások kimerülését okozhatják a Római Klub  a fent említett, „A növekedés határai” c. jelentésében felhívta a figyelmet. Ezt követően jelentések sora foglalkozott a lehetséges partikuláris és komplex fejlődési modellek kidolgozásával a növekedés trendjeinek megállapítása céljából6,7,8. László Ervin felvetette a társadalmi célok átgondolásának szükségességét. Az általa megalapított Budapest Klub pedig 2010-ben Kiáltványt tett közzé, melyben a globális katasztrófa felé haladás megállítását sürgeti9.

Mindezek a figyelemfelkeltő tanulmányok nem politikai céllal készültek, ezért az ezek által kimutatott trendekből levont következtetések társadalmi hatása nem is érvényesül abban az arányban, amilyen súlyosak, sőt ijesztőek a bennük megfogalmazott előrejelzések.

Mindehhez hozzájárulnak olyan jelenségek, mint a globális felmelegedés, s az ebből adódó viszonylag lassú, de tartós folyamatok, mint a természeti környezet pusztulása, az emberi egészség romlása, megismétlődő és új járványok kitörése; a helyi és globális gazdasági válságok, valamint a váratlanul bekövetkező természeti, ipari és mezőgazdasági katasztrófák.

Politika         

A politika társadalmi méretekben a hatalom megszerzésének, gyakorlásának és megtartásának formája. A politika eszköze a politikai párt, melynek céljait és módszereit egy ideológia (eszmerendszer) alapozza meg. A társadalom osztályainak, rétegeinek, csoportjainak társadalmi helyzetükből adódó érdekeit magáévá tevő, képviselő és azokért harcoló szervezeteknek megfelelően egy országon, államon belül az idő folyamán több párt alakult meg, öröklődött át nemzedékről nemzedékre, illetve van jelen. A demokratikus országokban az állam működését biztosító törvényeket a több párt képviselőiből alakított parlament vitatja meg, hagyja jóvá és lépteti életbe. Abban a történelmi időszakban, amikor egy országban tartósan, kizárólagos hatalommal egyetlen párt uralja az állam működését, diktatúra van. A demokrácia és a diktatúra történelmileg kialakult, az államot működtető politikai rendszerek. A demokrácia többnyire a technológiailag-gazdaságilag fejlett országokra jellemző, a diktatúra pedig az elmaradottakra.

A társadalmi termelés a civilizáció mai fejlettségi fokán nem lokális, szűkebb területre korlátozott (nemzetállami), hanem az egész emberiségre kiterjedő (nemzetközi), globális jelleget ölt. A Föld különböző területein, az egyes országokban a gazdasági fejlettség igen nagy eltéréseket mutat. Ez a tény a gazdaságilag fejlett országoknak a piacok bővítési lehetőségét nyújtja, ugyanakkor az elmaradott országokat az olcsó és képzetlen munkaerő révén alárendelt, kiszolgáltatott, gyarmati helyzetbe kényszeríti. Bár a gyarmati rendszer a II. világháború után felbomlott, még Európában, az EU–n belül is a gazdaságilag kisebb technológiai-gazdasági potenciállal rendelkező államok a nemzetközi tőke függőségében léteznek, az állampolgárok pedig a mindennapi életükben a „pénz diktatúráját” érzékelik.

A kapitalizmus, mint társadalmi rendszer alapelvei a tőkefelhalmozás, a magántulajdon és a szabad piac hármas pillérén nyugszanak, ami az individuum számára az egyéni szabadságtudat érzetét adja. Ugyanakkor ezek az alapelvek az emberi erkölcs szempontjából abszolút igazságtalanok, ugyanis az, hogy ki, hogyan tett szert tőkére, honnan ered a magántulajdonhoz való joga, s hogy milyen eszközökkel érvényesül a szabad piacon, az egy másik individuum, vagy a társadalom számára rejtély marad. Ezt elkendőzi az állami törvények gyakorlati betartását biztosítani hivatott igazságszolgáltatás is. A politika a polgári demokratikus társadalomban az állam gazdasági bővülését, a kereslet-kínálat, vagyis a termelés és fogyasztás dinamikus stabilitásának biztosítását, a nemzeti függetlenség védelmét tekinti fő céljainak. A politikai pártok politikájukban csak abban különböznek egymástól, hogy ezeken a kereteken belül milyen módszerekkel és milyen intenzitással jutnak hatalmi pozícióba, amit a választópolgárok szavazatai biztosítanak számukra.

A kapitalista gazdaság egy országban sem szünteti meg a társadalom hierarchikus rétegekre való szeparálódását, a munkanélküliséget, az ebből eredő bűnözést és új bűnözési ágak megjelenése révén magának a bűnözésnek a technologizálódását (pl. kábítószerkereskedelem, informatikai adatkereskedelem stb.); a piacok bővítésének igénye pedig nemzetállamok közötti háborúkat gerjeszt. A polgári pártok nem a társadalom meglévő kereteinek megszüntetését, vagy új, a technológiai-gazdasági automatizmuson túlmutató társadalmi rendszer kidolgozását tűzik ki célul, mivel ehhez hiányoznak az ideológiai alapok. A polgári filozófia mára irányzatokra bomlott, művelői részproblémákkal foglalkoznak; általános érvényű eszmerendszert nem képesek kidolgozni. Ilyen eszmerendszerek voltak a rabszolgatartó társadalom megszüntetését magalapozó keresztény vallás, melynek szervezetén, az Egyházon belül tagadva bár, nagy szerepet kapott az Ókor klasszikus filozófiája; ezt követően a feudalizmus megszüntetését és a kapitalizmust megalapozó Felvilágosodás filozófiája, majd a XVIII. századi magas szellemi színvonalán álló filozófiákat meghaladó marxizmus (dialektikus és történelmi materializmus, s az ezzel párosuló politikai gazdaságtan elmélete) mely politikailag a kapitalizmus kereteinek felszámolását tűzte ki célul. Nem árt ezt a mai pártoknak felidézni és követőiknek eszébe vésni, mivel sorozatos bukásaikat egy általános eszmerendszer hiányának köszönhetik. Ezt maguk is érezve a vallás ideológiájához fordulnak, vagy térnek vissza, ami azonban nem elégséges a társadalmi igazságtalanság és a polgári kapitalista rendszeren belüli ellentmondások megoldásához sem, még kevésbé alapvető okainak megszüntetéséhez.         

Ma a különböző vallási szervezetek a szellemi filozófiával szemben a társadalmi igazságtalanságot ember és ember közötti különbségekre vezetik vissza, a társadalmi rendszert nem vitatják, ezzel szemben az állampolgárokra, s rajtuk keresztül az államra kívánják ráerőltetni az általuk helyesnek tartott vallási elveket. Ezt sikeresen meg is valósítják, mivel a vallások történelmileg mélyen gyökereznek az egyes emberek tudatában és pszichéjében, s ha megoldást nem is kínálnak, elégséges vigaszt nyújtanak a mindennapi élethez. Az ellentmondás nyilvánvalóan felszínre kerül, amikor a keresztény egyház nem lép fel határozottan a háborúk ellen, vagy az iszlám szervezeteknek az egyének által elkövetett öngyilkosságig fajuló merényletei feletti szemhunyásában.

Az uralkodó osztály vagy egy etnikai réteg elitjei a diktatúra révén általában a technológiailag-gazdaságilag fejletlen, ugyanakkor nyersanyagforrásokkal bőven rendelkező országokban jutnak hosszabb-rövid ideig hatalomra. Ezekre a diktatúrákra a fejlett polgári demokratikus államoknak egy ideig szüksége is van, főleg a természeti nyersanyagforrások feletti kontrol, valamint a piacok bővítési igénye miatt. A diktatórikus hatalmat tőkével addig támogatják, amíg a diktatúra kereteit a belső ellentétek forradalommal, vagy polgárháborúval szét nem feszítik. A diktátorok ideológiailag képzetlenek, vagy csak annyira képzettek, hogy egy ideológiát a maguk hatalmi céljaira fordítsanak anélkül, hogy annak lényegét, általános tartalmát és történelmi előzményeit megértenék.

A szocializmus a munkásmozgalom történelmi harcai folyamán formálódott elméletté, majd valósult meg szocialista államok formájában társadalmi rendszerként.

A szocialista politikai erők az utópista szocialistáktól indulva, jutottak el a kommunista pártokig. A Kommunisták Szövetsége második kongresszusán 1848-ban fogadta el a K. Marx és F. Engels által megfogalmazott Kommunista Kiáltványt a nemzetközi munkásosztály kommunista pártjainak nyilatkozataként. A későbbi szociáldemokrata pártok a radikális, a kapitalizmus teljes megszüntetését célul kitűző politika helyett a parlamenti többség megszerzését tekintették követendő útnak. A történelmi vitát maga a történelem döntötte el az I. Világháború kitörésével, melyet a szociáldemokrata pártok a bázeli kongresszuson a nemzetközi ellenállás helyett a nemzeti érdekeket előtérbe helyezve nem akadályoztak meg. Oroszországban a marxizmus ideológiai alapján V.I. Lenin szervezte meg a kommunista pártot, mely 1917-ben a cári hatalmat megdöntő februári polgári forradalom után, októberben győzelemre vitte a szovjetek (munkás-paraszt tanácsok) hatalomátvételét biztosító szocialista forradalmat, s megalakult a szovjet kormány. Az oroszországit 1919-ben több szocialista forradalom követte, de az Antant a szocialista államok megalakulását, megerősödését következetesen megakadályozta. Az orosz polgárháborúban a kommunista szovjetek győzelmét követően 1924-ben az alkotmány elfogadásával megalakult a Szovjetunió, az első szocialista állam, mely története folyamán a feudális Oroszországgal szemben vitathatatlanul erőteljes technológiai – gazdasági fejlődést mutatott fel.

Az I. Világháborút lezáró békeszerződések egyenlőtlen gazdasági helyzetbe hozták a kapitalista országokat, erre a nemzeti tőkésosztályok által támogatott olasz és német fasiszta pártok a revanspolitika „ideológiájával” válaszoltak. A fejlett technológiai – gazdasági potenciállal rendelkező Németország, és szövetségesei szembekerültek a polgári demokratikus kormányok vezette kapitalista államokkal.  1939-ben kitört II. Világháború, majd 1941-ben a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót, később Japán az Egyesült Államokat, ami a német-olasz-japán „tengely” teljes vereségéhez vezetett. A II. Világháborút követően a Szövetségesek békefeltételei alapján kialakult a politikailag kétpólusú kapitalista és szocialista világrendszer, mely az addigi technológiai – gazdasági különbségeket is örökölte.

A szocializmus alapelvei az emberi erkölcs szempontjából mindenképpen igazságosabbak, mint a kapitalizmusé, tekintve, hogy társadalmi szinten a közösség (commune) érdekeit helyezi előtérbe az egyénével, vagy az egyéntől elidegenedett tőke (capital) absztrakt érdekeivel szemben. Az a történelmi tény, hogy a szocializmus a gyengébb technológiai – gazdasági potenciállal rendelkező országokban valósult meg államformaként, magában hordta a szocialista államok törvényszerű megszűnését, de csak ott, ahol a politikai erők nem ismerték fel a technológiai – gazdasági potenciál megszerzésének szükségszerűségét és a megszerzett potenciál növelésének módszereit.

Az egypártrendszer mindenütt alkalmas a karrierizmus térhódításának, egyúttal diktátorok hatalomra jutásának, s a szocialista államokban ez meg is történt. Az állandó külső és belső támadások, a polgárháború, a háborúban legyengült gazdaság körülményei között a polgári, szociáldemokrata és más pártok nem nyerhettek politikai teret. Ennek eredményeként a hegeli dialektika „ellentétek harcának egysége” törvénye úgy érvényesült, hogy azoknak a harcoknak, melyeknek több párt között kellett volna lejátszódnia, egy párton belül mentek végbe, azaz a kommunista pártok fizikailag és erkölcsileg önmagukat is pusztították. A vulgarizált történelmi materializmus végeredményben tagadása lett a hegeli filozófián alapuló Marx és Engels által kidolgozott dialektikus materializmus filozófiájának. Ez mind a társadalomban, mind pedig a párt tagjaiban, mint egyénekben meghasonláshoz, majd a rendszerrel szembeni ellenálláshoz vezetett. Ez végül lehetővé tette a „rendszerváltás” viszonylag békés végrehajtását. Amikor a volt szocialista országok politikusai a szocializmus „bukása” felett ujjonganak, nem veszik észre, hogy országaikban csak a kapitalizmus „restaurációját” hajtják végre, ami hasonló ahhoz a történelmi visszalépéshez, ami az 1789-es francia forradalom után történt a napóleoni diktatúrát követő feudalista restaurációs időszakban.   

A kapitalista államokban a II. Világháború után a technológiai – gazdasági fejlődés exponenciális jellege felerősödött, s azt is felismerték, hogy az ú.n. középosztályba a dolgozók tömegeit is be kell kapcsolni. Ezt követelte a megtermelt áruk nagy arányokban való fogyasztásának, vagyis a gazdasági stabilitás biztosításának igénye is. Ehhez a termelő rétegek bérét folyamatosan emelni kellett, ezt a követelményt erősítette részben a szocialista rendszerrel folytatott verseny, másrészt a szakszervezetek által folytatott harc is, ennek köszönhetően az általános életszínvonal látványosan nőtt. A klasszikus proletariátus a fejlett országokban megszűnt, s helyébe lépett egy elfogadható életszínvonalon élő középréteg. Mindemellett nem szűntek meg a kapitalizmus legsúlyosabb belső ellentmondásai, a munkanélküliség állandó újratermelődése, a legfelső magántulajdonosi réteg politikai hatalma, a bűnözés terjedése, a természeti környezet romlása és a más országokban folytatott ún. helyi, vagy terrorizmus elleni háborúk. A kapitalizmus demokratikus polgári társadalma képtelen ezeknek a belső problémáinak megoldására, még kevésbé megszüntetésére. Például az USÁ-ban „a recesszió miatt nagyot ugrott a munkanélküliség aránya, és milliók kényszerülnek állami élelmiszersegélyre. Havonta 200-300 dollár értékben is kaphatnak élelmiszervásárlásra jogosító jegyeket. 2009 őszére a létminimumon élők száma 15 éve (1994 óta) nem látott rekordszintet, 14,3 százalékot ért el. Összlétszámuk így 44,4 millióra nőtt. Csak a tavalyi évben 4 millióan süllyedtek le e jövedelmi szintre10.

 

 Következtetések

 

Az 1.ábra alapján azt a következtetéseket vonhatjuk le, hogy a történelem során a technológiai-gazdasági fejlődés exponenciális függvénnyel jellemezhető összefüggés szerint nőtt, s ez a folyamat ma is tart. Az 1.ábra extrapolált hipotetikus görbéjén azonban megjelenik egy inflexiós pont, ahol az exponenciális görbe logaritmikus (telítődési) görbébe megy át, vagyis a fejlődés nem a végtelenbe fut, de nem is áll meg, hanem az idő folyamán egyre lassulva egy határérték felé tart. Ez az utóbbi folyamat azonban „magától” belátható időn belül nem valósul meg, az exponenciális fejlődés „saját súlya alatt” jelenleg előre nem látható időtartamban vált át logaritmikusra. Egy katasztrofális váltás időpontja ugyanakkor bármikor, ezt megelőzően is bekövetkezhet.

 

Ha a mai technológiai-gazdasági relatív stabilitást szabályzó politikai módszerek változatlanul megmaradnak, akkor a „A növekedés határai”  által előrevetített katasztrófa egy kritikus pontban, akár az inflexiós pont előtt bekövetkezhet és a civilizáció a kőkorszak szintjére eshet vissza, vagy akár a civilizáció meg is szűnhet. Ennek megelőzésére az utóbbi évtizedekben megszületett a „fenntartható fejlődés” fogalma.10 Ma már a fenntartható fejlődés fogalmát széles körben használják, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a technologizáltság növekedésével ennek káros hatásai éppen a fejlődés kimerülését eredményezhetik. A fejlődés fenntarthatósága egy ésszerű globális gazdaságpolitikát igényelne, ezzel azonban abszolút ellentétes a kapitalista termelési mód és a társadalmi rendszernek önzésen alapuló ideológiája, mely az exponenciálisról a logaritmikus szakaszra való áttérés szükségességének elismerését, még az egyre sürgetőbb váltás szükségességének felismerése ellenére is lehetetlenné teszik. A klasszikus szocialista termelési mód és társadalmi rendszer sem technológiailag, sem gazdaságilag nem eléggé hatékony ahhoz, hogy a fejlődés, a fenntarthatóság stabilitását biztosítsa, a közösségi érdekeket az egyéni érdekek elé helyező marxista ideológia pedig az egyének önzése miatt nagy ellenállásba ütközik, annyira, hogy el is vetik. Filozófiai gondolkodás helyett a vallások misztikus dogmáihoz fordulnak. A polgári filozófusok pedig fennen hirdetik, hogy ideológiákra nincs is szükség. Mások felhívják a figyelmet a technológiai-gazdasági folyamatoknak a politika által eltorzított társadalmi viselkedés normanélküliségére11,12. H. Marcuse már a 60-as években felismerte a technológia és gazdaság egymással összefüggő gyors fejlődését s jelezte a társadalom, s benne az egyén „egydimenzióssá” válását13. Arra figyelmeztetett, hogy „nemcsak egy specifikus kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy specifikus  termelési és elosztási rendszer is”. Ma S. Latouche az állandó bővülésre épülő gazdaságpolitikát fenntarthatatlannak tartja, a vele készült interjúban kijelenti: „A kapitalizmussal szakítani kell, mert egyszerűen, amire épül, a folyamatos felhalmozás logikája, hosszú távon nem tartható”14.

 

A történelem bebizonyította, hogy a jó szándék a politikában sohasem érvényesült, sohasem volt elég a hatalom megszerzéséhez, még kevésbé megtartásához, illetve a jó szándékok gyakorlatban való megvalósításához, vagyis egy döntő változtatás eléréséhez. Ebből következően a technológiai-gazdasági trend változtatása csak politikai úton lehetséges, egy politikai pártnak pedig a tömegeket is maga mögé állításához, vagyis politikája vonzóvá tételéhez ennek megfelelő ideológiára van szüksége. Ennek az ideológiának az alapjai egy új társadalmi rendszer elméleti kidolgozását igénylik. Ehhez ma a komplex folyamatok olyan bonyolultsági szinten állnak, hogy egy társadalomelmélet kidolgozásához nem elégséges egy-két zseniális ember egész életen át tartó munkája; ezzel szemben ma nemzetközi csapatmunkára van szükség, melyben a filozófia, a technológia, a gazdaság, az emberi viselkedéstan, a pszichológia, a jogelmélet stb. legkiválóbb szakemberei vesznek részt a világ minden tájáról. Az új társadalmi rendszernek hegeli értelemben szintetikusnak kell lenni, azaz a javak létrehozásának „kapitalista” termelési módja és a megtermelt javak „szocialista” elosztási módja közötti ellentétnek egy szintézisben való feloldását kell megvalósítani. Kína ezen az úton halad, s igen jelentős eredményeket ért el.

 

A rendszerváltással Magyarországon a klasszikus kapitalizmus restaurációja ment végbe, s az elmúlt több mint húsz év alatt ez már azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik ezt kezdeményezték, illetve támogatták. Állandósult az államadósság, a munkanélküliség, a nemzetközi piaci versenyben való lemaradás. Az általános kultúra színvonala jelentősen csökkent, az oktatás, kutatás, egészségügy helyzete és minősége folyamatosan romlott. Az állampolgárok morális érzéke, fegyelme, tartása megalkuvásban, bűnözésben s legfeljebb adakozásban fejeződik ki. A kormányzásban résztvevő, egymást váltó pártok különböző okok miatt meghasonlottak önmagukkal, mivel szembekerültek eredeti céljaikkal, több kisebb párt pedig elvesztette szavazóbázisát is, s megszűnt, mint politikai erő. Az állampolgárok „kiábrándultak” a politikából, ehelyett civil, vagy vallási szervezetekben keresik a cselekvési lehetőséget.

 

Magyarország nemrég még abban a helyzetben volt, hogy egy készülő Alkotmányban kifejezhette volna azt a szükségszerű felismerést, amit a technológiai-gazdasági trend hosszú távra előre jelez, s azt a szándékot, hogy az ésszerűtlen exponenciális fejlődési trendről a fenntartható logaritmikus szakaszra való áttérést az alaptörvény hosszú távon biztosítsa. Ugyanakkor ezt a szükségszerűséget legfelsőbb szinten nem ismerték fel, a változtatásra irányuló szándékot a felismerés hiányában így képtelenek is megfogalmazni; ezzel szemben egy feudálkapitalista gondolkodásmódot tükröző, konzervatív pártok által támogatott, a szavazók széles tömegeinek véleményét figyelmen kívül hagyó szöveget szerkesztettek. Ha ezt az alkotmányszöveget a parlamenti szavazómechanizmuson a jelenlegi többség keresztülviszi, akkor a jövő nemzedékek történelmi tévedésként élik meg ennek a mulasztásnak, illetve tudatos félrevezetésnek a következményeit.

 

Irodalom

 

  1. Római Klub 1.sz jelentés „A növekedés határai” (The Limits to Growth), 1972.
  2. Római Klub 6.sz jelentés „Célok az emberiség számára” (Goals For Mankind) László Ervin et al., 1977.
  3. Loet Leydesdorff  „A fenntartható technológiai fejlődés és a másodrendű kibernetika” (Sustainable Technological Developments and Second –order Cybernetics) Technology Analysis & Strategic Management 9(3) (1997) pp. 329-341.
  4. Pénz - szócikk Wikipedia 2010.
  5. K. Marx, F. Engels „Kommunista Kiáltvány” 1848.
  6. Aurelio Peccei: „Az 1970-es évek kihívása a mai világra” (The Challenge of 1970's for the World of Today.), Notes for a lecture at the National Military College, Buenos Aires, 1965. (Előadásjegyzet)
  7. M. Mesarovic–E. Pestel: „Az emberiség fordulóponton” (Mankind at the Turning Point.) E. P. Dutton, New York, 1974. 144–146.
  8. László Ervin „Veszélyek és esélyek” A Budapest Klub 1. sz. jelentése 1999.
  9. Budapest Klub: Globális válsághelyzet - Világváltás 2012 Kiáltvány 2002.
  10. Kriston László „Milliók éheznek Amerikában” Piac & Profit 2010.11.21.
  11. Papp Sándor „Nyitott és zárt társadalom. A gazdaságba süllyedő demokrácia dilemmái.” Új Horizont. XXXIII.2005. 4.sz.  pp.73- 79.
  12. Papp Sándor „Európa metamorfózisa. Szempontok a fenntarthatóság stratégiájához.” Új Horizont. XXXIV.2006. 1.sz.  pp.47- 52.
  13. H. Marcuse „One-Dimensional Man” Beacon Press Boston, 1964.
  14. S. Latouche - interjú, Kincsei Éva, Budapest, 2011.