Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana III. A rabszolgatartó termelési mód

2010.06.16

II. FEJEZET A RABSZOLGATARTÓ TERMELÉSI MÓD

A rabszolgatartó rend kialakulása. A rabszolgaság a tör­ténelemben a kizsákmányolás első és legdurvább formája. A múltban a rabszolgaság majdnem minden népnél megvolt.

Az ősközösségi rendről a rabszolgatartó rendre való áttérés az em­beriség történetében először az ókori Kelet országaiban ment végbe. Mezopotámiában (Sumériában, Babilóniában, Asszíriában stb.), Egyip-tomban, Indiában és Kínában már az időszámításunk előtti IV—II. év­ezredben rabszolgatartó társadalmi rend uralkodott. Az időszámításunk előtti I. évezredben rabszolgatartó termelési mód uralkodott a Kauká-zusontúl (Urartu állam), az időszámításunk előtti VIII—VII. századtól az időszámításunk szerinti V—VI. századig erős rabszolgatartó állam állt fenn Horezmben. Az ókori Kelet rabszolgatartó országainak kultúrája nagy hatással volt az európai országok népeinek fejlődésére.

Görögországban a rabszolgatartó termelési mód az időszámításunk előtti V—IV. században érte el virágkorát. Később Kisázsia államaiban és Makedóniában fejlődött ki a rabszolgaság (az időszámításunk előtti IV—I. században), A rabszolgatartó rend fejlődésének legmagasabb fokát Romában érte el, az időszámításunk előtti II. évszázadtól az időszámí­tásunk szerinti II. évszázadig.

Eleinte a rabszolgaság patriarchális, házi jellegű volt. Arány­lag kevés rabszolgát tartottak. A rabszolgamunka még nem volt a termelés alapja, mellékes szerepet vitt a gazdaságban. A gaz­daság célja továbbra is a cserét úgyszólván nem folytaló nagy patriarchális család szükségleteinek kielégítése volt. A rab­szolgatartó úr már akkor korlátlan hatalmat gyakorolt rabszolgái fölött, a rabszolgamunka alkalmazásának területe azon­ban korlátozott maradt.

A rabszolgatartó társadalmi rendre való áttérés alapjául a termelőerők további fejlődése, a társadalmi munkamegosztás és a csere előrehaladása szolgált.

Az áttérés a kőszerszámokról a fémszerszámokra — jelen­tős mértékben kitágította az emberi munka területét. A kovács­fújtató feltalálása lehetővé tette olyan tartós vasszerszámok ké­szítését, amilyenekről azelőtt álmodni sem mertek. Vasfejszével lehetővé vált az erdő- és bozótirtás, s ilyenformán a föld mű­velés alá vétele. A fagerendelyes vaseke lehetővé tette aránylag nagyobb földterületek megművelését. A primitív vadászgazda­ság a földművelésnek és az állattenyésztésnek engedte át a he­lyet. Kialakult a kézművesség.

A mezőgazdaságban, amely a kézművesség kialakulása után is a fő termelési ág maradt, javultak a földművelés és az állat­tenyésztés módszerei. Új mezőgazdasági ágak keletkeztek: a sző­lészet, a lentermesztés, az olajosmagvú növények termesztése stb. A gazdag családok nyájai és gulyái szaporodtak. Az állat­gondozáshoz egyre több munkáskéz kellett. A takácsság, a fém­feldolgozás, a fazekasság és más mesterségek fokozatosan töké­letesedtek. Azelőtt a kézművesség a földművelők és az állat­tenyésztők mellékfoglalkozása volt. Most sok embernek önálló foglalkozása lett. A kézművesség különvált a földműveléstől.

Ez volt a második nagy társadalmi munkamegosztás.

A termelésnek két nagy fő ágra — földművelésre és kéz­művességre oszlásával kialakul a közvetlenül csere céljaira tör­ténő termelés, jóllehet még fejletlen formában. A munka ter­melékenységének emelkedése a többlettermék tömegének növe­kedésére vezetett, s ez a termelőeszközök magántulajdona foly­tán lehetővé tette, hogy a javak a társadalom egy kisebbségének kezében halmozódjanak fel, s ezen az alapon a kizsákmányoló kisebbség leigázza a dolgozó többséget, rabszolgákká változtassa a dolgozókat.

A gazdaság a rabszolgaság idején alapjában naturális gaz­daság volt. Naturális gazdaságnak az olyan gazdaságot nevez­zük, amelyben a termelt munkatermékeket nem cserélik ki, ha­nem ugyanazon gazdaság keretein belül fogyasztják el. Ugyan­akkor azonban fejlődött a csere is. A kézművesek eleinte meg­rendelésre dolgoztak, majd piaci eladásra termeltek. Sok kézművesnek még hosszú időn át volt egy kis földje, amelyet saját szükségleteinek kielégítésére maga müveit meg. A parasztok alapjában naturális gazdálkodást folytattak, de termékeik egy részét kénytelenek voltak eladni a piacon, hogy kézművesipari terméküket vásárolhassanak, s megfizethessék a pénzbeni adó­kat. Ily módon a kézművesek és a parasztok munkatermékei­nek egy része fokozatosan áruvá változott.

Az áru olyan termék, amelyet nem közvetlen fogyasztásra, hanem cserére, piaci eladásra termelnek. A termékek cserére való termelése az árugazdaság jellemző vonása. Ilyenformán, a kézművesség és a földművelés különválása, a kézművességnek mint önálló foglalkozási ágnak a kialakulása az árutermelés megszületését jelentette.

Amíg a csere alkalmi jellegű volt, addig az egyik munkaterméket közvetlenül cserélték ki egy másikra. Amilyen mér­tékben a csere területe bővült és a csere rendszeres jelenség lett, lassanként kialakult egy olyan áru. amelyért szívesen adtak bármilyen más árut. Így keletkezett a pénz. A pénz olyan álta­lános áru, amellyel minden más áru értéke mérhető, s amely­nek közvetítő szerepe van a cserében.

A kézművesség és a csere fejlődése városok kialakulására vezetett. A városok az ókor elején, a rabszolgatartó termelési mód hajnalán keletkeztek. Eleinte a város alig különbözött a fa­lutól. Lassanként azonban a várasokban összpontosult a kéz­művesség és a kereskedelem. A lakosok foglalkozását és élet­módját tekintve, a városok egyre jobban különváltak a falvak­tól. Így kezdődött a város különválássa a falutól, így keletkezett a város és falu közötti ellentét.

A kicserélésre kerülő áruk tömegének növekedése aranyá­ban a csere területének keretei is bővültek. Kialakult a kereske­dők rétege, s a kereskedők, a nyereséget hajhászva, összevásá­rolták az árut a termelőktől, elszállították a termelés helyétől néha meglehetősen messze levő felvevőpiacra, és eladták a fo­gyasztóknak.

A termelés és a csere bővülése jelentős mértékben fokozta a vagyoni egyenlőtlenséget. A gazdagok kezében nagy mennyi­ségű pénz, igásállat, munkaszerszám és vetőmag halmozódott fel. A szegények kénytelenek voltak egyre gyakrabban hozzá­juk fordulni kölcsönért — legtöbbnyire természetbeni kölcsö­nért, néha azonban pénzkölcsönért is. A gazdagok szerszámokat, vetőmagot és pénzt adtak kölcsön, uzsorafeltételeket szabtak adósaiknak, ha pedig azok nem fizették meg adósságaikat, rab­szolgaságba taszították őket, elvették földjüket. Így keletkezett az uzsora, amely tovább növelte egyesek gazdagságát, másokat pedig adós-szolgaságba döntött.

Magántulajdonná lett hovatovább a föld is; kezdték eladni és adóssággal megterhelni. Ha az adós nem tudott fizetni az uzsorásnak, ott kellett hagynia a földjét; el kellett adnia gyer­mekeit és saját magát is rabszolgának. A nagybirtokosok min­den alkalmat megragadtak, hogy megfelelő ürügyet találjanak, s elvegyék a paraszti faluközösségektől a rétek és a legelök egy részét.

Így összpontosult a földtulajdon, a pénz és a rabszolgák tö­mege a gazdag rabszolgatartók kezében. A kisparaszti gazdaság egyre jobban tönkrement, a rabszolgatartó gazdaság viszont erő­södött és bővült, s lassanként a termelés valamennyi ágára ki­terjeszkedett.

„A termelés és ezzel a munka termelékenységének állandó fokozódása növeli az emberi munkaerő értékét; a megelőző fej­lődési fokon keletkező és még csak szórványosan előforduló rab­szolgaság most már a társadalmi rendszer lényeges alkotóeleme lesz; a rabszolga már nem egyszerű segéderő, tucatjával hajt­ják munkára, a földekre és műhelyekbe”. A rabszolgamunka a társadalom létalapja lett. A társadalom két ellentétes fő osz­tályra — rabszolgákra és rabszolgatartókra szakadt.

Így alakult ki a rabszolgatartó termelési mód.

A rabszolgatartó rendben a lakosság szabadokra és rabszol­gákra oszlott. A szabadoknak minden állampolgári, vagyoni és politikai joguk megvolt (ez nem vonatkozik a nőkre, akik lénye­gében rabszolgasorban voltak). A rabszolgák mindezektől a jo­goktól meg voltak fosztva, s nem juthattak be a szabadok közé. A szabadok két részre oszlottak; a nagybirtokosok osztályára, akik egyben nagy rabszolgatartók is voltak, és a kistermelők (parasztok, kézművesek) osztályára, amelynek jómódú rétegei szintén alkalmaztak rabszolgamunkát, tartottak rabszolgákat. A papok, akik nagy szerepet vittek a rabszolgaság korában, helyzetükből kifolyólag a nagy földbirtokkal rendelkező rab­szolgatartók osztálya mellé álltak.

A rabszolgák és rabszolgatartók közötti osztályellentéteken kívül voltak osztályellentétek a nagybirtokosok és a parasztok között is. Mivel azonban a rabszolgatartó rend fejlődésével a rabszolgamunka, mint a legolcsóbb munka, a termelés legtöbb ágában elterjedt, s a termelés legfőbb alapja lett, a rabszolgák és a rabszolgatartók közötti ellentét a társadalom alapvető, fő ellentétévé vált.

A társadalom osztályokra szakadása szükségessé tette az ál­lamot. A társadalmi munkamegosztás előrehaladásával és a csere fejlődésével egyes nemzetségek és törzsek egyre közelebb ke­rültek egymáshoz, szövetségre léptek. A nemzetségi intézmé­nyek jellege megváltozott. A nemzetségi rend szervei egyre in­kább elvesztették népi jellegüket. A nép fölötti uralom szer­veivé, saját törzsük és a szomszédos törzsek fosztogatásának és elnyomásának szerveivé váltak. A nemzetségiekből, a nemzetsé­gek és a törzsek hadvezéreiből fejedelmek, uralkodók lettek. Az-előtt tekintélyük volt, mert a nemzetségek vagy a nemzetség­szövetségek választották meg őket. Most arra kezdték felhasz­nálni hatalmukat, hogy megvédjék a vagyonos felső réteg érde­keit, megfékezzék nemzetségük tönkremenő tagjait, elnyomják a rabszolgákat. Ezt a célt szolgálták a fegyveres kíséretek, a bíróságok, a büntető szervek.

Így született meg az államhatalom.

„Csak amikor kialakult a társadalom osztályokra tagozódá­sának első formája, amikor megjelent a rabszolgaság, amikor le­hetővé vált, hogy az embereknek, akik erejüket a földművelés legkezdetlegesebb formájára összpontosították, bizonyos osztá­lya némi fölösleget termeljen, amikor ez a fölösleg már nem volt feltétlenül szükséges magának a rabszolgának a legnyomorú­ságosabb létfenntartásához, és a rabszolgatartó kezébe került, amikor ily módon megszilárdult a rabszolgatartók osztályának fennállása, és azért, hogy az megszilárduljon, akkor volt szük­ség arra, hogy megjelenjék az állam.”

Az államot azért hozták létre, hogy a kizsákmányoló kisebb­ség érdekeinek megfelelően fékentartsa a kizsákmányolt több­séget.

A rabszolgatartó államnak nagy szerepe volt a rabszolga­tartó társadalom termelési viszonyainak fejlődésében és meg­szilárdulásában. A rabszolgatartó állam engedelmességre szorí­totta a rabszolgák tömegeit. Ez az állam a néptömegek fölötti uralom és a velük szemben alkalmazott erőszak átfogó appará­tusává fejlődött. Az ókori Görögország és Róma demokráciája, amit a burzsoá történelmi tankönyvek annyira magasztalnak, lényegében a rabszolgatartók demokráciája volt.

A rabszolgatartó rend termelési viszonyai. A rabszolgák helyzete. A rabszolgatartó társadalom termelési viszonyai azon alapultak, hogy nemcsak a termelőeszközök, hanem a termelésben dolgozó rabszolgák is a rabszolgatartók tulajdonában vol­tak. A rabszolga dologszámba ment, tulajdonosa teljesen, minden tekintetben rendelkezett vele. A rabszolgákat nemcsak ki­zsákmányolták, hanem adták-vették is, mint a barmot, sót bün­tetlenül meg is ölhették. A patriarchális rabszolgaság időszaká­ban a rabszolgát családtagnak tekintették, ezzel szemben a rab­szolgatartó termelési mód viszonyai között még emberszámba sem ment.

„A rabszolga éppoly kevéssé adta el munkaerejét a rab­szolgatartónak, mint ahogy az ökör nem adja el teljesítményét a parasztnak. A rabszolgát munkaerejével együtt egyszer s mindenkorra eladták a tulajdonosnak”.

A rabszolgamunka leplezetlenül kényszerjellegű volt, A rabszolgákat a legdurvább fizikai erőszak alkalmazásával kényszerítették munkára. Korbáccsal hajtották őket a munkahelyre, s a legkisebb mulasztásért is kegyetlen büntetést szabtak ki rá­juk. A rabszolgákra bélyeget ütöttek, hogy szökés esetén könnyebben elfoghassák őket. Sok rabszolga eltávolíthatatlan vas-nyakörvet viselt, amelyen ott volt a tulajdonos neve.

A rabszolgatartó a rabszolgamunka egész termékét elsajátí­totta. Csak a legszükségesebbel látta el a rabszolgákat, enni csak annyit adott nekik, hogy éhen ne haljanak, hogy tovább dolgoz­hassanak tulajdonosuknak. A rabszolgatartó a rabszolgák mun­kájának nemcsak többlettermékét, hanem a szükséges termék jelentős részét is zsebre vágta.

A rabszolgatartó termelési mód fejlődésével együttjárt a rabszolgakereslet növekedése. Több országban a rabszolgáknak általában nem volt családjuk. A féktelen kizsákmányolás követ­keztében a rabszolgák fizikailag gyorsan elhasználódtak. Lét­számukat állandóan ki kellett egészíteni, A rabszolgaszerzés fontos forrása volt a háború. Az ókori Kelet rabszolgatartó álla­mai állandóan háborút viseltek, hogy leigázzanak más népeket. Az ókori Görögország története tele van az egyes városállamok között, az anyavárosok és a kolóniák között, s a görög és a ke­leti államok között kirobbant háborúkkal. Róma szakadatlanul háborúkat viselt; virágzása idején leigázta a föld akkor ismert területének nagy részét. Nemcsak a foglyul ejtett katonákat, hanem a leigázott területek lakosságának jelentős részét is rab­szolgaságba hajtották.

Ami a rabszolgák számának növekedését illeti, másik for­rásául a provinciák és a kolóniák szolgáltak. Ezek más árucik­kekkel együtt „élő árut” is szállítottak a rabszolgatartóknak. A rabszolgakereskedelem a gazdasági tevékenység egyik legelőnyösebb és legvirágzóbb ága volt. Külön rabszolgakereskedelmi központok alakultak ki; vásárokat rendeztek, amelyekre távoli országokból gyűltek össze a kereskedők és a vásárlók.

A rabszolgatartó termelési mód nagyobb lehetőséget bizto­sított a termelőerők fejlődése számára, mint az ősközösségi rend. Az a tény, hogy a rabszolgatartó állam és egyes rabszolgatartók kezében nagyszámú rabszolga összpontosult, lehetővé tette az egyszerű kooperáció nagyarányú alkalmazását. Ezt bizonyítják azok a gigászi művek: öntözőrendszerek, utak, hidak, katonai erődítmények, műemlékek, amelyeket az ókorban Kína, India, Egyiptom, Itália, Görögország, a Kaukázusontúl, Közép-Ázsia népei és más népek alkottak.

Tovább fejlődött a mezőgazdasági és kézműves termelés különválásában kifejeződő társadalmi munkamegosztás, és ez megteremtette a munka termelékenységének emeléséhez szük­séges feltételeket.

Görögországban nagy arányokban alkalmazták a rabszolga­munkát a kézműipari termelésben. Nagy műhelyek — ergasztérimiók keletkeztek, amelyekben sok rabszolga dolgozott. Fel­használták a rabszolgamunkát az építésben, a vasérc-, ezüst- és aranybányászatban is. Rómában a rabszolgamunka nagyon elterjedt a mezőgazdaságban. A római arisztokráciának hatalmas birtokai — latifundiumai voltak, ahol a rabszolgák százai meg ezrei dolgoztak. Ezek a latifundiumok a parasztbirtokok és a szabad állami földek megkaparintása útján jöttek létre.

A rabszolgatartó latifundiumok a rabszolgamunka olcsó­sága és az egyszerű kooperáció előnyeinek kihasználása révén kisebb költséggel tudtak gabonát és más mezőgazdasági termé­keket termelni, mint a szabad parasztok kisgazdaságai. A kisparasztság kiszorult, rabszolgasorba jutott, vagy a városi lakosság nyomorgó rétegének, a lumpenproletariátusnak a sorait növelte.

A város és a falu közötti ellentét, amely még az ősközös­ségi rendről a rabszolgatartó rendre való áttérés idején kelet­kezett, egyre jobban mélyült. A városok a rabszolgatartó arisz­tokrácia, a kereskedők, az uzsorások és a rabszolgatartó állam szolgálatában álló hivatalnokok összpontosulásának központjai lettek, amelyek kizsákmányolták a parasztlakosság nagy tömegeit.

Az ókori világ a rabszolgamunka alapján jelentős gazdasági és kulturális fejlődést ért el. A rabszolgatartó rend azonban nem tudta megteremteni a további, valamelyest is számottevő technikai haadáshoz szükséges feltételeket. A rabszolgamunkát rendkívül alacsony termelékenység jellemezte. A rabszolga egyáltalán nem volt érdekelve munkája eredményében. Gyűlölte kényszerből végzett munkáját. Gyakran azzal fejezte ki tiltako­zását és felháborodását, hogy megrongálta a munkaeszközöket. Ezért a rabszolgák kezébe csak a legdurvább szerszámokat ad­ták, amelyeket nehéz volt tönkretenni.

A rabszolgaságon alapuló termelés technikája igen ala­csony színvonalon maradt. A termelésben a természettudomány és az egzakt tudományok bizonyos fejlődése ellenére szinte egy­általán nem alkalmazták a tudomány vívmányait. Csak a hadá­szat és az építés terén használtak fel egyes műszaki találmá­nyokat. A rabszolgatartó termelési mód uralmának több év­százada folyamán nem jutott tovább a kjsföldművesektől és a kézművesektől átvett kéziszerszámok alkalmazásánál és az egy­szerű kooperációnál. A legfőbb hajtóerő továbbra is az ember az állatok fizikai ereje volt.

A rabszolgamunka nagy arányokban történő alkalmazása lehetővé tette a rabszolgatartók számára, hogy mentesítsék ma­gukat mindennemű fizikai munkától, s azt teljesen a rabszol­gákra hárítsák át. A rabszolgatartók megvetették, szabad em­berhez méltatlan foglalkozásnak tekintették a fizikai munkát, és élősdi életmódot folytattak. A rabszolgaság fejlődésével a szabad lakosság egyre nagyobb tömegei szakadtak el minden termelő­tevékenységtől. Csak a rabszolgatartó felső réteg és más szabad emberek egy része foglalkozott állami ügyekkel, tudománnyal és művészettel, amelyek jelentős fejlődést értek el.

A rabszolgatartó rend létrehozta a fizikai és szellemi munka közötti ellentétet, elszakította egymástól a fizikai és a szellemi munkát.

A rabszolgatartó társadalom termelési viszonyainak fő vo­nása az, hogy a rabszolgatartók kizsákmányolták a rabszolgákat. Ugyanakkor a rabszolgatartó termelési módnak a különböző or­szágokban megvoltak a maga sajátosságai.

Az ókori Kelet országaiban a naturális gazdaság még in­kább túlsúlyban volt, mint az antik világban. Itt a rabszolga­munkát nagy arányokban alkalmazták a kincstári birtokokon, a nagy rabszolgatartók és a templomok gazdaságaiban. Erősen kifejlődött a házirabszolgaság. Kína, India, Babilónia és Egyip­tom mezőgazdaságában a rabszolgákon kívül a faluközösségek hatalmas paraszttömegeit is kizsákmányolták. Nagy jelentőségre tett itt szert az adósrabszolgaság rendszere. Azt a faluközösségi parasztot, aki nem fizette meg a kölcsönt adó uzsorásnak adós­ságát, vagy a földtulajdonosnak a haszonbért, arra kényszerítették, hogy bizonyos ideig adósrabszolgaként az uzsorás vagy a földtulajdonos gazdaságában dolgozzék.

Az ókori Kelet rabszolgatartó országaiban rendkívül elterjedt volt a közösségi és az állami földtulajdon. Ezek a tulajdon­formák az öntözésen alapuló földművelés rendszerével függtek össze. Kelet folyóvölgyeiben az öntözéses földművelés megkö­vetelte, hogy hatalmas munkát fordítsanak gátak, csatornák és vízgyűjtők építésére, mocsarak lecsapolására. Mindez szüksé­gessé tette az öntözőhálózat építésének és felhasználásának nagy területeket felölelő központosítását. „A földművelés első felté­tele itt a mesterséges öntözés, ez pedig vagy a községek és tar­tományok, vagy a központi kormány dolga”. A rabszolgaság fejlődésével a közösségi földek az állam kezében összpontosul­tak. A föld legfőbb tulajdonosa a korlátlan hatalommal rendel­kező uralkodó lett,

A rabszolgatartók állama, amely saját kezében összponto­sította a földtulajdont, hatalmas adókkal terhelte meg a parasz­tokat, különféle kötelezettségek teljesítését kényszerítette rájuk, s ezzel rabszolgai függőségbe taszította őket. A parasztok a faluközösségek tagjai maradtak. De amikor a föld már a rabszolgatartó állam kezében összpontosult, a faluközösség a keleti despotizmusnak, vagyis az egyeduralkodó despota korlát­lan önkényuralmi hatalmának szilárd alapja volt. Kelet rabszol­gatartó országaiban óriási szerepe volt a papi arisztokráciának. A templomok tulajdonában levő hatalmas gazdaságok a rab­szolgamunkán alapultak.

A rabszolgatartók a rabszolgamunkának és termékeinek túlnyomó részét minden országban improduktív módon hasz­nálták fel: egyéni szeszélyek kielégítésére, kincsképzésre, kato­nai erődítmények létesítésére, a hadsereg felszerelésére, pom­pás paloták és templomok építésére és fenntartására. Hatalmas tömegű munka improduktív felhasználásáról tanúskodnak töb­bek között a napjainkig fennmaradt egyiptomi piramisok. A rabszolgamunkának és termékeinek csak jelentéktelen részét fordították a termelés további bővítésére, s éppen ezért a terme­lés rendkívül lassú ütemben fejlődött. A pusztító háborúk során termelőerők semmisültek meg, a békés lakosság hatalmas tö­megeit irtották ki, és egész államok kultúrája pusztult el.

A rabszolgatartó rend gazdasági alaptörvénye — többletter­mék termelése a rabszolgatartók szükségleteinek kielégítésére, a rabszolgatömegeknek a termelőeszközök és a rabszolgák teljes rabszolgatartói tulajdonán alapuló rabló kizsákmányolása, a pa­rasztok és kézművesek tönkretétele és rabszolgaságba döntése, valamint más országok népeinek meghódítása és leigázása útján.

A csere további fejlődése. A kereskedelmi és uzsoratőke. A rabszolgatartó gazdaság alapjában megőrizte a naturális jelle­get. Itt a termékeket elsősorban nem csere céljaira termelték, hanem a rabszolgatartónak, nagyszámú tányérnyalójának és cse­lédségének fogyasztására. Mindamellett a csere fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutott, különösen a rabszolgatartó rend legmagasabb fejlettségének időszakában. Számos termelési ág­ban, a munka termékeinek bizonyos részét rendszeresen eladták a piacon, vagyis ez a rész áruvá vált.

A csere bővülésével megnövekedett a pénz szerepe. Rendszerint az az áru vált pénzzé, amely a legelterjedtebb cseretárgy volt. Sok népnél, különösen az állattenyésztő népeknél, kezdet­ben a marha töltötte be a pénz szerepét. Más népeknél a só, a gabona, a prém vált pénzzé. Fokozatosan minden más pénzne­met kiszorított a fémpénz.

Az első fémpénzek az ókori Kelet országaiban jelentek meg. Pénz — bronz-, ezüst és aranyrudak formájában itt már az időszámításunk előtti III—II. évezredben, érme formában pedig időszámításunk előtti VII. századtól kezdve volt. Görögországban időszámításunk előtt nyolc évszázaddal vaspénz volt forgalomban. Rómában még az időszámításunk előtti V–IV. században is csak rézpénzt használtak. Később a vaspénzt és a rézpénzt az ezüst- és az aranypénz váltotta fel.

A görög városállamok meglehetősen kiterjedt kereskedel­met folytattak, többek között a Földközi- és a Fekete-tenger partvidékén szétszórtan levő görög kolóniákkal. A kolóniák rendszeresen szállították a fő munkaerőt — a rabszolgákat, s az egyes nyersanyagfajtákat és létfenntartási cikkeket: a bőrt. gyapjút, állatokat, gabonát, halat.

Rómában, s ugyanúgy Görögországban, a rabszolgákkal és más árucikkekkel folytatott kereskedelmen kívül nagy szerepet töltött be a fényűzési cikkekkel folytatott kereskedelem. Ezeket a tárgyakat Keletről szállították, főképpen a leigázott népektől behajtott legkülönbözőbb adók formájában. A kereskedelem rablással, tengeri kalózkodással, a kolóniák leigázásával párosult.

A rabszolgatartó rendben a pénz már nemcsak az áruk adásvételének eszköze volt. Hovatovább egyszersmind a keres­kedelem és az uzsora révén idegen munka elsajátításának esz­közéül szolgált. A többletmunkának és termékeinek elsajátítása céljából kiadott pénz tőkévé, vagyis a kizsákmányolás eszkö­zévé válik. Történelmileg a kereskedelmi és az uzsoratőke volt a tőke első formája. A kereskedelmi  tőke az árucsere területén működő tőke. Az árucikkeket felvásárló és viszonteladó keres­kedők elsajátították a rabszolgák, kisparasztok és kézművesek által termelt tobblettermék jelentős részét. Az uzsoratőke olyan tőke, melyet pénz, termelőeszközök vagy fogyasztási cikkek kölcsönzése formájában használnak fel, a parasztok és kézműve­sek többletmunkájának magas kamat révén történő elsajátí­tása céljából. Az uzsorások a rabszolgatartó arisztokráciának is adtak pénzkölcsönöket, s ezzel részt vettek a rabszolgatartók által elsajátított többlettermék elosztásában.

A rabszolgatartó termelési mód ellentmondásainak kiélező­dése. A rabszolgaság elkerülhetetlen szakasz volt az emberiség fejlődésének útján. „Csak a rabszolgaság tette lehetővé a föld­művelés és ipar között a nagyobb arányú munkamegosztást, s ezzel az ókori világ felvirágzását, a görög kultúrát. Rabszolga­ság nélkül nem lett volna görög állam, nem lett volna görög művészet ós tudomány; rabszolgaság nélkül nem lett volna ró­mai birodalom. A görögség és a római birodalom adta alap nél­kül pedig nem lett volna modem Európa sem”.

A rabszolgák nemzedékeinek csontjain virágzott fel az a kultúra, amely az emberiség további fejlődésének alapja lett. Sok tudományág — a matematika, a csillagászat, a mechanika, az építészet jelentős fejlődést ért el az ókori világban. Az ókorból ránkmaradt művészeti emlékek, a szépirodalom, a szob­rászat és az építészet alkotásai örök időkre bekerültek az emberi kultúra kincsesházába.

A rabszolgatartó rend azonban olyan leküzdhetetlen ellent­mondásukat rejtett magában, amelyek pusztulására vezettek. A kizsákmányolás rabszolgatartó formája pusztította ennek a tár­sadalomnak fő termelőerejét — a rabszolgákat. A rabszolgáknak a kizsákmányolás könyörtelen formái ellen folytatott harca egyre gyakrabban jutott kifejezésre fegyveres felkelésekben, A rabszolgatartó gazdaságnak létfeltétele volt a rabszolgák sza­kadatlan áradata, a rabszolgák olcsósága. Rabszolgákat főkép­pen a háború szolgáltatott. A rabszolgatartó társadalom katonai hatalmának alapját a szabad kistermelők — a parasztok és kéz­művesek tömege alkotta. Ezek szolgáltak a hadseregekben, s ezek vállára nehezedett a hadviseléshez szükséges adók fő terhe. De az olcsó rabszolgamunkán alapuló nagyüzemi termelés kon­kurenciája következtében, s az elviselhetetlen terhek súlya alatt a parasztok és a kézművesek tönkrementek. A nagy lati­fundiumok és a parasztgazdaságok közötti kibékíthetetlen ellent­mondások egyre jobban elmélyültek.

A szabad parasztság kiszorítása a rabszolgatartó államoknak, nevezetesen Rómának, nemcsak gazdasági, hanem katonai és politikai hatalmát is aláásta. A győzelmeket vereségek, a hódító háborúkat védelmi háborúk váltották fel. Az olcsóbb rabszolgák állandó pótlásának forrása kimerült. Egyre erősebben megmu­tatkoztak a rabszolgamunka negatív oldalai. A római birodalom fennállásának utolsó két évszázadában bekövetkezett a terme­lés általános hanyatlása. Lezüllött a kereskedelem, elszegényed­tek a régebben gazdag vidékek, a lakosság száma csökkenni kez­dett; elsorvadt a kézművesipar, elnéptelenedtek a városok.

A rabszolgamunkán alapuló termelési viszonyok a társada­lom megnövekedett termelőerőinek béklyóivá váltak. A terme­lés eredményében egyáltalán nem érdekelt rabszolgák munkájá­nak — a rabszolgamunkának ideje lejárt. Történelmileg szüksé­gessé vált, hogy a rabszolgatartó termelési viszonyok helyébe más termelési viszonyok lépjenek, olyanok, amelyek megváltoz­tatják a fő termelőerő — a dolgozó tömegek helyzetét a társada­lomban. A termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang törvénye azt követelte, hogy a rabszolgákat olyan dolgozók váltsák fel, akik bizonyos fokig érdekeltek mun­kájuk eredményében.

Mivel a nagyüzemi rabszolgatartó termelés gazdasági szem­pontból hátrányos lett, a rabszolgatartók egyre nagyobb szám­ban szabadították fel a rabszolgákat, akiknek a munkája már nem biztosított jövedelmet. A nagybirtokokat kis parcellákra osz­tották fel. Ezeket a parcellákat bizonyos feltételekkel vagy fel­szabadított rabszolgáknak, vagy korábban szabad, de most a föld tulajdonosával szemben számos szolgáltatásra kötelezett polgá­roknak adták át. Az új földművesek a földparcellákhoz voltak kötve, a földdel együtt eladhatók voltak, de már nem voltak rab­szolgák.

Új rétege volt ez a kistermelőknek, akik közbeeső helyet foglaltak el a szabadok és a rabszolgák között, s bizonyos mér­tékben érdekelve voltak a munka eredményében. Ezeket az em­bereket kolonusoknak nevezték, s a középkori jobbágyok elő­dei voltak.

Ilyenformán a rabszolgatartó társadalom méhében megszü­lettek az új, a feudális termelési mód elemei.

A kizsákmányoltak osztályharca a kizsákmányolók ellen. A rabszolgafelkelések. A rabszolgatartó rend pusztulása. Az ókori keleti országok. Görögország és Róma, rabszolgatartó tár­sadalmainak története azt mutatja, hogy a rabszolgatartó gazdaság fejlődésével párhuzamosan kiéleződött a leigá­zott tömegeknek elnyomóik ellen vívott osztályharca. A rab­szolgafelkelések összefonódtak a kizsákmányolt kisparasztoknak a rabszolgatartó felső réteg ellen, a nagy földbirtokosok ellen folytatott harcával. A kistermelők és a földbirtokos arisztokrácia ellentéte már a rabszolgatartó társadalom fejlődésének hajnalán megszülte a szabadok között a demokratikus mozgalmat, amelynek célja az adósrabszolgaság megszüntetése, a föld felosztása, a föld­birtokos arisztokrácia előjogainak felszámolása, a hatalomnak a démosz (vagyis a nép) kezébe adása volt.

A római birodalomban a számos rabszolgafelkelés között különösen jelentős volt a Spartacus vezetésével lezajlott felkelés (i. e. 74—71). Spartacus nevéhez fűződik a rabszolgatartók elleni harc történetének legragyogóbb fejezete.

Hosszú évszázadokon át nem egy ízben robbantak ki rabszolgafel­kelések. Különösen nagy erővel lángoltak fel ezek a felkelések az időszámításunk előtti II—I. szazadban és az időszámításunk szerinti III—V. században. A rabszolgatartók a legembertelenebb eszközökkel fojtották el a felkeléseket.

A kizsákmányolt tömegek, elsősorban a rabszolgák felke­lései alapjában rendítették meg Róma egykori hatalmát. A biro­dalmon belül elszenvedett csapások egyre inkább összefonódtak a külső csapásokkal. A szomszédos területek rabigába hajtott lakosai Itália földjén keltek fel, s ugyanakkor szabadon maradt törzsbeli társaik megrohamozták a birodalom határait, betörtek a területére, pusztították a római birodalmat. Ezek a körülmé­nyek meggyorsították a rabszolgatartó rend pusztulását.

A rabszolgatartó termelési mód a római birodalomban érte el virágzásának tetőfokát. A római birodalom bukása egyben az egész rabszolgatartó rend bukása volt.

A rabszolgatartó rend helyébe a feudális rend lépett.

A RABSZOLGATARTÓ REND KORÁNAK GAZDASÁGI NÉZETEI

A rabszolgaság időszakának gazdasági nézetei költőktől, filozófu­soktól, történetíróktól, államférfiaktól és közéleti személyiségektől szár­mazó számos irodalmi emlékben tükröződnek. Szerzőik nézete szerint a rabszolga nem számított embernek, gazdája kénye-kedvének kiszol­gáltatott dolog számba ment. A rabszolgamunkát megvetették. Mivel pedig a munka főképpen a rabszolgák osztályrésze lett, általában meg-vetették a munkát, mint szabad emberhez méltatlan tevékenységet.

A rabszolgatartó Babilónia gazdasági nézeteiről Hammurabi babi­lóniai király törvénykönyve (i. e. XVIII. század) tanúskodik. A törvénykönyv védi a gazdagok, az arisztokraták, a rabszolgatartók, a földbirtoko­sok tulajdonát és személyi jogait. A törvénykönyv szerint halálbüntetéssel kell sújtani mindenkit, aki szökött rabszolgát rejteget. Ha a paraszt nem fizeti meg adósságát a kölcsönzőnek, vagy az árendát a földbirtokosnak, köteles feleségét, fiát, valamint lányát odaadni adósszolgaságba, amíg csak le nem dolgozzák az adósságot. A „Manu törvényei” című ókori indiai gyűjteményben a rabszolgaságot szentesítő társadalmi, vallási és morális előírások vannak kifejtve. E törvények szerint a rabszolgának nincs semmiféle tulajdona. A törvény halállal büntette azt, aki ,,a házban szökött rabszolgát rejtett el”.

Az uralkodó osztályok nézetei tükröződtek a vallásban is. Így például Indiában az időszámításunk előtti VI. századtól kezdve nagyon el­terjedt a buddhizmus, amely azt hirdeti, hogy bele kell nyugodni a valóságba, nem szabad szembeszállni az erőszakkal, és meg kell békélni az uralkodó osztályokkal. Világos, hogy a buddhizmus a rabszolgatartó arisztokrácia számára előnyös vallás volt, amelyet uralmának megszilár­dítására használt fel.

Még az ókor kiváló gondolkodói sem tudták elképzelni a társadalom fennállását a rabszolgaság nélkül. Így például Platón, a neves görög filozófus (i. e. V—IV. század) megírta az emberiség törtenetében az első utópiáját a szerinte eszményi társadalmi rendről. De eszményi államában is meghagyta a rabszolgákat. A rabszolgák, földművesek és kézművesek munkájának kellett biztosítania a létfenntartási eszközöket a felső osz­tályhoz tartozók, a vezetők és a harcosok számára.

Arisztotelésznek, az. ókor legnagyobb gondolkodójának (i. e. IV. szá­zad), szintén az volt a nézete, hogy a rabszolgaság örök és elkerülhetetlen szükségszerűség a társadalom szempontjából. Arisztotelész óriási ha­tással volt az ókori világ és a középkor szellemi kultúrájának fejlődésére. Tudományos feltevéseiben és meglátásaiban magasan kora társadalmának színvonala fölé emelkedett, de a rabszolgaság kérdésében az akkor uralkodó elgondolások rabja maradt. A rabszolgasággal kapcso­latos nézeteit a következőkben foglalhatjuk össze: a kormányos szá­mára a kormánykerék — lélektelen szerszám, a rabszolga viszont lelkes szerszám. Ha a szerszámok parancsra maguktól dolgoznának, ha például a szövőszék vetélője maga szőne, akkor nem volna szükség rabszolgákra. Mivel azonban a gazdaságban sok olyan elvégezni való akad, ami egy­szerű, durva munkát igényel, a természet bölcsen járt el, amikor meg­teremtette a rabszolgákat. Arisztotelész véleménye szerint maga a ter-mészet rendelt egyes embereket arra, hogy rabszolgák legyenek, máso­kat pedig arra, hogy irányítsák a rabszolgákat. A rabszolgamunka sza­badidőt biztosít a szabadoknak a tökéletesedésre. Ebből Arisztotelész azt a következtetést vonta le, hogy a gazda művészete rabszolgái felhasználásának képességében rejlik.

Arisztotelész a gazdaságról szóló tudományt „oikonómiának” nevezte el. Abban az időben, amikor ő élt, a csere, a kereskedelem és az uzsora meglehetősen fejlett volt, a gazdaság azonban alapjában megőrizte a natu­rális, saját fogyasztásra termelő jelleget. Arisztotelész a javak természetes megszerzési módjának csakis a földművelést és a kézművességet tartotta, a naturális gazdaság híve volt. De Arisztotelész a csere lényegét is megértette, s egészen természetesnek tartotta a fogyasztás céljait szolgáló cserét, „mivel az embereknek egyes cikkekből rendszerint több, másokból pedig kevesebb van, mint amennyi a sziikségletek kielégítéséhez kell”. Megértette, hogy a cseréhez pénz szükséges.

Ugyanakkor Arisztotelész elítélendő foglalkozásnak tartotta a nyereség céljából űzött kereskedelmet és az uzsoráskodást. Ezek a foglalkozások, mondotta, a földműveléstől és a kézművességtől eltérően, nem ismernek semmiféle határt a vagyonszerzésben.

Az ókori görögöknek már volt bizonyos elképzelésük a munkamegosztásról és a társadalom életében betöltött szerepéről. Platón például eszményi köztársasága számára a munkamegosztást az államrend alapelve­ként írta elő.

A rómaiak gazdasági elgondolásai szintén az uralkodó rabszolgatartó termelési mód viszonyait tükrözték.

A rabszolgatartók ideológiáját kifejező római írók és közéleti személyiségek egyszerű szerszámnak tekintették a rabszolgákat. Verra római enciklopédista írótól (i. e. I. század) — aki több más könyv mellett sajátos vezérfonalat írt a rabszolgatartók részére a mezőgazdaság vezetéséhez — származik a szerszámok következő felosztása: 1. néma szerszámok (ko­csik), 2. tagolatlan hangokat hallató szerszámok (állatok) és 3. beszélő szerszámok (rabszolgák). E meghatározásával a rabszolgatartók körében általánosan elterjedt nézeteket fejezte ki.

A rabszolgák igazgatásának művészete Róma és Görögország gondol­kodóit egyaránt foglalkoztatta. Plutarchos (i. sz. I—II. század), a római kor történésze, Catóról, a példás rabszolgatartóról elmondja, hogy a rahszolgákat kicsi korukban vásárolta, „vagyis olyan korban, amikor azok, hasonlóan a kutyakölykökhöz és a csikókhoz, könnyen hajlanak a neve­lésre és az idomításra”. A továbbiakban arról beszél, hogy „állandóan megtalálta a módját annak, hogyan szítson vitákat és civódásokat a rabszolgák között, mert a rabszolgák egyetértését veszélyesnek tartotta, és félt tőle”.

Az ókori Rómában — különösen a későbbi időszakban — egyre fokozódott a rabszolgák kényszermunkáján alapuló gazdaság hanyatlása és bomlása. Columella római író (i. sz. I. század) így panaszkodott: „A rab­szolgák hatalmas károkat okoznak a földeken. Idegeneknek adják kölcsön az ökröket. Az ökröket es a többi jószágot rosszul legeltetik, rosszul szántják fel a földet.” Író kortársa, az idősb Plinius kijelentette, hogy „a latifundiumok tönkretették Itáliát és provinciáit”.

Akárcsak a görögök, a rómaiak is természetesnek tartották a natu­rális gazdaságot, azt a gazdasági formát, amelynél a gazda csak fölöslegeit cseréli el. Az akkori idők irodalmában néha elítélően nyilatkoztak a ma­gas kereskedői haszonról és uzsorakamatról. A valóságban viszont a ke­reskedők és az uzsorások hatalmas vagyonokat halmoztak fel.

A rabszolgatartó rend fennállásának utolsó időszakában már olyan hangok is hallatszottak, amelyek elítélték a rabszolgatartást, és az embe­rek természetes egyenlőségét hirdették. A rabszolgatartó uralkodó osztály körében ezek a nézetek érthetően nem találtak rokonszenvre. Ami viszont a rabszolgákat illeti, olyan elnyomottságban, megfélemlítettségben és tudatlanságban éltek, bogy nem dolgozhatták ki a rabszolgatartó osztály idejétmúlt eszmevilágánál haladóbb, saját ideológiájukat. Ez volt az egyik oka a rabszolgafelkelések spontán jellegének, szervezetlenségének.

A rabszolgatartó rend egyik mély ellentmondásának megnyilvánu­lása a nagy- és kisbirtok harca volt. A tönkrement parasztság a nagy rabszolgatartó földbirtokok korlátozásának és a föld újraosztásának prog­ramjával lépett fel. Ez volt a lényege annak az agrárreformnak, amelyért a Gracchus-fivérek (i. e. II. század) harcoltak.

A római birodalom felbomlásának időszakában, amikor a városok és falvak lakosságának abszolút többsége, akár a szabad, akár a rabszolga lakosságot nézzük, nem látott kivezető utat a helyzetből, bekövetkezett a rabszolgatartó Róma ideológiájának mélyreható válsága.

A pusztulás útját járó birodalom osztályellentéteinek talaján újabb vallásos ideológia keletkezett — a kereszténység. Az akkori idők keresz­ténysége a rabszolgáknak, a parasztság tönkrement tömegeinek, a kéz­műveseknek meg a deklasszált elemeknek a rabszolgaság és az elnyomás elleni tiltakozását fejezte ki. Másrészt, a kereszténységben a helyzetük egész kilátástalanságát érző uralkodó osztályok széles rétegeinek hangu­lata jutott kifejezésre. Ezért van az, hogy a római birodalom hanyatlása idején a kereszténységben a gazdagok és a hatalmon levők elleni fenye­gető intések mellett a megbékélésre való felhívások, a túlvilági üdvözü­lésre való hivatkozások is hallatszanak.

A későbbi évszázadokban a kereszténység véglegesen az uralkodó osztályok vallásává, a dolgozó tömegek kizsákmányolásának és elnyomásának védelmezésére és igazolására szolgáló szellemi fegyverré vált.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. A rabszolgatartó termelési mód a társadalom ter­melőerőinek fejlődése, a többlettermék megjelenése, a ter­melőeszközök, köztük a föld magántulajdonának kialaku­lása és a tobbletterméknek a termelőeszközök tulajdono­sai által történő elsajátítása nyomán keletkezett.

A rabszolgaság az ember ember általi kizsákmányo­lásának első és legdurvább formája. A rabszolga teljes és korlátlan tulajdona volt urának. A rabszolgatartó kénye-kedve szerint rendelkezett a rabszolgának nemcsak a mun­kájával, hanem az életével is.

2. A rabszolgatartó rend keletkezésével először jött létre állam. Az állam a társadalomnak kibékíthetetlenül ellenséges osztályokra szakadása következtében alakult ki, mint olyan gépezet, amelynek révén egy kizsákmányoló kisebbség elnyomja a társadalom kizsákmányolt többségét.

3. A rabszolgatartó gazdaság alapjában naturális jellegű volt. Az ókori világ igen sok különálló gazdasági egységre oszlott, amelyek saját termelésükkel elégítették ki szükségletüket. Főképpen rabszolgákkal és fényűzési cikkekkel kereskedtek. A csere fejlődése létrehozta a fémpénzt.

4. A rabszolgatartó termelési mód gazdasági alaptörvé­nye — többlettermék termelése a rabszolgatartók szükség­leteinek kielégítésére, a rabszolgatömegeknek a termelőesz­közök és a rabszolgák teljes rabszolgatartói tulajdonán ala­puló rabló kizsákmányolása, a parasztok és kézművesek tönkretétele és rabszolgaságba döntése, valamint más or­szágok népeinek meghódítása és leigázása útján.

5. A rabszolgaság alapján aránylag magasfokú kultúra (tudomány, filozófia, művészet) keletkezett. A kultúra gyü­mölcseit a rabszolgatartó társadalom kisszámú felső rétege élvezte. Az ókori világ társadalmi tudata megfelelt a rab­szolgaságon alapuló termelési módnak. Az uralkodó osztá­lyok és ideológusaik a rabszolgát nem vették emberszámba. A fizikai munka, mivel a rabszolgák osztályrésze volt, szé­gyenletes, szabad emberhez méltatlan foglalkozásnak szá­mított.

6. A rabszolgatartó termelési mód az ősközösségi rend­hez képest a társadalom termelőerőinek fejlődésére veze­tett. Később azonban a termelés eredményében egyáltalán nem érdekelt rabszolgák munkájának — a rabszolgamunká­nak ideje lejárt. A rabszolgamunka elterjedésének és a rab­szolgák jogfosztott helyzetének az volt a következménye, hogy pusztult a társadalom fő termelőereje — a munkaerő, s tönkrementek a szabad kistermelők — a parasztok és a kézművesek. Ez már eleve elkerülhetetlenné tette a rab­szolgatartó rend pusztulását.

7. A rabszolgafelkelések megingatták a rabszolgatartó rendet, és meggyorsították annak felszámolását. A rab­szolgatartó termelési módot a hűbéri termelési mód vál­totta fel, a kizsákmányolás rabszolgatartó formájának he­lyén kialakult a kizsákmányolás hűbéri formája, amely némileg teret biztosított a társadalom termelőerőinek to­vábbi fejlődése számára.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.