Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana VII. A tőke és az értéktöbblet - a kapitalizmus gazdasági alaptörvénye

2010.10.25


A tőkés rend termelési viszonyainak alapja. A manufaktúráról a gépi nagyiparra való áttéréssel a tőkés termelési mód uralkodóvá vált. Az iparban a kézi munkán alapuló kézműves műhelyek és manufaktúrák helyén megjelentek a gyárak, ame­lyekben a munkát bonyolult gépekkel végzik. A mezőgazdaság­ban viszonylag fejlett agrotechnikát és mezőgazdasági gépeket alkalmazó tőkés nagygazdaságok keletkeztek. Új technika jött létre, új termelőerők alakultak ki, új, tőkés termelési viszonyok váltak uralkodóvá. A tőkés társadalom termelési viszonyainak keletkezésükben, fejlődésükben és hanyatlásukban való vizsgá­lata Marx „Tőké"-jének fő tartalma.

A burzsoá társadalom termelési viszonyainak alapja a ter­melőeszközök tőkés tulajdona. A termelőeszközök tőkés tulajdona a kapitalisták nem munkával szerzett magántulajdona, melyet a bérmunkások kizsákmányolására használnak fel. Marx klasszikus meghatározása szerint: „A tőkés termelési mód ... azon alapul, hogy a termelés dologi feltételei tőketulajdon és földtulajdon formájában a nemdolgozóknak jutott, ezzel szem­ben a tömeg csak a személyi termelési feltételnek, a munka­erőnek tulajdonosa".

A tőkés termelés a bérmunkán alapul. A bérmunkásokat nem verik béklyóba jobbágyi kötelékek. Ugyanakkor azonban meg vannak fosztva a termelőeszközöktől, s ha nem akarnak éhenhalni, el kell adniok munkaerejüket a tőkéseknek. A pro­letariátus kizsákmányolása a burzsoázia által a kapitalizmus megkülönböztető fő ismérve, a burzsoázia és a proletariátus vi­szonya pedig a tőkés rend fő osztályviszonya.

Azokban az országokban, ahol tőkés termelési mód uralko­dik, a tőkés gazdasági formák mellett a kapitalizmus előtti, gaz­dasági formák többé-kevésbé számottevő maradványai is megta­lálhatók. „Tiszta kapitalizmus" egyetlen országban sem létezik. A burzsoá országokban a tőkés tulajdon mellett a földesúri föld­tulajdont és az egyszerű-árutermelők — a saját munkájukból élő parasztok és kézművesek kis magántulajdonát is megtalál­juk. A kisüzemi termelésnek a kapitalizmusban alárendelt sze­repe van. A városi és falusi kisárutermelők tömegét a tőkések és földbirtokosok — a gyárak, a bankok, a kereskedelmi vállalatok és a föld tulajdonosai kizsákmányolják.

A tőkés termelési mód fejlődése során két szakaszon megy át: a monopólium előtti szakaszon és a monopolista szakaszon. A kapitalizmus általános gazdasági törvényei mindkét fejlődési szakaszában érvényesülnek. Ugyanakkor azonban a monopolka­pitalizmust egész sor lényeges sajátosság különbözteti meg, amelyekről a továbbiakban lesz szó.

Térjünk rá a tőkés kizsákmányolás lényegének vizsgálatára.

A pénz átalakulása tőkévé. Minden tőke meghatározott pénzösszeg formájában kezdi meg útját. A pénz önmagában véve nem tőke. Amikor például az önálló kisárutermelők kicserélik áruikat, a pénz forgalmi eszközként szerepel, de nem tőke. Az áruforgalom képlete a következő: A (áru) — P (pénz) — A (áru), vagyis az egyik áru eladása egy másik áru vétele céljából. A pénz akkor válik tőkévé, amikor idegen munka kizsákmányolá­sára használják fel. A tőke általános képlete: P — A — P, vagyis vétel meggazdagodást szolgáló eladás céljából.

Az A — P — A képlet azt jelenti, hogy az egyik használati érték egy másikra cserélődik ki: az árutermelő átadja az árut, amelyre nincs szüksége, s cserébe egy másik árut kap, amelyre fogyasztás céljából szüksége van. A körforgás célja a használati érték. Ezzel szemben a P — Á — P képletnél a mozgás kiinduló­pontja és végpontja egybeesik: az út kezdetén a kapitalistának pénze volt, s az út végén ismét pénze van. A tőke mozgása cél­talan volna, ha a művelet végén a kapitalistának ugyanannyi pénze lenne, mint az elején. A kapitalista tevékenységének egye­düli értelme az, hogy a művelet nyomán több a pénze, mint az­előtt. A körforgás célja az érték növelése. A tőke általános kép­lete tehát teljes alakjában a következő: P — Á — P', aholis a P' a megnövekedett pénzösszeget jelenti.

Az a tőke, amelyet a kapitalista előlegezett, vagyis megfor­gatott, bizonyos szaporulattal tér vissza tulajdonosához.

Honnan ered a tőke szaporulata? A burzsoá közgazdászok, abban a törekvésükben, hogy elpalástolják a kapitalisták gazda­godásának igazi forrását, gyakran azt állítják, hogy ez a szapo­rulat az áruforgalomban keletkezik. Ez tarthatatlan állítás. Va­lóban! Ha egyenlő értékű árut és pénzt, vagyis egyenértékeket, cseréinek ki, akkor egyetlen árutulajdonos sem szerezhet a foi> galomból a saját árujában testet öltött értéknél nagyobb értéket. Ha az eladóknak sikerül is, mondjuk, 10%-kal értéken felül eladni árujukat, kénytelenek ugyancsak 10 %-kal többet fizetni az eladóknak, amikor vásárlókként jelennek meg. Ilyenformán az árutulajdonosok azt, amit mint eladók nyernek, mint vásárlók elveszítik. Ugyanakkor azonban a valóságban az egész kapita­lista osztály tőkéje megnövekedik. A tőkéssé vált pénztulajdo­nosnak nyilvánvalóan olyan árut kell találnia a piacon, amely elfogyasztása során értéket, méghozzá saját értékénél nagyobb értéket hoz létre. Más szóval a pénztulajdonosnak olyan árut kell találnia a piacon, amelynek használati értéke azzal a tulaj­donsággal rendelkezik, hogy érték forrása. Ilyen áru a munkán erő.

A munkaerő mint áru. A munkaerő-áru értéke és haszná­lati értéke. A munkaerő mint azoknak a fizikai és szellemi ké­pességeknek az összessége, amelyeket az ember az anyagi javak termelése során felhasznál, minden társadalmi formában szük­séges eleme a termelésnek. De csak a kapitalizmusban válik a munkaerő áruvá.

A kapitalizmus árutermelés, fejlődésének legfelsőbb fokán, amikor a munkaerő is áruvá válik. A munkaerő áruvá válásával az árutermelés egyetemes jelleget ölt. A tőkés termelés a bér­munkán alapul, s a munkás felfogadása a kapitalista által nem más, mint a munkaerő-áru adásvétele: a munkás eladja mun­kaerejét, a kapitalista megvásárolja.A kapitalista attól fogva, hogy a munkást felfogadta, kor­látlanul rendelkezik annak munkaerejével. A kapitalista ezt a munkaerőt a termelésben használja fel, s éppen ennek során megy végbe a tőke megnövekedése.

Mint minden más árut, a munkaerőt is meghatározott áron adják el, amelynek alapja a munkaerő értéke. Miben áll ez az érték?

A munkásnak munkaképessége fenntartása érdekében ki kell elégítenie élelmiszer-, ruházkodási, lábbeli- és lakásszükség­letét. Az elengedhetetlen létszükségletek kielégítése nem egyéb, mint a munkás elhasznált életenergiájának — izom-, ideg- és szellemi energiájának, munkaképességének helyreállítása. To­vábbá, a tőkének szüksége van a munkaerő szüntelen utánpót­lására; a munkásnak ezért nemcsak sajátmagát, hanem család­ját is el kell tudnia tartani. Ez biztosítja a munkaerő újrater­melését, vagyis állandó felújítását. Végül, a tőkének nemcsak tanulatlan munkásokra van szüksége, hanem szakmunkásokra is, akik bánni tudnak a bonyolult gépekkel, márpedig a szak­képzettség megszerzése azzal jár, hogy az oktatásra bizonyos munkát fordítanak. Ezért a munkaerő termelésének és újrater­melésének költségei a munkásosztály serdülő nemzedékeinek bizonyos minimális oktatási költségeit is magukban foglalják.

Mindebből az következik, hogy a munkaerő mint áru értéke egyenlő a munkás és családja eltartásához szükséges létfenntar­tási eszközök értékével. ,,A munkaerő értékét, mint minden más áruét, ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újrater­meléséhez is szükséges munkaidő határozza meg”.

A társadalom történelmi fejlődése során változik a munká­sok rendes szükségleteinek színvonala, s változnak e szükség­letek kielégítésének eszközei is. A munkások rendes szükségle­teinek színvonala országonként különböző. A bérmunkások osz­tályának szükségletei sokban függnek az egyes országok tör­ténelmi fejlődésének sajátosságaitól és azoktól a körülmények­től, amelyek között ez az osztály kialakult. Az éghajlati és más természeti feltételek bizonyos fokig szintén befolyásolják a munkásság táplálkozási, ruházkodási és lakásszükségletét. A munkaerő értéke nemcsak az ember fizikai erejének helyreállí­tásához szükséges fogyasztási cikkek értékét foglalja magában, hanem a munkásnak és családjának meghatározott kulturális szükségleteire (a gyermekek iskoláztatására, újság- és könyv­vásárlásra, mozi- és színházlátogatásra stb.) fordított kiadásokat is; e szükségleteket azok a társadalmi körülmények szülik, ameyek közepette a munkások élnek és nevelkednek. A tőkések mindenkor és mindenütt a legalacsonyabb színvonalra igyekez­nek leszorítani a munkásosztály anyagi és kulturális életkörül­ményeit.

Amikor a kapitalista vállalkozásba kezd, megvásárolja mind­azt, ami a termeléshez szükséges: az épületeket, a gépeket, a berendezést, a nyersanyagot, a fűtőanyagot. Ezután munkáso­kat fogad fel, s az üzemben megkezdődik a termelés. Amikor az áru elkészül, a kapitalista eladja. A késztermék értéke magá­ban foglalja: először is a felhasznált termelőeszközök értékét — vagyis a feldolgozott nyersanyag, az elhasznált fűtőanyag érté­két, s az épületek, gépek, szerszámok értékének bizonyos részét; másodszor, a vállalatnál dolgozó munkások munkájával létre­hozott új értéket.

Mi ez az új érték?

A tőkés termelési mód feltételezi a munka termelékenysé­gének olyan, viszonylag magas színvonalát, amely mellett a munkásnak a munkaereje értékével egyenlő érték létrehozásá­hoz csak a munkanap egy részére van szüksége. Tegyük fel, hogy egy órai egyszerű átlagmunka 1 dollár értéket hoz létre, a munkaerő egynapi értéke pedig 6 dollár. A munkásnak ebben az esetben munkaereje egynapi értékének pótlásához 6 órán át kell dolgoznia. A kapitalista azonban egész napra vette meg a munkaerőt, és arra kényszeríti a proletárt, hogy ne 6 órát dol­gozzon, hanem az egész munkanapon át, amely mondjuk 12 óra hosszat tart. E 12 óra alatt a munkás 12 dollárnyi értéket hoz létre, míg munkaerejének értéke 6 dollár.

Most már látjuk, miben rejlik a munkaerő-áru különleges használati értéke vásárlója, a kapitalista számára. A munkaerő-áru használati értéke abban a tulajdonságában rejlik, hogy ér­ték, mégpedig saját értékénél nagyobb érték forrása.

Az értéktöbblet-termelés — a kapitalizmus gazdasági alap­törvénye. A munkaerő értéke és az elfogyasztása során létre­hozott érték két teljesen különböző mennyiség. E két mennyiség különbsége a tőkés kizsákmányolás elengedhetetlen feltétele.

Példánkban a kapitalista, aki 6 dollárt fordított a munkás alkalmazására, a munkás munkája révén 12 dollárnyi értékhez jut. A tőkés az eredetileg előlegezett tőkét 6 dollár szaporulattal vagy többlettel kapja vissza. Ez a szaporulat — az értéktöbblet.

Az értéktöbblet olyan érték, amelyet a bérmunkás saját munkaerejének értékén felül hoz létre munkájával, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátít. Az értéktöbblet tehát a munkás meg nem fizetett munkájának eredménye.

A munkanap a tőkés vállalatnál két részre oszlik: szükséges munkaidőre és többletmunkaidőre, a bérmunkás munkája pedig szükséges munkára és többletmunkára. A szükséges mun­kaidő alatt a munkás munkaerejének értékét termeli újra, a többletmunkaidő alatt pedig értéktöbbletet hoz létre.

A kapitalizmusban a munkás munkája olyan folyamat, amelynek során a tőkés elfogyasztja a munkaerő-árut, illetve amelynek során a tőkés értéktöbbletet sajtol ki a munkásból. A kapitalizmusban a munkafolyamatot két igen fontos sajá­tosság jellemzi. Először, a munkás a tőkés ellenőrzése alatt dol­gozik, s munkája a kapitalistáé. Másodszor, nemcsak a munkás munkája, hanem ennek a munkának a terméke is a tőkés tulaj­dona. A munkafolyamat e sajátosságai súlyos és gyűlöletes te­herré teszik a bérmunkás munkáját.

A tőkés termelés közvetlen célja az értéktöbblet-termelés. Ennek megfelelően a kapitalizmusban csak az olyan munka számít termelőmunkának, amely értéktöbbletet hoz létre. Ha a munkás nem hoz létre értéktöbbletet, munkája improduktív munka, fölösleges a tőke számára.

A tőkés kizsákmányolás a kizsákmányolás előző formáitól: a rabszolgatartó és a hűbéri kizsákmányolástól eltérően, bur­kolt jellegű. Amikor a bérmunkás eladja munkaerejét a kapi­talistának, első pillantásra ez az ügylet árutulajdonosok közötti szokásos ügyletnek tűnik, árunak pénzre való szokásos kicseré­lésének, amely az értéktörvénnyel összhangban megy végbe. Ám a munkaerő adásvétele csupán külső forma, amely mögött az rejtőzik, hogy a kapitalista kizsákmányolja a munkást, hogy a vállalkozó ellenérték nélkül elsajátítja a munkás meg nem fi­zetett munkáját.

A tőkés kizsákmányolás lényegének megvilágításánál fel­tételezzük, hogy a kapitalista megfizeti a munkás munkaerejé­nek az értéktörvény által meghatározott teljes értékét. A továb­biakban, a munkabér vizsgálatánál, ki fog tűnni, hogy a munka­erő ára, más áruk árával ellentétben, általában lefelé tér el a munkaerő értékétől. Ez még inkább fokozza a munkásosztály tőkés kizsákmányolását.

A kapitalizmus csak akkor engedi dolgozni, tehát élni a bérmunkást, ha az bizonyos ideig ingyen dolgozik a tőkésnek. Ha a munkás otthagyja az egyik tőkés vállalatot, legjobb eset­ben is csak egy másik tőkés vállalathoz kerülhet, ahol ugyan­úgy kizsákmányolják. Marx a bérmunka-rendszernek mint a bérrabszolgaság rendszerének leleplezése során azt mondotta, hogy a római rabszolgát láncok, a bérmunkást láthatatlan szá­lak kötik tulajdonosához. Ez a tulajdonos a tőkésosztály a maga egészében.

A bérmunkások meg nem fizetett munkájával létrehozott értéktöbblet az a közös forrás, amelyből a burzsoázia különböző csoportjainak: a gyárosoknak, a kereskedőknek, a bankároknak, valamint a földbirtokosok osztályának munka nélkül szerzett jö­vedelme származik.

Az értéktöbblet-termelés a kapitalizmus gazdasági alaptör­vénye. Marx a kapitalizmust jellemezve leszögezte: „Érték­többlet termelése, vagyis haszonszerzés — ez ennek a termelési módnak abszolút törvénye”. E törvény lényeges vonásai — ér­téktöbblet termelése egyre növekvő méretekben, s ennek elsajá­títása a kapitalisták által, a termelőeszközök burzsoá tulajdona alapján, bérmunka növekvő kizsákmányolása és a termelés bőví­tése útján. A gazdasági alaptörvény a tőkés termelési viszonyok lényegét fejezi ki, ez a törvény a kapitalizmus mozgástörvénye, amelyből szükségszerűen következik ellentmondásai növekedé­sének és elmélyülésének elkerülhetetlensége.

A többletmunkát nem a tőke találta fel. Az uralkodó osztály mindenütt, ahol a társadalom kizsákmányolókból és kizsákmányoltakból áll, többletmunkát sajtol ki a kizsákmányolt osztá­lyokból. A kapitalista azonban, a rabszolgatartóktól és a hűbéruraktól eltérően, akik a naturális gazdaság uralma idején a rab­szolga vagy a jobbágy többletmunkájával létrehozott termékek zömét közvetlenül szükségleteik és szeszélyeik kielégítésére for­dították — a bérmunkás többletmunkájának teljes termékét pénzzé teszi. E pénz egyik részét a kapitalista fogyasztási és fényűzési cikkek vásárlására fordítja, másik részét viszont pót­lólagos tőkeként befekteti, hogy az új értéktöbbletet hozzon. Ezért a tőkének — mint Marx mondja — valósággal farkasét­vágya van a többletmunkára.

A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésének az érték­többletért folyó hajsza a fő hajtóereje. Egyetlen előző kizsák­mányoló rendben, sem a rabszolgaság, sem a hűbériség idején nem volt olyan erő, amely ennyire előrelendítette volna a tech­nika fejlődését.

Lenin az értéktöbbletről szóló tanítást a marxi gazdasági elmélet sarkkövének nevezte. Az értéktöbbletről szóló tanításá­ban Marx feltárta a tőkés kizsákmányolás lényegét, amivel halá­los csapást mért a burzsoá politikai gazdaságtanra, e gazdaság­tannak arra az állítására, hogy a kapitalizmusban az osztályok érdekei között harmónia van, s eszmei fegyvert adott a munkás­osztály kezébe a kapitalizmus megdöntéséhez.

A tőke mint társadalmi termelési viszony. Az állandó és a változó tőke. A polgári közgazdászok az ősember kőbaltájától és botjától kezdve minden munkaszerszámot, minden termelő­eszközt tőkének minősítenek. A tőke ilyetén meghatározásának az a célja, hogy elleplezze a munkás tőkés kizsákmányolásának lényegét, hogy úgy tüntesse fel a tőkét, mint minden emberi társadalom örök és változhatatlan létfeltételét.

Valójában az ősember kőbaltája és botja szerszám volt ugyan, de nem volt tőke. Nem tőke a kézműves szerszámja és nyersanyaga, vagy annak a parasztnak felszerelése, vetőmagja és igásállata sem, akinek a gazdasága személyes munkán alapul. A termelőeszközök csak a történelmi fejlődés meghatározott fokán, csak akkor válnak tőkévé, amikor a kapitalista magán­tulajdonában vannak, és bérmunka kizsákmányolásának esz­közéül szolgálnak. A tőkésrend felszámolásával a termelőeszkö­zök társadalmi tulajdonba mennek át, s tőke mivoltuk megszű­nik. Eszerint tehát a tőke nem dolog, hanem — történelmileg átmeneti jellegű társadalmi termelési viszony.

A tőke olyan érték, amely — bérmunkások kizsákmányo­lása révén — értéktöbbletet hoz. Marx szavai szerint „a tőke elhalt munka, amely vámpír módjára, csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív magába, és annál inkább él, men­nél többet szívott be”. A tőkében a tőkésosztály és a munkás­osztály közötti termelési viszony testesül meg, amely abban áll, hogy a kapitalisták a termelőeszközök és a termelési feltéte­lek tulajdonosaiként kizsákmányolják a bérmunkásokat, akik értéktöbbletet hoznak létre számukra. Ez a termelési viszony, mint a tőkés társadalom minden más termelési viszonya, dol­gok viszonyának formáját ölti, és úgy jelenik meg, mint ma­guknak a dolgoknak — a termelőeszközöknek az a tulajdonsága, hogy jövedelmet hoznak a kapitalistának.

Ebben áll a tőkefetisizmus: a tőkés termelési mód idején az a meg­tévesztő látszat keletkezik, mintha a termelőeszközök (vagy egy meg­határozott pénzösszeg, amelyen termelőeszközöket lehet vásárolni) maguk rendelkeznének azzal a csodatevő képességgel, hogy tulajdonosuknak rendszeres munka nélküli jövedelmet hajtanak.

Az értéktöbblet termelése folyamán a tőke különböző ré­szei más-más szerepet játszanak.

A vállalkozó a tőke egy részét a gyárépület felépítésére, berendezések és gépek beszerzésére, nyersanyag, fűtőanyag és segédanyagok vásárlására fordítja. A tőke e részének értéke abban a mértékben megy át az újonnan termelt árura, ahogyan a termelőeszközök a munka folyamán elhasználódnak vagy el­kopnak. A tőkének az a része, amely a termelőeszközök érté­kének formájában van meg, nem változtatja nagyságát a termelési folyamatban, ezért állandó tőkének nevezzük.

A tőke másik részét a vállalkozó munkaerő vásárlására, bérmunkások felvételére fordítja. A befektetett tőke e része helyett a vállalkozó a termelési folyamat végén új értékhez jut, amelyet vállalatának munkásai termeltek. Ez az új érték, mint láttuk, nagyobb a kapitalista által megvásárolt munkaerő értékénél. Eszerint a munkások alkalmazására fordított tőke­rész a termelés folyamán megváltoztatja nagyságát: megnő az­által, hogy a munkások értéktöbbletet hoznak létre, amelyet a kapitalista elsajátít. Azt a tőkerészt, amelyet munkaerő vásár­lására (vagyis munkások alkalmazására) fordítanak, s amely a termelési folyamatban megnövekszik, változó tőkének nevezzük.

Marx az állandó tőkét c-vel, a változó tőkét u-vel jelöli. A tőkének állandó és változó tőkére való felosztása Marxtól származik. E felosztás révén feltárult a munkaerő-vásárlásra fordított változó tőke különleges szerepe. Az értéktöbblet való­ságos forrása a bérmunkások tőkés kizsákmányolása.

Az áruban testet öltött munka kettős jellegének felfedezése kul­csot adott Marx kezébe ahhoz, hogy megállapítsa az állandó tőke és a változó tőke közti különbséget, hogy feltárja a tőkés kizsákmányolás lényegét. Marx kimutatta, hogy a munkás munkájával új értéket hoz létre, s egyszersmind átviszi a termelőeszközök értékét az előállított árura. Ugyanannak a munkásnak a munkája mint meghatározott konkrét munka átviszi a felhasznált termelőeszközök értékét a termékre, mint absztrakt munka pedig, mint munkaerő felhasználása általában, új értéket alkot. A munkafolyamat e két oldala között egészen kézzel­fogható különbség van. Ha például a fonóiparban kétszeresére emelke­dik a munka termelékenysége, a fonómunkás a munkanap folyamán kétszer annyi értéket visz át a termelőeszközökről a termékre (minthogy kétszer akkora gyapotmennyiséget dolgoz fel), új értéket viszont ugyan­annyit alkot, mint korábban.

Az értéktöbbletráta. A munkás tőkés kizsákmányolásának fokát az értéktöbbletráta fejezi ki.

Értéktöbbletrátának az értéktöbblet és a változó tőke szá­zalékban kifejezett arányát nevezzük. Az értéktöbbletráta azt mutatja, hogy milyen arányban oszlik a munkások által vég­zett munka szükséges munkára és többletmunkára, más szóval, hogy a proletár a munkanap mekkora részét fordítja munka­ereje értékének pótlására, és mekkora részében dolgozik in­gyen a kapitalistának. Marx az értéktöbbletet m-betűvel, az értéktöbbletrátát pedig az m' = m/v képlettel jelöli. A fentebb említett esetben (1. 121. old.) a százalékban kifejezett értéktöbb­letráta:

Az értéktöbbletráta itt 100%. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben a munkás munkája egyenlő mértékben oszlik szükséges munkára és többletmunkára. A kapitalizmus fejlődésével növek­szik az értéktöbbletráta, ami azt fejezi ki, hogy a burzsoázia növekvő mértékben zsákmányolja ki a proletariátust. Még gyor­sabban nő az értéktöbblet tömege, minthogy növekszik a tőke által kizsákmányolt bérmunkások száma.

Lenin „A munkások keresete és a tőkések profitja Oroszországban" című 1912-ben írott cikkében számításokat végzett, amelyekből kitűnik a proletariátus kizsákmányolásának foka a forradalom előtti Oroszország­ban. Az üzemekben 1908-ban folytatott hivatalos vizsgálat adatai szerint, amelyek a valóságosnál kétségtelenül nagyobbnak tüntetik fel a mun­kások munkabérét és kisebbnek a tőkések profitját, a munkasok munka­bére 555,7 millió rubel, a tőkések profitja pedig 568,7 millió rubel volt. A megvizsgált nagyipari vállalatoknál összesen 2 254 000 munkás dolgo­zott. Egy munkás átlagos évi bére tehát 246 rubel volt, s ugyanakkor évi átlagban 252 rubel profitot hozott a tőkésnek.

A cári Oroszországban tehát a munkás nem egészen fél napig ma­gának, a nap nagyobbik felében pedig a kapitalistának dolgozott.

A tőkés kizsákmányolás fokozásának két módja. Az abszo­lút értéktöbblet és a relatív értéktöbblet. Mindegyik kapitalista arra törekszik, hogy az értéktöbblet növelése céljából minden lehető módon növelje a munkásokból kisajtolt többletmunka részarányát. Az értéktöbblet növelésének két fő módja van.

Vegyünk például egy 12 órás munkanapot, amelyből 6 óra szükséges munkaidő, 6 óra többletmunkaidő. Ábrázoljuk ezt a munkanapot egy vonallal, amelyen minden rovátkával meg­jelölt részecske egy órát jelent.

A munkáskizsákmányolás fokozásának első módja az, hogy a kapitalista a munkanapnak mondjuk 2 órai meghosszabbítá­sával növeli az értéktöbbletet. Ebben az esetben a munkanap a következőképpen alakul:

Munkanap = 14 óra Szükséges munkaidő = 6 óra Többletmunkaidő = 8 óra

A többletmunkaidő az egész munkanap abszolút meghosszabbítása következtében növekedett meg, s ugyanakkor a szük­séges munkaidő változatlan maradt. A munkanap meghosszab­bítása útján nyert értéktöbbletet abszolút értéktöbbletnek ne­vezzük.

A munkáskizsákmányolás fokozásának második módja az, hogy a kapitalistának jutó értéktöbblet a munkanap hosszának megváltoztatása nélkül, a szükséges munkaidő csökkentése kö­vetkeztében nő meg. Ha a munkások fogyasztási cikkeit elő­állító, vagy e fogyasztási cikkek termeléséhez szükséges szerszá­mokat, gépeket és anyagokat gyártó iparágakban emelkedik a munka termelékenysége, ez csökkenti a fogyasztási cikkek ter­meléséhez szükséges munkaidőt. Ennek következtében a mun­kások létfenntartási cikkeinek értéke csökken, s ennek meg­felelően csökken a munkaerő értéke. Ha korábban a munkások létfenntartási cikkeinek termelésére 6 órát fordítottak, most, mondjuk, csak 4 órát fordítanak. Ebben az esetben a munkanap a következőképpen alakul:

Munkanap = 12 óra Szükséges munkaidő = 4 óra Többletmunkaidő = 8 óra

A munkanap hossza változatlan maradt, de a szükséges munkaidő és a többletmunkaidő arányának megváltozása kö­vetkeztében megnövekedett a többletmunkaidő. Azt az érték­többletet, amely a szükséges munkaidő csökkenése és a többlet­munkaidő megfelelő növekedése következtében a munka terme­lékenységének emelkedése nyomán jön létre, relatív értéktöbb­letnek nevezzük.

Az értéktöbblet növelésének mind a két módja a bérmunka tőkés kizsákmányolásának fokozódására vezet. Ugyanakkor a kapitalizmus történelmi fejlődésének különböző fokain más-más szerepet játszanak. A kapitalizmus fejlődésének első fokain, amikor a technika alacsony színvonalú volt és viszonylag lassan haladt előre, az abszolút értéktöbblet növelése játszott különösen nagy szerepet. A tőke áz értéktöbblet utáni hajsza során gyökeres fordulatot idézett elő a termelés előző módszerei­ben — ipari forradalmat hajtott végre, amely megteremtette a gépi nagyipart. Az egyszerű tőkés kooperáció, a manufaktúra és a gépi ipar, amelyekről fentebb (az V. és VI. fejezetben) be­széltünk, a munkatermelékenység tőkés emelésének egymásra következő fokai. A gépi időszakban, amikor a fejlett technika lehetővé teszi a munka termelékenységének gyors fokozását, a kapitalisták mindenekelőtt a relatív értéktöbblet növelésével érik el a munkások kizsákmányolásának óriási mértékű fokozá­sát. Ugyanakkor továbbra is minden lehetőt elkövetnek, hogy meghosszabbítsák a munkanapot, s különösen, hogy fokozzák a munka intenzitását. A kapitalista szempontjából a munka­intenzitás fokozásának ugyanaz a jelentősége, mint a munkanap meghosszabbításának: a munkanap 10 óráról 11 órára való meg­hosszabbítása, vagy a munkaintenzitás 10°/o-os fokozása a tőkés számára ugyanazzal az eredménnyel jár.

A külön értéktöbblet. A kapitalizmus fejlődésében komoly szerepe van a külön értéktöbblet utáni hajszának. Külön érték­többlet olyan esetekben keletkezik, amikor egyes kapitalisták tökéletesebb gépeket és termelési módszereket vezetnek be, mint amilyeneket ugyanazon iparág vállalatainak zömében al­kalmaznak. Ezen az úton az egyes kapitalista saját üzemében az illető termelési ágban uralkodó átlagos színvonalhoz viszonyítva magasabb munkatermelékenységet ér el. Így az e kapitalista üzemében termelt áru egyéni értéke alacsonyabb ennek az áru­nak társadalmi értékénél. Mivel pedig az áru árát társadalmi ér­téke határozza meg, a kapitalista a szokásosnál magasabb érték­többletrátára tesz szert.

Vegyük a következő példát. Tegyük fel, hogy egy dohánygyári mun­kás óránként 1000 cigarettát termel, és 12 óra hosszat dolgozik, amiből 6 óra alatt hozza létre a munkaereje értékének megfelelő értéket. Ha a gyárban olyan gépet vezetnek be, amely a munka termelékenységét kétszeresére emeli, akkor a változatlanul 12 órát dolgozó munkás most nem 12 000, hanem 24 000 cigarettát készít. A munkás bérét az újonnan létrehozott értéknek az a része fedezi, amely (az állandó tőke átvitt részének értékét levonva) 6000 cigarettában, vagyis 3 óra termékében ölt testet. A gyárosnak az újonnan létrehozott érték másik része jut, amely (az állandó tőke átvitt részének értékét levonva) 18 000 cigarettá­ban, vagyis 9 óra termékében testesül meg.

Ilyenformán tehát csökken a szükséges munkaidő, és megfelelően nő a többletmunkaidő. A munkás már nem 6 óra, hanem 3 óra alatt pótolja munkaerejének értékét; többletmunkaideje 6 óráról 9 órára nőtt. Az értéktöbbletráta háromszorosára emelkedett.

A külön értéktöbblet az értéktöbbletnek a szokásos rátát meghaladó része, amelyre egyes tőkések tesznek szert annak következtében, hogy csökken az üzemeikben termelt áruk egyéni értéke.

A külön értéktöbblet minden egyes vállalatnál csak ideig­lenes jelenség. Előbb vagy utóbb a megfelelő iparág vállalatai­nak többsége új gépeket vezet be, s az a kapitalista, aki ehhez nem rendelkezik elegendő tőkével, tönkremegy a konkurencia­harcban. Eszerint az illető áru termeléséhez társadalmilag szük­séges idő megrövidül, az áru értéke csökken, s az a kapitalista, amelyik a többieknél hamarabb alkalmazta a technikai tökéle­tesítéseket, nem jut többé külön értéktöbblethez. Az egyik vál­lalatnál megszűnt külön értéktöbblet azonban jelentkezik egy másik vállalatnál, ahol új, még tökéletesebb gépeket vezet­nek be.

Minden kapitalista csupán saját gazdagodására törekszik. Az egyes vállalkozók külön-külön folytatott tevékenysége azon­ban végeredményben a technika haladását, a tőkés társadalom termelőerőinek fejlődését mozdítja elő. Ugyanakkor a külön értéktöbbletért folytatott hajsza arra ösztönöz minden egyes kapitalistát, hogy védje technikai vívmányait a konkurensek­kel szemben; létrehozza az üzleti és gyártási titkot. Kitűnik tehát, hogy a kapitalizmus meghatározott korlátokat szab a ter­melőerők fejlődésének.

A kapitalizmusban a termelőerők fejlődése ellentmondásos formában történik. A tőkések csak abban az esetben alkalmaz­nak új gépeket, ha ez az értéktöbblet növekedésével jár. Az új gépek bevezetése alapul szolgál ahhoz, hogy a kapitalisták a lehető legnagyobb mértékben fokozzák a proletariátus kizsák­mányolását, meghosszabbítsák a munkanapot és növeljék a munkaintenzitást; a technikai haladás sok munkásnemzedék mértéktelen áldozata és nélkülözése árán valósul meg. Eszerint a kapitalizmus a legnagyobb mértékben rablógazdálkodást foly­tat a társadalom fő termelőerejével — a munkásosztállyal, a dolgozó tömegekkel.

A munkanap és határai. Harc a munkanap megrövidíté­séért. A kapitalista az értéktöbbletráta emeléséért folyó haj­sza során a legvégső határokig igyekszik meghosszabbítani a munkanapot. Munkanapnak a nap huszonnégy órájának azt a részét nevezzük, amelyet a munkás az üzemben tölt, s amely alatt a tőkés rendelkezik vele. Ha lehetséges volna, a vállalkozó napi huszonnégy órai munkára kényszerítené munkásait. A nap egy bizonyos részében azonban az embernek fel kell újítania erejét, pihennie, aludnia, táplálkoznia kell. Ezek jelentik a munkanap tisztán fizikai határait. Emellett a munkanapnak morális határai is vannak, mert a munkásnak kulturális és társadalmi szükségletei kielégítéséhez is szüksége van időre.

A tőke, amely telhetetlen mohósággal hajhássza a többlet­munkát, nem akarja figyelembe venni a munkanapnak sem a morális, sem pedig tisztán fizikai határait. Marx szavai szerint a tőke könyörtelen a munkások életével és egészségével szem­ben. A munkaerő rabló kizsákmányolása megrövidíti a prole­tár életét, a halandóság rendkívüli növekedésére vezet a mun­kásság körében.

A kapitalizmus kialakulása idején az államhatalom külön törvényeket hozott a burzsoázia érdekében, hogy minél több órai munkára kényszerítse a bérmunkásokat. A technika ak­kori alacsony színvonala mellett a parasztok és kézművesek tö­megeinek módjukban volt önállóan dolgozni, s így a tőkének nem állt a rendelkezésére munkásfölösleg. A gépi termelés el­terjedésével és a lakosság proletarizálódásának fokozódásával megváltozott a helyzet. A tőkének most már elegendő munkás állt a rendelkezésére, akiket az éhhalál fenyegető veszélye a kapitalisták rabságába kényszerített. A munkanapot meghosz-szabbító állami törvényekre többé nem volt szükség. A tőke számára lehetővé vált, hogy gazdasági kényszer útján a végső határig meghosszabbítsa a munkanapot. Ilyen körülmények kö­zött a munkásosztály elszánt harcot indított a munkanap meg­rövidítéséért. Ez a harc legelőször Angliában bontakozott ki.

Az angol munkásoknak hosszú harccal sikerült kivívni az 1833. évi gyári törvényt, amely a gyermekek napi munkaidejét 13 éves korig 8 órára, 13-tól 18 éves korig 12 órára korlátozta. 1844-ben törvényt hoz­tak a nők munkaidejének 12 órára, s a gyermekek munkaidejének 6 és tél órára való korlátozásáról. A gyermekmunkát és a női munkát több­nyire együtt alkalmazták a férfimunkával. Ezért a gyári törvényhozás hatálya alá eső vállalatoknál fokozatosan valamennyi munkásra nézve általánossá vált a 12 órás munkanap. Egy 1847. évi törvény 10 órára korlátozta a fiatalkorúak és a nők munkaidejét. Egy 1901-ben hozott törvény olyanformán korlátozta a felnőtt munkások munkaidejét, hogy a hét első öt napjára 12 órás, szombatra pedig 5 és fél órás munka­napot állapított meg.

A munkások ellenállásának növekedése arányában más tőkés országokban is kezdtek törvényeket hozni a munkanap korlátozásáról. A munkásoknak minden ilyen törvény meg­jelenése után szívós harccal kellett kikényszeríteni tényleges alkalmazásukat.

Különösen heves harc bontakozott ki a munkanap törvé­nyes korlátozásáért, amikor a munkásosztály kiadta a nyolcórás munkanap követelésének harci jelszavát. Ezt a követelést Marx javaslatára 1866-ban proklamálta egy amerikai munkáskongresszus és az I. Internacionálé kongresszusa. A harc a nyolc­órás munkanapért nemcsak a proletariátus gazdasági harcának, hanem politikai harcának is szerves részévé vált.

A cári Oroszországban az első gyári törvények a XIX. szá­zad végén jelentek meg. A pétervári proletariátus ismert sztrájkjai után az 1897. évi törvény 11 és fél órára korlátozta a munkanapot. Ez a törvény Lenin szavai szerint az orosz mun­kások által a cári kormánytól kiharcolt kényszerű engedmény volt.

Az első világháború küszöbén a legtöbb fejlett tőkés or­szágban többnyire 10 órás munkanap volt érvényben. 1919-ben, amikor a burzsoáziát rettegéssel töltötte el a forradalmi moz­galom erősödése, Washingtonban több tőkés ország képviselői egyezményt kötöttek a nyolcórás munkanap nemzetközi mé­retekben történő bevezetéséről, utóbb azonban egyetlen nagy tőkés állam sem volt hajlandó ratifikálni ezt az egyezményt. Mindamellett a munkásosztály nyomására sok tőkés országban bevezették a nyolcórás munkanapot. A vállalkozók azonban a munkanap megrövidítéséért bőven kárpótolták magukat olyan­formán, hogy erősen fokozták a munkaintenzitást. Számos tőkés országban az elcsigázó munkaintenzitás mellett a munkanap is hosszú, különösen a fegyverkezési iparban. A gyarmati és a függő országokban mértéktelenül hosszú munkanap a prole­tariátus osztályrésze.

A tőkés társadalom osztályszerkezete. A burzsoá állam. A rabszolgatartó és a feudális termelési módot a társadalom kü­lönböző osztályokra és rendekre tagozódása jellemezte, ami bo­nyolult hierarchikus társadalmi szerkezetet hozott létre. A bur­zsoá korszak leegyszerűsítette az osztályellentéteket, s az örök­letes kiváltságok és a személyes függőség különféle formáit a pénz személytelen hatalmával, a tőke korlátlan zsarnokságával váltotta fel. A tőkés termelési mód mellett a társadalom egyre inkább két nagy ellenséges táborra, két ellentétes osztályra — burzsoáziára és proletariátusra oszlik.

A burzsoázia olyan osztály, amelynek termelőeszközei van­nak, és ezeket bérmunka kizsákmányolására használja fel. A burzsoázia a tőkés társadalom uralkodó osztálya.

A proletariátus a bérmunkások osztálya, akik meg vannak fosztva a termelőeszközöktől, s akik ennek következtében kény­telenek eladni munkaerejüket a kapitalistának. A tőke a gépi termelés alapján teljesen leigázta a bérmunkát. A bérmunkások osztályának életreszólóan proletársors az osztályrésze. A prole­tariátus gazdasági helyzete folytán a legforradalmibb osztály.

A burzsoázia és a proletariátus a tőkés társadalom két fő osztálya. Amíg a tőkés termelési mód fennáll, ez a két osztály elválaszthatatlanul egymáshoz van kötve: a burzsoázia nem lehet meg és nem gazdagodhat, ha nem zsákmányol ki bérmun­kásokat; a proletárok nem élhetnek, ha nem szegődnek el a tőkéshez. Ugyanakkor a burzsoázia és a proletariátus antago­nisztikus osztályok, amelyeknek érdekei ellentétesek, és kibékít-hetetlenül ellenségesen állnak szemben egymással. A tőkés tár­sadalom uralkodó osztálya a burzsoázia. A kapitalizmus fejlő­dése során egyre mélyül a szakadék a kizsákmányoló kisebbség és a kizsákmányolt tömegek között.

A kapitalista rendben a burzsoázia és a proletariátus mellett a földbirtokosok, továbbá a parasztok osztálya is megtalálható. Ezek az osztályok a korábbi, a hűbéri rendből maradtak fenn, de jellegük a kapitalizmus viszonyainak megfelelően jelentős mértékben megváltozott.

A földbirtokos osztály a kapitalizmusban olyan nagybirto­kosok osztálya, akik rendszerint bérbeadják a földet tőkés bér­lőknek, illetve kistermelőknek — parasztoknak, vagy pedig bér­munka igénybevételével nagyüzemi tőkés termelést folytatnak földjükön.

A parasztság olyan kisárutermelők osztálya, akik a termelő­eszközök magántulajdona alapján, elmaradott technika alkal­mazásával és kézi munkával gazdálkodnak. A parasztság a bur­zsoá országokban a lakosság jelentős részét alkotja. A parasztság zömét könyörtelenül kizsákmányolják a földbirtokosok, a kulá-kok, a kereskedők és az uzsorások, s egyre nagyobb tömege megy tönkre. A parasztság soraiban állandó rétegeződés megy végbe, amelynek folyamán egyfelől proletártömegeket, más­felől kulákokat, kapitalistákat választ ki magából.

A burzsoá állam, amely a polgári forradalom nyomán a hű­béri államot felváltotta, eszköz a kapitalisták kezében a mun­kásosztály és a parasztság leigázására és elnyomására. A burzsoá állam védelmezi a termelőeszközök tőkés magántulajdonát, biz­tosítja a dolgozók kizsákmányolását, és elnyomja a tőkés rend ellen folytatott harcukat.

Minthogy a tőkésosztály érdekei homlokegyenest ellentéte­sek a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel, a burzsoázia arra kényszerül, hogy minden úton-módon elpalástolja államá­nak osztályjellegét. A burzsoázia megpróbálja olyan színben feltüntetni ezt az államot, mint amely az osztályok fölött áll, az egész nép állama, „a tiszta demokrácia” állama. A valóság­ban azonban a burzsoá „szabadság” a tőkének az a szabadsága, hogy idegen munkát zsákmányoljon ki; a burzsoá „egyenlőség" csak látszat, amely azt leplezi, hogy ténylegesen nincs egyenlő ség kizsákmányoló és kizsákmányolt, jóllakott és éhező, a ter­melőeszközök tulajdonosai és a csupán munkaerejükkel rendel­kező proletárok tömege között.

A burzsoá állam igazgatási apparátusa a rendőrség, a kato­naság, a bíróságok, a börtönök, a koncentrációs táborok és az erőszak más eszközei segítségével nyomja el a néptömegeket. Az erőszak mindeme eszközeinek nélkülözhetetlen kiegészítői az ideológiai befolyásolás eszközei, amelyek segítségével a bur­zsoázia uralmát védelmezi. Ide tartozik a burzsoá sajtó, rádió, mozi, a burzsoá tudomány és művészet, az egyház.

A burzsoá állam a tőkésosztály intézőbizottsága. A burzsoá alkotmányoknak az a céljuk, hogy biztosítsák a birtokos osz­tályok számára kedvező és előnyös társadalmi rendszert. A burzsoá állam szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja a tőkés rend alapját, a termelőeszközök magántulajdonát.

A burzsoá állam formái rendkívül változatosak, de lénye­gük egy: valamennyi a burzsoázia diktatúrája, amely minden eszközzel fenntartani és erősíteni igyekszik a bérmunka tőkés kizsákmányolásának rendszerét.

A tőkés nagyüzemi termelés fejlődésének arányában nő a proletárok száma, a proletariátus egyre inkább felismeri osz­tályérdekeit, fejlődik politikailag, és szervezkedik a burzsoázia elleni harcra.

A proletariátus olyan dolgozó osztály, amely a legfejlet­tebb gazdasági formával — a nagyüzemi termeléssel függ össze. .,Csak a proletariátus képes — a nagyiparban betöltött gazdasági szerepe következtében — arra, hogy az egész dolgozó és kizsák­mányolt tömeg vezére legyen"1. Az ipari proletariátusnak, a tő­kés társadalom legforradalmibb, leghaladóbb osztályának az a hivatása, hogy maga köré gyűjtse a parasztság dolgozó töme­geit, a lakosság valamennyi kizsákmányolt rétegét, és rohamra vezesse őket a kapitalizmus ellen.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A tőkés rendben a termelési viszonyok alapja a ter­melőeszközök tőkés tulajdona, amelyet bérmunkások ki­zsákmányolására használnak fel. A kapitalizmus áruterme­lés, fejlődésének legfelsőbb fokán, amikor a munkaerő is áruvá válik. Minthogy a munkaerő a kapitalizmusban áru,értéke és használati értéke van. A munkaerő-áru értékét a munkás és családja eltartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke határozza meg. A munkaerő-áru használati értéke abban a tulajdonságában rejlik, hogy érték és érték­többlet forrása.

2. Az értéktöbblet olyan érték, amelyet a munkás sa­ját munkaerejének értékén felül hoz létre munkájával, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátít. Az értéktöbblet-termelés a kapitalizmus gazdasági alaptör­vénye.

3. A tőke olyan érték, amely — bérmunkások kizsák­mányolása révén — értéktöbbletet hoz. A tőke a tőkés­osztály és a munkásosztály közötti társadalmi viszonyt tes­tesít meg. Az értéktöbblet termelése folyamán a tőke külön­böző részei más-más szerepet játszanak. Az állandó tőke a tőkének az a része, amelyet termelőeszközökre fordíta­nak; a tőkének ez a része nem hoz létre új értéket, nem vál­toztatja nagyságát. A változó tőke a tőkének az a része, amelyet munkaerő vásárlására fordítanak; a tőkének ez a része annak következtében, hogy a munkások a kapitalista által elsajátításra kerülő értéktöbbletet hoznak létre — megnövekszik.

4. Az értéktöbbletráta az értéktöbblet és a változó tőke közötti arány. Az értéktöbbletráta azt fejezi ki, hogy a tőkés milyen mértékben zsákmányolja ki a munkást. A kapitalis­ták kétféle módon növelik az értéktöbbletrátát — abszolút értéktöbblet termelése útján és relatív értéktöbblet terme­lése útján. Az abszolút értéktöbblet az az értéktöbblet, amely a munkanap meghosszabbítása vagy a munkainten­zitás növelése útján jön létre. A relatív értéktöbblet az az értéktöbblet, amely a szükséges munkaidő megrövidítése, és a többletmunkaidő megfelelő meghosszabbítása révén jön létre.

5. A burzsoázia és a proletariátus osztály érdekei kibékíthetetlenek. A burzsoázia és a proletariátus közötti el­lentét a tőkés társadalom fő osztályellentéte. A tőkés rend védelmére, s a társadalom dolgozó és kizsákmányolt többségének elnyomására szolgáló szerv a burzsoá állam, amely a burzsoázia diktatúrája.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Consonant Ways to Farther down Blood Stress

(AappovaKit, 2018.09.05 08:07)

Pression arterielle est comment poupe votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur determination pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque age votre determination bat, il pompe le sang par de vos arteres a la vacances de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/cialis-generique-france-2/