Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana IV. A hűbéri termelési mód

2010.07.07

III. FEJEZET A HŰBÉRI TERMELÉSI MÓD

A hűbériség keletkezése. A hűbéri rend, bizonyos sajátosságokkal, majdnem minden országban fennállott.

A hűbériség kora hosszú időszakot ölel fel, Kínában a hűbéri rend több mint kétezer évig állott fenn. Nyugat-Európa országaiban a feuda­lizmus több évszázadot ölelt fel: Angliában és Franciaországban a római birodalom bukásától (V. század) az angol (XVII. század), illetőleg a fran­cia polgári forradalomig (XVIII. század), Oroszországban a IX. századtól az 1861-es parasztreformig, a Kaukázusontúl a IV. századtól a XIX. szá­zad hetvenes éveiig, Közép-Ázsia népeinél a VII—VIII. századtól egészen az oroszországi proletárforradalom győzelméig.

Nyugat-Európában a hűbériség egyrészt a római rabszolgatartó társadalom összeomlása, másrészt a hódító törzsek nemzetségi rendjének felbomlása alapján keletkezett; e két folyamat kölcsönhatása nyomán alakult ki.

A hűbériség elemei, mint már mondottuk, a kolonátus for­májában még a rabszolgatartó társadalom méhében megszület­tek, A kolonusok kötelesek voltak megművelni uruk, a nagy­birtokos földjét, meghatározott pénzösszeget fizetni vagy a ter­mes jelentós részét odaadni neki, és különféle szolgáltatásokat teljesíteni. Mindazonáltal a kolonusok, mivel saját gazdaságuk volt, inkább érdekelve voltak a munkában, mint a rabszolgák.

Ily módon új termelési viszonyok születtek, amelyek a hű­bériség korában fejlődtek ki teljes mértékben.

A római birodalmat szétzúzták a germán, gall, szláv és az Európa különböző részein élő más törzsek. A rabszolgatartók ha­talmát megdöntötték, a rabszolgaság véget ért. A rabszolga­munkán alapuló nagy latifundiumok és kézműipari műhelyek szétestek. Az összeomlott római birodalom lakossága nagybirto­kosokból (a kolonátus rendszerére áttért volt rabszolgatartók­ból), felszabadult rabszolgákból, kolonusokból, kisparasztokból és kézművesekből állt.

Róma leigázása idején a hódító törzsek felbomlóban levő közösségi rendben éltek. E törzsek társadalmi életében nagy szerepe volt a faluközösségnek, amelyet a germánok marknak neveztek. A föld, a nemzetségi arisztokrácia nagybirtokainak kivételével, közösségi tulajdonban volt. Az erdőket, a művelet­len területeket, legelőket, tavakat közösen használták. A szántó­földeket és réteket néhány évenként újraosztották a közösség tagjai között. De a belső telkek, majd később a szántók is, foko­zatosan az egyes családok örökléses használatába mentek át. A föld felosztása, a közösséget érintő ügyek intézése, a közös­ség tagjai között felmerült viták rendezése a közösségi gyűlés, s az általa választott elöljárók és bírák feladata volt. A hódító törzsek élén hadvezérek álltak, akik kíséreteikkel együtt nagy földterületeket tartottak birtokukban.

A római birodalmat leigázó törzsek birtokukba vették az állami földek nagy részét és a nagybirtokosok földjeinek bizo­nyos részét. Az erdők, rétek és legelők közös használatban ma­radtak, a szántóföldet pedig felosztották az egyes gazdaságok között. A felosztott földek később a parasztok magántulajdo­nába kerültek, így alakult ki az önálló kisparasztság széles ré­tege.

A parasztok azonban nem őrizhették meg hosszú ideig füg­getlenségüket. A föld és más termelőeszközök magántulajdona alapján a faluközösség egyes tagjai között elkerülhetetlenül fo­kozódott a vagyoni egyenlőtlenség. A parasztcsaládok egy része jómódú lett, másik része elszegényedett. A közösség meggazda­godott tagjai a vagyoni egyenlőtlenség növekedésével hovato­vább hatalomhoz jutottak, és a közösségek fölé kerekedtek. A föld a gazdag családok, a nemzetségi arisztokrácia és a hadvezérek kezében összpontosult. A parasztok személyi függőségbe kerül­tek a nagybirtokosokkal szemben.

A római birodalom meghódítása a hódító törzseknél meg­gyorsította a nemzetségi rend felbomlását. A nagybirtokosoknak erősíteniük kellett az államhatalom szerveit, hogy megtarthassák és megszilárdíthassák hatalmukat a függő parasztok fölött. A hadvezérek a nemzetségi arisztokrácia és kíséretük tagjaira tá­maszkodva fokozatosan saját kezükben összpontosították a hatal­mat, s királyokká, egyeduralkodókká váltak.

A római birodalom romjain számos új állam keletkezett, amelyek élén királyok álltak. A királyok a birtokba vett földet bőkezűen osztogatták életfogytiglani,majd öröklődő tulajdonba bizalmi embereiknek, akiknek ezért katonai szolgálatot kellett teljesíteni. Sok földet kapott az egyház, amely a királyi ha­talom fontos támasza volt. A földet a parasztok művelték meg, akiknek most számos szolgáltatást kellett teljesíteni új uraik javára. A királyi kíséret tagjainak és a királyi szolgáknak, az egyházi hatóságoknak és a kolostoroknak a tulajdonába hatal­mas földbirtokok kerültek. Az ilyen feltételekkel kiosztott föld­birtokokat feudumnak, hűbérbirtoknak nevezték. Ebből szárma­zik az új társadalmi rend — a feudalizmus, hűbériség elneve­zése.

A paraszti földeknek fokozatosan a hűbérurak tulajdonává válása és a paraszttömegek jobbágysorba taszítása (a feudalizálódás folyamata) Európában több évszázad folyamán (az V—VI. századtól a IX—X. századig) ment végbe. A szabad paraszt­ság tönkrement a szakadatlan katonai szolgálat, a rablások és az adóterhek következtében. A parasztok a nagybirtokosokhoz for­dultak segítségért, és tőlük függő emberekké váltak. Sok esetben a parasztok kénytelenek voltak a hűbérúr „védnöksége” alá helyezni magukat: másképpen a védtelen ember nem tarthatta fenn magát a szakadatlan háborúk es rabló rajtaütések köze­pette. Ilyen esetekben a földparcella tulajdonjoga a hűbérúrra szállt, s a paraszt csak úgy művelhette meg, ha különféle szol­gáltatásokat teljesített a hűbérúr javára. Más esetekben a ki­rályi helytartók és hivatalnokok csalással és erőszakkal meg­kaparintották a szabad parasztok földjét, s hatalmuk elismeré­sére kényszerítették őket.

A feudalizálódás folyamata a különböző országokban kü­lönbözőképpen ment végbe, de a lényeg mindenütt egy volt: a korábban szabad parasztok személyi függőségbe kerültek a föld­jüket magukhoz ragadó hűbérurakkal szemben. Ez a függőség hol lazább, hol meg szorosabb volt. Idővel a volt rabszolgák,kolonusok és szabad parasztok helyzetében mutatkozó különbsé­gek elmosódtak, s valamennyien egyforma helyzetbe kerültek: a jobbágyparasztság egységes tömegévé vállak. Lassanként olyan helyzet alakult ki, amelyet ez a középkori szállóige jellemez: „nincs föld seigneur nélkül” (vagyis hűbérúr nélkül). A föld fő tulajdonosai a királyok voltak.

A hűbériség szükségszerű szakasz volt a társadalom törté­nelmi fejlődésében. A rabszolgaság idejét múlta. Ilyen körül­mények között a termelőerők csakis az olyan függő parasztok tömegeinek munkája alapján fejlődhettek tovább, akik saját gazdasággal és saját gazdasági eszközökkel rendelkeztek, s akik bizonyos mértékben érdekelve voltak a munkában.

Az emberiség történetének tanúsága szerint azonban nem okvetlenül szükséges, hogy minden nép átmenjen a társadalmi fejlődés valamennyi szakaszán. Sok nép számára olyan körül­mények alakulnak ki, amelyek közepette lehetővé válik, hogy el­kerüljék a fejlődés egyik vagy másik szakaszát, s rögtön áttér­jenek egy magasabb fejlődési fokra.

Oroszországban a közösségi rend felbomlásával patriarchális rabszolgaság alakult ki. A társadalom fejlődése azonban itt alap­jában nem a rabszolgatartás, hanem a feudalizálódás útján ha­ladt. A szláv törzsek még abban az időben, amikor a nemzet­ségi rend volt uralmon náluk, a III. századtól kezdve, támadáso­kat intéztek a rabszolgatartó római birodalom ellen, harcoltak a Fekete-tenger északi partvidékén levő városok felszabadítá­sáért, amelyek rómei uralom alatt voltak, s ezeknek a szláv törzseknek nagy szerepük volt a rabszolgatartó rend megdönté­sében. Oroszországban az ősközösségi rendről a hűbériségre való áttérés abban az időben ment végbe, amikor a nyugat-európai országokban a rabszolgatartó rend már régen megdőlt, és meg­szilárdultak a feudális viszonyok.

A faluközösség neve a keleti szlávoknál ,,verv”, „mir” volt. A közösség közösen használta a réteket, erdőket és vizeket, a szántóföld azonban fokozatosan egyes családok birtokába ke­rült, A közösség élén a nemzctségfő állt. A föld magántulaj­donának kialakulása a közösség fokozatos felbomlására vezetett. A földet a nemzetségfők és a törzsek fejedelmei ragadták ma­gukhoz. A parasztok — a szmerdek kezdetben a közösség szabad tagjai voltak, majd függő helyzetbe kerültek a nagybirtokosok­kal, a bojárokkal szemben.

A legnagyobb hűbéri tulajdonos az egyház lett. A fejedel­mek adományai, letétek és az egyházra hagyott vagyonok hatal­mas földterületeknek és az akkori idők legvirágzóbb gazdaságai­nak urává tették az egyházat,

A központosított orosz állam kialakulása idején (a XV—XVI. században) a nagyfejedelmek és cárok kezdték — mint akkoriban mondták —„elhelyezni” a földeken bizalmi embe­reiket és azokat, akik szolgálatukban érdemeket szereztek, vagyis földet és parasztokat adtak nekik – azzal a feltétellel, hogy katonai szolgálatot teljesítenek. Az orosz nyelvben a földbirtok szó eredetileg „elhelyezést”, a földbirtokos szó pedig „elhelyezettet” jelentett.

Abban az időben a parasztok még nem voltak véglegesen a földbirtokoshoz és a földhöz kötve: joguk volt egyik földes­úrtól a másikhoz szegődni. A XVI. század vége felé a földesurak fokozták a parasztok kizsákmányolását, hogy növelhessék azeladásra kerülő gabona termelését. Ezzel kapcsolatban az állam 1581-ben megfosztotta a parasztokat attól a joguktól, hogy az egyik földesúr birtokáról egy másikéra költözhessenek. A pa­rasztokat teljesen a földesúr tulajdonában levő földhöz kötöt­ték, s ezzel röghözkötött jobbágyokká változtatták.

A hűbériség korában döntő szerepe volt a mezőgazdaság­nak, nevezetesen a földművelésnek. Fokozatosan, évszázadok során át tökéletesedtek a gabonatermesztés módszerei, kifejlő­dött a konyhakertészet, a gyümölcstermesztés, a szőlészet és az olajosmagvú növények termesztése.

A hűbériség korai szakaszában a földművelés parlagrendszere, az erdős vidékeken pedig a földművelés irtásos rendszere volt túlsúlyban. A földparcellát egymás után több éven át egyazon növénnyel vetették be, amíg a talaj ki nem merült. Akkor azután átmentek egy másik parcel­lára. A későbbiekben áttértek a háromnyomásos rendszerre, amely abban áll, hogy a szántóföldet három részre osztják, és sorjában az első részt őszi vetésre, a másodikat tavaszi vetésre használják, a harmadikat pedig parlagon hagyják. A háromnyomásos rendszer Nyugat-Európában a IX—X. századtól, Oroszországban a XI—XII. századtól kezdve kezdett elterjedni. Hosszú évszázadokon át ez volt az uralkodó rendszer, s fenn­maradt egészen a XIX. századig, sok országban pedig mind a mai napig.

A mezőgazdasági felszerelés a hűbériség korai szakaszában igen szegényes volt. Szerszámként a fagerendelyes eke, a sarló, a kasza és az ásó szolgált. Később kezdték alkalmazni a vasekét és a boronát. A gabona őrlését hosszú ideig, amíg el nem terjedt a szélmalom és a vízimalom, kézzel végezték.

A hűbéri társadalom termelési viszonyai. A parasztok ki­zsákmányolása a hűbérurak által. A hűbéri társadalom ter­melési viszonyainak alapja a hűbérúr földtulajdona és a jobbágy­paraszt fölötti nem teljes tulajdonjoga volt. A jobbágy paraszt nem volt rabszolga. Saját gazdasága volt. A hűbérúr már nem ölhette meg a parasztot, de eladhatta. A hűbérurak tulajdona mellett megvolt a parasztok és a kézművesek egyéni munkán alapuló egyéni tulajdona: szerszámaik és magángazdaságuk.

A parasztok földesúri kizsákmányolásának alapja a hűbéri nagybirtok volt. A hűbérúr saját földjének csak egy részén gaz­dálkodott. A föld másik részét uzsorafeltételekkel a parasztok használatába adta. A hűbérúr „kiosztotta” a földet a parasztok között, innen származik az „osztásföld” elnevezés. A paraszti osztásföld volt a feltétele annak, hogy a földesúr munkaerőt biztosítson magának. A paraszt, aki öröklődéses alapon használta az osztásföldet, köteles volt dolgozni a földesúrnak, saját szer­számaival és igásállataival megművelni a földesúri földet, il­letve többlettermékét természetben vagy pénzben átengedni a földesúrnak.

A gazdaságnak ez a rendszere múlhatatlanul feltételezte a paraszt személyi függését a földesúrtól — a gazdaságonkívüli kényszert. „Ha a földesúrnak nem volna személyes hatalma a paraszt felett, nem kényszeríthetné a földdel ellátott és saját gazdaságot folytató embert arra, hogy neki dolgozzon”.

A jobbágyparaszt munkaideje szükséges és többletidőre oszlott. A szükséges idő alatt a paraszt a saját és családja fenn­tartásához szükséges termékeket hozta létre. A többletidőben többletterméket termelt, amelyet a hűbérúr elsajátított. A hű­bérúr gazdaságában dolgozó paraszt többletmunkája, vagy a paraszt saját gazdaságában termelt, s a hűbérúr által elsajátí­tott többlettermék a feudális földjáradék.

A feudális földjáradékra a parasztnak gyakran nemcsak a többletmunkája, hanem szükséges munkájának egy része is rá­ment. E járadék alapja a feudális földtulajdon volt, amely együttjárt a feudális földesúrnak a tőle függő parasztok fölötti közvetlen uralmával.

A hűbériség idején a földjáradéknak három formája volt: a munkajáradék, a termékjáradék és a pénzjáradék. A parasz­tok földesúri kizsákmányolása a földjáradék e három formájá­nak mindegyikénél nyíltan, leplezetlenül jelentkezett.

A munka járadék, azaz a robot, az úrdolga, a hűbériség korai fejlődési fokain volt túlsúlyban. A robot azt jelentette, hogy a paraszt a hét meghatározott részében — három vagy több napig — saját mezőgazdasági felszerelésével (faeke, igásállat stb.) az urasági birtokon, a hét többi napján pedig saját gazdasá­gában dolgozott. Ily módon a robotnál a paraszt szükséges és többletmunkája térben és időben egyaránt pontosan elhatároló­dott. A robot köre igen kiterjedt volt. A paraszt szántott, vetett, betakarította a termést, legeltette a jószágot, ácsmunkákat vég­zett, erdőt irtott a földesúr részére, mezőgazdasági termékeket, építőanyagot szállított a maga lovaival.

A robotnál a jobbágy paraszt csak a saját gazdaságában vég­zett munka idején volt érdekelve a munka termelékenységé­nek emelésében. A földesúr földjén végzett munka idején a pa­rasztnak nem fűződött érdeke a termelékenység emeléséhez. A hűbérurak felügyelőket tartottak, akik rászorították a parasz­tokat a munkára.

A további fejlődés folyamán a munka járadékot a termék­járadék, a természetbeni szolgáltatás vagy dézsma váltotta fel. A járadéknak ez a formája azt jelentette, hogy a paraszt köteles volt rendszeresen bizonyos mennyiségű gabonát, marhát, szárnyast és egyéb mezőgazdasági terméket szállítani a földesúrnak. A dézsma igen gyakran a robot valamilyen maradványával párosult, vagyis a paraszt a dézsma mellett bizonyos munkákat végzett a földesúr földjén.

A termékjáradéknál a paraszt egész munkáját — a szüksé­ges és a többletmunkát –egyaránt saját belátása szerint osz­totta be. A szükséges és többletmunka már nem határolódott el olyan kézzelfoghatóan, mint a munkajáradéknál. A paraszt vi­szonylag önállóbb lett. Ez bizonyos ösztönzést jelentett a munka termelékenységének további emelésére.

A feudalizmus későbbi fokán, amikor viszonylag nagy ará­nyokat öltött a csere, kialakult a pénzjáradék. A pénzjáradék pénzbeni szolgáltatás formájában jelentkezett, s a hűbériség felbomlásának és a tőkés viszonyok kialakulásának időszakára jellemző.

A feudális földjáradék különböző formái gyakran egyide­jűleg álltak fenn. „A földjáradék mindezen formáinál: a munka­járadéknál, a termékjáradéknál, a pénz járadéknál (mint pusz­tán a termék járadék átváltozott formájánál) mindig abból a feltevésből indultunk ki, hogy a járadékfizető a föld igazi megművelője és birtokosa, akinek a meg nem fizetett többletmunká­ját közvetlenül a földtulajdonos kapja”.

A hűbérurak abban a törekvésükben, hogy növeljék jöve­delmüket, mindenféle terheket róttak a parasztokra. Sok eset­ben malmok, kovácsműhelyek és egyéb üzemek is voltak a föl­desurak monopolisztikus tulajdonában. A paraszt kénytelen volt ezeket mértéktelenül magas természetbeni vagy pénzbeni fize­tés ellenében igénybevenni. A hűbérúr számára teljesített ter­mészetbeni vagy pénzbeni szolgáltatáson kívül a parasztnak kü­lönféle állami adókat meg helyi adókat, sőt egyes országokban tizedet is kellett fizetnie, azaz termésének tizedrészét oda kel­lett adnia az egyháznak.

Eszerint a hűbéri társadalom létalapja a jobbágyparasztok munkája volt. A parasztok nemcsak mezőgazdasági termékeket termeltek. A hűbérurak birtokain kézművesként dolgoztak, vá­rakat és kolostorokat emeltek, utakat építettek. A jobbágyparasztok kezemunkájával épültek a városok.

A hűbérúr gazdasága, különösen fejlődésének korai fokain, alapjában naturális gazdaság volt. A hűbéri birtokok urasági földből és a hűbérúrhoz tartozó falvakból álltak, s mindegyik elkülönült gazdasági életet élt, és csak ritkán folyamodott cse­réhez. A hűbérúrnak és családjának szükségleteit, valamint anagyszámú cselédség szükségleteit eleinte azokból a termékek­ből elégítették ki, amelyeket az uradalomban termeltek vagy a szolgáltatásra kötelezett parasztok hoztak. A nagyobb birtokok­hoz elegendő számú kézműves tartozott, többnyire uradalmi jobbágyok. Ezek a kézművesek ruha- és lábbelikészítéssel, fegy­verek, vadászeszközök és mezőgazdasági felszerelés készítésével és javításával foglalkoztak, de voltak közöttük ácsok és kő­művesek is.

A parasztgazdaság szintén naturális jellegű volt. A paraszt nemcsak mezőgazdasági munkával foglalkozott, hanem háziipar­ral is, főképpen a saját gazdaságában termelt nyersanyag feldol­gozásával: fonással, szövéssel, lábbelikészítéssel, gazdasági esz­közök készítésével.

A hűbériséget hosszú ideig az jellemezte, hogy a gazdaság fő ága, a földművelés egybekapcsolódott a háziiparral, amelynek kisegítő szerep jutott. Az egyes helyeken nem termelt kisszámú nélkülözhetetlen cikket, mint például a sót vagy a vaskészítmé­nyeket, eleinte vándorkereskedők szállították. Később, a váro­sok és a kézművesipari termelés növekedésével, a város és falu közötti munkamegosztás, meg a csere fejlődése nagy lépéssel haladt előre.

A hűbériség fő vonása minden népnél az volt, hogy a hűbér­urak kizsákmányolták a függő parasztokat. Az egyes országok­ban azonban a hűbéri rendnek megvoltak a maga sajátosságai. Kelet országaiban a hűbéri viszonyok hosszú időn keresztül egybefonódtak a rabszolgaság viszonyaival. Így volt Kínában, Indiában, Japánban és számos más országban. Nagy jelentősége volt Keleten a feudális állami földtulajdonnak. Így például a bagdadi kalifátus időszakában, az arabok uralma idején (külö­nösen a VIII—IX. században), a faluközösségek parasztjainak nagy része a kalifa földjén élt, és feudális járadékot fizetett köz­vetlenül az államnak. Jellemző továbbá a keleti feudalizmusra az is, hogy igen életerősek voltak a patriarchális-nemzetségi viszonyok, amelyeket a hűbérurak a parasztok kizsákmányolá­sának fokozására használtak fel.

Kelet földművelő országaiban, ahol az öntözéses földmű­velésnek döntő jelentősége van, a parasztok szolgai függőségbe kerültek a hűbérurakkal szemben, mert nemcsak a föld, hanem a vizek és az öntözőberendezések is a feudális állam vagy az egyes hűbérurak tulajdonában voltak.

A nomád népek a földet legelőnek használták. A hűbéri földbirtok nagyságát az állatok száma határozta meg. A sok ál­lattal rendelkező hűbérurak valójában nagy legelők tulajdonosai voltak. Ezek a hűbérurak függőségben tartották és kizsákmányolták a parasztságot.

A feudalizmus gazdasági alaptörvénye — többlettermék termelése a hűbérurak szükségleteinek kielégítésére, a függő helyzetben levő parasztoknak a hűbérurak földtulajdonán és a termelésben dolgozókra, a jobbágyokra vonatkozó nem teljes tulajdonjogukon alapuló kizsákmányolása útján.

A középkori város. A kézműves céhek. A kereskedőtestüle­tek. Már a rabszolgatartó rendben keletkeztek városok. Például az olaszországi Róma, Firenze, Velence, Génua, a közel-keleti Konstantinápoly és Alexandria, a franciaországi Párizs, Lyon, Marseille, az angliai London, a közép-ázsiai Szamarkand és sok más város a rabszolgaság korából maradt örökségül a közép­korra. A rabszolgatartó rend megdőlt, de a városok megmarad­tak. A nagy rabszolgatartó műhelyek felbomlottak, de a kéz­művesség fennmaradt.

A korai középkorban a városok és a kézművesmesterségek gyengén fejlődtek. A városi kézművesek eladásra dolgoztak, de a nekik szükséges fogyasztási cikkek nagy részét saját gazda­ságukban maguk termelték. Sok kézművesnek volt kisebb szán­tója, kertje, haszonállata. A nők lent és gyapjút fontak, amiből ruha készült. Mindez a piac és a csere szűk kereteiről tanús­kodik.

Falun a mezőgazdasági nyersanyag feldolgozása eleinte a földművesek mellékfoglalkozása volt. Később egyes parasztok­ból kézművesek lettek, akik ellátták saját falujukat. A kézmű­vesek munkájának termelékenysége emelkedett. Lehetővé vált, hogy több terméket állítsanak elő, mint amennyire a hűbér­úrnak vagy egy falu parasztjainak szüksége volt. A kézművesek a hűbérurak várai, a monostorok falai körül, nagyobb falvak­ban és más kereskedelmi központokban telepedtek le. Így aztán fokozatosan, rendszerint a víziutak mentén, új városok alakul­tak ki (Oroszországban például Kiev, Pszkov, Novgorod, Vla­gyimir).

A kézművesség idővel egyre jövedelmezőbb lett. A kéz­művesek mesterségbeli tudása tökéletesedett. A feudális földes­úr kezdett a városiaktól vásárolni kézműipari termékeket, mert igényeit már nem elégítették ki saját jobbágyainak készítmé­nyei. A fejlettebb kézművesség véglegesen elkülönült a föld­műveléstől.

A világi és egyházi hűbérurak földjein keletkezett városok az illető hűbérurak hatalma alá kerültek. A városi polgárok számos szolgáltatással tartoztak a hűbérúrnak, természetbeni vagy pénzbeni dézsmát fizettek neki, alávetették magukat igaz-gátasának és bíráskodásának. A városi lakosság mihamar meg­kezdte a harcot a feudális függésből való szabadulásáért. Hol erejének latbavetésével, hol a városok megváltásával önkor­mányzati, bíráskodási, pénzverési, adószedési jogot vívott ki magának.

A városi lakosság főképpen kézművesekből és kereskedők­ből állt. Sok városban menedéket találtak a földesuraktól el­szökött jobbágyok. A város a faluval szemben, ahol naturális gazdaság uralkodott, az árutermelés hordozója lett. A városok­ban összegyűlt szökött jobbágyok konkurrenciájának növeke­dése, a hűbérúri kizsákmányolás és elnyomás elleni harc arra kényszerítette a kézműveseket, hogy céhekben egyesüljenek. A céhrendszer a hűbériség korában majdnem minden országban megvolt.

Céhek keletkeztek Bizáncban és Itáliában a IX—X. században, ké­sőbb pedig egész Nyugat-Európában és Oroszországban. A keleti orszá­gokban (Egyiptom, Kína), az arab kalifátus városaiban még hamarabb keletkeztek céhek, mint az európai országokban. A céhek a városi kéz­műveseket egy-egy meghatározott iparág vagy több rokonszakma szerint egyesítették. A céheknek csak a kézművesmesterek voltak teljesjogú tag­jai. A kézművesmesternek néhány legénye és inasa volt. A céhek gondo­san védték tagjaik kizárólagos jogát az illető ipar űzésére, és szabályoz­ták a termelést: megállapították a munkanap hosszát, az egyes meste­rek legényeinek és inasainak számát, meghatározták a nyersanyag és a késztermék minőségét és árát, gyakran közösen vásárolták a nyersanya­got. A régóta meggyökeresedett, hagyományos munkamódszerek mindenki számára kötelezők voltak. A szigorú szabályozásnak az volt a célja, hogy egyetlen mester se emelkedhessen a többi fölé. Ezenkívül a céhek a köl­csönös segítség szervezetei is voltak.

A céhek a kézművesség hűbéri szervezeti formáját jelentet­ték. Fennállásuk első időszakában bizonyos mértékben pozitív szerepük volt, mert elősegítették a városi kézművesség megerő­södését és fejlődését. Az árutermelés növekedésének és a piac bővülésének arányában azonban a céhek egyre inkább a ter­melőerők fejlődésének kerékkötőivé váltak.

A céhek szigorúan szabályozták a kézművesipari termelést, s ez a körülmény gúzsba kötötte a kézművesek kezdeményezé­sét, és akadályozta a technika fejlődését. A konkurrencia kor­látozása céljából a céhek mindenféle akadályokat gördítettek azok útjába, akik mesterjogot akartak szerezni. Az inasoknak és a legényeknek, akiknek a száma erősen megnövekedett, gya­korlatilag semmi lehetőségük sem volt többé arra, hogy önálló mesterekké legyenek. Kénytelenek voltak egész életükben bér­munkások maradni. Ilyen körülmények között a mester és alá­rendeltjei közötti viszony elvesztette korábbi, többé-kevésbé patriarchális jellegét. A mesterek fokozták az inasok és legé-nyek kizsákmányolását, napi 14—16 órán át dolgoztatták őket nyomorúságos bérért. A legények érdekeik megvédése céljából titkos szervezetekbe — egyletekbe tömörültek. A céhek és a városi hatóságok minden lehető módon üldözték a legények egyleteit.

A városi lakosság leggazdagabbjai a kereskedők voltak. A kereskedelmi tevékenység a rabszolgaság korából fennmaradt és a hűbériség korában keletkezett városokban egyaránt kibon­takozott. A kézművesipar céhszervezetének a kereskedelemben a kereskedőtestület felelt meg. A kereskedőtestületek a hűbéri­ség korában majdnem mindenütt megtalálhatók. Keleten a IX. századtól, Nyugat-Európában a IX—XI. századtól, Oroszország­ban a XII. századtól kezdve tudunk róluk. Fő feladatuk az volt, hogy harcoljanak a testületen kívülálló kereskedők konkurrenciája ellen, szabályozzák a mértékeket és súlyokat, védjék a kereskedők jogait a hűbérurak támadásaival szemben.

A IX—X. században már jelentős kereskedelem bonyolódott le Kelet országai és Nyugat-Európa között. A Kievi Oroszország tevékenyen részt vett ebben a kereskedelemben. A kereskedelem kibővülésében nagy szerepük volt a kereszteshadjáratoknak (XI—XIII. század), amelyek meg­nyitották a nyugat-európai kereskedők előtt a közel-keleti piacokat. Európába özönlött Keletről az arany meg az ezüst. A pénz megjelent olyan helyeken is, ahol korábban nem volt használatos. A keleti piacok meg­hódításában közvetlenül részt vettek az olasz városok, különösen Génua és Velence, amelyek kereskedelmi hajóikon kereszteslovagokat szállítot­tak Keletre, s biztosították élelmiszerellátásukat.

Hosszú ideig a földközi-tengeri kikötők voltak a kereskedelem leg­fontosabb központjai, ezek kötötték össze Nyugat-Európát a Kelettel. Ugyanakkor a kereskedelem erősen fellendült azokban az észak-német­országi és németalföldi városokban, amelyek az Északi- és Balti-tenger kereskedelmi útjai mentén feküdtek. A XIV. században kialakult itt a városok kereskedelmi szövetsége — a német Hanza-szövetség, amely a következő két évszázadban különféle európai országoknak mintegy 80 városát egyesítette. A Hanza-szövetség kereskedelmet folytatott Angliával, Skandináviával, Lengyelországgal és Oroszországgal. A nyugat-európai kézművesipar termékeiért — a flandriai és angol posztóért, vásznakért, a német fémcikkekért, a francia borért — Európa északkeleti vidékeiről prémet, bőrt, szalonnát, mézet, gabonát, fát, gyantát, lenvásznat és egyes kézművesipari termékeket szállítottak. A keleti országokból a kereskedők fűszert, borsot, szegfűszeget, szerecsendiót, illatszereket, festékeket, pamut- és selyemszövetet, szőnyeget és más árucikkeket szállítottak.

A XIII—XIV. században Novgorod, Pszkov és Moszkva orosz váro­sok kiterjedt kereskedelmet folytattak Ázsiával és Nyugat-Európával. A novgorodi kereskedők egyfelől az északi (az Északi Jeges-tenger part­vidékén és az Urálon túl élő) népekkel kereskedtek, másfelől rendszeres kereskedelmet folytattak Skandináviával és Németországgal.

A városok növekedése és a kereskedelem fejlődése erős hatással volt a hűbéri falura. A hűbérurak gazdasága belesod­ródott a piaci forgalomba. A fényűzési cikkek és a városi kézművesipari termékek megvásárlásához a hűbéruraknak pénzre volt szükségük. Ezért a hűbérúr számára előnyös volt a parasz­tokat a robot és a természetbeni dézsma helyett pénzbeni dézsmára fogni. A pénzbeni dézsmára való áttéréssel a hűbéri ki­zsákmányolás még jobban fokozódott. A város és a falu között a rabszolgaság idején keletkezett ellentét egyre jobban kiélező­dött.

A hűbéri társadalom osztályai és rendjei. A feudális hierarchia. A hűbéri társadalom két fő osztályra — hűbérurakra és parasztokra — oszlott. „A hűbéri társadalom olyan osztály­tagozódást jelentett, amely mellett a túlnyomó többség — a job­bágyparasztság, teljesen függött a maroknyi kisebbségtől — a földesuraktól, akik a földet birtokolták”.

A hűbérurak osztálya nem volt egyöntetű. A kisebb hű­bérurak adót fizettek a nagyobbaknak, segítették őket a hábo­rúkban, s ezért élvezték védnökségüket. A védnököt seigneurnek, a védencet vazallusnak nevezték. A seigneurök más, ha­talmasabb hűbérurak vazallusai voltak. Eszerint feudális hier­archia jött létre.

Az állam élén mint uralkodó osztály a feudális földesurak álltak, ők képezték az egyik rendet: a nemességet. Ez volt az első rend, s tagjai széleskörű politikai és gazdasági kiváltságo­kat élveztek.

A papság (világiak és szerzetesek) szintén nagy földbirto­kokkal rendelkezett, amelyeken nagyszámú függő és jobbágy­lakosság élt. A nemesség mellett a papság szintén uralkodó rend­nek számított.

A „feudális hierarchia” széles alapzata a parasztság volt. A parasztok alá voltak rendelve a földesuraknak, s a legnagyobb hűbérúr, a király legfőbb hatalma alatt álltak. A parasztság politikai szempontból jogfosztott volt. A földesurak eladhatták jobbágyaikat, s messzemenően éltek is ezzel a jogukkal. A job­bágytartók testi fenyítéket alkalmazhattak a parasztokkal szem­ben. A jobbágyi függést Lenin „jobbágyrabszolgaságnak” ne­vezte. A jobbágyparasztok kizsákmányolása majdnem ugyan­olyan könyörtelen volt, mint az ókorban a rabszolgák kizsákmá­nyolása. A jobbágy azonban bizonyos időt mégis a maga föld­jén dolgozhatott, bizonyos mértékben a maga ura lehetett.

A hűbéri társadalom fő osztályellentéte a hűbérurak és a jobbágyparasztok közötti ellentét volt. A kizsákmányolt pa­rasztság a hűbériség idején mindvégig harcolt a feudális földes­urak ellen, s ez a harc különösen heves lett ennek az időszaknaka végén, amikor a jobbágyok kizsákmányolása a végsőkig foko­zódott.

A hűbéri függőség alól felszabadult városokban a hatalom a gazdag városi polgárok — kereskedők, uzsorások, városi föld­birtokosok és nagy háztulajdonosok kezében volt. A céhekbe tömörült kézművesek, akik a városi lakosság zömét alkották, gyakran szálltak síkra a városi arisztokrácia ellen, s arra töre­kedtek, hogy azzal együtt részt vehessenek a városok igazga­tásában. A kisebb kézművesek és a legények harcoltak kizsákmányolóik, a céhmesterek és a kereskedők ellen.

A hűbéri kor vége felé a városi lakosság már erősen réte­geződött. Egyik oldalon a gazdag kereskedők és céhmesterek, a másik oldalon a mesterlegények, inasok, s a városi szegénység széles rétegei álltak. A város alsóbb rétegei harcra keltek a vá­rosi arisztokrácia és a hűbérurak egyesült erői ellen. Ez a harc összekapcsolódott a jobbágyparasztoknak a hűbéri kizsákmányo­lás ellen irányuló harcával.

A legfőbb hatalom birtokosai a királyok (Oroszországban a nagyfejedelmek, majd a cárok) voltak. A királyok személyi birtokainak határain túl azonban a királyi hatalom jelentősége a korai hűbériség időszakában elenyésző volt. Ez a hatalom gyakran névleges maradt. Egész Európa igen sok nagyobb és kisebb államra oszlott. A nagy hűbérurak birtokaikon teljha­talmú urak voltak. Törvényeket adtak ki, ügyeltek azok betar­tására, ítélkeztek és végrehajtották ítéleteiket, saját katonaságot tartottak, támadásokat intéztek szomszédaik ellen, s attól sem idegenkedtek, hogy rablótámadásokat hajtsanak végre a na­gyobb utak mentén. Sokan közülük önállóan vertek pénzt. A kisebb hűbérurak is igen messzemenő jogokkal rendelkeztek az alájuk tartozó emberek tekintetében; azon voltak, hogy fel­érjenek a nagy seigneurökkel.

A hűbéri viszonyok idővel a jogok és kötelezettségek rend­kívül bonyolult szövevényét alkották. A hűbérurak között vég­nélküli viták és viszálykodások keletkeztek. Ezeket rendszerint fegyveres úton, belháborúkkal döntötték el.

A hűbéri társadalom termelőerőinek fejlődése. A hűbéri­ség korában a termelőerők magasabb színvonalat értek el, mint a rabszolgakorban.

A mezőgazdaság terén emelkedett a termelés technikai színvonala, nagyobb arányokban terjedt el a vaseke és több más vasszerszám. Új földművelési ágak keletkeztek, jelentős fejlődés­nek indult a szőlészet, a bortermelés, a konyhakertészet. Fej­lődött az állattenyésztés, különösen a lótenyésztés, ami a hű­bérurak katonai szolgálatával függött össze, fejlődött a vajkészítés. Számos vidéken erősen elterjedt a juhtenyésztés. Nőtt a rétek és legelők területe, megjavult a minőségük.

Fokozatosan tökéletesedtek a kézművesek szerszámai és a nyersanyag-feldolgozás módszerei. A korábbi kézművesmester­ségek kezdtek specializálódni. Így például a kovács régebben fémből mindenfajta cikket készített. Idővel a kovácsipartól különvált a fegyverkovácsmesterség, a szegkovácsmesterség, a késművesség, a lakatosság, a bőripartól pedig a csizmadiames­terség és a nyergesmesterség. A XVI—XVII. században Euró­pában elterjedt a rokka. 1600-ban feltalálták a szalagszövő­széket.

A szerszámok tökéletesítése szempontjából döntő jelentő­sége volt a vasolvasztás és a vasfeldolgozás fejlődésének. Eleinte a vasat igen kezdetleges módon állították elő. A XIV. század­ban kezdték alkalmazni a vízikereket a fújtató és az érczúzó nagykalapács mozgásbahozására. A kemence huzatának növelé­sével kovácsolható anyag helyett önthető anyagot — öntött­vasat nyertek. Amikor katonai téren alkalmazni kezdték a puska­port, és megjelent a tüzérség (XIV. század), sok fémre volt szükség az ágyúgolyókhoz; a XV. századtól kezdve az ágyúgolyót vasból kezdték önteni. Egyre több fém kellett mezőgazdasági és egyéb szerszámok készítéséhez. A XV. század első felében meg­jelentek az első kohók. Az iránytű feltalálása elősegítette a ha­józás további fejlődését. Nagy jelentőségű volt a könyvnyomta­tás feltalálása és elterjedése.

Kínában a termelőerők és a kultúra már a VI—XI. században jelen­tős fejlődést értek el, és sok tekintetben felülmúlták az akkori Európa termelőerőit és kultúráját. A kínaiak találták fel az iránytűt, a puska­port, az írópapírt és a legegyszerűbb formában a könyvnyomtatást.

A hűbéri társadalom termelőerőinek fejlődése egyre inkább beleütközött a feudális termelési viszonyok szűk kereteibe. A hűbéri kizsákmányolás jármában sínylődő parasztság nem tudta tovább növelni a mezőgazdasági termékek termelését. A kényszerű paraszti munka termelékenysége rendkívül ala­csony volt. A városokban a kézművesmunka termelékenységé­nek emelkedése a céhek szabályzatai és rendszabályai által tá­masztott akadályokba ütközött. A hűbéri rendet a termelés fej­lődésének lassú üteme, a maradiság és a hagyományok hatalma jellemezte.

A hűbéri társadalom kereteiben kifejlődött termelőerők új termelési viszonyokat követeltek.

A tőkés termelés megszületése a hűbéri rend méhében. A kereskedelmi tőke szerepe. A hűbériség korában fokozatosan fejlődött az árutermelés. Kibontakozott a városi kézművesipar,s egyre inkább belesodródtak a cserébe a parasztgazdaság ter­mékei.

A kiskézművesek és parasztok magántulajdonon és egyéni munkán alapuló, s ugyanakkor csere céljából történő terme­lését — egyszerű árutermelésnek nevezzük.

Azt már mondottuk, hogy a csere céljából készült termék — áru. Az egyes árutermelők az egyforma árucikkek előállítá­sára nem egyforma mennyiségű munkát fordítanak. Ez azoktól a különböző feltételektől függ, amelyek között dolgozniuk kell: a tökéletesebb szerszámokkal rendelkező árutermelők egy és ugyanazon árucikk előállítására kevesebb munkát fordítanak, mint más árutermelők. A szerszámok különbözőségén kívül sze­repük van a dolgozók erejében, ügyességében, szaktudásában stb. mutatkozó különbségeknek is. A piacnak azonban semmi köze ahhoz, hogy az egyes árukat milyen körülmények között és milyen szerszámokkal állították elő. A piacon egyforma áru­kért ugyanazt a pénzösszeget fizetik, függetlenül az egyéni munkafeltételektől, amelyek között az árut előállították.

Ezért az olyan árutermelők, akik rosszabb termelési felté­teleik következtében az átlagosnál több egyéni munkát fordí­tanak az árura, áruik eladása során ráfordításuknak csak egy részét kapják meg, és tönkremennek. Ezzel szemben az olyan árutermelők, akik jobb termelési feltételeik folytán az átlagos­nál kevesebb egyéni munkát fordítanak az árura, áruik eladása során előnyös helyzetben vannak, és meggazdagodnak. Ez fo­kozza a konkurrenciát. Bekövetkezik a kisárutermelők rétege-ződése: többségük egyre jobban elszegényedik, jelentéktelen részük viszont meggazdagodik.

Az árutermelés fejlődésének útjában nagy akadályt jelen­tett a hűbériség korának partikularizmusa, állami széttagolt­sága. A hűbérurak saját belátásuk szerint vámot állapítottak meg a behozott árucikkekre, díjat szedtek a birtokukon való átutazásért, s ily módon komoly akadályokat gördítettek a ke­reskedelem fejlődésének útjába. A kereskedelemnek és általá­ban a társadalom gazdasági fejlődésének szükségletei elkerül­hetetlenné tették a hűbéri széttagoltság megszüntetését. A kéz­művesipari és a mezőgazdasági termelés fejlődése, a város és falu közötti társadalmi munkamegosztás előrehaladása azzal járt, hogy az országon belül a különböző vidékek között erősöd­tek a gazdasági kapcsolatok, kialakult a nemzeti piac. A nem­zeti piac kialakulása megteremtette az államhatalom központo­sításának gazdasági előfeltételeit. A kialakulóban levő városi burzsoázia érdekelve volt a hűbéri korlátok ledöntésében, s így síkraszállt a központosított állam megteremtéséért.

A királyok a kisnemesi földesuraknak, a „vazallusok vazal­lusainak" szélesebb rétegére és a fejlődő városokra támaszkodva döntő csapást mértek a hűbéri arisztokráciára, s megszilárdí­tották uralmukat. Nemcsak névlegesen, hanem ténylegesen is uralkodók lettek az államban. Nagy nemzeti államok jöttek létre abszolút monarchiák formájában. A hűbéri partikularizmus megszüntetése és a központosított államhatalom megteremtése elősegítette a tőkés viszonyok keletkezését és fejlődését.

A tőkés termelési forma keletkezésében nagy szerepe volt a világpiac kialakulásának is.

A XV. század második felében a törökök elfoglalták Konstantiná­polyt és a Földközi-tenger egész keleti partvidékét. Ezzel elvágták a Nyugat-Európa és Kelet közötti kereskedelem fő útvonalait. Kolumbus az Indiába vezető tengeri út keresése közben 1492-ben felfedezte Ameri­kát, 1493-ban pedig Vasco de Gama Afrika körülhajózásával az Indiába vezető tengeri utat fedezte fel.

E felfedezések nyomán az európai kereskedelem súlypontja a Föld­közi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződött át, a kereskedelemben a fő szerep Németalföldnek, Angliának és Franciaországnak jutott. Kiemelkedő szerepe volt az európai kereskedelemben Oroszországnak.

A világkereskedelem és a világpiac kialakulásával a kéz­művesség már nem tudta kielégíteni a megnövekedett árukeres­letet. Ez a körülmény meggyorsította az átmenetet a kisüzemi kézművestermelésről a bérmunkások kizsákmányolásán ala­puló nagyüzemi tőkés termelésre.

Az átmenet a hűbéri termelési módról a tőkés termelési módra kétféleképpen ment végbe: egyrészt a kisárutermelők rétegeződése kapitalista vállalkozókat szült, másrészt a keres­kedelmi tőke a kereskedők révén közvetlenül alárendelte magá­nak a termelést.

A céhek korlátozni tudták a konkurrenciát és a kézműve­sek rétegeződését, amíg az árutermelés nem volt eléggé fejlett. A csere fejlődésével a konkurrencia egyre erősebb lett. A ki­terjedtebb piacra dolgozó mesterek részben kivívták a céhkor­látozások megszüntetését, részben egyszerűen kijátszották a korlátozásokat. Meghosszabbították a legények és inasok munka­napját, növelték számukat, termelékenyebb munkamódszere­ket alkalmaztak. A leggazdagabb mesterek fokozatosan kapi­talistákká, a szegényebb mesterek, a legények és az inasok pedig bérmunkásokká váltak.

A kereskedelmi tőke a naturális gazdaság felbomlasztásával elősegítette a tőkés termelés kialakulását. A kereskedelmi tőke eredetileg közvetítőként szerepelt a kisárutermelők — a kézművesek és a parasztok áruinak kicserélésénél, s a hűbér­urak által elsajátított többlettermék egy részének a hűbérurak által történő realizálásánál. A továbbiak során a kereskedő kezdte rendszeresen felvásárolni a kisárutermelőktől az általuk előállított árucikkeket, s ezeket kiterjedtebb piacon adta el. A kereskedőből felvásárló lett. A konkurrencia növekedésével és a felvásárló megjelenésével a kézművestömeg helyzete lénye­gesen megváltozott. Az elszegényedett mesterek kénytelenek voltak segítségért fordulni a felvásárló kereskedőhöz, aki kölcsönképpen pénzt, nyersanyagot és egyéb anyagokat bocsátott rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy késztermékeiket előre megállapított, alacsony áron neki adják el. Így a kistermelők gazdaságilag függő helyzetbe kerültek a kereskedelmi tőkével szemben.

Fokozatosan egyre több elszegényedett mester került ilyen függő helyzetbe a gazdag felvásárlóval szemben. A felvásárló nyersanyagot, például fonalat osztott ki közöttük, hogy abból meghatározott díj ellenében szövetet készítsenek, s így a fel­vásárló munkakiadó-vállalkozóvá lett.

A kézműves tönkremenése oda vezetett, hogy a felvásárló már nemcsak nyersanyaggal, hanem szerszámokkal is ellátta. Így a kézműves önállóságának a látszatát is elvesztette, s végle­gesen bérmunkássá, a felvásárló pedig ipari kapitalistává vált.

A kapitalista műhelyében összegyűjtött minapi kézművesek egyforma munkát végeztek. Hamarosan kiderült azonban, hogy egyesek közülük jobban végeznek el bizonyos fajta művelete­ket, mások pedig másfajta műveleteket. Ezért előnyösebb volt, ha mindegyikre a munkának azt a részét osztják ki, amelyben a legjártasabb. Ily módon a többé-kevésbé jelentős számú dol­gozót foglalkoztató műhelyekben fokozatosan bevezették a munkamegosztást.

Az olyan kapitalista vállalatot, amely munkamegosztás alapján, kézierővel dolgozó bérmunkásokat alkalmaz, manu­faktúrának nevezzük. (A „manufaktúra” szó szerint kézzel végzett munkát jelent.)

Az első manufaktúrák már a XIV—XV, században megjelentek Fi­renzében és Itália egyes középkori városköztársaságaiban. Később, a XVI—XVIII. században, a különféle termelési ágakhoz tartozó manufak­túrák — posztó-, len-, selyemszövő-, óra-, fegyver-, üvegmanufaktúrák — minden európai országban elterjedtek.

Oroszországban a XVII. században jöttek létre az első manufaktúrák. A XVIII. század elején, I. Péter uralkodása idején, a manufaktúrák gyor­sabb ütemben kezdtek fejlődni. Ezek között voltak fegyver-, posztó-, selyem- és más manufaktúrák. Az Uralban vasolvasztó, ércbánya- és sólepárló üzemeket létesítettek.

A bérmunkán alapuló nyugat-európai manufaktúráktól eltérően az orosz vállalatoknál a XVII—XVIII. században, bár szabad bérmunkásokat is alkalmaztak, túlsúlyban volt a jobbágyparasztok és a helyhez kötött munkásuk munkája. A XVIII. század végétől kezdve mindenfelé elterjed­tek a szabad bérmunkán alapuló manufaktúrák. Ez a folyamat különösen megerősödött a jobbágyság megszüntetése előtti utolsó évtizedekben.

A hűbéri viszonyok felbomlása végbement a falun is. Az árutermelés fejlődésével megnövekedett a pénz hatalma. A job­bágytartó hűbérurak a parasztok természetbeni szolgáltatásait pénzbeni szolgáltatásokkal váltották fel. A parasztoknak el kel­lett adniok munkájuk termékeit, s a kapott pénzből kellett a hűbérúrnak fizetniök. A parasztok állandóan pénzhiánnyal küsz­ködtek. Ezt a felvásárlók és az uzsorások a parasztok leigázására használták ki. A hűbéri elnyomás fokozódott, a jobbágyok hely­zete rosszabb lett.

A pénzviszonyok fejlődése erős lökést adott a parasztság differenciálódásának, vagyis különböző szociális csoportokra tagozódásának. A parasztság túlnyomó többsége nyomorban élt, roskadozott az erejét meghaladó munka terhe alatt, és tönkrement. Ezzel párhuzamosan kezdtek megjelenni a faluban a népnyúzó kulákok, akik uzsorakölcsönökkel, mezőgazdasági termékek, állatok és mezőgazdasági eszközök áron aluli felvá­sárlásával kizsákmányolták a falujukbeli parasztokat.

Ilyenformán a hűbéri rend méhében megszületett a tőkés termelés.

Az eredeti tőkefelhalmozás. A parasztok földjénekerőszakos elvétele. A gazdagság felhalmozása. A tőkés termelésnek két fő feltétele van: 1. vagyontalan emberek tömege, akik személyük­ben szabadok, ugyanakkor azonban meg vannak fosztva a ter­melőeszközöktől és a létfenntartási eszközöktől, s ennek kö­vetkeztében kénytelenek elszegődni és a kapitalistáknak dol­gozni; 2. tőkés nagyüzemek alapításához szükséges pénzeszkö­zök felhalmozása.

Láttuk, hogy a kapitalizmus táptalaja a magántulajdonon alapuló kisárutermelés és a velejáró konkurrencia volt, ami ke­vesek meggazdagodására és a kistermelők többségének tönkre­jutására vezetett. De ennek a folyamatnak a lassúsága nem felelt meg a XV. század végi nagy felfedezések nyomán kiala­kult új világpiac szükségleteinek. A tőkés termelési mód ki­alakulását meggyorsította az a körülmény, hogy a nagybirto­kosság, a burzsoázia, valamint a kizsákmányoló osztályok kezé­ben levő államhatalom az erőszak legdurvább módszereit alkal­mazta. Az erőszak Marx szavai szerint a bába szerepét játszotta, meggyorsította az új, tőkés termelési mód megszületését.

A polgári tudósok idillikus színben tüntetik fel a tőkés­osztály és a munkásosztály keletkezésének történetét. Mint mondják, valamikor réges-régen volt néhány igyekvő és taka­rékos ember, akik munkájuk révén gazdagságot halmoztak fel. Másfelől tömegével voltak a lusta, naplopó emberek, akik el­herdálták mindenüket, és vagyontalan proletárokká váltak.

A kapitalizmus védelmezőinek ezek a dajkameséi alapta­lan kitalálások, semmi közük a valósághoz. Ténylegesen a va­gyontalan emberek — a proletárok tömegének kialakulása és a javaknak kevesek kezében való felhalmozódása úgy ment végbe, hogy a kistermelőket erőszakkal megfosztották a termelőesz­közöktől. A termelők és a termelőeszközök (a föld, a szerszá­mok stb.) elválasztása végnélküli rablásokkal és kegyetlenke­désekkel járt együtt. Ezt a folyamatot eredeti tőkefelhalmo­zásnak nevezzük, mert megelőzte a nagyüzemi kapitalista ter­melés kialakulását.

A tőkés termelés legelőször Angliában ért el jelentős fej­lődési fokot. Ebben az országban a XV. század végén kezdődött el az a gyötrelmes folyamat, amelynek során a parasztokat erő­szakos úton megfosztották a földtől. Közvetlen indítékul ehhez az a körülmény szolgált, hogy megnövekedett a gyapjúkeres­let az előbb Flandriában, majd magában Angliában is létrejött nagy posztómanufaktúrák részéről. A földesurak egyre nagyobb juhnyájakat tartottak. A juhtenyésztéshez legelő kellett. A hű­bérurak tömegével űzték el a parasztokat falvaikból, maguk­hoz ragadták a parasztok állandó használatában levő földeket, s a szántókat legelőkké változtatták.

A parasztok elűzése a földekről különféle módszerekkel, elsősorban a közösségi földek nyílt elfoglalása útján történt. A földesurak körülkerítették ezeket a földeket, lerombolták a pa­rasztházakat, a parasztokat pedig erőszakos módon kitelepítet­ték. Ha a parasztok megkísérelték visszavenni a tőlük tör­vénytelenül elvett földet, a földesúrnak segítségére siettek az állam fegyveres erői. Az államhatalom a XVIII. századtól kezdve törvényeket adott ki „a földek körülkerítéséről”, s ez­zel szentesítette a parasztok megrablását.

A tönkretett és megrabolt parasztokból toborzódtak az Anglia városait, falvait és útjait elárasztó nincstelenek belátha­tatlan tömegei. Nem volt semmijük, amiből megélhettek volna, nyomorogtak. Az államhatalom drákói, embertelen törvényeket hozott a kisajátítottak ellen. Így például VIII. Henrik angol ki­rály uralkodása idején (XVI. század) 72 000 embert végeztek ki „csavargásért”. A XVIII. században a „csavargókat” és hajlék­talanokat halálbüntetés helyett „dologházakba” zárták, ame­lyek méltán kapták a hírhedt „szörnyűségek háza” elnevezést, így igyekezett a burzsoázia a bérmunka fegyelmére rászoktatni a földtől megfosztott és földönfutóvá tett falusi lakos­ságot.

A cári Oroszországban, amely más európai országoknál ké­sőbb lépett a kapitalista fejlődés útjára, a termelőknek a ter­melőeszközöktől való elválasztása ugyanolyan módszerekkel történt, mint más országokban. 1861-ben a cári kormány a pa­rasztfelkelések hatására kénytelen volt eltörölni a jobbágysá­got.

Ez a reform a parasztok hatalmas arányú megrablását jelentette. A földesurak magukhoz ragadták a földek kétharmadát, s csak egyhar­madát hagyták meg a parasztok használatában. A legtermékenyebb föl­deket, s számos esetben a parasztok használatában levő legelőket, itatókat, földekhez vezető utakat stb. kihasították a földesurak. A kihasított területek a földesurak kezében a parasztság leigázásának eszközévé vál­tak, mert a parasztok kénytelenek voltak ezeket a földeket a legsúlyo­sabb feltételek mellett bérbevenni a földesuraktól. A törvény, amely ki­mondta a parasztok személyes szabadságát, ideiglenesen érvényben hagyta a robotot és a dézsmát. A paraszt a megnyirbált osztásföldért köteles volt ezeket a szolgáltatásokat teljesíteni a földesúr számára, mindaddig, amíg a földet meg nem váltotta. A megváltás összegét túlságosan magasra be­csült földárak alapján állapították meg, s mintegy kétmilliárd rubelre rúgott.

Lenin az 1861-es parasztreform jellemzése során a követ­kezőket írta: „Ez az első tömeges erőszak a parasztsággal szem­ben a születőben levő mezőgazdasági kapitalizmus érdekében. Ez a földesúri «földtisztítás» a kapitalizmus számára”.

A parasztok földnélkülivé változtatása kettős következ­ménnyel járt. Egyrészt, a föld a földesurak aránylag kis cso­portjának magántulajdonába került. A föld feudális rendi tu­lajdona tőkés tulajdonná változott. Másrészt, biztosítva volt, hogy a kapitalistákhoz elszegődni kész szabad munkások hatal­mas áradatban özönlenek az iparba.

A tőkés termelés kialakulásához az olcsó munkaerőn kí­vül arra is szükség volt, hogy kevés kézben nagy vagyonok halmozódjanak fel pénzösszegek formájában, amelyeket bár­milyen termelőeszközzé át lehet változtatni, és fel lehet használni munkások szerződtetésére.

A középkorban nagy pénzvagyonokat halmoztak fel a ke­reskedők és az uzsorások. Ezek a vagyonok szolgáltak később alapul sok kapitalista vállalat létesítéséhez.

Amerika leigázása, ami a bennszülött lakosság tömeges ki­rablásával és kiirtásával járt együtt, mérhetetlen gazdagságot biztosított a hódítóknak, s ez a gazdagság még gyorsabb ütem-ben kezdett növekedni a rendkívül gazdag nemesfémbányák ki­aknázása nyomán. A bányákban munkáskezekre volt szükség. A bennszülött lakosság — az indián nép — tömegesen pusztult el, mert nem bírta a szörnyű munkakörülményeket. Az euró­pai kereskedők Afrikában haj tó vadászatot rendeztek a nége­rekre, ugyanolyan módszerekkel, ahogyan vadállatokra va­dásznak. Az Afrikából elhurcolt és rabszolgasorba döntött né­gerekkel folytatott kereskedelem rendkívül előnyös volt. A rabszolgakereskedők haszna mesébe illő arányokat öltött. Az amerikai gyapotültetvényeken messzemenően alkalmazták a négerek rabszolgamunkáját.

A nagy vagyonok kialakulásának a gyarmati kereskede­lem is egyik nagyon fontos forrása volt. Az Indiával folytatott kereskedelem céljaira a holland, az angol és a francia keres­kedők kelet-indiai társaságokat alakítottak. Ezeket a társaságo­kat az illető kormányok is támogatták. Monopóliumot kaptak a gyarmatárukkal való kereskedelemre, és megszerezték azt a jogot, hogy bármilyen erőszakos eszközök igénybevételével kor­látlanul kizsákmányolják a gyarmatokat. A kelet-indiai társa­ságok haszna évente többszáz százalék volt. Oroszországban ha­talmas hasznot hajtott a kereskedőknek a Szibéria lakosságával folytatott rabló kereskedelem és a szeszbérlet rabló rendszere, amely abban állt, hogy az állam meghatározott díj ellenében magánvállalkozóknak megadta a szeszfőzés és a szeszesitalok árusításának jogát.

Mindennek eredményeképpen hatalmas pénzvagyonok hal­mozódtak fel a kereskedelmi és uzsoratőke birtokosainak ke­zében.

Eszerint a kistermelők tömegeinek kifosztása és tönkretétele árán halmozódtak fel a nagyüzemi tőkés vállalatok megalapítá­sához szükséges pénzvagyonok.

Marx ezt a folyamatot jellemezve azt írta, hogy ,,a tőke tető­től talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva” jön a világra.

A jobbágyparasztok felkelései. A polgári forradalmak. A hű­béri rend bukása. A parasztok az egész hűbériség folyamán har­coltak a feudális földesurak ellen, de a harc e kor vége felé külö­nös hevességgel lángolt fel.

Franciaországot a XIV. században parasztháború borította lángba, amely „Jacquerie” néven került be a történelembe. A városok kialakuló­ban levő burzsoáziája eleinte támogatta ezt a mozgalmat, de a döntő pillanatban elfordult tőle.

Angliában a XIV. század végén parasztfelkelés lángolt fel, amely az ország nagy részére kiterjedt. A felfegyverzett parasztok Wat Tyler vezetésével végigvonultak az országon, feldúlták a földesúri birtokokat meg a kolostorokat, s elfoglalták Londont. A hűbérurak erőszakhoz és csaláshoz folyamodtak, hogy elfojtsák a felkelést. Tylert áruló módon meggyilkolták. A felkelők hittek a király és a hűbérurak ígéreteiben, s szétszéledtek, ki-ki a maga otthonába. Ezután büntetőcsapatok járták végig a falvakat, és könyörtelenül leszámoltak a parasztokkal.

Németországban a XVI. század elején országszerte parasztháború dúlt, amelyet a városi szegénynép is támogatott. A felkelők élén Thomas Münzer állt. A parasztok a nemesi önkény és erőszak megszüntetését követelték.

Oroszországban különösen nagyarányú volt a XVII. században Sztyepan Razin vezetésével, s a XVIII. században Jemeljan Pugacsov vezetésével lezajlott parasztháború. A felkelt parasztok a jobbágyság megszüntetéséért, a földesúri és kincstári földek átadásáért, a földesurak uralmának felszámolásáért harcoltak. A feudális jobbágytartó gazdasági rendszer válságának kiéleződése a XIX. század ötvenes éveiben, az 1861-es reform küszöbén fellángolt parasztfelkelések hatalmas hullámában jutott kifejezésre.

Hatalmas arányú parasztháborúk és felkelések zajlottak le több év­századon át Kínában is. A tajpingoknak a Csin-dinasztia uralkodása ide­jén (a XIX. század közepén) lezajlott felkelésében sokmilliós paraszt­tömegek vettek részt. A felkelők elfoglalták Nankingot, Kína ősi fő­városát. A tajpingok agrártörvénye a föld és más vagyon használatának egyenlőségét hirdette. A tajpingok államszervezetében a monarchia sajá­tos módon párosult a paraszti demokráciával, ami más országok parasztmozgalmaira is jellemző.

A parasztfelkelések forradalmi jelentősége abban áll, hogy megingatták a hűbériség alapjait, s végeredményben a jobbágy­ság eltörlésére vezettek.

Nyugat-Európa országaiban az átmenet a hűbériségről a kapitalizmusra polgári forradalmak révén történt. A parasztok­nak a földesurak elleni harcát a felemelkedő burzsoázia arra használta ki, hogy meggyorsítsa a hűbéri rend bukását, tőkés kizsákmányolással váltsa fel a feudális kizsákmányolást, s ke­zébe ragadja a hatalmat. A polgári forradalmakban a hűbériség ellen harcolók zöme a parasztok közül került ki. Így volt ez a XVI. században Németalföldön, az első polgári forradalomban, így volt a XVII. századi angol forradalomban. Így volt a XVIII. század végén Franciaországban lezajlott polgári forradalomban.

A parasztság forradalmi harcának gyümölcseit a paraszt­ság vállain hatalomra jutott burzsoázia szedte le. A parasztok ereje elnyomóik ellen táplált gyűlöletükben rejlett. A paraszt­felkelések azonban spontán jellegűek voltak. A parasztság mint kismagántulajdonosok osztálya szét volt forgácsolva, s nem tudott létrehozni magának világos programot és erős, egységes harci szervezetet. A parasztfelkelések csakis abban az esetben vezethetnek sikerre, ha összekapcsolódnak a munkásmozgalommal, és ha a parasztfelkeléseket a munkásság irányítja. A XVII. és a XVIII. század polgári forradalmainak időszakában azonban a munkásosztály még gyenge, kislétszámú és szervezetlen volt.

A hűbéri társadalom méhében megérlelődtek a tőkés ter­melés többé-kevésbé kész formái, új kizsákmányoló osztály fejlődött ki, a kapitalisták osztálya, s ezzel párhuzamosan meg­jelentek a termelőeszközöktől megfosztott emberek — a prole­tárok tömegei.

A polgári forradalmak korában a burzsoázia felhasználta a hűbériség ellen a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang gazdasági törvényét, megdöntötte a hűbéri termelési viszonyokat, új, tőkés termelési viszonyokat hozott létre, s a termelési viszonyokat összhangba hozta a hűbé­riség méhében kialakult termelőerők jellegével.

A polgári forradalmak véget vetettek a hűbéri rendnek és megteremtették a kapitalizmus uralmát.

A HŰBÉRISÉG KORÁNAK GAZDASÁGI NÉZETEI

A hűbériség korának gazdasági nézeteiben az akkoriban uralkodó társadalmi rend tükröződött. A hűbéri társadalomban a szellemi élet a papság ellenőrzése alatt állt, s ezért főleg vallásos-skolasztikus formában nyilvánult meg. Az akkori gazdasági életre vonatkozó elgondolások külön fejezetet alkottak a teológiai értekezésekben.

Kínában a gazdasági nézetek hosszú évszázadokon át Konfucius tanításainak hatása alatt álltak. A konfuciánizmus mint vallásos ideológia még az időszámításunk előtti V. században keletkezett. A konfuciánizmus társadalmi és gazdasági nézetei megkövetelik az állam felépítésében és a családi életben egyaránt érvényesülő feudális rendi hierarchia szigorú őrzését. Konfucius szavai szerint „a szürke emberek kötelesek engedel­meskedni az arisztokratáknak és a bölcseknek. Ha az egyszerű ember nem engedelmeskedik a magasabbrangúnak, az a rendetlenség kezdete”. Ugyanakkor Konfucius felszólította az „előkelőket”, hogy legyenek „em­berségesek”, ne bánjanak túlságosan kegyetlenül a szegény emberekkel. Konfucius és követői eszményítették a gazdaság elmaradott formáit, a patriarchális régmúltat „aranykorként” magasztalták. A hűbéri arisztok­rácia és a kereskedők által elnyomott parasztok a konfuciánus prédiká­ciókba vetették a helyzetük megjavulásához fűzött minden reményüket, jóllehet a konfuciánizmus egyáltalán nem a parasztság osztályérdekeinek kifejezése volt. A konfuciánizmus fejlődése során a hűbéri arisztokrácia hivatalos ideológiája lett. Az uralkodó osztályok a népnek a hűbérurak iránti rabszolgai engedelmesség szellemében való nevelésére, a feudális rend örökössé tétele érdekében használták ki.

A középkori Európában a hűbériség egyik ideológusa, Aquinói Tamás (XIII. század), isteni törvénnyel igyekezett megindokolni a hűbéri tár­sadalom szükségszerűségét. Azt hirdette, hogy a feudális tulajdon szük­séges és ésszerű, rabszolgáknak minősítette a jobbágyparasztokat, s az ókori rabszolgatartókkal szemben az állította, hogy „lelkében a rab­szolga szabad”, és ezért az úrnak nincs joga megölni. A munkát már nem tekintették szabad emberhez méltatlan foglalkozásnak. Aquinói Tamás a fizikai munkát durva munkának, a szellemi munkát pedig nemes mun­kának tekintette. Ebben a felosztásban látta a társadalom rendi felosz­tásának alapját. A vagyonnal kapcsolatos nézeteiben ugyanez a feudális-rendi szempont nyilvánult meg. Minden embernek annyi vagyonnal kell rendelkeznie, amennyi megfelel a hűbéri hierarchiában elfoglalt hely­zetének. Ebből a szempontból jellemző a középkori teológusok tanítása az úgynevezett „igazságos” árról. Az „igazságos” árnak az áru előállí­tására fordított munka mennyiségét és a termelő rendi helyzetét kell ki­fejeznie.

Az „igazságos” ár középkori védelmezői egyáltalán nem tiltakoztak a kereskedelmi haszon ellen. Csupán olyan keretek közé igyekeztek szo­rítani a hasznot, amelyek között nem veszélyezteti más rendek gazda­sági létét. Elítélték, alantas és erkölcstelen foglalkozásnak tekintették az uzsorát. Az árutermelés és a csere fejlődésével azonban maga a pap­ság is kezdett részt venni uzsoraügyletekben; ugyanakkor az egyház egyre türelmesebb álláspontra helyezkedett az uzsoráskodás tekintetében.

Az elnyomott és kizsákmányolt tömegeknek a hűbéri társadalom uralkodó osztályai ellen folytatott osztályharca hosszú évszázadokon át vallásos formában folyt. A kizsákmányolt parasztok és mesterlegények követeléseit gyakran indokolták a bibliából vett idézetekkel. Nagyon el­terjedtek a legkülönfélébb szekták. A katolikus egyház, az inkvizíció könyörtelenül üldözte, máglyán égette meg az „eretnekeket”.

Az osztályharc előrehaladásával az elnyomott tömegek mozgalmá­nak vallásos formája háttérbe szorult, s egyre határozottabban lépett elő­térbe a mozgalom forradalmi jellege. A parasztok a jobbágyrabszolgaság megszüntetését, a hűbéri kiváltságok eltörlését, az egyenjogúság meg­teremtését, a rendek megszüntetését stb. követelték.

A parasztháborúk folyamán Angliában, Csehországban, Német­országban a felkelők jelszavai egyre radikálisabbak lettek. A falu és a város kizsákmányolt tömegeinek egyenjogúságra törekvése a vagyon­közösség követelésében jutott kifejezésre. Eszerint a fogyasztás terén törekedtek egyenlőségre. Bár a vagyonközösség követelése nem válhatott valóra, abban a történelmi időszakban forradalmi jelentőségű volt, mert harcba vitte a tömegeket a hűbéri elnyomás ellen.

A hűbéri kor vége felé két kiváló korai utópista szocialista lépett fel: az angol Morus Tamás, az „Utópia” című könyv szerzője (XVI. szá­zad), és az olasz Campanella Tommaso, a „Napállam” című könyv szer­zője (XVII. század). Ezek a gondolkodók látták koruk társadalmának egyre növekvő egyenlőtlenségét és ellentmondásait, és eredeti formában fejtették ki a társadalmi bajok okairól formált nézeteiket; leírták azt a véleményük szerint eszményi társadalmi rendszert, amelyben ezek a bajok megszűnnek.

Ezek az utópisták könyveikben olyan társadalmi rendet írnak le, amely nem ismeri a magántulajdont és az ezzel járó visszásságokat. Ebben a társadalomban mindenki egyaránt foglalkozik kézműves és mezőgazda­sági munkával. Minden lakos hat, vagy éppenséggel csak négy órát dolgo­zik naponta, s munkájuk termékei mégis téliesen elegendők minden szük­séglet kielégítésére. A termékeket a szükségletek szerint osztják el. A gyermekek nevelése társadalmi ügy.

Morus és Campanella művei haladó szerepet vittek a társadalmi gondolkodás fejlődésében. Olyan eszméket tartalmaztak, amelyek jóval megelőzték az akkori idők társadalmi fejlődését. Morus és Campanella azonban nem ismerték a társadalmi fejlődés törvényeit, eszméik meg­valósíthatatlanok, utópikusak voltak. Abban az időben nem lehetett meg-szüntetni a társadalmi egyenlőtlenséget; a termelőerők színvonala a hű­béri kizsákmányolásról a tőkés kizsákmányolásra való áttérést követelte.

A kapitalizmus keletkezése a XVI. századra tehető. Ugyanebben a században igyekeztek először megérteni és megmagyarázni a kapita­lizmus számos jelenségét. így jött létre és fejlődött ki a XVI—XVIII. században a merkantilizmus néven ismert gazdasági és politikai irányzat.

A merkantilizmus Angliában keletkezett, majd megjelent Francia­országban, Olaszországban és más országokban is. A merkantilisták fel­vetették az ország gazdagságának, a vagyon formáinak és növelése mód­jainak kérdését.

Olyan idő volt ez, amikor a tőke, kereskedelmi és uzsoratőke for­májában — a kereskedelem és a hitel területén uralkodott. A termelés területén viszont a tőke csak az első lépéseket tette meg azzal, hogy létre­hozta a manufaktúrákat. Amerika felfedezése és meghódítása után özön­löttek Európába a nemesfémek. Ezt követően az arany és ezüst az egyes európai államok között állandóan újra elosztódott, részben háborúk, rész­ben a külkereskedelem révén.

A vagyon természetének értelmezésében a merkantilisták a for­galom felületi jelenségeiből indultak ki. Figyelmüket nem a termelésre, hanem a kereskedelemre és a pénzforgalomra, különösen az arany és az ezüst mozgására összpontosították.

A merkantilisták úgy látták, hogy az egyetlen igazi gazdagság nem a társadalmi termelés és termékei, hanem a pénz — az arany és az ezüst. A merkantilisták azt követelték az államtól, hogy tevékenyen avatkozzék be a gazdasági életbe, és hasson oda, hogy minél több pénz kerüljön az országba, s minél kevesebb hagyja el az országot. A korai merkantilis­ták ezt tisztán adminisztratív rendszabályokkal, a pénz kivitelének meg­tiltásával igyekeztek elérni. A későbbi merkantilisták ehhez a külkeres­kedelem fejlesztését tartották szükségesnek. így például Thomas Mun (1571—1641), a merkantilizmus angol képviselője, nagykereskedő és a Kelet-indiai Társaság igazgatója, a következőket írta: „Gazdagságunk és kincseskamránk gyarapításának megszokott eszköze a külföldi kereske­delem, amelyben mindig be kell tartanunk azt a szabályt, hogy minden évben nagyobb összegért adjunk el áruinkból a külföldieknek, mint amennyit mi fogyasztunk az ő áruikból.-'

A merkantilisták a hűbériség méhében kialakuló burzsoázia érde­keit szólaltatták meg, amely a külkereskedelem fejlesztése, gyarmati rab­lás és kereskedelmi háborúk, elmaradott népek leigázása útján arany és ezüst formájában igyekezett vagyont felhalmozni. A kapitalizmus fej­lesztésével kapcsolatban a merkantilisták azt követelték, hogy az állam­hatalom gyámolítsa az iparvállalatok — a manufaktúrák fejlesztését. Az állam bevezette a kiviteli prémiumokat, amelyeket olyan kereskedők kaptak, akik külső piacon adták el áruikat. Még nagyobb jelentőségre lettek szert mihamar a behQzatali vámok, A manufaktúrák, majd a gyá­rak fejlődésével a behozott árucikkek megvámolása lett a legelterjed­tebb eszköz a hazai iparnak a külföldi konkurrenciától való megvédésére.

Ezt a gyámolítási politikát protekcionizmusnak nevezzük. Sok or­szágban hosszú ideig folytatták ezt a politikát azután is, hogy a mer­kantilizmus elképzelései megdőltek.

Angliában a védővámoknak nagy jelentőségük volt a XVI. és a XVII. században, amikor az országot a fejlettebb németalföldi manufak­túrák konkurrenciája fenyegette. A XVIII. században Anglia tartósan magához ragadta az ipari elsőséget. Más, kevésbé fejlett országok nemtudtak versenyre kelni Angliával. Ezért Angliában lassanként utat törtek maguknak a szabadkereskedelem eszméi.

Más helyzet alskult ki azokban az országokban, amelyek Angliánál később léptek a tőkés fejlődés útjára. így Franciaországban a XVII. században XIV. Lajos minisztere, Colbert, aki az országot gyakorlatilag kormányozta, a manufaktúrák állami gyámolításának szerteágazó rend­szerét hozta létre. Colbert rendszere a magas behozatali vámok és a nyersanyagkiviteli tilalom mellett számos új iparág meghonosítását, kül­kereskedelmi társaságok létesítését stb. tartalmazta.

A merkantilizmusnak a maga idejében haladó szerepe volt. A pro­tekcionista politika, amelyet a merkantilizmus eszméi sugalmaztak, nem kis mértékben járult hozzá a manufaktúrák elterjedéséhez. A merkan­tilistáknak a gazdagsággal kapcsolatos nézeteiben azonban a tőkés ter­melés akkori fejletlensége tükröződött. A kapitalizmus további fejlődése egyre világosabban feltárta a merkantilista rendszer elképzeléseinek tart­hatatlanságát.

Oroszországban a XVII—XVIII. században feudális-jobbágyi gazda­sági rendszer uralkodott A gazdaság alapjában naturális jellegű volt. Ugyanakkor jelentős mértékben fejlődött a kereskedelem és a kézműves­ség, kialakult a nemzeti piac, sorra keletkeztek a manufaktúrák. Ezek a gazdasási változások hozzájárultak az oroszországi abszolutizmus meg­erősödéséhez.

Az orosz közgazdászok az ország történelmi és gazdasági sajátos­ságainak megfelelően továbbfejlesztették a merkantilizmus egyes elgon­dolásait, ök azonban sok nyugat-európai merkantilistától eltérően nem­csak a kereskedelemnek tulajdonítottak nagy jelentőséget, hanem az ipar és a mezőgazdaság fejlődésének is.

Az akkori idők közgazdasági nézetei A. L. Ordin-Nascsokinnak, a XVII. századbeli orosz államférfiúnak a munkáiban és rendszabályai­ban, I. Péter gazdaságpolitikájában, I. T. Poszoskovnak, a XVIII. század elején élt legnagyobb orosz közgazdásznak munkáiban jutottak kifejezésre.

I. T. Poszoskov „Könyv a szegénységről és a gazdagságról" című munkájában (1724) Oroszország gazdasági fejlesztésének átfogó prog­ramját fejtette ki, és részletesen megindokolta ezt a programot. Ki­mutatta, hogy Oroszországban a hazai ipar, kereskedelem és mezőgazda­ság fejlesztésének előmozdítását, s az ország pénzügyi rendszerének javí­tását szolgáló gazdasági intézkedéseket kell életbe léptetni.

A XVIII. század utolsó harmadában Oroszországban világosan raj­zolódott ki a feudális-jobbágyi viszonyok felbomlásának tendenciája, amely a XIX. század első negyedében rohamosan erősödött, később pedig a j'obbágyrendszer nyílt válságába csapott át.

A. N. Ragyiscsev (1749—1802), Oroszországban a társadalmi gon­dolkodás forradalmi-demokratikus irányzatának kezdeményezője, korá­nak kiváló közgazdásza volt. Határozottan állást foglalt a jobbágyság ellen, védelmére kelt az elnyomott parasztságnak, megsemmisítőén bírálta a jobbágyrendszert, leleplezte a jobbágytartó földesurak, a manufaktúratulajdonosok és a kereskedők gazdagságának kizsákmányoló jellegét, s meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a földtulajdonhoz azok­nak van joguk, akik a földet munkájukkal megművelik. Ragyisesevnek szilárd meggyőződése volt, hogy az önkényuralmat és a jobbágyrend­szert csakis forradalmi úton lehet megszüntetni. Korának viszonyait tekintve haladó gazdasági rendszabályok tervezetét dolgozta ki; ezek megvalósítása biztosította volna Oroszország áttérését a polgári demok­ratikus rendre.

A dekabristák, akik a XIX. század első felében léptek fel, forra­dalmárok voltak Oroszországnak abban a történelmi időszakában, ami­kor szükségessé vált, hogy a hűbériség átengedje helyét a kapitaliz­musnak. A dekabristák élesen bírálták a jobbágytartó rendet. Lelkesen szálltak síkra Oroszország termelőerőinek fejlődéséért, s ennek leg­fontosabb feltételét a jobbágyság eltörlésében, á parasztok felszabadí­tásában látták. A dekabristák nem érték be azzal, hogy kiadták a job­bágyrend és az önkényuralom elleni harc jelszavát, hanem fegyveres felkelést is szerveztek az abszolút monarchia ellen. P. I. Pesztyel (1793— 1826) eredeti tervezetet dolgozott ki az oroszországi agrárkérdés meg­oldására. A Pesztyel által összeállított alkotmánytervezetszerű műben, amelynek az „Orosz Igazság" címet adta, előírja, hogy a parasztokat hala­déktalanul és teljesen fel kell szabadítani a jobbágyi függőségből, s egy­szersmind a parasztok érdekeinek további védelmét szolgáló gazdasági rendszabályokat ír elő. Ebből a célból Pesztyel olyan különleges társa­dalmi földalap létrehozását tartotta szükségesnek, amelyből minden pa­raszt díjtalanul kaphatott volna használatra annyi földet, amennyi a megélhetéséhez szükséges. Ezt az alapot a földesurak és a kincstár föld­jének egy részéből kellett volna létrehozni, s a legnagyobb földesurak földjének egy részét kártalanítás nélkül kellett volna kisajátítani. A de­kabristák, mint a nemesség köréből kikerült forradalmárok távol álltak a néptől, de eszméik, a jobbágyrend elleni harc eszméi, elősegítették az oroszországi forradalmi mozgalom fejlődését.

A hűbériség felbomlásának és a tőkés rend megszületésének kö­rülményei között alakult ki az uralomra került burzsoázia ideológiája. Ez az ideológia a hűbéri rend és a vallás, a hűbérurak ideológiai fegy­vere ellen irányult. Ennek folytán a hatalomért harcoló burzsoázia világ­nézete számos országban haladó jellegű volt. Legkiválóbb képviselői — közgazdászok és filozófusok — erélyesen bírálták a hűbéri társadalom minden alapelvét: gazdasági, politikai, vallási, filozófiai és morális alap­elveit egyaránt, A burzsoázia e képviselői nagy szerepet vittek a pol­gári forradalom ideológiai előkészítésében, s haladó értelemben befo­lyásolták a tudomány és a művészetek fejlődését.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A hűbériség a rabszolgatartó társadalom bukásának és a rabszolgatartó államokat meghódító törzsek faluközös­ségei felbomlásának talaján keletkezett. Azokban az orszá­gokban, ahol nem volt rabszolgatartó rend, a hűbériség az ősközösségi rend felbomlásának talaján keletkezett. A nem-zetséai arisztokrácia és a törzsek hadvezérei nagy kiter­jedésű földeket ragadtak maqúkhoz, s ezeket a földeket szétosztották bizalmi embereik között. A paraszt fokozato­san jobbáacjvá lett.

2. A hűbéri társadalom termelési viszonyai a hűbérúr földtulajdonán és a termelésben dolgozókra — a jobbágy­parasztokra vonatkozó nem télies tulajdonán alapultak. A hűbéri tulajdon mellett fennállott a paraszt és a kézműves személyes munkán alapuló egyéni tulajdona. A jobbágy-parasztok munkája a hűbéri társadalom életének forrása volt. A hűbéri kizsákmányolás abban jutott kifejezésre, hogy a parasztok kénytelenek voltak robotot teljesíteni a hűbérúr javára, vagy természetbeni és pénzbeni dézsmát fizetni. A jobbágyi függőség, a paraszt terheit tekintve, gyakran nem sokban különbözött a rabszolgaságtól. A hűbéri rend azonban bizonyos mértékben lehetővé tette a termelőerők fejlődését, mert a paraszt idejének bizonyos részében saját gazdaságában dolgozhatott, s bizonyos fokig érdekelve volt a munkában.

3. A hűbériség gazdasági alaptörvénye — többletter­mék termelése a hűbérurak szükségleteinek kielégítésére, a függő helyzetben levő parasztoknak a hűbérurak földtulaj­donán és a termelésben dolgozókra, a jobbágyokra vonat­kozó nem teljes tulajdonjogukon alapuló kizsákmányolása útján.

4. A hűbéri társadalom, különösen a korai középkor időszakában, kisebb fejedelemségekre és államokra volt széttagolva. A hűbéri társadalom uralkodó rendjei a nemes­ség és a papság voltak. A parasztság nem rendelkezett poli­tikai jogokkal. A hűbéri társadalom egész története folya­mán osztályharc dúlt a parasztok és a hűbérurak között. A hűbéri állam a nemesség és a papság érdekeit képviselte, s egyben olyan aktív erő volt, amely segítette a nemességet és a papságot a feudális földtulajdonhoz való joguk meg­szilárdításában, s a jogfosztott és elnyomott parasztok ki­zsákmányolásának fokozásában.

5. A hűbériség korában túlnyomó szerepet vitt a föld­művelés, s a gazdaság alapjában naturális jellegű volt. A társadalmi munkamegosztás és a csere fejlődésével meg­élénkültek a rabszolgatartó rend bukása után fennmaradt régi városok, és új városok keletkeztek. A városok a kéz­művesség és a kereskedelem központjai voltak. A kéz­művesipar céhekben volt megszervezve, amelyek a kon-kurrencia megakadályozására törekedtek. A kereskedők kereskedőtestületekbe tömörültek.

6. Az árutermelés fejlődése, amely felbomlasztotta a naturális gazdaságot, a parasztok és a kézművesek differen­ciálódására, rétegeződésére vezetett. A kereskedelmi tőke meggyorsította a kézművesipar felbomlását, és elősegítette tőkés vállalatok — manufaktúrák keletkezését. A hűbéri korlátozások és a hűbéri széttagoltság fékezték az áruter­melés fejlődését. A további fejlődés folyamán kialakult anemzeti piac. Abszolút monarchiák formájában központosí­tott hűbéri állam keletkezett.

7. Az eredeti tőkefelhalmozás előkészítette a kapitaliz­mus kialakulásának feltételeit. A kistermelők — a parasz­tok és kézművesek hatalmas tömegeit fosztották meg a termelőeszközöktől. A nagybirtokosok, kereskedők és uzso­rások kezében összpontosult hatalmas pénzvagyonok a pa­rasztok földjének erőszakos elvétele, gyarmati kereskede­lem, adók és rabszolgakereskedelem útján keletkeztek. így meggyorsult a tőkés társadalom fő osztályainak: a bérmun­kások és a tőkések osztályának kialakulása. A hűbéri tár­sadalom méhében kibontakoztak és megérlelődtek a tőkés termelés többé-kevésbé kész formái.

8. A hűbériség termelési viszonyai, a jobbágyparasztok kényszerű munkájának alacsony termelékenysége, a céh­korlátozások akadályozták a termelőerők további fejlődését. A jobbágyparasztok felkelései megingatták a hűbéri rendet, és a jobbágyság megszüntetésére vezettek. A hűbériség megdöntéséért vívott harc élére a burzsoázia állt. A paraszt­ságnak a hűbérurak ellen folytatott forradalmi harcát a burzsoázia arra használta fel, hogy a hatalmat a maga ke­zébe ragadja. A polgári forradalmak véget vetettek a hűbéri rendnek, és megteremtették a kapitalizmus uralmát, teret biztosítottak a termelőerők fejlődése számára.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.