Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana VIII. A munkabér és formái

2010.12.29

VIII. FEJEZET A MUNKABÉR

A munkaerő ára. A munkabér lényege. A tőkés termelési mód mellett a munkaerőnek minden más áruhoz hasonlóan értéke van. A munkaerő pénzben kifejezett értéke a munkaerő ára.

A munkaerő ára különbözik más áruk árától. Amikor az árutermelő a piacon mondjuk vásznat ad el, az érte kapott pénzösszeg nem más, mint az eladott áru ára. Amikor a proletár el­adja a kapitalistának munkaerejét és bizonyos pénzösszeget kap munkabér formájában, ez a pénzösszeg nem a munkaerő­áru árának, hanem a munka árának tűnik.

Ennek okai a következők. Először, a kapitalista a munkás­nak akkor fizeti ki a munkabérét, amikor az már elvégezte munkáját. Másodszor, a munkabért vagy a ledolgozott időmennyiségnek (óra, nap, hét) megfelelően, vagy az előállított ter­mék mennyiségének megfelelően állapítják meg. Vegyük az előbbi példát. Tegyük fel, hogy a munkás naponta 12 órát dol­gozik. Hat óra alatt 6 dollár értéket termel, amely munkaereje értékével egyenlő. A hátralevő 6 óra alatt 6 dollár értéket ter­mel, amely a kapitalista által elsajátításra kerülő értéktöbbletet alkotja. Minthogy a vállalkozó a proletárt az egész munkanapra alkalmazta, az egész 12 órai munkáért 6 dollárt fizet neki. Így keletkezik az a megtévesztő látszat, mintha a munkabér a munka ára volna, mintha a 6 dollár az egész tizenkétórás mun­kanap teljes bére volna. A valóságban a 6 dollár csak a munka­erő napi értékét képviseli, míg a proletár munkája 12 dollárnyi értéket hozott létre. Ha viszont a vállalatnál az előállított ter­mék mennyiségének megfelelően állapítják meg a bért, akkor úgy tűnik, hogy a munkásnak kifizetik az általa előállított áru minden egységére fordított munkáját, vagyis megint csak az a látszat, mintha a munkás egész munkáját teljesen megfizetnék.

Ez a megtévesztő látszat nem az emberek véletlen tévedése. Maguk a tőkés termelés feltételei szülik, amelyek között a ki­zsákmányolás rejtve marad, ellepleződik, a vállalkozó és a bér­munkás viszonya pedig eltorzult formában, mint egyenlő áru­tulajdonosok viszonya jelentkezik.

A valóságban a bérmunkás munkabére nem munkájának értéke vagy ára. Feltéve ugyanis, hogy a munka áru és értéke van, ennek az értéknek a nagyságát valamivel mérni kell. Nyil­vánvaló, hogy a „munka értékét”, mint bármely más áru érté­két, a benne rejlő munka mennyiségével kell mérni. A fentebbi feltevéssel tehát körben forgó hibás okoskodásra lyukadunk ki: a munkát munkával mérik.

Továbbá, ha a kapitalista a munkásnak a „munka értékét” fizetné meg, vagyis teljesen megfizetné a munkát, akkor nem volna meg a kapitalista gazdagodásának forrása — az értéktöbb­let, más szóval nem létezhetne a tőkés termelési mód.

A munka az áruk értékének létrehozója, de a munka maga nem áru, és nincs értéke. Az, amit a mindennapi életben a „munka értékének” neveznek, a valóságban a munkaerő értéke.

A kapitalista a piacon nem munkát, hanem egy különleges árut — munkaerőt vásárol. A munkaerő elfogyasztása, vagyis a munkás izom-, ideg- és szellemi energiájának elhasználása a munkafolyamat. A munkaerő értéke mindig kisebb, mint a munkás munkája által újonnan létrehozott érték. A munkabér csupán a munkanap egy részének, nevezetesen a szükséges munkaidőnek a díja. Mivel azonban a munkabér formailag a munka béreként jelenik meg, az a látszat keletkezik, mintha az egész munkanapot teljesen megfizetnék. Ezért nevezi Marx a burzsoá társadalomban a munkabért a munkaerő értéke vagy ára átalakult formájának. Mint írja, „a munkabér nem az, ami­nek látszik, tudniillik a munka értéke, illetve ára, hanem csak leplezett formája a munkaerő értékének, illetve árának”.

A munkabér a munkaerő értékének pénzkifejezése, a munka­erő ára, amely a munka áraként jelenik meg.

A rabszolgaság idején a rabszolgatartó és a rabszolga között nincs szó a munkaerő adásvételéről. A rabszolga a rabszolgatartó tulajdona. Ezért úgy tűnik, hogy a rabszolga egész munkáját ingyen adja oda, hogy a munkának még az a része is, amely a rabszolga fenntartására fordí­tott kiadásokat fedezi, meg nem fizetett munka, a rabszolgatartónak végzett munka. A hűbéri társadalomban a parasztnak a saját gazda­ságában végzett szükséges munkája és a földesúr gazdaságában végzett többletmunkája időben és térben pontosan elkülönül. A tőkés rendben a bérmunkásnak még a meg nem fizetett munkája is megfizetett mun­kának tűnik.

A munkabér teljesen elleplezi azt a tényt, hogy a munka­nap szükséges munkaidőre és többletmunkaidőre, megfizetett és meg nem fizetett munkára oszlik, s ilyenformán elkendőzi a tőkés kizsákmányolási viszonyt.

A munkabér fő formái. A munkabér fő formái: 1. az időbér és 2. az akkordbér (darabbér).

Az időbér a munkabérnek az a formája, amely mellett a munkás keresete az általa ledolgozott időtől — órától, naptól, héttől, hónaptól — függ. Ennek megfelelően megkülönbözte­tünk órabért, napibért, hetibért, havibért.

Ugyanazon nagyságú időbér mellett a munkás tényleges bére a munkanap hosszúságától függően különböző lehet.

A munkás által egy időegység alatt ledolgozott munka bé­rének mértékéül egy munkaóra ára szolgál. Jóllehet, mint mon­dottuk, magának a munkának nincs értéke, tehát ára sem, ami­kor a munkás bérének nagyságát határozzuk meg, feltételesen elfogadjuk a „munka ára” kifejezést. A „munka árának” mér­tékegységéül az egy munkaóráért járó munkabér, vagyis a munkaóra ára szolgál. Így például, ha az átlagos munkanap 12 óra, s a munkaerő átlagos napi értéke 6 dollár, akkor a munka­óra átlagos ára (600 cent : 12) 50 cent.

Az időbér lehetővé teszi a kapitalista számára, hogy a munkanap meghosszabbítása útján fokozza a munkás kizsák­mányolását, és csökkentse a munkaóra árát olyanformán, hogy változatlanul hagyja a napi-, heti- vagy havibért. Tegyük fel, hogy a napibér a korábbi 6 dollár marad, de a munkanapot meg­hosszabbítják 12 óráról 13 órára; ebben az esetben egy munka­óra ára (600 cent : 13) 50 centről 46 centre csökken. A munká­sok követelésének nyomására a kapitalista néha kénytelen fel­emelni a napibért (s ennek megfelelően a heti- vagy havibért), egy munkaóra ára azonban emellett változatlan maradhat, sőt még csökkenhet is. Így például abban az esetben, ha a napibér 6 dollárról 6 dollár 20 centre emelkedik, a munkanapot pedig meghosszabbítják 12 óráról 14 órára, a munkaóra ára (620 cent : 14) 44 centre csökken.

A munkaintenzitás növekedése lényegében szintén a mun­kaóra árának csökkenését jelenti, minthogy nagyobb energia­ráfordítás mellett, ami ténylegesen egyet jelent a munkanap meghosszabbításával, a bér változatlan marad. A munkaóra árá­nak csökkenése következtében a proletár, hogy fenntarthassa magát, kénytelen beleegyezni a munkanap további meghosszabbításába. Mind a munkanap meghosszabbítása, mind pedig a munka intenzitásának mértéktelen növelése fokozott munkaerő­felhasználásra, a munkaerő aláásására vezet. Minél kevesebbet fizetnek egy-egy munkaóráért, annál nagyobb mennyiségű munka vagy annál hosszabb munkanap kell ahhoz, hogy a munkás akár az alacsony bért is biztosítani tudja. Másfelől, a munka­idő meghosszabbítása maga is a munkaóráért fizetett bér csök­kenésére vezet. Azt a körülményt, hogy a munkanap meghosszabbításával vagy a munka intenzitásának növelésével az egy munkaóráért fizetett bér csökken, a kapitalista saját érdekében használja ki.

Ha az áruértékesítés feltételei kedvezőek, meghosszabbítja a munkanapot, bevezeti a túlórázást, vagyis a munkanap megállapított hosszán túl dolgoztat. Ha viszont a piaci viszonyok kedvezőtlenek, és a kapitalista ideiglenesen kénytelen csökken­teni a termelést, akkor csökkenti a munkanapot és bevezeti az órabérezést. Nem teljes munkanap vagy nem teljes munkahét esetén az órabérezés erősen csökkenti a munkabért. Ha példánk­ban a munkanapot 12 óráról 6 órára csökkentik, és meghagy­ják a korábbi 50 centes órabért, akkor a munkás napi keresete mindössze 3 dollár, vagyis a munkaerő napi értékének a fele lesz. A munkás bére tehát nemcsak a munkanap mértéktelen meghosszabbítása esetén csökken, hanem akkor is, ha nem teljes időt kénytelen dolgozni.

A tőkés most bizonyos mennyiségű többletmunkát csihol­hat ki a munkásból anélkül, hogy az önfenntartásához szüksé­ges munkaidőt biztosítaná neki. Megsemmisítheti a foglalkoz­tatás minden szabályosságát, és teljesen kényelme, önkénye és pillanatnyi érdeke szerint váltogathatja a legszörnyűbb túl­munkát relatív vagy teljes munkanélküliséggel”.

Időbér esetén a munkás keresetének nagysága nem függ közvetlenül munkája intenzitásának fokától: a munkaintenzitás fokozódásával az időbér nem emelkedik, ellenben a munkaóra ára ténylegesen csökken. A kapitalista a kizsákmányolás foko­zása céljából külön felügyelőket alkalmaz, akik gondoskodnak arról, hogy a munkások betartsák a tőkés munkafegyelmet, és biztosítják a munka intenzitásának további fokozódását.

Az időbér a kapitalizmus korai fejlődésfokain terjedt el, amikor a vállalkozó, mivel még nem ütközött a munkások csak valamelyest is szervezett ellenállásába, a munkanap meghosszabbítása útján tudta növelni az értéktöbbletet. Az időbér azonban a kapitalizmus legfelsőbb fokán is fennmarad. Számos esetben nem csekély előnyt jelent a tőkés számára: a gépek futásának meggyorsításával arra kényszeríti a mun­kást, hogy a munkabér felemelése nélkül egyre intenzívebben dolgozzék.

Az akkordbér (darabbér) a munkabérnek az a formája, amelynél a munkás keresete az általa egy bizonyos időegység alatt elkészített termékek, alkatrészek mennyiségétől vagy a tel­jesített műveletek számától függ. Időbér esetén a munkás által elvégzett munkát a munka időtartamával mérik, darabbér ese­tén pedig az előállított készítmények mennyiségével (vagy az elvégzett műveletek számával), amelyek mindegyikét meghatá­rozott tarifa szerint fizetik.

Amikor a tőkés a tarifát megállapítja, számításba veszi elő­ször, a munkás napi időbérét és másodszor, a munkás által egy nap alatt előállított termékek vagy alkatrészek számát, s ennél rendszerint a munkás legmagasabb teljesítménye szolgál a ki­számítás alapjául. Ha az illető iparágban időbérezés esetén az átlagos napi munkabér 6 dollár, s a munkás egy bizonyos fajtájú termékből 60 darabot állít elő, akkor a termékre vagy alkat­részre megállapított darabbér 10 cent. A darabbért a kapitalista olyan számítás alapján állapítja meg, hogy a munkás egy órai (napi, heti) keresete ne legyen nagyobb, mint időbér esetén. A darabbér tehát alapjában az időbér átalakult formája.

A darabbér az időbérnél is nagyobb mértékben kelti azt a megtévesztő látszatot, mintha a munkás nem a munkaerejét, hanem a munkáját adná el a kapitalistának, és az előállított termék mennyiségének megfelelően a munka teljes bérét kapná meg.

A tőkés darabbér-rendszer a munkaintenzitás állandó foko­zódására vezet. Ugyanakkor a darabbér-rendszer megkönnyíti a vállalkozó számára a munkások ellenőrzését. A munkaintenzitás fokát itt azoknak a termékeknek a mennyiségével és minősé­gével ellenőrzik, amelyeket a munkásnak elő kell állítania ahhoz, hogy megszerezhesse a szükséges létfenntartási eszközöket. A munkás kénytelen fokozni az akkordteljesítményt, kénytelen egyre intenzívebben dolgozni. Mihelyt azonban a munkások többé-kevésbé jelentős része új, magasabb munkaintenzitást ér el, a tőkés csökkenti a darabbért. Ha példánkban a darabbér mondjuk a felére csökken, a munkásnak korábbi keresete bizto­sításához kétszer annyit kell dolgoznia, vagyis növelnie kell a munkaidőt vagy még megfeszítettebben kell dolgoznia, hogy a nap folyamán ne 60, hanem 120 alkatrészt állítson elő. „A munkás igyekszik munkabére összegét megtartani azáltal, hogy többet dolgozik, akár úgy, hogy több órát dolgozik, akár úgy, hogy óránként többet termel ... Az eredmény az, hogy minél többet dolgozik, annál kevesebb bért kap”. Ebben rejlik a kapi­talizmusban a darabbér legfontosabb sajátossága.

A munkabér időbér- és darabbér-formáját gyakran alkal­mazzák egyidejűleg egy és ugyanazon vállalatnál. A kapitaliz­musban a munkabér mindkét formája csupán különböző módja annak, hogy fokozzák a munkásosztály kizsákmányolását.

A tőkés darabbér-rendszer az alapja a burzsoá országokban alkalmazott izzasztó munkabér-rendszereknek.

Az izzasztó munkabér-rendszerek. A tőkés darabbér-rend­szer legfontosabb vonása a munka intenzitásának mértéktelen növelése, amely a dolgozó minden erejét kimeríti. Ugyanakkor a munkabér nem pótolja a fokozott munkaerő-felhasználást. A munka egy bizonyos időtartamának és intenzitásának határán túl semmilyen pótlás sem háríthatja el a munkaerő közvetlen pusztulását.

A tőkés vállalatoknál a munkások a kimerítő munka követ­keztében a munkanap végére rendszerint túlfeszítik izom- és idegerejüket, ami a munka termelékenységének hanyatlására vezet. A kapitalista az értéktöbblet fokozásáért folytatott haj­szában különféle izzasztó munkabér-rendszerekhez folyamodik, hogy az egész munkanap folyamán biztosítsa a magas munka­intenzitást. Ezt a célt szolgálja a kapitalizmusban az úgynevezett „tudományos munkaszervezés", amely a dolgozót a végsőkig ki­merítő munkabér-rendszerrel párosul. Az ilyen munkaszervezés elterjedt formája a taylorizmus és a fordizmus, amelyek alapja a munkaintenzitás lehető legmesszebbmenő fokozásának elve.

A taylorizmus (amelyet szerzőjéről, F. Taylor amerikai mérnökről neveztek el) lényege a következő. A vállalatnál kiválasztják a legerő­sebb és legügyesebb munkásokat, s arra kényszerítik őket, hogy a lehető legnagyobb intenzitással dolgozzanak. Minden művelet teljesítését má­sodpercekben és a másodperc részeiben rögzítik. Ennek az időmérés­nek alapján állapítják meg valamennyi munkásra nézve a termelés menetét és az időnormát. A norma — a „feladat” túlteljesítéséért a munkás a napibéren felül csekély pótlékot, prémiumot kap; ha a nor­mát nem teljesíti, a munkást erősen csökkentett tarifa szerint fizetik. A Taylor-rendszerű tőkés munkaszervezés kimeríti a munkás minden erejét, valósággal géppé változtatja a munkást, aki mechanikusan egy és ugyanazt a mozdulatot végzi.

Lenin konkrét példát hoz fel (a nyersvas kocsira rakása), amikor a kapitalista a Taylor-rendszer bevezetésével csupán egyetlen művelet­nél 500-ról 140-re, vagyis 72 %-kal csökkentheti a munkások számát; a munkaintenzitás szörnyű fokozása révén a munkás napi rakodási nor­mája 16 tonnáról 59 tonnára, vagyis 3,7-szeresére növekedett; a munkás most egy nap alatt végzi el azt a munkát, amelyet korábban 3—4 nap alatt végzett, névleges napibére azonban mindössze 63 %-kal emelkedik (méghozzá csak az első időben). Más szóval az ilyen bérezési rendszer bevezetésével a munkás napi keresete ténylegesen, a végzett munkához képest 56,5 %-kal csökken. Tehát, „ugyanazon 9—10 órás munkaidő alatt — írta Lenin — háromszor annyi munkát sajtolnak ki a munkásból, kíméletlenül kipréselik minden erejét, háromszor olyan gyorsan szívják ki a bérrabszolga ideg- és izomenergiájának minden cseppjét. Korábban hal meg? — Sok más vár a kapu előtt!”

Az ilyen munkaszervezést és bérezést Lenin „a verejtékeztetés «tudományos» rendszerének” nevezte.

A munkaszervezésnek és a bérezésnek az a rendszere, amelyet H. Ford, az amerikai „autókirály” és más kapitalisták vezettek be (Ford­rendszer), ugyanezt a célt szolgálja — a munkaintenzitás lehető leg­messzebbmenő fokozása alapján a lehető legtöbb értéktöbbletet préselni ki a munkásból. Ezt a futószalagok munkaütemének egyre nagyobb arányú meggyorsítása és az izzasztó munkabér-rendszerek bevezetése alap­ján érik el. A Ford-íéle futószalagokon végzett munkaműveletek egy­szerűsége lehetővé teszi, hogy nagy arányokban alkalmazzanak tanu­latlan munkásokat, és alacsony bértételeket állapítsanak meg számukra. A munkaintenzitás nagyarányú növelése nem jár a munkabér növeke­désével vagy a munkanap csökkenésével. Ennek következtében a mun­kás gyorsan kimerül, megrokkan, alkalmatlanság címén elbocsátják a vállalattól, és a munkanélküliek sorába kerül.

A munkások kizsákmányolásának fokozására más munkaszervezési és bérezési rendszereket is alkalmaznak, amelyek a taylorizmus és a ícrdizmus válfajai. Ezekhez tartozik például Hant rendszere (Egyesült Államok). Taylor darabbér-rendszerétől eltérően a Hant-rendszer pré-miumos időbér-rendszer. A munkásoknak meghatározott „feladatot” ad­nak, es a ledolgozott időegységért, a normateijesitestol függetlenül, igen alacsony garantált bért állapítanak meg. A munkásnak a „feladat" tel­jesítése esetén a garantált minimumon felül csekély pótlékot, „prémiu­mot” fizetnek. A Halsey-rendszer (Egyesült Államok) alapja az az elv, hogy „időmegtakarításért” a munkaóráért járó „átlagbéren” felül pré­miumot fizetnek. E rendszer alapján például a munkaintenzitás meg­kétszerezése esetén minden „megtakarított” óráért körülbelül az órabér egyharmadának megfelelő „prémiumot” fizetnek ki. Ennek megfelelően minél intenzívebb a munka, annál nagyobb mértékben csökken a mun­kás munkabére az általa végzett munkához képest. Ugyanezen az elven alapul a Rowan-rendszer (Anglia).

Az értéktöbblet növelésének a munkások becsapásán alapuló egyik módja az, amit „a munkások nyereség-részesedésének” neveznek. A ka­pitalista azzal az ürüggyel, hogy a munkás érdekelve van a vállalat jövedelmezőségének fokozásában, csökkenti a munkások alapbérét, és ebből létrehozza „a nyereségnek a munkások közti szétosztására szolgáló” alapot. Az év végén azután „nyereség” címén a munkás valójában munka­bérének azt a részét kapja meg, amelyet addig visszatartottak kerese­téből. Végeredményben a „nyereségben részesedő” munkás valójában ke­vesebbet kap a rendes munkabérnél. Ugyanebből a célból vezetik be azt, hogy a vállalat részvényeit tukmálják rá a munkásokra.

A kapitalisták mesterkedései minden munkabér-rendszernél arra irányulnak, hogy a munkásból a lehető legtöbb értéktöbb­letet préseljék ki. A vállalkozók minden eszközt megragadnak a munkások félrevezetésére, azt igyekeznék elhitetni velük, hogy ők is érdekelve vannak a munkaintenzitás növelésében, az egy termékegységre jutó munkabér-ráfordítás csökkentésében, a vállalat jövedelmezőségének fokozásában. A kapitalisták ezen az úton igyekeznek gyengíteni a proletariátusnak a tőke táma­dásával szemben kifejtett ellenállását, ezáltal igyekeznek elérni, hogy a munkások távol maradjanak a szakszervezetektől, ne vegyenek részt a sztrájkokban, így próbálják megbontani a munkásmozgalmat.

A tőkés darabbér-rendszer lényege, formáinak minden vál­tozatossága mellett, mindig ugyanaz: a munkaintenzitás növe­lésével, termelékenységének fokozásával egyidejűleg a munkás munkabére csökken, a kapitalista jövedelme nő.

Névleges bér és reálbér. A kapitalizmus első fejlődésfokain széles körben elterjedt a bérmunkások természetbeni bérezése: a munkás szállást, szűkös táplálékot és néhány garast kapott.

A természetbeni bérezés bizonyos mértékig a kapitalizmus gépi idő­szakában is megtalálható. Így például alkalmazták a forradalom előtti Oroszország bánya- és textiliparában, s el van terjedve a tőkés mező­gazdaságban a béresek alkalmazásánál, a tőkés országok bizonyos ipar­ágaiban, valamint a gyarmati és a függő országokban. A természetbeni bérezés formái különfélék. A kapitalisták olyan helyzetbe hozzák a mun­kásokat, hogy azok kénytelenek a gyári boltban hitelbe vásárolni, a vál­lalkozó által megállapított, s a munkásra nézve súlyos feltételek mellett a bányákhoz vagy ültetvényekhez tartozó házakban lakást bérelni stb. Természetbeni bérezés esetén a kapitalista a bérmunkást nemcsak mint a munkaerő eladóját, hanem mint fogyasztót is kizsákmányolja.

A fejlett tőkés termelési módra a pénzbeni munkabér jel­lemző.

Névleges bért és reálbért kell megkülönböztetni.

A névleges bér pénzben kifejezett munkabér; ez az a pénz­összeg, amelyet a munkás a kapitalistának eladott munkaere­jéért kap. A névleges bér önmagában véve semmit sem mond a munkás bérének tényleges színvonaláról. így például a név­leges bér változatlanul maradhat, de ha ugyanakkor a fogyasz­tási cikkek ára emelkedik és az adók nőnek, a munkás tényle­ges munkabére csökken. Sőt, a névleges bér emelkedhet, ha azonban ugyanakkor a megélhetés nagyobb mértékben drágul, mint ahogy a névleges bér megnövekedett — a tényleges mun­kabér csökken.

A reálbér a munkás létfenntartási eszközökben kifejezett munkabére; azt mutatja, hogy mennyi és milyen fogyasztási cik­ket és szolgáltatást vásárolhat a munkás pénzbeni munkabéré­ből. A munkás reálbérének meghatározásánál a névleges bér nagyságából, a fogyasztási cikkek árszínvonalából, a lakbér ösz-szegéből, a munkások által fizetett adókból, a csökkentett mun­kahét esetén meg nem fizetett munkanapokból, s a munkás­osztály által eltartott munkanélküliek és részleges munkanél­küliek számából kell kiindulni. Figyelembe kell venni továbbá a munkanap hosszát és a munkaintenzitás fokát is.

A burzsoá statisztika az átlagos munkabérszínvonal meg­határozása során tudatosan meghamisítja a valóságot: beleszá­mítja a munkabérbe a vezető ipari és pénzügyi tisztviselők (vál­lalati igazgatók, bankigazgatók stb.) szűk felső rétegének jöve­delmét, a munkabér kiszámításánál csak a szakmunkásokat veszi figyelembe, s nem számítja be a rosszul fizetett tanulatlan mun­kások és mezőgazdasági proletárok széles rétegének a munka­bérét, figyelmen kívül hagyja a munkanélküliek és részleges munkanélküliek óriási seregét, a közszükségleti cikkek árának emelkedését, az adók növekedését, s a hamisítás egyéb mód­szereihez folyamodik, hogy szépítse a munkásosztály tényleges helyzetét a kapitalizmusban.

De még a meghamisított burzsoá statisztika sem leplezheti el azt a tényt, hogy a kapitalizmusban a munkabér, alacsony színvonala a létfenntartási költségek rendszeres emelkedése és a munkanélküliség növekedése következtében a munkások több­sége számára még a létminimumot sem biztosítja.

Az Egyesült Államok burzsoá közgazdászai 1938-ban, rendkívül szűkös fogyasztási normák alapulvételével évi 2177 dollárra becsülték egy négytagú amerikai munkáscsalád létminimumát. Ugyanakkor 1938-ban az Egyesült Államokban egy ipari munkás átlagos évi munkabére 1176 dollár volt, vagyis valamivel több, mint ennek az alacsonyan meg­állapított létminimumnak a fele, a munkanélküliek figyelembevételével pedig 740 dollár, vagyis a megállapított létminimumnak csupán egy­harmada. 1937-ben Angliában egy átlagos munkáscsalád létminimumát a burzsoá közgazdászok rendkívül szűkösen heti 55 shillingben állapí­tották meg. Hivatalos adatok szerint a szénbányászok 80°/o-a, a kiter­melő ipar (a szénbányászat nélkül) munkásainak 75°/o-a, a közművek munkásainak 57°/o-a kevesebbet keresett ennél a létminimumnál.

A reálbér csökkenése a kapitalizmusban. A tőkés termelési mód elemzése alapján Marx a munkabérekre vonatkozóan a kö­vetkező fő törvényszerűséget állapította meg: „a tőkés termelés általános tendenciája a bérek átlagos színvonalának nem az emelkedésére, hanem a hanyatlására vezet”.

A munkabért mint a munkaerő árát minden más áru árá­hoz hasonlóan az értéktörvény határozza meg. A tőkés gazda­ságban az áruk ára a kereslet és kínálat hatására az érték körül ingadozik, hol magasabb, hol meg alacsonyabb az értéknél. A munkaerő ára azonban más áruk árától eltérően rendszerint le­felé tér el az értékétől.

Az a körülmény, hogy a munkabér lefelé tér el az értéké­től, mindenekelőtt a munkanélküliség következménye. A kapi­talista a lehető legolcsóbban igyekszik megvásárolni a munka­erőt. Munkanélküliség esetén a munkaerő-kínálat meghaladja a munkaerő iránt megnyilvánuló keresletet. A munkaerő-áru kü­lönbözik más áruktól abban, hogy a proletár nem halaszthatja el munkaerejének eladását. Hogy éhen ne haljon, kénytelen munkaerejét olyan feltételek mellett eladni, amilyeneket a ka­pitalista ajánl fel neki. A teljes és a részleges munkanélküliség időszakaiban a munkás vagy egyáltalán nem jut munkabérhez, vagy pedig annak színvonala erősen hanyatlik. A munkanélküli­ség fokozza a munkások között a konkurenciát. A kapitalista kihasználja ezt, s a munkaerő értékénél alacsonyabb munkabért fizet a munkásnak. Ilyenformán a munkásosztály részét alkotó munkanélküliek nyomorúságos helyzete befolyásolja a termelés­ben foglalkoztatott munkások anyagi helyzetét, csökkenti mun­kabérüket.

Továbbá, a gépi technika alkalmazása tág lehetőséget biz­tosít a kapitalistának arra, hogy a termelésben női és gyermek­munkával helyettesítse a férfimunkát. A munkaerő értékét a munkás és családja számára szükséges létfenntartási eszközök értéke határozza meg. Ezért a munkás munkabére akkor, ami­kor a termelésbe bevonják a feleségét és gyermekeit — csök­ken, most már az egész család keres körülbelül ugyanannyit, amennyit addig a családfő egyedül keresett. Ezáltal még job­ban fokozódik az egész munkásosztály kizsákmányolása. A tő­kés országokban a munkásnők a férfiakéval azonos munkatel­jesítményért jóval alacsonyabb munkabért kapnak.

A tőke értéktöbbletet sajtol ki a gyermekmunka féktelen kizsákmányolása útján is. A gyermekek és serdülők munkabére valamennyi tőkés és gyarmati országban csak egy kis része a felnőtt munkások munkabérének.

A munkásnők átlagbére az Egyesült Államokban (1949-ben) — 41 %-kal, Angliában (1951-ben) — 46 %-kal, Nyugat-Németországban (1951-ben) — 42 %-kal alacsonyabb volt, mint a férfimunkásoké. Ez a kü­lönbség a gyarmati és a függő országokban még jelentősebb.

Az Egyesült Államokban a munkavállalók között szépített adatok szerint több mint 3,3 millió volt a gyermek és a serdülő. A gyermekek és serdülők munkanapja igen hosszú. Így például a keményítőgyárak­ban, konzervgyárakban, húsüzemekben, mosodákban és ruhatisztító üze­mekben a gyermekek napi 12—13 órát dolgoznak.

Japánban elterjedt szokás, hogy a gyermekeket eladják gyári mun­kára. A gyermekmunkát széles körben alkalmazták a cári Oroszország­ban is. Itt a textilüzemekben és egyes más iparágakban a munkások tekintélyes részét alkották a 8—10 éves gyermekek.

A gyermekmunka tőkés kizsákmányolása különösen könyörtelen formákat ölt a gyarmati és a függő országokban. Törökország textil- és dohánygyáraiban a 7—14 éves korú gyermekek a felnőttekkel egyfor­mán, teljes munkanapon át dolgoznak.

A munkásnők alacsony munkabére és a gyermekmunka ki­zsákmányolása a megbetegedések és a gyermekhalandóság óriási növekedését vonja maga után, s végzetes hatással van a ser­dülő nemzedékek nevelésére és oktatására.

A munkások reálbérének hanyatlásánál az is közrejátszik, hogy a kapitalizmus fejlődésével romlik a szakmunkások je­lentős részének helyzete. Mint már mondottuk, a munkaerő érlekébe bele keíl érteni a dolgozó szakmai oktatásának költségeit is. A szakmunkás egy bizonyos időegység alatt több értéket, s egyszersmind több értéktöbbletet hoz létre, mint a tanu­latlan munkás. A kapitalista kénytelen a szakképzett munkát jobban fizetni, mint a segédmunkát. A kapitalizmus fejlődésé­vel, az ipari technika fejlődésével azonban egyfelől kereslet nyilvánul meg magas szakképzettségű munkások iránt, akik kezelni tudják a bonyolult géprendszereket, másfelől viszont sok munkaművelet leegyszerűsödik, a szakképzett munkások jelen­tős részének munkája fölöslegessé válik. A szakmunkások számottevő rétege elesik attól a lehetőségtől, hogy szakképzettsé­gét hasznosítsa, kiszorul a termelésből, s kénytelen szakkép­zettséget nem igénylő munkát vállalni, amelyet sokkal rosz-szabbul fizetnek.

A létfenntartási költségek emelkedését és a munkások reál­bérének ezzel kapcsolatos csökkenését mindenekelőtt a közszük^ ségleti cikkek árának rendszeres emelkedése okozza. Így pél­dául Franciaországban az infláció következtében az élelmisze­rek kiskereskedelmi ára 1938-ban több mint hétszerese volt az 1914. évi árszínvonalnak.

A munkások munkabérének jelentős részét emészti fel a lakbér. Németországban 1900-tól 1930-ig a lakbér átlagosan 69 %-kal emelkedett. A Nemzetközi Munkastatisztikai Hivatal adatai szerint a XX. század harmincas éveiben a munkások lak­bérre, fűtésre és világításra az Egyesült Államokban a család költségvetésének 25 %-át, Angliában 20 %-át, Kanadában 27 %-át fordították. A cári Oroszországban a munkások lakbérre fordí­tott kiadásai keresetük egyharmad részét is elérték.

Nagy levonást jelentenek a munkabérből a dolgozókra ki­vetett adók. A fő tőkés országokban a háború utáni években az egyenesadók és a fogyasztási adók a munkáscsalád munkabéré­nek legalább egyharmadát emésztik fel.

A munkabér csökkentésének elterjedt módszere a bírságok rendszere. A cári Oroszországban a bírságokról szóló, s a gyáro­sok Önkényeskedését bizonyos fokig korlátozó törvény megjele­nése (1886) előtt a munkabérből bírságok formájában eszközölt levonások egyes esetekben a havi munkabér felét is elérték. A munkást minden lehető ürüggyel megbírságolták: „hanyag munkáért”, „rendbontásért”, beszélgetésért, tüntetéseken való részvételért stb. A bírság nemcsak a kapitalista munkafegye­lem megszilárdításának eszköze, hanem a kapitalisták gazdago­dásának egyik forrása is.

A munkások reálbérének csökkenésében szerepe van an­nak is, hogy a mezőgazdasági proletariátus bére rendkívül alacsóny. A fölös falusi munkaerő állandó nyomást gyakorol a foglalkoztatott munkások bérére, s leszorítja annak színvonalát.

Így például 1910—1939 folyamán az Egyesült Államokban a mező­gazdasági munkás havi átlagbére az ipari munkás munkabérének 28 és 47 %-a között ingadozott. Rendkívül súlyos volt a mezőgazdasági mun­kások helyzete a cári Oroszországban. Itt a mezőgazdasági idénymunkás napi átlagbére 16—17 órás munkanap mellett 1901 és 1910 között 69 ko­pek volt, s a mezei munkák idején szerzett e nyomorúságos keresettel kellett átvészelnie a teljes vagy részleges munkanélküliség hónapjait.

A tőkés termelési mód fejlődésével tehát csökken a mun­kásosztály reálbére.

1924-ben a német munkások reálbére az 1900. évinek 75°/o-a, 1935-ben pedig 66 %-a volt. Az Egyesült Államokban a munkások átlagos névleges bére 1900-tól 1938-ig (a munkanélküliek figyelembevételével) 68 %-kal emelkedett; ugyanezen idő alatt a létfenntartási költségek (a drágaság következtében) 2,3-szeresükre növekedtek, s így a munkások reálbére 1938-ig az 1900-as színvonal 74 %-ára csökkent. Franciaországban, Olasz­országban meg Japánban, nem is szólva a gyarmati és a függő országokról, a reálbér csökkenése a XIX—XX. században jóval nagyobb arányú volt, mint az Egyesült Államokban. A cári Oroszországban az ipari munkások reálbére 1913-ig az 1900. évi színvonal 90 %-ára esett vissza.

A különböző országokban a munkaerő értéke nem azonos. A munkaerő értékét az egyes országokban meghatározó felté­telek eltérőek. Innen erednek a munkabérben mutatkozó nem­zeti különbségek. Marx azt írta, hogy a különböző országokban fizetett munkabérek összehasonlításánál feltétlenül figyelembe kell venni mindazokat a tényezőket, amelyek a munkaerő ér­téknagyságának eltéréseit meghatározzák: a munkásosztály ki­alakulásának történelmi feltételeit és szükségleteinek kialakult színvonalát, a munkás szakmai képzésének költségeit, a női és gyermekmunka szerepét, a munka termelékenységét, a munka intenzitását, a fogyasztási cikkek árát stb.

Különösen alacsony a munkabér a gyarmati és a függő orszá­gokban. A tőke a gyarmati és a függő országok leigázására és rendszeres kifosztására irányuló politikájában kihasználja azt a körülményt, hogy itt bőségesen van fölös munkáskéz, s a munkaerőt értékénél sokkal alacsonyabban fizeti meg. Ugyan­akkor figyelembe veszik a munkás nemzetiségét. így például az azonos munkát végző fehéreket és négereket nem egyfor­mán fizetik. Dél-Afrikában a néger munkás átlagbére egytizede az angol munkás átlagbérének. Az Egyesült Államokban a né­gereknek a városokban 60%-kal, a mezőgazdaságban pedig majdnem 66%-kal kevesebbet fizetnek, mint az ugyanolyan munkát végző fehéreknek.

A burzsoázia a nagy munkástömegek munkabérének leszál­lítása és a gyarmatok kifosztása révén kiváltságos helyzetet biztosít a viszonylag szűk réteget jelentő jól fizetett munkások számara. A burzsoázia az e jól fizetett rétegekből, többek kö­zött szakszervezeti és szövetkezeti bürokratákból, a munka­vezetők egy részéből stb. összetevődő úgynevezett munkásarisz­tokráciát arra használja fel, hogy megbontsa a munkásmozgal­mat, s az osztálybékéről, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak érdekközösségéről szóló frázisokkal megtévessze a nagy prole­tártömegeket.

A munkásosztály harca a munkabér felemeléséért. A mun­kabér színvonala minden országban a munkabér értékének tör­vénye alapján, a proletariátus és a burzsoázia elkeseredett osz­tályharca során alakul ki.

A munkabér csak bizonyos határig térhet el a munkaerő értékétől.

A kapitalizmusban a munkabér alsó határát tisztán fizikai feltételek határozzák meg: a munkásnak meg kell kapnia a lét­fenntartási eszközöknek azt a mennyiségét, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy éljen és újratermelje munkaerejét. „Ha a munkaerő ára erre a minimumra csökken, akkor értéke alá süllyed, mert a munkaerő így csak elsatnyult formában marad­hat fenn és fejlődhet”. Ha a munkabér e színvonal alá süllyed, megindul a munkaerő közvetlen fizikai pusztulásának, a mun­káslakosság kihalásának gyors folyamata. Ez abban jut kifeje­zésre, hogy a fejlett tőkés országok, különösen pedig a gyar­mati országok munkáslakossága körében csökken az átlagos élettartam, csökken a születések száma és nő az elhalálozások száma.

A kapitalizmusban a munkabér felső határa a munkaerő értéke. Hogy milyen mértékben közelíti meg a munkabér át­lagos színvonala ezt a határt, azt a proletariátus és a burzsoá­zia osztály-erőviszonyai határozzák meg.

A burzsoázia a profit növeléséért folytatott hajsza során arra törekszik, hogy a fizikai minimum határa alá szorítsa le a munkabért. A munkásosztály harcol a munkabér megnyirbá­lása ellen, a munkabér felemeléséért, garantált munkabér-mi­nimum megállapításáért, a társadalombiztosítás bevezetéséért, a munkanap megrövidítéséért. Ebben a harcban a munkásosz­tállyal szembenáll az egész tőkésosztály és a burzsoá állam.

A munkásosztálynak a munkabér felemeléséért folytatott szívós harca az ipari kapitalizmus kialakulásával együtt kezdődött. A legkorábban Angliában bontakozott ki, majd más tő­kés és gyarmati országokban is megindult.

Abban a mértékben, ahogyan a proletariátus mint osztály kialakul, a munkások a gazdasági harc sikeres folytatása cél­jából szakszervezetekben egyesülnek. Amint ez megtörténik, a vállalkozóval már nem az egyes proletár, hanem egy egész szer­vezet áll szemben. Az osztályharc kibontakozásával a helyi és országos szakszervezetek mellett létrejönnek a nemzetközi szak­szervezeti szövetségek. A szakszervezetek a nagy munkástö­megek számára az osztályharc iskolájául szolgálnak.

A kapitalisták a maguk részéről vállalkozói szövetségek­ben egyesülnek. Megvesztegetik a reakciós szakszervezetek kor­rupt vezetőit, megszervezik a sztrájktörést, megbontják a mun­kásszervezeteket, a munkásmozgalom elnyomására felhasznál-* ják a rendőrséget, a katonaságot, a bíróságokat és a börtönöket.

A kapitalizmus idején a munkabér felemeléséért, a munka­nap csökkentéséért és a munkafeltételek megjavításáért vívott harcban a munkások egyik hatékony eszköze a sztrájk (a mun­kabeszüntetés). Abban a mértékben, ahogyan a tőkés és gyar­mati országokban kiéleződnek az osztályellentétek, és fokozó­dik a proletármozgalom szervezettsége, a sztrájkharcba millió meg millió munkás kapcsolódik be. Amikor a munkások a tőke elleni harcban elszántságot és kitartást tanúsítanak, a gazda­sági sztrájkok a sztrájkolok feltételeinek elfogadására kénysze­rítik a kapitalistákat.

Csakis a munkásosztálynak létérdekeiért folytatott lanka­datlan harca kényszeríti a burzsoá államot, hogy törvényeket hozzon a minimális munkabérről, a munkanap megrövidítéséről, a gyermekmunka korlátozásáról.

A proletariátus gazdasági harcának nagy jelentősége van: a szakszervezetek helyes, osztályszempontból következetes ve­zetés esetén eredményesen szállnak szembe a vállalkozókkal. A munkásosztály harca olyan tényező, amely bizonyos mértékig feltartóztathatja a munkabér csökkenését. A munkásosztály gaz­dasági harca azonban nem szüntetheti meg a dolgozók tőkés leigázásának rendszerét, s nem szabadíthatja meg a munkásokat a kizsákmányolástól és a nélkülözéstől.

A marxizmus-leninizmus, ugyanakkor, amikor elismeri a munkásosztály által a burzsoázia ellen vívott gazdasági harc nagy jelentőségét, egyszersmind azt tanítja, hogy ez a harc csak a kapitalizmus következményei ellen, nem pedig a proletariá­tus elnyomatottságának és nyomorának fő oka ellen irányul. Ez a fő ok maga a tőkés termelési mód.

A munkásosztály csak forradalmi politikai harc útján szün­tetheti meg a bérrabszolgaság rendszerét — gazdasági és poli­tikai elnyomatásának fő okát.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A tőkés társadalomban a munkabér a munkaerő értékének pénzbeni kifejezése, a munkaerő ára, amely a munka áraként jelenik meg. A munkabér elleplezi a tőkés kizsákmányolási viszonyt, ugyanis azt a megtévesztő látsza­tot kelti, mintha a munkás egész munkáját megfizetnék, ho­lott a valóságban a munkabér csupán munkaerejének ára.

2. A munkabér fő formái az időbér és a darabbér (akkordbér). Időbér esetén a munkás keresetének nagy­sága a ledolgozott időtől függ. Darabbér esetén a munkás keresetének nagyságát az előállított termékek mennyisége határozza meg. A kapitalisták az értéktöbblet növelése cél­jából különféle izzasztó munkabér-rendszereket alkalmaz­nak, amelyek a munkaintenzitás óriási arányú fokozására és a munkaerő gyors kimerülésére vezetnek.

3. A névleges munkabér az a pénzösszeg, amelyet a munkás a kapitalistának eladott munkaerejéért kap. A reál­bér a munkás létfenntartási eszközeiben kifejezett munka­bér; azt mutatja, hogy milyen mennyiségű létfenntartási cikket és szolgáltatást vásárolhat a munkás pénzbeni mun­kabéréért.

4. A kapitalizmus fejlődésével a reálbér csökken. A munkaerő ára más áruk árától eltérően rendszerint lefelé tér el az értékétől. Ez mindenekelőtt a munkanélküliséggel, a női és gyermekmunka széleskörű alkalmazásával, a mező­gazdasági munkásoknak, továbbá a gyarmati és a függő or­szágok munkásainak rendkívül alacsony bérezésével ma­gyarázható. A reálbér csökkenésének fontos tényezője a köz­szükségleti cikkek árának emelkedése, a magas lakbér és az adók növekedése.

5. A munkásosztály szakszervezetekben egyesülve har­col a munkanap csökkentéséért és a munkabér felemelé­séért. A proletariátusnak a tőke ellen folytatott gazdasági harca önmagában nem szabadíthatja meg a proletariátust a kizsákmányolástól. Csak a tőkés termelési mód forra­dalmi politikai harc útján történő megszüntetésével lehet véget vetni a munkásosztály gazdasági és politikai elnyo­másának.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.