Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana VII. A tőke és az értéktöbblet - a kapitalizmus gazdasági alaptörvénye

2010.10.25


A tőkés rend termelési viszonyainak alapja. A manufaktúráról a gépi nagyiparra való áttéréssel a tőkés termelési mód uralkodóvá vált. Az iparban a kézi munkán alapuló kézműves műhelyek és manufaktúrák helyén megjelentek a gyárak, ame­lyekben a munkát bonyolult gépekkel végzik. A mezőgazdaság­ban viszonylag fejlett agrotechnikát és mezőgazdasági gépeket alkalmazó tőkés nagygazdaságok keletkeztek. Új technika jött létre, új termelőerők alakultak ki, új, tőkés termelési viszonyok váltak uralkodóvá. A tőkés társadalom termelési viszonyainak keletkezésükben, fejlődésükben és hanyatlásukban való vizsgá­lata Marx „Tőké"-jének fő tartalma.

A burzsoá társadalom termelési viszonyainak alapja a ter­melőeszközök tőkés tulajdona. A termelőeszközök tőkés tulajdona a kapitalisták nem munkával szerzett magántulajdona, melyet a bérmunkások kizsákmányolására használnak fel. Marx klasszikus meghatározása szerint: „A tőkés termelési mód ... azon alapul, hogy a termelés dologi feltételei tőketulajdon és földtulajdon formájában a nemdolgozóknak jutott, ezzel szem­ben a tömeg csak a személyi termelési feltételnek, a munka­erőnek tulajdonosa".

A tőkés termelés a bérmunkán alapul. A bérmunkásokat nem verik béklyóba jobbágyi kötelékek. Ugyanakkor azonban meg vannak fosztva a termelőeszközöktől, s ha nem akarnak éhenhalni, el kell adniok munkaerejüket a tőkéseknek. A pro­letariátus kizsákmányolása a burzsoázia által a kapitalizmus megkülönböztető fő ismérve, a burzsoázia és a proletariátus vi­szonya pedig a tőkés rend fő osztályviszonya.

Azokban az országokban, ahol tőkés termelési mód uralko­dik, a tőkés gazdasági formák mellett a kapitalizmus előtti, gaz­dasági formák többé-kevésbé számottevő maradványai is megta­lálhatók. „Tiszta kapitalizmus" egyetlen országban sem létezik. A burzsoá országokban a tőkés tulajdon mellett a földesúri föld­tulajdont és az egyszerű-árutermelők — a saját munkájukból élő parasztok és kézművesek kis magántulajdonát is megtalál­juk. A kisüzemi termelésnek a kapitalizmusban alárendelt sze­repe van. A városi és falusi kisárutermelők tömegét a tőkések és földbirtokosok — a gyárak, a bankok, a kereskedelmi vállalatok és a föld tulajdonosai kizsákmányolják.

A tőkés termelési mód fejlődése során két szakaszon megy át: a monopólium előtti szakaszon és a monopolista szakaszon. A kapitalizmus általános gazdasági törvényei mindkét fejlődési szakaszában érvényesülnek. Ugyanakkor azonban a monopolka­pitalizmust egész sor lényeges sajátosság különbözteti meg, amelyekről a továbbiakban lesz szó.

Térjünk rá a tőkés kizsákmányolás lényegének vizsgálatára.

A pénz átalakulása tőkévé. Minden tőke meghatározott pénzösszeg formájában kezdi meg útját. A pénz önmagában véve nem tőke. Amikor például az önálló kisárutermelők kicserélik áruikat, a pénz forgalmi eszközként szerepel, de nem tőke. Az áruforgalom képlete a következő: A (áru) — P (pénz) — A (áru), vagyis az egyik áru eladása egy másik áru vétele céljából. A pénz akkor válik tőkévé, amikor idegen munka kizsákmányolá­sára használják fel. A tőke általános képlete: P — A — P, vagyis vétel meggazdagodást szolgáló eladás céljából.

Az A — P — A képlet azt jelenti, hogy az egyik használati érték egy másikra cserélődik ki: az árutermelő átadja az árut, amelyre nincs szüksége, s cserébe egy másik árut kap, amelyre fogyasztás céljából szüksége van. A körforgás célja a használati érték. Ezzel szemben a P — Á — P képletnél a mozgás kiinduló­pontja és végpontja egybeesik: az út kezdetén a kapitalistának pénze volt, s az út végén ismét pénze van. A tőke mozgása cél­talan volna, ha a művelet végén a kapitalistának ugyanannyi pénze lenne, mint az elején. A kapitalista tevékenységének egye­düli értelme az, hogy a művelet nyomán több a pénze, mint az­előtt. A körforgás célja az érték növelése. A tőke általános kép­lete tehát teljes alakjában a következő: P — Á — P', aholis a P' a megnövekedett pénzösszeget jelenti.

Az a tőke, amelyet a kapitalista előlegezett, vagyis megfor­gatott, bizonyos szaporulattal tér vissza tulajdonosához.

Honnan ered a tőke szaporulata? A burzsoá közgazdászok, abban a törekvésükben, hogy elpalástolják a kapitalisták gazda­godásának igazi forrását, gyakran azt állítják, hogy ez a szapo­rulat az áruforgalomban keletkezik. Ez tarthatatlan állítás. Va­lóban! Ha egyenlő értékű árut és pénzt, vagyis egyenértékeket, cseréinek ki, akkor egyetlen árutulajdonos sem szerezhet a foi> galomból a saját árujában testet öltött értéknél nagyobb értéket. Ha az eladóknak sikerül is, mondjuk, 10%-kal értéken felül eladni árujukat, kénytelenek ugyancsak 10 %-kal többet fizetni az eladóknak, amikor vásárlókként jelennek meg. Ilyenformán az árutulajdonosok azt, amit mint eladók nyernek, mint vásárlók elveszítik. Ugyanakkor azonban a valóságban az egész kapita­lista osztály tőkéje megnövekedik. A tőkéssé vált pénztulajdo­nosnak nyilvánvalóan olyan árut kell találnia a piacon, amely elfogyasztása során értéket, méghozzá saját értékénél nagyobb értéket hoz létre. Más szóval a pénztulajdonosnak olyan árut kell találnia a piacon, amelynek használati értéke azzal a tulaj­donsággal rendelkezik, hogy érték forrása. Ilyen áru a munkán erő.

A munkaerő mint áru. A munkaerő-áru értéke és haszná­lati értéke. A munkaerő mint azoknak a fizikai és szellemi ké­pességeknek az összessége, amelyeket az ember az anyagi javak termelése során felhasznál, minden társadalmi formában szük­séges eleme a termelésnek. De csak a kapitalizmusban válik a munkaerő áruvá.

A kapitalizmus árutermelés, fejlődésének legfelsőbb fokán, amikor a munkaerő is áruvá válik. A munkaerő áruvá válásával az árutermelés egyetemes jelleget ölt. A tőkés termelés a bér­munkán alapul, s a munkás felfogadása a kapitalista által nem más, mint a munkaerő-áru adásvétele: a munkás eladja mun­kaerejét, a kapitalista megvásárolja.A kapitalista attól fogva, hogy a munkást felfogadta, kor­látlanul rendelkezik annak munkaerejével. A kapitalista ezt a munkaerőt a termelésben használja fel, s éppen ennek során megy végbe a tőke megnövekedése.

Mint minden más árut, a munkaerőt is meghatározott áron adják el, amelynek alapja a munkaerő értéke. Miben áll ez az érték?

A munkásnak munkaképessége fenntartása érdekében ki kell elégítenie élelmiszer-, ruházkodási, lábbeli- és lakásszükség­letét. Az elengedhetetlen létszükségletek kielégítése nem egyéb, mint a munkás elhasznált életenergiájának — izom-, ideg- és szellemi energiájának, munkaképességének helyreállítása. To­vábbá, a tőkének szüksége van a munkaerő szüntelen utánpót­lására; a munkásnak ezért nemcsak sajátmagát, hanem család­ját is el kell tudnia tartani. Ez biztosítja a munkaerő újrater­melését, vagyis állandó felújítását. Végül, a tőkének nemcsak tanulatlan munkásokra van szüksége, hanem szakmunkásokra is, akik bánni tudnak a bonyolult gépekkel, márpedig a szak­képzettség megszerzése azzal jár, hogy az oktatásra bizonyos munkát fordítanak. Ezért a munkaerő termelésének és újrater­melésének költségei a munkásosztály serdülő nemzedékeinek bizonyos minimális oktatási költségeit is magukban foglalják.

Mindebből az következik, hogy a munkaerő mint áru értéke egyenlő a munkás és családja eltartásához szükséges létfenntar­tási eszközök értékével. ,,A munkaerő értékét, mint minden más áruét, ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újrater­meléséhez is szükséges munkaidő határozza meg”.

A társadalom történelmi fejlődése során változik a munká­sok rendes szükségleteinek színvonala, s változnak e szükség­letek kielégítésének eszközei is. A munkások rendes szükségle­teinek színvonala országonként különböző. A bérmunkások osz­tályának szükségletei sokban függnek az egyes országok tör­ténelmi fejlődésének sajátosságaitól és azoktól a körülmények­től, amelyek között ez az osztály kialakult. Az éghajlati és más természeti feltételek bizonyos fokig szintén befolyásolják a munkásság táplálkozási, ruházkodási és lakásszükségletét. A munkaerő értéke nemcsak az ember fizikai erejének helyreállí­tásához szükséges fogyasztási cikkek értékét foglalja magában, hanem a munkásnak és családjának meghatározott kulturális szükségleteire (a gyermekek iskoláztatására, újság- és könyv­vásárlásra, mozi- és színházlátogatásra stb.) fordított kiadásokat is; e szükségleteket azok a társadalmi körülmények szülik, ameyek közepette a munkások élnek és nevelkednek. A tőkések mindenkor és mindenütt a legalacsonyabb színvonalra igyekez­nek leszorítani a munkásosztály anyagi és kulturális életkörül­ményeit.

Amikor a kapitalista vállalkozásba kezd, megvásárolja mind­azt, ami a termeléshez szükséges: az épületeket, a gépeket, a berendezést, a nyersanyagot, a fűtőanyagot. Ezután munkáso­kat fogad fel, s az üzemben megkezdődik a termelés. Amikor az áru elkészül, a kapitalista eladja. A késztermék értéke magá­ban foglalja: először is a felhasznált termelőeszközök értékét — vagyis a feldolgozott nyersanyag, az elhasznált fűtőanyag érté­két, s az épületek, gépek, szerszámok értékének bizonyos részét; másodszor, a vállalatnál dolgozó munkások munkájával létre­hozott új értéket.

Mi ez az új érték?

A tőkés termelési mód feltételezi a munka termelékenysé­gének olyan, viszonylag magas színvonalát, amely mellett a munkásnak a munkaereje értékével egyenlő érték létrehozásá­hoz csak a munkanap egy részére van szüksége. Tegyük fel, hogy egy órai egyszerű átlagmunka 1 dollár értéket hoz létre, a munkaerő egynapi értéke pedig 6 dollár. A munkásnak ebben az esetben munkaereje egynapi értékének pótlásához 6 órán át kell dolgoznia. A kapitalista azonban egész napra vette meg a munkaerőt, és arra kényszeríti a proletárt, hogy ne 6 órát dol­gozzon, hanem az egész munkanapon át, amely mondjuk 12 óra hosszat tart. E 12 óra alatt a munkás 12 dollárnyi értéket hoz létre, míg munkaerejének értéke 6 dollár.

Most már látjuk, miben rejlik a munkaerő-áru különleges használati értéke vásárlója, a kapitalista számára. A munkaerő-áru használati értéke abban a tulajdonságában rejlik, hogy ér­ték, mégpedig saját értékénél nagyobb érték forrása.

Az értéktöbblet-termelés — a kapitalizmus gazdasági alap­törvénye. A munkaerő értéke és az elfogyasztása során létre­hozott érték két teljesen különböző mennyiség. E két mennyiség különbsége a tőkés kizsákmányolás elengedhetetlen feltétele.

Példánkban a kapitalista, aki 6 dollárt fordított a munkás alkalmazására, a munkás munkája révén 12 dollárnyi értékhez jut. A tőkés az eredetileg előlegezett tőkét 6 dollár szaporulattal vagy többlettel kapja vissza. Ez a szaporulat — az értéktöbblet.

Az értéktöbblet olyan érték, amelyet a bérmunkás saját munkaerejének értékén felül hoz létre munkájával, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátít. Az értéktöbblet tehát a munkás meg nem fizetett munkájának eredménye.

A munkanap a tőkés vállalatnál két részre oszlik: szükséges munkaidőre és többletmunkaidőre, a bérmunkás munkája pedig szükséges munkára és többletmunkára. A szükséges mun­kaidő alatt a munkás munkaerejének értékét termeli újra, a többletmunkaidő alatt pedig értéktöbbletet hoz létre.

A kapitalizmusban a munkás munkája olyan folyamat, amelynek során a tőkés elfogyasztja a munkaerő-árut, illetve amelynek során a tőkés értéktöbbletet sajtol ki a munkásból. A kapitalizmusban a munkafolyamatot két igen fontos sajá­tosság jellemzi. Először, a munkás a tőkés ellenőrzése alatt dol­gozik, s munkája a kapitalistáé. Másodszor, nemcsak a munkás munkája, hanem ennek a munkának a terméke is a tőkés tulaj­dona. A munkafolyamat e sajátosságai súlyos és gyűlöletes te­herré teszik a bérmunkás munkáját.

A tőkés termelés közvetlen célja az értéktöbblet-termelés. Ennek megfelelően a kapitalizmusban csak az olyan munka számít termelőmunkának, amely értéktöbbletet hoz létre. Ha a munkás nem hoz létre értéktöbbletet, munkája improduktív munka, fölösleges a tőke számára.

A tőkés kizsákmányolás a kizsákmányolás előző formáitól: a rabszolgatartó és a hűbéri kizsákmányolástól eltérően, bur­kolt jellegű. Amikor a bérmunkás eladja munkaerejét a kapi­talistának, első pillantásra ez az ügylet árutulajdonosok közötti szokásos ügyletnek tűnik, árunak pénzre való szokásos kicseré­lésének, amely az értéktörvénnyel összhangban megy végbe. Ám a munkaerő adásvétele csupán külső forma, amely mögött az rejtőzik, hogy a kapitalista kizsákmányolja a munkást, hogy a vállalkozó ellenérték nélkül elsajátítja a munkás meg nem fi­zetett munkáját.

A tőkés kizsákmányolás lényegének megvilágításánál fel­tételezzük, hogy a kapitalista megfizeti a munkás munkaerejé­nek az értéktörvény által meghatározott teljes értékét. A továb­biakban, a munkabér vizsgálatánál, ki fog tűnni, hogy a munka­erő ára, más áruk árával ellentétben, általában lefelé tér el a munkaerő értékétől. Ez még inkább fokozza a munkásosztály tőkés kizsákmányolását.

A kapitalizmus csak akkor engedi dolgozni, tehát élni a bérmunkást, ha az bizonyos ideig ingyen dolgozik a tőkésnek. Ha a munkás otthagyja az egyik tőkés vállalatot, legjobb eset­ben is csak egy másik tőkés vállalathoz kerülhet, ahol ugyan­úgy kizsákmányolják. Marx a bérmunka-rendszernek mint a bérrabszolgaság rendszerének leleplezése során azt mondotta, hogy a római rabszolgát láncok, a bérmunkást láthatatlan szá­lak kötik tulajdonosához. Ez a tulajdonos a tőkésosztály a maga egészében.

A bérmunkások meg nem fizetett munkájával létrehozott értéktöbblet az a közös forrás, amelyből a burzsoázia különböző csoportjainak: a gyárosoknak, a kereskedőknek, a bankároknak, valamint a földbirtokosok osztályának munka nélkül szerzett jö­vedelme származik.

Az értéktöbblet-termelés a kapitalizmus gazdasági alaptör­vénye. Marx a kapitalizmust jellemezve leszögezte: „Érték­többlet termelése, vagyis haszonszerzés — ez ennek a termelési módnak abszolút törvénye”. E törvény lényeges vonásai — ér­téktöbblet termelése egyre növekvő méretekben, s ennek elsajá­títása a kapitalisták által, a termelőeszközök burzsoá tulajdona alapján, bérmunka növekvő kizsákmányolása és a termelés bőví­tése útján. A gazdasági alaptörvény a tőkés termelési viszonyok lényegét fejezi ki, ez a törvény a kapitalizmus mozgástörvénye, amelyből szükségszerűen következik ellentmondásai növekedé­sének és elmélyülésének elkerülhetetlensége.

A többletmunkát nem a tőke találta fel. Az uralkodó osztály mindenütt, ahol a társadalom kizsákmányolókból és kizsákmányoltakból áll, többletmunkát sajtol ki a kizsákmányolt osztá­lyokból. A kapitalista azonban, a rabszolgatartóktól és a hűbéruraktól eltérően, akik a naturális gazdaság uralma idején a rab­szolga vagy a jobbágy többletmunkájával létrehozott termékek zömét közvetlenül szükségleteik és szeszélyeik kielégítésére for­dították — a bérmunkás többletmunkájának teljes termékét pénzzé teszi. E pénz egyik részét a kapitalista fogyasztási és fényűzési cikkek vásárlására fordítja, másik részét viszont pót­lólagos tőkeként befekteti, hogy az új értéktöbbletet hozzon. Ezért a tőkének — mint Marx mondja — valósággal farkasét­vágya van a többletmunkára.

A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésének az érték­többletért folyó hajsza a fő hajtóereje. Egyetlen előző kizsák­mányoló rendben, sem a rabszolgaság, sem a hűbériség idején nem volt olyan erő, amely ennyire előrelendítette volna a tech­nika fejlődését.

Lenin az értéktöbbletről szóló tanítást a marxi gazdasági elmélet sarkkövének nevezte. Az értéktöbbletről szóló tanításá­ban Marx feltárta a tőkés kizsákmányolás lényegét, amivel halá­los csapást mért a burzsoá politikai gazdaságtanra, e gazdaság­tannak arra az állítására, hogy a kapitalizmusban az osztályok érdekei között harmónia van, s eszmei fegyvert adott a munkás­osztály kezébe a kapitalizmus megdöntéséhez.

A tőke mint társadalmi termelési viszony. Az állandó és a változó tőke. A polgári közgazdászok az ősember kőbaltájától és botjától kezdve minden munkaszerszámot, minden termelő­eszközt tőkének minősítenek. A tőke ilyetén meghatározásának az a célja, hogy elleplezze a munkás tőkés kizsákmányolásának lényegét, hogy úgy tüntesse fel a tőkét, mint minden emberi társadalom örök és változhatatlan létfeltételét.

Valójában az ősember kőbaltája és botja szerszám volt ugyan, de nem volt tőke. Nem tőke a kézműves szerszámja és nyersanyaga, vagy annak a parasztnak felszerelése, vetőmagja és igásállata sem, akinek a gazdasága személyes munkán alapul. A termelőeszközök csak a történelmi fejlődés meghatározott fokán, csak akkor válnak tőkévé, amikor a kapitalista magán­tulajdonában vannak, és bérmunka kizsákmányolásának esz­közéül szolgálnak. A tőkésrend felszámolásával a termelőeszkö­zök társadalmi tulajdonba mennek át, s tőke mivoltuk megszű­nik. Eszerint tehát a tőke nem dolog, hanem — történelmileg átmeneti jellegű társadalmi termelési viszony.

A tőke olyan érték, amely — bérmunkások kizsákmányo­lása révén — értéktöbbletet hoz. Marx szavai szerint „a tőke elhalt munka, amely vámpír módjára, csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, men­nél többet szívott be”. A tőkében a tőkésosztály és a munkás­osztály közötti termelési viszony testesül meg, amely abban áll, hogy a kapitalisták a termelőeszközök és a termelési feltéte­lek tulajdonosaiként kizsákmányolják a bérmunkásokat, akik értéktöbbletet hoznak létre számukra. Ez a termelési viszony, mint a tőkés társadalom minden más termelési viszonya, dol­gok viszonyának formáját ölti, és úgy jelenik meg, mint ma­guknak a dolgoknak — a termelőeszközöknek az a tulajdonsága, hogy jövedelmet hoznak a kapitalistának.

Ebben áll a tőkefetisizmus: a tőkés termelési mód idején az a meg­tévesztő látszat keletkezik, mintha a termelőeszközök (vagy egy meg­határozott pénzösszeg, amelyen termelőeszközöket lehet vásárolni) maguk rendelkeznének azzal a csodatevő képességgel, hogy tulajdonosuknak rendszeres munka nélküli jövedelmet hajtanak.

Az értéktöbblet termelése folyamán a tőke különböző ré­szei más-más szerepet játszanak.

A vállalkozó a tőke egy részét a gyárépület felépítésére, berendezések és gépek beszerzésére, nyersanyag, fűtőanyag és segédanyagok vásárlására fordítja. A tőke e részének értéke abban a mértékben megy át az újonnan termelt árura, ahogyan a termelőeszközök a munka folyamán elhasználódnak vagy el­kopnak. A tőkének az a része, amely a termelőeszközök érté­kének formájában van meg, nem változtatja nagyságát a termelési folyamatban, ezért állandó tőkének nevezzük.

A tőke másik részét a vállalkozó munkaerő vásárlására, bérmunkások felvételére fordítja. A befektetett tőke e része helyett a vállalkozó a termelési folyamat végén új értékhez jut, amelyet vállalatának munkásai termeltek. Ez az új érték, mint láttuk, nagyobb a kapitalista által megvásárolt munkaerő értékénél. Eszerint a munkások alkalmazására fordított tőke­rész a termelés folyamán megváltoztatja nagyságát: megnő az­által, hogy a munkások értéktöbbletet hoznak létre, amelyet a kapitalista elsajátít. Azt a tőkerészt, amelyet munkaerő vásár­lására (vagyis munkások alkalmazására) fordítanak, s amely a termelési folyamatban megnövekszik, változó tőkének nevezzük.

Marx az állandó tőkét c-vel, a változó tőkét u-vel jelöli. A tőkének állandó és változó tőkére való felosztása Marxtól származik. E felosztás révén feltárult a munkaerő-vásárlásra fordított változó tőke különleges szerepe. Az értéktöbblet való­ságos forrása a bérmunkások tőkés kizsákmányolása.

Az áruban testet öltött munka kettős jellegének felfedezése kul­csot adott Marx kezébe ahhoz, hogy megállapítsa az állandó tőke és a változó tőke közti különbséget, hogy feltárja a tőkés kizsákmányolás lényegét. Marx kimutatta, hogy a munkás munkájával új értéket hoz létre, s egyszersmind átviszi a termelőeszközök értékét az előállított árura. Ugyanannak a munkásnak a munkája mint meghatározott konkrét munka átviszi a felhasznált termelőeszközök értékét a termékre, mint absztrakt munka pedig, mint munkaerő felhasználása általában, új értéket alkot. A munkafolyamat e két oldala között egészen kézzel­fogható különbség van. Ha például a fonóiparban kétszeresére emelke­dik a munka termelékenysége, a fonómunkás a munkanap folyamán kétszer annyi értéket visz át a termelőeszközökről a termékre (minthogy kétszer akkora gyapotmennyiséget dolgoz fel), új értéket viszont ugyan­annyit alkot, mint korábban.

Az értéktöbbletráta. A munkás tőkés kizsákmányolásának fokát az értéktöbbletráta fejezi ki.

Értéktöbbletrátának az értéktöbblet és a változó tőke szá­zalékban kifejezett arányát nevezzük. Az értéktöbbletráta azt mutatja, hogy milyen arányban oszlik a munkások által vég­zett munka szükséges munkára és többletmunkára, más szóval, hogy a proletár a munkanap mekkora részét fordítja munka­ereje értékének pótlására, és mekkora részében dolgozik in­gyen a kapitalistának. Marx az értéktöbbletet m-betűvel, az értéktöbbletrátát pedig az m' = m/v képlettel jelöli. A fentebb említett esetben (1. 121. old.) a százalékban kifejezett értéktöbb­letráta:

Az értéktöbbletráta itt 100%. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben a munkás munkája egyenlő mértékben oszlik szükséges munkára és többletmunkára. A kapitalizmus fejlődésével növek­szik az értéktöbbletráta, ami azt fejezi ki, hogy a burzsoázia növekvő mértékben zsákmányolja ki a proletariátust. Még gyor­sabban nő az értéktöbblet tömege, minthogy növekszik a tőke által kizsákmányolt bérmunkások száma.

Lenin „A munkások keresete és a tőkések profitja Oroszországban" című 1912-ben írott cikkében számításokat végzett, amelyekből kitűnik a proletariátus kizsákmányolásának foka a forradalom előtti Oroszország­ban. Az üzemekben 1908-ban folytatott hivatalos vizsgálat adatai szerint, amelyek a valóságosnál kétségtelenül nagyobbnak tüntetik fel a mun­kások munkabérét és kisebbnek a tőkések profitját, a munkasok munka­bére 555,7 millió rubel, a tőkések profitja pedig 568,7 millió rubel volt. A megvizsgált nagyipari vállalatoknál összesen 2 254 000 munkás dolgo­zott. Egy munkás átlagos évi bére tehát 246 rubel volt, s ugyanakkor évi átlagban 252 rubel profitot hozott a tőkésnek.

A cári Oroszországban tehát a munkás nem egészen fél napig ma­gának, a nap nagyobbik felében pedig a kapitalistának dolgozott.

A tőkés kizsákmányolás fokozásának két módja. Az abszo­lút értéktöbblet és a relatív értéktöbblet. Mindegyik kapitalista arra törekszik, hogy az értéktöbblet növelése céljából minden lehető módon növelje a munkásokból kisajtolt többletmunka részarányát. Az értéktöbblet növelésének két fő módja van.

Vegyünk például egy 12 órás munkanapot, amelyből 6 óra szükséges munkaidő, 6 óra többletmunkaidő. Ábrázoljuk ezt a munkanapot egy vonallal, amelyen minden rovátkával meg­jelölt részecske egy órát jelent.

A munkáskizsákmányolás fokozásának első módja az, hogy a kapitalista a munkanapnak mondjuk 2 órai meghosszabbítá­sával növeli az értéktöbbletet. Ebben az esetben a munkanap a következőképpen alakul:

Munkanap = 14 óra Szükséges munkaidő = 6 óra Többletmunkaidő = 8 óra

A többletmunkaidő az egész munkanap abszolút meghosszabbítása következtében növekedett meg, s ugyanakkor a szük­séges munkaidő változatlan maradt. A munkanap meghosszab­bítása útján nyert értéktöbbletet abszolút értéktöbbletnek ne­vezzük.

A munkáskizsákmányolás fokozásának második módja az, hogy a kapitalistának jutó értéktöbblet a munkanap hosszának megváltoztatása nélkül, a szükséges munkaidő csökkentése kö­vetkeztében nő meg. Ha a munkások fogyasztási cikkeit elő­állító, vagy e fogyasztási cikkek termeléséhez szükséges szerszá­mokat, gépeket és anyagokat gyártó iparágakban emelkedik a munka termelékenysége, ez csökkenti a fogyasztási cikkek ter­meléséhez szükséges munkaidőt. Ennek következtében a mun­kások létfenntartási cikkeinek értéke csökken, s ennek meg­felelően csökken a munkaerő értéke. Ha korábban a munkások létfenntartási cikkeinek termelésére 6 órát fordítottak, most, mondjuk, csak 4 órát fordítanak. Ebben az esetben a munkanap a következőképpen alakul:

Munkanap = 12 óra Szükséges munkaidő = 4 óra Többletmunkaidő = 8 óra

A munkanap hossza változatlan maradt, de a szükséges munkaidő és a többletmunkaidő arányának megváltozása kö­vetkeztében megnövekedett a többletmunkaidő. Azt az érték­többletet, amely a szükséges munkaidő csökkenése és a többlet­munkaidő megfelelő növekedése következtében a munka terme­lékenységének emelkedése nyomán jön létre, relatív értéktöbb­letnek nevezzük.

Az értéktöbblet növelésének mind a két módja a bérmunka tőkés kizsákmányolásának fokozódására vezet. Ugyanakkor a kapitalizmus történelmi fejlődésének különböző fokain más-más szerepet játszanak. A kapitalizmus fejlődésének első fokain, amikor a technika alacsony színvonalú volt és viszonylag lassan haladt előre, az abszolút értéktöbblet növelése játszott különösen nagy szerepet. A tőke áz értéktöbblet utáni hajsza során gyökeres fordulatot idézett elő a termelés előző módszerei­ben — ipari forradalmat hajtott végre, amely megteremtette a gépi nagyipart. Az egyszerű tőkés kooperáció, a manufaktúra és a gépi ipar, amelyekről fentebb (az V. és VI. fejezetben) be­széltünk, a munkatermelékenység tőkés emelésének egymásra következő fokai. A gépi időszakban, amikor a fejlett technika lehetővé teszi a munka termelékenységének gyors fokozását, a kapitalisták mindenekelőtt a relatív értéktöbblet növelésével érik el a munkások kizsákmányolásának óriási mértékű fokozá­sát. Ugyanakkor továbbra is minden lehetőt elkövetnek, hogy meghosszabbítsák a munkanapot, s különösen, hogy fokozzák a munka intenzitását. A kapitalista szempontjából a munka­intenzitás fokozásának ugyanaz a jelentősége, mint a munkanap meghosszabbításának: a munkanap 10 óráról 11 órára való meg­hosszabbítása, vagy a munkaintenzitás 10°/o-os fokozása a tőkés számára ugyanazzal az eredménnyel jár.

A külön értéktöbblet. A kapitalizmus fejlődésében komoly szerepe van a külön értéktöbblet utáni hajszának. Külön érték­többlet olyan esetekben keletkezik, amikor egyes kapitalisták tökéletesebb gépeket és termelési módszereket vezetnek be, mint amilyeneket ugyanazon iparág vállalatainak zömében al­kalmaznak. Ezen az úton az egyes kapitalista saját üzemében az illető termelési ágban uralkodó átlagos színvonalhoz viszonyítva magasabb munkatermelékenységet ér el. Így az e kapitalista üzemében termelt áru egyéni értéke alacsonyabb ennek az áru­nak társadalmi értékénél. Mivel pedig az áru árát társadalmi ér­téke határozza meg, a kapitalista a szokásosnál magasabb érték­többletrátára tesz szert.

Vegyük a következő példát. Tegyük fel, hogy egy dohánygyári mun­kás óránként 1000 cigarettát termel, és 12 óra hosszat dolgozik, amiből 6 óra alatt hozza létre a munkaereje értékének megfelelő értéket. Ha a gyárban olyan gépet vezetnek be, amely a munka termelékenységét kétszeresére emeli, akkor a változatlanul 12 órát dolgozó munkás most nem 12 000, hanem 24 000 cigarettát készít. A munkás bérét az újonnan létrehozott értéknek az a része fedezi, amely (az állandó tőke átvitt részének értékét levonva) 6000 cigarettában, vagyis 3 óra termékében ölt testet. A gyárosnak az újonnan létrehozott érték másik része jut, amely (az állandó tőke átvitt részének értékét levonva) 18 000 cigarettá­ban, vagyis 9 óra termékében testesül meg.

Ilyenformán tehát csökken a szükséges munkaidő, és megfelelően nő a többletmunkaidő. A munkás már nem 6 óra, hanem 3 óra alatt pótolja munkaerejének értékét; többletmunkaideje 6 óráról 9 órára nőtt. Az értéktöbbletráta háromszorosára emelkedett.

A külön értéktöbblet az értéktöbbletnek a szokásos rátát meghaladó része, amelyre egyes tőkések tesznek szert annak következtében, hogy csökken az üzemeikben termelt áruk egyéni értéke.

A külön értéktöbblet minden egyes vállalatnál csak ideig­lenes jelenség. Előbb vagy utóbb a megfelelő iparág vállalatai­nak többsége új gépeket vezet be, s az a kapitalista, aki ehhez nem rendelkezik elegendő tőkével, tönkremegy a konkurencia­harcban. Eszerint az illető áru termeléséhez társadalmilag szük­séges idő megrövidül, az áru értéke csökken, s az a kapitalista, amelyik a többieknél hamarabb alkalmazta a technikai tökéle­tesítéseket, nem jut többé külön értéktöbblethez. Az egyik vál­lalatnál megszűnt külön értéktöbblet azonban jelentkezik egy másik vállalatnál, ahol új, még tökéletesebb gépeket vezet­nek be.

Minden kapitalista csupán saját gazdagodására törekszik. Az egyes vállalkozók külön-külön folytatott tevékenysége azon­ban végeredményben a technika haladását, a tőkés társadalom termelőerőinek fejlődését mozdítja elő. Ugyanakkor a külön értéktöbbletért folytatott hajsza arra ösztönöz minden egyes kapitalistát, hogy védje technikai vívmányait a konkurensek­kel szemben; létrehozza az üzleti és gyártási titkot. Kitűnik tehát, hogy a kapitalizmus meghatározott korlátokat szab a ter­melőerők fejlődésének.

A kapitalizmusban a termelőerők fejlődése ellentmondásos formában történik. A tőkések csak abban az esetben alkalmaz­nak új gépeket, ha ez az értéktöbblet növekedésével jár. Az új gépek bevezetése alapul szolgál ahhoz, hogy a kapitalisták a lehető legnagyobb mértékben fokozzák a proletariátus kizsák­mányolását, meghosszabbítsák a munkanapot és növeljék a munkaintenzitást; a technikai haladás sok munkásnemzedék mértéktelen áldozata és nélkülözése árán valósul meg. Eszerint a kapitalizmus a legnagyobb mértékben rablógazdálkodást foly­tat a társadalom fő termelőerejével — a munkásosztállyal, a dolgozó tömegekkel.

A munkanap és határai. Harc a munkanap megrövidíté­séért. A kapitalista az értéktöbbletráta emeléséért folyó haj­sza során a legvégső határokig igyekszik meghosszabbítani a munkanapot. Munkanapnak a nap huszonnégy órájának azt a részét nevezzük, amelyet a munkás az üzemben tölt, s amely alatt a tőkés rendelkezik vele. Ha lehetséges volna, a vállalkozó napi huszonnégy órai munkára kényszerítené munkásait. A nap egy bizonyos részében azonban az embernek fel kell újítania erejét, pihennie, aludnia, táplálkoznia kell. Ezek jelentik a munkanap tisztán fizikai határait. Emellett a munkanapnak morális határai is vannak, mert a munkásnak kulturális és társadalmi szükségletei kielégítéséhez is szüksége van időre.

A tőke, amely telhetetlen mohósággal hajhássza a többlet­munkát, nem akarja figyelembe venni a munkanapnak sem a morális, sem pedig tisztán fizikai határait. Marx szavai szerint a tőke könyörtelen a munkások életével és egészségével szem­ben. A munkaerő rabló kizsákmányolása megrövidíti a prole­tár életét, a halandóság rendkívüli növekedésére vezet a mun­kásság körében.

A kapitalizmus kialakulása idején az államhatalom külön törvényeket hozott a burzsoázia érdekében, hogy minél több órai munkára kényszerítse a bérmunkásokat. A technika ak­kori alacsony színvonala mellett a parasztok és kézművesek tö­megeinek módjukban volt önállóan dolgozni, s így a tőkének nem állt a rendelkezésére munkásfölösleg. A gépi termelés el­terjedésével és a lakosság proletarizálódásának fokozódásával megváltozott a helyzet. A tőkének most már elegendő munkás állt a rendelkezésére, akiket az éhhalál fenyegető veszélye a kapitalisták rabságába kényszerített. A munkanapot meghosz-szabbító állami törvényekre többé nem volt szükség. A tőke számára lehetővé vált, hogy gazdasági kényszer útján a végső határig meghosszabbítsa a munkanapot. Ilyen körülmények kö­zött a munkásosztály elszánt harcot indított a munkanap meg­rövidítéséért. Ez a harc legelőször Angliában bontakozott ki.

Az angol munkásoknak hosszú harccal sikerült kivívni az 1833. évi gyári törvényt, amely a gyermekek napi munkaidejét 13 éves korig 8 órára, 13-tól 18 éves korig 12 órára korlátozta. 1844-ben törvényt hoz­tak a nők munkaidejének 12 órára, s a gyermekek munkaidejének 6 és tél órára való korlátozásáról. A gyermekmunkát és a női munkát több­nyire együtt alkalmazták a férfimunkával. Ezért a gyári törvényhozás hatálya alá eső vállalatoknál fokozatosan valamennyi munkásra nézve általánossá vált a 12 órás munkanap. Egy 1847. évi törvény 10 órára korlátozta a fiatalkorúak és a nők munkaidejét. Egy 1901-ben hozott törvény olyanformán korlátozta a felnőtt munkások munkaidejét, hogy a hét első öt napjára 12 órás, szombatra pedig 5 és fél órás munka­napot állapított meg.

A munkások ellenállásának növekedése arányában más tőkés országokban is kezdtek törvényeket hozni a munkanap korlátozásáról. A munkásoknak minden ilyen törvény meg­jelenése után szívós harccal kellett kikényszeríteni tényleges alkalmazásukat.

Különösen heves harc bontakozott ki a munkanap törvé­nyes korlátozásáért, amikor a munkásosztály kiadta a nyolcórás munkanap követelésének harci jelszavát. Ezt a követelést Marx javaslatára 1866-ban proklamálta egy amerikai munkáskongresszus és az I. Internacionálé kongresszusa. A harc a nyolc­órás munkanapért nemcsak a proletariátus gazdasági harcának, hanem politikai harcának is szerves részévé vált.

A cári Oroszországban az első gyári törvények a XIX. szá­zad végén jelentek meg. A pétervári proletariátus ismert sztrájkjai után az 1897. évi törvény 11 és fél órára korlátozta a munkanapot. Ez a törvény Lenin szavai szerint az orosz mun­kások által a cári kormánytól kiharcolt kényszerű engedmény volt.

Az első világháború küszöbén a legtöbb fejlett tőkés or­szágban többnyire 10 órás munkanap volt érvényben. 1919-ben, amikor a burzsoáziát rettegéssel töltötte el a forradalmi moz­galom erősödése, Washingtonban több tőkés ország képviselői egyezményt kötöttek a nyolcórás munkanap nemzetközi mé­retekben történő bevezetéséről, utóbb azonban egyetlen nagy tőkés állam sem volt hajlandó ratifikálni ezt az egyezményt. Mindamellett a munkásosztály nyomására sok tőkés országban bevezették a nyolcórás munkanapot. A vállalkozók azonban a munkanap megrövidítéséért bőven kárpótolták magukat olyan­formán, hogy erősen fokozták a munkaintenzitást. Számos tőkés országban az elcsigázó munkaintenzitás mellett a munkanap is hosszú, különösen a fegyverkezési iparban. A gyarmati és a függő országokban mértéktelenül hosszú munkanap a prole­tariátus osztályrésze.

A tőkés társadalom osztályszerkezete. A burzsoá állam. A rabszolgatartó és a feudális termelési módot a társadalom kü­lönböző osztályokra és rendekre tagozódása jellemezte, ami bo­nyolult hierarchikus társadalmi szerkezetet hozott létre. A bur­zsoá korszak leegyszerűsítette az osztályellentéteket, s az örök­letes kiváltságok és a személyes függőség különféle formáit a pénz személytelen hatalmával, a tőke korlátlan zsarnokságával váltotta fel. A tőkés termelési mód mellett a társadalom egyre inkább két nagy ellenséges táborra, két ellentétes osztályra — burzsoáziára és proletariátusra oszlik.

A burzsoázia olyan osztály, amelynek termelőeszközei van­nak, és ezeket bérmunka kizsákmányolására használja fel. A burzsoázia a tőkés társadalom uralkodó osztálya.

A proletariátus a bérmunkások osztálya, akik meg vannak fosztva a termelőeszközöktől, s akik ennek következtében kény­telenek eladni munkaerejüket a kapitalistának. A tőke a gépi termelés alapján teljesen leigázta a bérmunkát. A bérmunkások osztályának életreszólóan proletársors az osztályrésze. A prole­tariátus gazdasági helyzete folytán a legforradalmibb osztály.

A burzsoázia és a proletariátus a tőkés társadalom két fő osztálya. Amíg a tőkés termelési mód fennáll, ez a két osztály elválaszthatatlanul egymáshoz van kötve: a burzsoázia nem lehet meg és nem gazdagodhat, ha nem zsákmányol ki bérmun­kásokat; a proletárok nem élhetnek, ha nem szegődnek el a tőkéshez. Ugyanakkor a burzsoázia és a proletariátus antago­nisztikus osztályok, amelyeknek érdekei ellentétesek, és kibékít-hetetlenül ellenségesen állnak szemben egymással. A tőkés tár­sadalom uralkodó osztálya a burzsoázia. A kapitalizmus fejlő­dése során egyre mélyül a szakadék a kizsákmányoló kisebbség és a kizsákmányolt tömegek között.

A kapitalista rendben a burzsoázia és a proletariátus mellett a földbirtokosok, továbbá a parasztok osztálya is megtalálható. Ezek az osztályok a korábbi, a hűbéri rendből maradtak fenn, de jellegük a kapitalizmus viszonyainak megfelelően jelentős mértékben megváltozott.

A földbirtokos osztály a kapitalizmusban olyan nagybirto­kosok osztálya, akik rendszerint bérbeadják a földet tőkés bér­lőknek, illetve kistermelőknek — parasztoknak, vagy pedig bér­munka igénybevételével nagyüzemi tőkés termelést folytatnak földjükön.

A parasztság olyan kisárutermelők osztálya, akik a termelő­eszközök magántulajdona alapján, elmaradott technika alkal­mazásával és kézi munkával gazdálkodnak. A parasztság a bur­zsoá országokban a lakosság jelentős részét alkotja. A parasztság zömét könyörtelenül kizsákmányolják a földbirtokosok, a kulá-kok, a kereskedők és az uzsorások, s egyre nagyobb tömege megy tönkre. A parasztság soraiban állandó rétegeződés megy végbe, amelynek folyamán egyfelől proletártömegeket, más­felől kulákokat, kapitalistákat választ ki magából.

A burzsoá állam, amely a polgári forradalom nyomán a hű­béri államot felváltotta, eszköz a kapitalisták kezében a mun­kásosztály és a parasztság leigázására és elnyomására. A burzsoá állam védelmezi a termelőeszközök tőkés magántulajdonát, biz­tosítja a dolgozók kizsákmányolását, és elnyomja a tőkés rend ellen folytatott harcukat.

Minthogy a tőkésosztály érdekei homlokegyenest ellentéte­sek a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel, a burzsoázia arra kényszerül, hogy minden úton-módon elpalástolja államá­nak osztályjellegét. A burzsoázia megpróbálja olyan színben feltüntetni ezt az államot, mint amely az osztályok fölött áll, az egész nép állama, „a tiszta demokrácia” állama. A valóság­ban azonban a burzsoá „szabadság” a tőkének az a szabadsága, hogy idegen munkát zsákmányoljon ki; a burzsoá „egyenlőség" csak látszat, amely azt leplezi, hogy ténylegesen nincs egyenlő ség kizsákmányoló és kizsákmányolt, jóllakott és éhező, a ter­melőeszközök tulajdonosai és a csupán munkaerejükkel rendel­kező proletárok tömege között.

A burzsoá állam igazgatási apparátusa a rendőrség, a kato­naság, a bíróságok, a börtönök, a koncentrációs táborok és az erőszak más eszközei segítségével nyomja el a néptömegeket. Az erőszak mindeme eszközeinek nélkülözhetetlen kiegészítői az ideológiai befolyásolás eszközei, amelyek segítségével a bur­zsoázia uralmát védelmezi. Ide tartozik a burzsoá sajtó, rádió, mozi, a burzsoá tudomány és művészet, az egyház.

A burzsoá állam a tőkésosztály intézőbizottsága. A burzsoá alkotmányoknak az a céljuk, hogy biztosítsák a birtokos osz­tályok számára kedvező és előnyös társadalmi rendszert. A burzsoá állam szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja a tőkés rend alapját, a termelőeszközök magántulajdonát.

A burzsoá állam formái rendkívül változatosak, de lénye­gük egy: valamennyi a burzsoázia diktatúrája, amely minden eszközzel fenntartani és erősíteni igyekszik a bérmunka tőkés kizsákmányolásának rendszerét.

A tőkés nagyüzemi termelés fejlődésének arányában nő a proletárok száma, a proletariátus egyre inkább felismeri osz­tályérdekeit, fejlődik politikailag, és szervezkedik a burzsoázia elleni harcra.

A proletariátus olyan dolgozó osztály, amely a legfejlet­tebb gazdasági formával — a nagyüzemi termeléssel függ össze. .,Csak a proletariátus képes — a nagyiparban betöltött gazdasági szerepe következtében — arra, hogy az egész dolgozó és kizsák­mányolt tömeg vezére legyen"1. Az ipari proletariátusnak, a tő­kés társadalom legforradalmibb, leghaladóbb osztályának az a hivatása, hogy maga köré gyűjtse a parasztság dolgozó töme­geit, a lakosság valamennyi kizsákmányolt rétegét, és rohamra vezesse őket a kapitalizmus ellen.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A tőkés rendben a termelési viszonyok alapja a ter­melőeszközök tőkés tulajdona, amelyet bérmunkások ki­zsákmányolására használnak fel. A kapitalizmus áruterme­lés, fejlődésének legfelsőbb fokán, amikor a munkaerő is áruvá válik. Minthogy a munkaerő a kapitalizmusban áru,értéke és használati értéke van. A munkaerő-áru értékét a munkás és családja eltartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke határozza meg. A munkaerő-áru használati értéke abban a tulajdonságában rejlik, hogy érték és érték­többlet forrása.

2. Az értéktöbblet olyan érték, amelyet a munkás sa­ját munkaerejének értékén felül hoz létre munkájával, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátít. Az értéktöbblet-termelés a kapitalizmus gazdasági alaptör­vénye.

3. A tőke olyan érték, amely — bérmunkások kizsák­mányolása révén — értéktöbbletet hoz. A tőke a tőkés­osztály és a munkásosztály közötti társadalmi viszonyt tes­tesít meg. Az értéktöbblet termelése folyamán a tőke külön­böző részei más-más szerepet játszanak. Az állandó tőke a tőkének az a része, amelyet termelőeszközökre fordíta­nak; a tőkének ez a része nem hoz létre új értéket, nem vál­toztatja nagyságát. A változó tőke a tőkének az a része, amelyet munkaerő vásárlására fordítanak; a tőkének ez a része annak következtében, hogy a munkások a kapitalista által elsajátításra kerülő értéktöbbletet hoznak létre — megnövekszik.

4. Az értéktöbbletráta az értéktöbblet és a változó tőke közötti arány. Az értéktöbbletráta azt fejezi ki, hogy a tőkés milyen mértékben zsákmányolja ki a munkást. A kapitalis­ták kétféle módon növelik az értéktöbbletrátát — abszolút értéktöbblet termelése útján és relatív értéktöbblet terme­lése útján. Az abszolút értéktöbblet az az értéktöbblet, amely a munkanap meghosszabbítása vagy a munkainten­zitás növelése útján jön létre. A relatív értéktöbblet az az értéktöbblet, amely a szükséges munkaidő megrövidítése, és a többletmunkaidő megfelelő meghosszabbítása révén jön létre.

5. A burzsoázia és a proletariátus osztály érdekei kibékíthetetlenek. A burzsoázia és a proletariátus közötti el­lentét a tőkés társadalom fő osztályellentéte. A tőkés rend védelmére, s a társadalom dolgozó és kizsákmányolt többségének elnyomására szolgáló szerv a burzsoá állam, amely a burzsoázia diktatúrája.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.