Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana V. Árutermelés - áru és pénz

2010.07.31

MÁSODIK RÉSZ

A TŐKÉS TERMELÉSI MÓD

A. A MONOPÓLIUM ELŐTTI KAPITALIZMUS

IV. FEJEZET ÁRUTERMELÉS. ARU ÉS PÉNZ

Az árutermelés mint a kapitalizmus keletkezésének kiinduló­pontja és a kapitalizmus általános vonása. A tőkés termelési mód, amely a hűbéri termelési módot felváltotta, a bérmunkások osztályának a tőkésosztály általi kizsákmányolásán alapul. A tőkés termelési mód lényegének megértéséhez elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy a tőkés rend alapja az áruterme­lés: itt minden áruformát ölt, mindenütt az adásvétel elve uralkodik.

Az árutermelés régibb a tőkés termelésnél. Megvolt a rab­szolgatartó rendben és a hűbériség idején is. A feudalizmus fel­bomlásának időszakában az egyszerű árutermelés alapul szol­gált a tőkés termelés kialakulásához.

Az egyszerű árutermelés feltételezi, először, a társadalmi munkamegosztást, ami azt jelenti, hogy az egyes termelők meg­határozott termékek előállítására specializálódnak, másodszor, a termelőeszközöknek és a munka termékeinek magántulajdonát.

A kézművesek és a parasztok egyszerű árutermelése abban különbözik a tőkés termeléstől, hogy az árutermelők személyes munkáján alapul. Ugyanakkor alapjában egytípusú a tőkés ter­meléssel, mert a termelőeszközök magántulajdonára támaszko­dik. A magántulajdon elkerülhetetlenül konkurenciát szül az árutermelők között, aminek következtében egy kisebbség meg­gazdagodik, a többség pedig tönkremegy. Ezért a kisárutermelés kiindulópontja a tőkés viszonyok létrejöttének és kifejlődé­sének.

A kapitalizmusban az árutermelés uralkodó, egyetemes jel­leget ölt. Lenin az árucserét úgy jellemezte, mint „a burzsoá (árutermelő) társadalom legegyszerűbb, legszokottabb, legalapvetőbb, legtömegesebb, legmindennapibb, milliárd és milliárd alkalommal ismétlődő viszonyát"1.

Az áru és tulajdonságai. Az áruban testet öltött munka ket­tős jellege. Az áru dolog, amely először, valamilyen emberi szük­ségletet elégít ki, és másodszor, amelyet nem saját fogyasztásra, hanem csere céljából termelnek.

A dolgot hasznossága, az a tulajdonsága, hogy alkalmas vala­milyen emberi szükséglet kielégítésére, használati értékké teszi. A használati érték vagy közvetlenül elégíti ki az ember személyes szükségletét, vagy anyagi javak előállításának eszközéül szolgál. Például a kenyér táplálkozási szükségletet, a szövet ruházkodási szükségletet elégít ki: a szövőgép használati értéke az, hogy segítségével szövetet állítanak elő. Az ember a törté­nelmi fejlődés során a dolgoknak egyre újabb hasznos tulajdon­ságait és felhasználásuk egyre újabb módjait fedezi fel.

Használati értéke van sok olyan dolognak, amelyet egyál­talán nem emberi munka alkotott, például a forrásvíznek, a vadon növő fák gyümölcseinek. De nem minden olyan dolog áru, amelynek használati értéke van. Ahhoz, hogy valamely dolog áruvá válhasson, emberi munka eladásra előállított termékének kell lennie.

Használati értékek teszik a gazdagság dologi tartalmát, bár­milyen is annak társadalmi formája. Az árugazdaságban a hasz­nálati érték az áru csereértékének hordozója. A csereérték min­denekelőtt mint mennyiségi viszony, mint az az arány jelenik meg, amelyben bizonyos fajta használati értékek kicserélődnek másfajta használati értékekre. Például egy baltát kicserélnek 20 kg gabonára. Éppen a kicserélt áruknak ebben a mennyiségi viszonyában fejeződik ki csereértékük. Az árukat meghatáro­zott mennyiségben közös nevezőre hozzák egymással, tehát közös alapjuk van. Ez az alap nem lehet az áruk valamely természeti tulajdonsága — nem lehet sem súlyuk, sem térfogatuk, sem alakjuk stb. Az áruk természeti tulajdonságai hasznosságukat, használati értéküket szabják meg. A csere elengedhetetlen fel­tétele a kicserélésre kerülő áruk használati értékének különbö­zősége. Senki sem fog kicserélni minőségileg egyenlő árukat, mondjuk — búzát búzára vagy cukrot cukorra. A különböző áruk használati értékeit, mint minőségileg különbözőket, nem le­het mennyiségileg összemérni.

A különböző áruknak csak egy közös tulajdonságuk van, amely a cserében egymással összehasonlíthatóvá teszi őket, mégpedig az, hogy munka termékei. Két kicserélésre kerülő áru egyenlőségének alapja a termelésükre fordított társadalmi munka. Amikor az árutermelő csere céljából piacra viszi a bal­tát, kiderül, hogy baltájáért 20 kg gabonát adnak. Ez azt jelenti, hogy a balta ugyanannyi társadalmi munkába kerül, mint a 20 kg gabona. Az érték az árutermelőknek az áruban testet öltött tár­sadalmi munkája.

Azt, hogy az áruk értéke a termelésükre fordított társadalmi munkát testesít meg, közismert tények támasztják alá. Azoknak az anyagi javaknak, amelyek önmagukban véve hasznosak, de nem igényelnek munkaráfordítást, értékük sincs, mint például a levegőnek. Ezzel szemben nagy értékük van azoknak az anyagi javaknak, amelyekre sok munkát kell fordítani, mint például az aranynak, gyémántnak. Sok olyan áru, amely azelőtt drága volt, jelentősen olcsóbb lett, amikor a technika fejlődése folytán csökkent az előállításukhoz szükséges munka mennyisége. Az áruk termeléséhez szükséges munkaráfordításokban bekövet­kezett változások rendszerint a kicserélésre kerülő áruk mennyiségi viszonyában, azaz csereértékükben is megmutatkoznak. Mindabból, amit kifejtettünk, az következik, hogy az áru csere­értéke értékének megjelenési formája.

Az áruk cseréje mögött az emberek — az áruk tulajdonosai közötti társadalmi munkamegosztás rejlik. Amikor az árutulaj­donosok az egyik árut közös nevezőre hozzák a másikkal, külön­böző fajta munkájukat hozzák közös nevezőre. Az értékben tehát az árutermelők termelési viszonyai fejeződnek ki. Ezek a viszo­nyok az árucserében jelennek meg.

Az áru kettős jellegű: egyrészt használati érték, másrészt pedig érték. Az áru kettős jellege az áruban testet öltött munka kettős jellegéből következik. Különféle munkák vannak, ugyan­úgy, ahogy a létrehozott használati értékek is különfélék. Az asztalos munkája minőségileg különbözik a szabó, a cipész stb. munkájától. A különféle munkák céljukat, a munkaeljárásokat, a szerszámokat és végül a munka eredményét tekintve külön­böznek egymástól. Az asztalos baltával, fűrésszel, gyaluval dol­gozik, és fából való készítményeket: asztalt, széket, szekrényt állít elő; a szabó varrógéppel, ollóval és tűvel ruházati cikkeket termel. Így tehát minden használati értékben egy meghatározott fajta munka ölt testet: az asztalban asztalosmunka, a ruhában szabómunka, a cipőben cipészmunka stb. A meghatározott for­mában kifejtett munkát konkrét munkának nevezzük. A konkrét munka hozza létre az áru használati értékét.

A csere során a különféle konkrét munkával előállított leg­különfélébb árukat hasonlítják össze és hozzák közös nevezőre egymással. A különféle konkrét munkák mögött tehát valami közös rejtőzik, ami minden munkában megvan. Mind az aszta­los, mind a szabó munkája, bár minőségileg különböznek egy­mástól, emberi agy, ideg, izom stb. termelő felhasználása, s ebben az értelemben mindkettő emberi munka, munka általában. Az árutermelők munkája, mint emberi erő kifejtése általában, konkrét formájától függetlenül, elvont munka. Az elvont munka alkotja az áru értékét.

Az elvont munka és a konkrét munka — az áruban testet öltött munka két oldala. „Minden munka egyrészt emberi mun­kaerő kifejtése fiziológiai értelemben, és e tulajdonsága foly­tán, mint egyenlő vagy elvont emberi munka, képezi az áruk értékét. Másrészt minden munka emberi munkaerő kifejtése különleges célmeghatározta formában, és e tulajdonsága folytán, mint konkrét hasznos munka, használati értékeket termel"1.

Olyan társadalomban, amelyben a termelőeszközök magán­tulajdona az uralkodó, az áruban testet öltött munka kettős jellege az árutermelők magánmunkája és társadalmi munkája közti ellentmondást tükrözi. A termelőeszközök magántulaj­dona elválasztja az embereket, az egyes árutermelő munkáját az illető magánügyévé teszi. Az árutermelők egymástól elszi­getelten folytatják tevékenységüket. Az egyes dolgozók mun­kája társadalmi méretekben nincs egybehangolva és össze­egyeztetve. Másfelől viszont a társadalmi munkamegosztás azt jelenti, hogy sokoldalú kapcsolat van a termelők között, akik egymás számára dolgoznak. Minél nagyobb a társadalmi munka­megosztás, annál többféle terméket állítanak elő a különálló, termelők, annál szélesebb körre terjed ki egymástól való köl­csönös függésük. Az egyes árutermelő munkája tehát lényegé­ben társadalmi munka, része az egész társadalom munkájának. Az áruk mint különféle konkrét magánmunka termékei, egy­idejűleg általában emberi munka, elvont munka termékei is.

Az árutermelés ellentmondása tehát az, hogy az áruter­melők munkája, mint közvetlenül az ő magánügyük, ugyan­akkor társadalmi jellegű. Az árutermelők egymástól való elszi­geteltsége következtében munkájuk társadalmi jellege a terme­lési folyamatban rejtve marad. Csak a cserefolyamatban csak akkor tárul fel, amikor az áru piacra kerül, és más árura cseré­lődik ki. Csak a csere során derül ki, hogy ennek vagy annak az árutermelőnek a munkájára szüksége van-e a társadalomnak, és számíthat-e munkája társadalmi elismerésre.

Az áru értékét alkotó elvont munka történelmi kategória, a társadalmi munka sajátszerű formája, amely csak az árugazda­ságra jellemző. A naturális gazdaságban az emberek nem cserére termelik a termékeket, hanem saját fogyasztásra, ennélfogva munkájuk társadalmi jellege is közvetlenül a maga konkrét formájában jelenik meg. Így például, amikor a hűbérúr munka­járadék vagy termékjáradék formájában elvette a jobbágy­parasztoktól a többletterméket, munkájukat közvetlenül munka­szolgáltatások vagy meghatározott termékekben teljesített szol­gáltatások formájában sajátította el. A társadalmi munka ilyen körülmények között nem öltötte absztrakt munka formáját. Az árutermelésben a termékeket nem saját fogyasztásra termelik, hanem eladásra. A munka társadalmi jellege itt az egyik árunak a másikkal való közös nevezőre hozása révén tűnik ki, oly mó­don, hogy a különféle konkrét munkákat az áru értékét alkotó elvont munkára vezetik vissza. Ez a folyamat spontán módon, bárminemű általános terv nélkül, az árutermelők háta mögött megy végbe.

A társadalmilag szükséges munkaidő. Az egyszerű és a bonyolult munka. Az áru értékének nagyságát a munkaidő határozza meg. Minél több időre van szükség valamely áru elő­állításához, annál nagyobb az értéke. Tudjuk, hogy a különálló árutermelők különböző körülmények között dolgoznak, és ugyan­azon áruk termelésére különböző mennyiségű munkaidőt fordí­tanak. Vajon azt jelenti ez, hogy minél lustább valaki, minél kedvezőtlenebb körülmények között dolgozik, annál értékesebb az áru? Nem. nem azt jelenti. Az áru értékének nagyságát nem az az egyéni munkaidő határozza meg. amelyet az egyes áru­termelők az áru termelésére fordítanak, hanem a társadalmilag szükséges munkaidő.

A társadalmilag szükséges munkaidő az az idő, amely vala­mely árunak társadalmilag átlagos termelési feltételek, vagyis átlagos technikai színvonal mellett, átlagos fokú ügyességgel és munkaintenzitással való előállításához szükséges. A társadal­milag szükséges munkaidő összhangban van azokkal a termelési feltételekkel, amelyek mellett az illető fajta áruk zömét elő­állítják. A társadalmilag szükséges munkaidő a munka terme­lékenységének emelkedése következtében változik.

A munka termelékenysége az egy bizonyos munkaidőegység alatt előállított termék mennyiségében jut kifejezésre. A munka termelékenysége emelkedik, ha tökéletesítik vagy jobban ki­használják a szerszámokat és gépeket, ha fejlődik a tudomány, fejlődik a dolgozók ügyessége, ha ésszerűsítik a munkát és más­fajta újításokat hajtanak végre a termelési folyamatban. A munka termelékenysége bizonyos mértékben a természeti feltételektől is függ. Minél magasabb a munka termelékenysége, annál kevesebb az egy bizonyos áruegység előállításához szük­séges idő, annál kisebb a termelt áru értéke.

A munka termelékenységét meg kell különböztetni a munka intenzitásától. A munka intenzitását az egy bizonyos időegység alatt kifejtett munka határozza meg. A munka intenzitásának fokozódása az egy és ugyanazon idő folyamán kifejtett munka növekedését jelenti. Az intenzívebb munka nagyobb termék­mennyiségben testesül meg, és a kevésbé intenzív munkához képest egy bizonyos időegység alatt több értéket hoz létre.

Az árutermelésben különféle szakképzettségű dolgozók vesz­nek részt. Annak a dolgozónak a munkája, akinek nincs semmi­féle különleges képzettsége, egyszerű munka. Az a munka, amely különleges képzettséget kíván, bonyolult vagy szakképzett munka.

A bonyolult munka egy bizonyos időegység alatt nagyobb értéket hoz létre, mint az egyszerű munka. A bonyolult mun­kával előállított áru értéke magában foglalja a dolgozó képzé­sére, szakképzettségének növelésére fordított munka egy részét is. A bonyolult munka megsokszorozott egyszerű munkának számít; egy órai bonyolult munka több órai egyszerű munkával egyenlő. A különféle bonyolult munkáknak egyszerű munkára való visszavezetése a magántulajdonon alapuló árutermelésben spontán módon történik. Az áru értékét a társadalmilag szüksé­ges egyszerű munka mennyisége határozza meg.

Az értékformák fejlődése. A pénz lényege. Az áru értékét a munka hozza létre a termelési folyamatban, de csak akkor je­lenhet meg, amikor a csere során az egyik árut közös nevezőre hozzák a másikkal, vagyis a csereérték révén.

A legegyszerűbb értékforma az, amikor az egyik áru ér­tékét egy másik áruban fejezik ki: például, egy balta = 20 kg gabona. Vizsgáljuk meg ezt a formát.

Ebben az esetben a balta értéke a gabonában fejeződik ki. A gabona a balta értékének kifejezési eszközéül szolgál. A balta értéke csak azért fejeződhet ki a gabona használati értékében, mert a gabona termelésére ugyanúgy munkát fordítottak, mint a balta termelésére. Az áruk egyenlősége mögött a termelé­sükre fordított munka egyenlősége rejlik. Az az áru, amely ér­tékét egy másik áruban fejezi ki (a mi példánkban a balta), viszonylagos értékformában van. Az az áru, amelynek haszná­lati értéke egy másik áru értékének kifejezési eszközéül szol­gál (a mi példánkban a gabona), egyenértékformában van. A ga­bona a másik áru — a balta ekvivalense (egyenértéke). Az egyik árunak — a gabonának a használati értéke tehát a másik áru — a balta értékének kifejezési formájává válik.

A csere, amely már az őstársadalomban kialakult, kezdet­ben alkalmi jellegű volt, és úgy ment végbe, hogy az egyik terméket közvetlenül cserélték ki egy másikra. A csere e fej­lődési szakaszának az egyszerű vagy véletlen értékforma felel meg:

1 balta = 20 kg gabona.

Az egyszerű értékformában a balta értékét csak egy áru, a felhozott példában a gabona használati értékében lehet ki­fejezni.

Az első nagy társadalmi munkamegosztás kialakulásával — a pásztortörzseknek a többiektől való elkülönülésével a csere egyre rendszeresebbé válik. Egyes törzsek, például az állat­tenyésztő törzsek kezdenek állati termékekből fölösleget ter­melni, amelyet a földművelés vagy a kézművesipar termékeire cserélnek ki, mivel ezekben hiányt szenvednek. A csere e fejlő­dési fokának a teljes vagy kifejlett értékforma felel meg. A cse­rében már nem két, hanem egész sor áru vesz részt:

f = 40 kg gabona vagy

= 20 méter vászon

1 juh = 2 balta vagy

= 3 gramm arany stb.

Itt az áru értéke nem egy áru, hanem az egyenérték szere­pét betöltő sok áru használati értékében fejeződik ki. Ugyanak­kor a mennyiségi viszony, amelyben az áruk kicserélődnek, ál­landóbb jelleget ölt. De még ezen a fokon is megmarad az áruk közvetlen cseréje.

A társadalmi munkamegosztás és az árutermelés további fejlődésével az áruk közvetlen cseréjének formája elégtelenné válik. A csere folyamatában nehézségek támadnak, amelyeket az árutermelés ellentmondásainak, a magánmunka és a társa­dalmi munka, az áru használati értéke és értéke közötti ellent­mondásoknak a növekedése idéz elő. Egyre gyakoribb eset, hogy például a csizma tulajdonosának baltára van szüksége, de a csizma használati értéke akadályozza a cserét, mert a balta tulajdonosának nem csizmára van szüksége, hanem gabonára: a két árutulajdonos között nem jöhet létre vásár. A csizma tulajdonosa ekkor elcseréli csizmáit olyan árura, amely gyak­rabban szerepel a csere során, mint más áruk, és amelyet mindenki szívesen elfogad, mondjuk juhra, s ezután a juhot ki­cseréli a neki szükséges baltára. A balta tulajdonosa viszont a baltáért kapott juhot gabonára cseréli ki. Az áruk közvetlen cseréje fokozatosan megszűnik. Az áruk közül kiválik egy, pél­dául a marha, s erre kezdenek kicserélni minden árut. A csere ezen fejlődési fokának az általános értékforma felel meg:

Az általános értékformát az jellemzi, hogy minden árut az általános egyenérték szerepét betöltő árura kezdenek kicserélni. Ezen a fokon azonban az általános egyenérték szerepét még nem vette át végleg egy bizonyos áru. Különböző helyeken külön­féle áruk játszották az általános egyenérték szerepét: itt marha, ott prémek, amott só stb.

A termelőerők további fejlődése, a fémszerszámokra való áttérés, valamint a második nagy társadalmi munkamegosztás kialakulása: az ipar különválása a földműveléstől — az áruter­melés további fejlődésére és a piac bővülésére vezetett. Az álta­lános egyenérték szerepét betöltő különböző áruk sokasága el­lentmondásba került a növekvő piac szükségletével, amely az egységes egyenértékre való áttérést követelte.

Amikor az általános egyenérték szerepét végleg egy áru vette át, megjelent a pénzbeni értékforma. A pénz szerepét különböző fémek töltötték be, de végül is a nemesfémeknek — az aranynak és az ezüstnek jutott. Az ezüstben és az aranyban különösen szembetűnőek a fémeknek mindazok az előnyei, ame­lyeknél fogva minden másnál alkalmasabbak a pénz szerepé­nek betöltésére: az anyag egyneműsége, oszthatósága, tartós­sága, s nagy értéke mellett is viszonylag kis tömege és súlya. Ezért a pénz szerepe tartósan a nemesfémeknek, végeredmény­ben az aranynak jutott.

Az érték pénzformáját a következőképpen ábrázolhatjuk:

40 kg gabona =

vagy

20 méter vászon = vagy 2 balta =

vagy

3 gramm arany = stb.

1 juh

40 kg gabona =

vagy

20 méter vászon = vagy 1 juh = vagy 2 balta = stb.

3 gramm arany.

Pénzforma esetén valamennyi áru értéke egy áru, az álta­lános egyenértékké vált arany használati értékében fejeződik ki.

A pénz tehát a csere és az értékformák hosszantartó fejlőd dése nyomán jött létre. A pénz létrejöttével az áruvilág két pólusra oszlik: az egyik póluson maradnak a közönséges áruk, a másik póluson megjelenik a pénz szerepét betöltő áru. Most már hovatovább valamennyi áru pénzáruban fejezi ki értékét. Eszerint a pénz, valamennyi más áruval ellentétben, az érték általános megtestesítőjeként, általános egyenértékként jelenik meg. A pénz közvetlenül kicserélhető valamennyi árura, s így eszközül szolgál az árutulajdonosok valamennyi szükségleté­nek kielégítéséhez, ugyanakkor, amikor minden egyéb áru csak egy bizonyos szükségletet, például kenyér-, ruha- stb. szükség­letet tud kielégíteni.

Következésképpen a pénz olyan áru, amely általános egyenérték valamennyi áru számára; a pénz társadalmi munkát testesít meg, és az árutermelők közötti termelési viszonyokat fejezi ki.

A pénz funkciói. Az árutermelés növekedése arányában kifejlődnek a pénz funkciói. A fejlett árutermelésben a pénz mint 1. értékmérő, 2. forgalmi eszköz, 3. felhalmozási eszköz, 4. fizetési eszköz és 5. világpénz szerepel.

A pénz alapvető funkciója az, hogy az áruk értékmérője. A pénz révén az árutermelők magánmunkája társadalmi kifeje­zést nyer, spontán módon megvalósul valamennyi áru értéké­nek kiszámítása és mérése. Az áru értéke nem fejezhető ki köz­vetlenül munkaidőben, mivel a magánárutermelők elkülönült­ségének és szétforgácsoltságának körülményei között lehetetlen meghatározni azt a munkamennyiséget, amelyet nem az egyes árutermelő, hanem a társadalom a maga egészében fordít az egyik vagy a másik áru termelésére. Ennek következtében az áru értékét csak közvetve, csak úgy lehet kifejezni, hogy az árut pénzzel hozzák közös nevezőre a csere során.

Ahhoz, hogy a pénz az értékmérő funkciót teljesíthesse, magának is árunak kell lennie, értékkel kell rendelkeznie. Aho­gyan valamely test csak olyan súlymértékkel mérhető, amely­nek súlya van, az áru értékét is csak olyan áruval lehet mérni, amelynek értéke van.

Az áruk értékének mérése az arannyal már azelőtt meg­történik, hogy az egyes árukat pénzre cserélik ki. Az áruk érté­kének pénzben való kifejezéséhez nincs szükség készpénzre. Amikor a tulajdonos az áru árát megszabja, gondolatban, vagy mint Marx mondja, eszmeileg, aranyban fejezi ki az áru érté­két. Ez azért lehetséges, mert a valóságban az arany értéke ésaz egyes áruk értéke között meghatározott kölcsönös viszony áll fenn; ennek a kölcsönös viszonynak az alapja az a társadalmi­lag szükséges munka, amelyet termelésükre fordítottak.

Az áru pénzben kifejezett értékét az áru árának nevezzük. Az ár az áru értékének pénzbeni kifejezése.

Az áruk meghatározott mennyiségű ezüstben vagy arany­ban fejezik ki értéküket. A pénzárunak ezeket a mennyiségeit ugyancsak mérni kell. Ebből következik, hogy szükség van a pénz mértékegységére. Ilyen egység a pénzfém meghatározott súlymennyisége.

Angliában például a pénzegységet font sterlingnek neve­zik; ez valamikor egy font ezüstnek felelt meg. Később a pénz­egység elvált a súlyegységtől. Ez azért történt, mert külföldi érméket vettek kölcsön, az ezüstről áttértek az aranyra, főleg pedig azért, mert az állam rontotta a pénzt, fokozatosan csök­kentette a súlyát. A mérés megkönnyítése végett a pénzegysé­geket kisebb részekre osztják: a rubelt 100 kopekre, a dollárt 100 centre, a frankot 100 centime-ra stb.

A pénzegység a maga felosztásával az árak mércéjéül szol­gál. A pénz mint az árak mércéje egészen más szerepet tölt be, mint amikor értékmérőként lép fel. A pénz mint értékmérő más áruk értékét méri, mint az árak mércéje pedig magának a pénzfémnek a mennyiségét. A pénzáru értéke együtt változik az előállításához társadalmilag szükséges munka mennyiségé­vel. Az arany értékének változása nem jut kifejezésre az ár-mérce funkció betöltése során. Akárhogy változzék is az arany értéke, a dollár mindig százszorosa a centnek.

Az állam megváltoztathatja a pénzegység aranytartalmát, de nem változtathatja meg az arany és a többi áru értékviszo­nyát. Ha az állam csökkenti azt az aranymennyiséget, amelyet a pénzegység tartalmaz, vagyis csökkenti aranytartalmát, akkor a piac áremelkedéssel reagál, s az áru értéke továbbra is abban az aranymennviségben fejeződik ki, amely megfelel a szóban­forgó áru előállítására fordított munkának. Csupán az történt, hogy most ugvanolvan mennyiségű arany kifejezéséhez több pénzegység kell, mint azelőtt.

Az áruk ára emelkedhet vagy csökkenhet akár az áruk értékének megváltozása, akár az arany értékének megváltozása következtében. Az arany értéke époen úgy, mint minden más áru értéke, a munka termelékenvséeétől fiisg. Így az aranvmpzókben gazdag Amerika fel­fedezése a XVT—XVItl. században Európában ár-„forradalomra" veze­tett. Az aranyat Amerikában kevesebb munkával termelték ki, mint Eufóriában Az olcsóbb amerikai arany beözönlése Európába általános ár­emelkedést idézett elö.

A pénz a forgalmi eszköz funkcióját is betölti. A pénz segítségével végbemenő árucserét áruforgalomnak nevezzük. Az áruforgalom elválaszthatatlanul összefügg magának a pénznek a forgalmával: amikor az áru az eladó kezéből átmegy a vá­sárló kezébe, a pénz a vásárló kezéből az eladó kezébe megy át. A pénz forgalmi eszköz funkciója azt jelenti, hogy az áru­forgalom folyamatában közvetítőként szerepel. Ennek a funk­ciónak a betöltésénél tényleges pénznek kell jelen lennie.

Kezdetben az árucserénél a pénz közvetlenül arany- vagy ezüstrudak formájában szerepelt. Ez bizonyos nehézségeket oko­zott: a pénzfémet mérni kellett, kisebb részekre kellett felosztani, próbát kellett végezni. A pénzfém-rudakat fokozatosan érmék váltották fel. Az érme meghatározott alakú, súlyú és értékű fémrúd, amely forgalmi eszközül szolgál. A pénzverést az ál­lam tartja kezében.

A forgalomban az érmék megkopnak, és elvesztik értékük egy részét. A pénzforgalom gyakorlata megmutatta, hogy a meg­kopott érmék forgalmi eszköz funkciójukat ugyanúgy be tud­ják tölteni, mint a teljes értékű érmék. Ez azzal magyarázható, hogy a pénznek mint forgalmi eszköznek futólagos szerepe van. Az áru eladója rendszerint azért fogadja el cserébe a pénzt, hogy ezért a pénzért más árut vásároljon. Tehát nem szüksé­ges, hogy a pénznek, mint forgalmi eszköznek saját értéke legyen.

Az állam, amikor látta, hogy a megkopott érmék is ellát­ják a forgalmi eszköz funkcióját, tudatosan rontani kezdte az érmét, csökkentette súlyát, leszállította a pénz nemesfém tar­talmát, de változatlanul hagyta az érme névleges értékét, vagyis az érmén feltüntetett pénzegységmennyiséget. Az érme mind­inkább értékjellé, pénzjellé vált. Ennek valóságos értéke sokkal kisebb annál, mint amennyit névlegesen képvisel.

Az áruk kettéválása árura és pénzre az árutermelés ellentmondá­sainak kibontakozását jelzi. Az áruk közvetlen cseréje esetén min­den egyes üeylet elszigetelt jeHeeű, az adás elválaszthatatlan a vételtől. Más a helyzet a pénz közvetítésével történő csere, vagyis az árufor­galom esetén. Itt a csere feltételezi az árutermelők sokoldalú kapcso­latát és ügyleteik szakadatlan összefonódását. Lehetővé válik az eladás és a vétel elkülönülése. Az árutermelő eladhatja áruját, és az érte ka­pott pénzt ideig-óráig visszatarthatja. Amikor sok árutermelő ad el anélkül, hogy vásárolna, fennakadás jöhet létre az árueladás terén. Ily módon már az egyszerű áruforgalom magában hordja a válságok le­hetőségét. De ahhoz, hogy a válságoknak ez a lehetősége elkerülhetetlen szükségszerűséggé váljék, számos feltételre van szükség, amelyek csak a tőkés termelési módra való áttéréssel jönnek létre.

A pénz továbbá a felhalmozási vagy kincsképző eszköz funkcióját tölti be. A pénz kinccsé változik abban az esetben,ha kivonják a forgalomból. Minthogy a pénzt mindig át lehet változtatni bármely áruvá — a pénz a gazdagság általános kép­viselője. A pénz bármely mennyiségben megőrizhető. Az áru­termelők pénzt halmoznak fel, például termelőeszközök vásár­lására vagy megtakarítás céljából. Az árutermelés fejlődésé­vel nő a pénz hatalma. Mindez megszüli a pénzmegtakarítás, a kincsképzés szenvedélyét. A kincs funkcióját csak teljes ér­tékű pénz töltheti be: arany- és ezüstérmék, arany- és ezüst-rudak, arany- és ezüsttárgyak.

Amikor pénzként arany- vagy ezüstérmék szolgálnak, a pénz mennyisége spontán módon alkalmazkodik az áruforgalom szükségleteihez. Ha kevesebb árut termelnek és csökken az áru­forgalom, az aranyérmék egy része kikerül a forgalomból, és kinccsé változik. Ha viszont a termelés bővül és nő az áruforga­lom, ezek az érmék újból forgalomba kerülnek.

A pénz emellett a fizetési eszköz funkcióit is betölti. Fize­tési eszközként a pénz akkor lép fel, amikor az adásvétel hitelbe történik, vagyis elhalászott fizetés esetén. Hitelbe történő vá­sárlás esetén az áru átadása az eladó kezéből a vevő kezébe a vásárolt áru azonnali megfizetése nélkül történik (az áru az eladó kezéből azonnali fizetés nélkül megy át a vevő kezébe). Amikor elérkezik a vásárolt áru kifizetésének határideje, a vásárló áruátadás nélkül fizet pénzt az eladónak, az átadás ugyanis már előbb megtörtént. A pénz fizetési eszközként lép fel adófizetés, földjáradék stb. fizetése esetén is.

A pénz fizetési eszköz funkciója az árutermelés ellentmondásainak további kibontakozását tükrözi. A különálló árutermelők közötti kapcso­latok kibővülnek, növekszik egymástól való függésük. Most már a vevő adóssá, az eladó pedig hitelezővé válik. Ha sok árutulajdonos vásárol hitelbe árut, akkor az, hogy egy vagy több adós nem fizeti ki lejáratkor a váltóját, hatással lehet a fizetési kötelezettségek egész láncolatára, és egész sereg olyan árutulajdonost juttathat csődbe, akik hitelviszonyban vannak egymással. Ilyenformán a válságok lehetősége, amely már a pénz forgalmi eszköz funkciójában benne rejlik, tovább növekszik.

A pénz forgalmi és fizetési eszköz funkciójának vizsgálata lehetővé teszi az áruforgalomhoz szükséges pénz mennyiségét meghatározó törvény felfedését.

Egyidejűleg sok helyen folyik adásvétel. Az a pénzmeny-nyiség, amely egy bizonyos időszakban a forgalom lebonyolítá­sához szükséges, mindenekelőtt a forgalomban levő áruk ár-összegétől, ez viszont az áruk mennyiségétől és az egyes áruk árától függ. Ezenkívül számba kell venni a pénz forgási sebes­ségét. Minél gyorsabban forog a pénz, annál kevesebb kell a forgalomhoz és fordítva. Ha például egy bizonyos időszakban,mondjuk egy év alatt 1 milliárd dollárért adnak el árut, és min­den egyes dollár átlagosan 5 forgást végez, akkor az egész áru­tömeg forgalmához 200 millió dollárra van szükség.

A hitel révén, amelyet az egyik árutermelő nyújt a másik­nak, a pénzszükséglet a hitelbe eladott áruk árösszegével és az egymást kiegyenlítő fizetések összegével is csökken. Kész­pénzre csak a lejárt határidejű fizetési kötelezettségek teljesí­téséhez van szükség.

A pénzforgalom törvénye tehát a következőkben foglal­ható össze: az áruforgalomhoz szükséges pénz mennyiségének egyenlőnek kell lennie az áruknak az egynevű pénzegységek átlagos forgási számával elosztott árösszegével. Emellett az áruk árösszegéből le kell vonni a hitelbe eladott áruk árát és az egymást kiegyenlítő fizetések összegét, s hozzá kell adni az ese­dékessé vált fizetések összegét.

Ez a törvény általánosan érvényes minden olyan társa­dalmi alakulatra, amelyben van árutermelés és áruforgalom.

Végül, a pénz az országok közti forgalomban a világpénz szerepét tölti be. A világpénz szerepét nem töltheti be nem tel­jes értékű érme vagy papírpénz. A világpiacon a pénz leveti magáról érme formáját, és eredeti alakjában, nemesfémrúdként lép fel. A világpiacon az országok közti forgalomban az arany az egyik országba egy másikból importált áruk megfizetésénél általános vásárló eszköz, a más országokkal szemben fennálló adósságok kiegyenlítésénél, a külföldi kölcsönök és más tartozá­sok kamatainak megfizetésénél általános fizetési eszköz, s emel­lett a társadalmi gazdagság általános megtestesülése olyan ese­tekben, amikor gazdagságot visznek át pénzformában az egyik országból egy másikba, például ha pénztőkét visznek ki egyik országból a másikba külföldi bankokban való elhelyezés cél­jából, ha kölcsönöket nyújtanak, ha a győztes ország sarcot vet ki a legyőzött országra stb.

A pénz funkcióinak fejlődése az áruforgalomnak és ellent­mondásainak növekedését fejezi ki. A pénz az embernek ember általi kizsákmányolásán alapuló társadalmi alakulatokban osz-tályjellegű, idegen munka elsajátításának eszközéül szolgál. Ezt a szerepet töltötte be a rabszolgatartó és a hűbéri társadalom­ban. Mint a továbbiak során látni fogjuk, a dolgozók kizsákmá­nyolásának eszközéül szolgáló pénz szerepe a tőkés társadalom­ban éri el fejlődésének tetőfokát.

Az arany és a papírpénz. Fejlett árutermelés esetén aranyérmék helyett gyakran papírpénzt használnak a vételek és fizetések lebonyolítására. A papírpénz-kibocsátást az a gya­korlat szülte, hogy elkopott és elértéktelenedett érméket használtak a forgalomban, s ezek az arany jeleivé, a pénz jeleivé váltak.

A papírpénz az állam által kibocsátott pénzjel, amelynek elfogadása kötelező, s amely az aranyat helyettesíti forgalmi eszköz funkciójának betöltésében. A papírpénznek nincs saját értéke. Ezért nem töltheti be az értékmérő funkcióját. Bár­mennyi papírpénzt bocsátanak is ki, az csak az áruforgalom el­látásához szükséges aranymennyiség értékét képviseli. A papír­pénzt nem lehet beváltani aranyra.

Ha a papírpénzt a forgalom lebonyolításához szükséges aranymennyiségnek megfelelően bocsátják ki, akkor a papír­pénz vásárlóereje, vagyis az érte vásárolható árumennyiség megegyezik az aranypénz vásárlóerejével. De az állam, amikor papírpénzt bocsát ki saját kiadásainak fedezésére, különösen háborúk, válságok és más megrázkódtatások idején, rendszerint nem számol az áruforgalom szükségleteivel. A termelés és az áruforgalom összezsugorodása, vagy pedig túlságosan nagy­mennyiségű papírpénz kibocsátása esetén több papírpénz van, mint a forgalomhoz szükséges aranymennyiség. Tegyük fel, hogy kétszer annyi pénzt bocsátottak ki, mint amennyi szük­séges. Ebben az esetben minden papírpénzegység (dollár, márka, frank stb.) feleannyi aranymennyiséget képvisel, vagyis a papír­pénz értéke felére csökken.

A papírpénz-kibocsátásra az első kísérletek Kínában történtek, még a XII. században; Amerikában 1690-ben, Franciaországban 1716-ban bo­csátottak ki papírpénzt; Anglia a napóleoni háborúk idején lépett a papírpénz-kibocsátás útjára. Oroszországban először II. Katalin uralko­dása idején bocsátottak ki papírpénzt.

A mértéktelen papírpénz-kibocsátást, amely a papírpénz elértéktelenedését idézi elő, s amelyet az uralkodó osztályok arra használnak fel, hogy az állami kiadások terhét a dolgozó tömegekre hárítsák és fokozzák a tömegek kizsákmányolását, inflációnak nevezzük. Az infláció azzal, hogy a termékek árá­nak emelkedését idézi elő, legerősebben a dolgozókat sújtja, mivel a munkások és alkalmazottak munkabére elmarad az ár­emelkedés mögött. Az inflációból a kapitalisták és földbirtoko­sok húznak hasznot, mindenekelőtt az ipari és a mezőgazdasági munkások reálbérének csökkenése következtében. Az infláció előnyös helyzetbe hozza az áruikat külföldre exportáló kapitalis­tákat és nagybirtokosokat. A reálbér esése, s ennek következ­tében az áruk termelési költségeinek csökkenése nyomán lehe­tővé válik, hogy eredménvesen konkurráljanak a külföldi kapi­talistákkal és nagybirtokosokkal, s növeljék áruik elhelye­zését.

Az értéktörvény mint az árutermelés gazdasági törvénye.

A magántulajdonon alapuló árugazdaságban az árukat egymás­tól elszigetelt magántermelők termelik. Az árutermelők közt versenyharc folyik. Mindegyik arra törekszik, hogy kiszorítsa a másikat, megőrizze és kiterjessze pozícióit a piacon. A ter­melés mindennemű közös terv nélkül folyik. Mindegyik áruter­melő önállóan, a másiktól függetlenül termel, senki sem tudja, mennyi a szükséglet abban az áruban, amelyet ő termel, és hány más árutermelő termeli ugyanazt az árut, hogy el tudja-e adni áruját a piacon, és megtérül-e az áru előállítására fordított munkája. Az árutermelés fejlődésével mindinkább fokozódik a piac uralma az árutermelők fölött.

Ez azt jelenti, hogy a termelőeszközök magántulajdonán alapuló árutermelésben a konkurrencia és a termelési anarchia gazdasági törvénye érvényesül. Ez a gazdasági törvény a ter­melés és a csere spontán jellegét, a magántermelők között az áruk termelésének és eladásának kedvezőbb feltételeiért dúló harcot fejezi ki.

A magántulajdonon alapuló árugazdaság termelési anar­chiájában a termelés spontán szabályozója az értéktörvény, amely a piaci konkurrencia révén fejti ki hatását.

Az értéktörvény az árutermelés gazdasági törvénye, amely szerint az áruk kicserélése a termelésükre fordított társadal­milag szükséges munka mennyiségének megfelelően történik.

Az értéktörvény az árak mechanizmusa révén spontán mó­don szabályozza a társadalmi munka és a termelőeszközök elosz­tását az árugazdaság különböző ágai között. A kereslet és kíná­lat ingadozásainak hatására az áruk ára — lefelé vagy felfelé — rendszeresen eltér az értéktől. Az árak eltérése az értéktől nem az értéktörvény érvényesülése során felmerülő valamiféle hiba következménye, hanem éppen ellenkezőleg, a törvény ér­vényesülésének egyetlen lehetséges módja. Az olyan társada­lomban, ahol a termelés vaktában dolgozó magántulajdonosok kezében van, csak a spontán piaci áringadozások adják tudtára az árutermelőknek, hogy milyen termékekből termeltek túl so­kat, illetőleg túl keveset a lakosság fizetőképes keresletéhez vi­szonyítva. Csak az áraknak az érték körüli spontán ingadozása készteti az árutermelőket arra, hogy növeljék vagy csökkent­sék valamely áru termelését. Az áringadozások hatására az áru­termelők azok felé a termelési ágak felé fordulnak, amelyek abban a pillanatban előnyösebbnek mutatkoznak, amelyekben az áruk ára magasabb értéküknél, s otthagyják azokat a terme­lési ágakat, amelyekben az áruk ára értékük alatt van.

Az árugazdaságban a termelőerők fejlődése az értéktör-

vény érvényesüléséből következik. Mint már tudjuk, az áruk ér­tékét a társadalmilag szükséges munka határozza meg. Azok az árutermelők, akik elsőnek alkalmaznak fejlettebb technikát, áruikat a társadalmilag szükséges ráfordításoknál kisebb ráfordí­tással állítják elő, de a társadalmilag szükséges munkának meg­felelő áron adják el. Így áruik eladása során pénztöbblethez jutnak és meggazdagodnak. Ez arra ösztönzi a többi áruterme­lőt, hogy technikai tökéletesítéseket vezessenek be saját válla­lataiknál. Ily módon az egyéni haszonra törekvő különálló áru­termelők egymástól elszigetelt tevékenysége nyomán valósul meg a technikai haladás, fejlődnek a társadalom termelőerői.

A konkurrencia és a termelési anarchia következtében az árugazdaságban a munka és a termelőeszközök elosztása az egyes termelési ágak között, s ugyanígy a termelőerők fejlődése a társadalmi munka nagyarányú tékozlása árán valósul meg, és az árugazdaság ellentmondásainak egyre fokozódó kiélező­désére vezet.

A magántulajdonon alapuló árutermelés körülményei kö­zött az értéktörvény érvényesülése a tőkés viszonyok létre­jöttére és kifejlődésére vezet. A piaci áraknak az érték körüli spontán ingadozásai, az egyéni munkaráfordításoknak az áru értékének nagyságát meghatározó társadalmilag szükséges mun­kától való eltérései — fokozzák az árutermelők közötti gazda­sági egyenlőtlenséget és harcot. A versenyharc következtében egyes árutermelők tönkremennek és proletárokká válnak, má­sok viszont meggazdagodnak és tőkésekké lesznek. Ilyenformán az értéktörvény érvényesülése az árutermelők rétegeződését idézi elő. „A kisüzem állandóan, minden nap minden órájában magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a bur­zsoáziát"1.

Az árufetisizmus. A termelőeszközök magántulajdonán ala­puló árutermelés körülményei között az embereknek a ter­melési folyamatban fennálló társadalmi kapcsolatai csak az áru­dolgok cseréié révén mutatkoznak meg. Az árutermelők sorsa a legszorosabban összefügg az általuk előállított árudolgok sor­sával. Az áruk ára az emberek akaratától és tudatától függetle­nül folvton-folyvást változik, s ugyanakkor az árszínvonal az árutermelők számára gyakran élet-halál kérdése.

A dolgok viszonyai az emberek társadalmi viszonvait lep­lezik. Így például az áru értéke az árutermelők közötti társa­dalmi viszonyt feiezi ki. de az áruk ugvanolvan természeti tu­lajdonságának tűnik, mint mondjuk a színük vagy súlyuk.

Csak maguknak az embereknek meghatározott társadalmi viszonya az — írta Marx —, ami itt szemükben dolgok viszo^ nyának fantasztikus formáját ölti"1.

Ily módon a magántulajdonon alapuló árugazdaságban az emberek termelési viszonyai elkerülhetetlenül az árudolgok kö­zötti viszonyokként jelennek meg. A termelési viszonyoknak éppen ez az eldologiasodása az árutermelésre jellemző árufeti-sizmus2.

Különösen szembeszökő módon jelentkezik az árufetisiz-mus a pénzben. Az árugazdaságban a pénz óriási erő, amely hatalmat ad az emberek fölött. Pénzért mindent meg lehet vá­sárolni. Az a látszat keletkezik, mintha az a képesség, hogy mindent meg lehet érte venni, természeti tulajdonsága volna az aranynak, holott a valóságban ez meghatározott társadalmi viszonyok következménye.

Az árufetisizmus mélyen gyökerezik az árutermelésben, ahol az árutermelők munkája közvetlenül mint magánmunka jelentkezik, s társadalmi jellege csak az árucserében mutat­kozik meg. Az árufetisizmus csak a termelőeszközök magántu­lajdonának megszüntetésével tűnik el.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A kapitalizmus kialakulásának kiindulópontja a kézművesek és parasztok egyszerű árutermelése. Az egy­szerű árutermelés abban különbözik a tőkés árutermelés­től, hogy az árutermelők személyes munkáján alapul. Ugyanakkor alapjában egytípusú a tőkés termeléssel, mert a termelőeszközök magántulajdonára támaszkodik. A kapi­talizmusban, ahol nemcsak a munkatermék, hanem a munka­erő is áruvá lesz, az árutermelés uralkodó, egyetemes jel­leget ölt.

2. Az áru olyan termék, amelyet csere céljából állí­tanak elő. Az áru egyrészt használati érték, másrészt pe­dig érték. Az árut létrehozó munka kettős jellegű. A konkrét munka az a munka, amelyet meghatározott formában fej­tenek ki; ez hozza létre az áru használati értékét. Az el­vont munka: emberi munkaerő felhasználása áltálában; ez hozza létre az áru értékét.

3. Az érték az árutermelőknek az áruban testet öltött munkája. Az érték történelmi kategória, amely csak az árugazdaság sajátossága. Az áru értékének nagyságát az előállításához társadalmilag szükséges munka határozza meg. Az egyszerű árutermelés ellentmondása abban áll, hogy az árutermelők munkája, amely közvetlenül az ő ma­gánügyük, ugyanakkor társadalmi jellegű.

4. Az árutermelés ellentmondásainak kibontakozása arra vezet, hogy az áruk közül spontán módon kiválik egy áru, amely pénzzé lesz. A pénz olyan áru, amely az álta­lános egyenérték szerepét tölti be. A pénz a következő funkciókat teljesíti: 1. értékmérő, 2. forgalmi eszköz, 3. fel­halmozási eszköz, 4. fizetési eszköz és 5. világpénz.

5. A pénzforgalom fejlődésével létrejön a papírpénz. A papírpénznek nincs saját értéke, a papírpénz az ércpénz jele, és helyettesíti azt mint forgalmi eszközt. A papírpénz mértéktelen kibocsátása, ami annak elértéktelenedését idézi elő (infláció), a dolgozók életszínvonalának hanyatlá­sára vezet.

  1. A termelőeszközök magántulajdonán alapuló áru­gazdaságban az értéktörvény a társadalmi munka elosztá­sának, az egyes termelési ágak közötti elosztásának spon­tán szabályozója. Az értéktörvény érvényesülése a kisáru-termelők rétegeződésére és a tőkés viszonyok kifejlődé­sére vezet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.