Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana II. Az ősközösségi termelési mód

2010.06.09

A KAPITALIZMUS ELŐTTI TERMELÉSI MÓDOK

I. FEJEZET: AZ ŐSKÖZÖSSÉGI TERMELÉSI MÓD

Az emberi társadalom keletkezése. Az ember keletkezése a Föld történetének jelenlegi korszakát alkotó, s a tudomány fel­tevése szerint valamivel kevesebb mint egymillió éve tartó ne­gyedkor elejére tehető. Európa, Ázsia és Afrika különböző, meleg és nedves éghajlatú területeit az emberszabású majmok­nak egy magas fejlettségi fokot elért fajtája lakta. Nagyon hosszú, számos átmeneti fokot magábafoglaló fejlődés ered­ményeképpen ezektől a távoli ősöktől származott az ember.

Az ember megjelenése a természet fejlődésének egyik leg­nagyobb fordulópontja volt. Ez a fordulat akkor következett be, amikor az ember ősei szerszámokat kezdtek készíteni. Az ember és az állat közötti döntő különbség csak a szerszámkészítéssel, bár természetesen egészen egyszerű szerszámok készítésével kez­dődik. Mint tudjuk, a majmok nemegyszer használnak botot vagy követ — gyümölcs leverésére, a támadással szembeni védekezésre. Soha, egyetlen állat sem készített azonban szer­számot, még egészen kezdetlegeset sem. A mindennapi élet fel­tételei arra ösztönözték az ember őseit, hogy szerszámokat ké­szítsenek. A tapasztalat rávezette őket arra, hogy a kiélési tett követ felhasználhatják a támadás elleni védekezés vagy a vadá­szat során. Az ember ősei kőszerszámokat kezdtek készíteni, úgy, hogy két követ egymáshoz ütögettek. Ezzel megkezdődött a szerszámkészítés. A szerszámkészítéssel megszületik a munka.

A munka következtében az emberszabású majom mellső végtagjai emberi kézzé alakultak át. Erről tanúskodnak a ma­jom és az ember között átmeneti fokot jelentő majomembernek a régészek által felfedezett maradványai. A majomember agya jóval kisebb volt, mint az emberi agy, keze azonban már aránylag kevéssé különbözött az emberi kéztől. Tehát a kéz nem­csak szerve a munkának, hanem annak terméke is.

Az ember ősei olyan mértékben, ahogy a kéz munkaműve­letek végzésére felszabadult, egyre inkább elsajátították az egyenes járást. Amikor a kezeket lefoglalta a munka, végkép­pen megtörtént az áttérés az egyenes járásra, aminek nagyon fontos szerepe volt az ember kialakulásában.

Az ember ősei csoportosan, hordában éltek; csoportosan él­tek az első emberek is. Az emberek között azonban olyan kap­csolat alakult ki, amilyen az állatvilágban soha nem volt, és nem is lehetséges: a munkakapcsolat. Az emberek közösen ké­szítették és használták a szerszámokat. Az ember kialakulása tehát egyben az emberi társadalom kialakulását, az állati lét­ről a társadalmi létre való átmenetet jelentette.

Az emberek közös munkája a tagolt beszéd keletkezésére és fejlődésére vezetett. A nyelv olyan eszköz, amelynek segít­ségével az emberek érintkeznek egymással, kicserélik gondola­taikat és megértik egymást.

A gondolatok kicserélése állandó és életbevágóan fontos szükséglet, mert enélkül lehetetlen az emberek közös fellépése a természet erői elleni harcban, lehetetlen a társadalmi ter­melés.

A munka ás a tagolt beszéd döntő hatással volt az emberi szervezet tökéletesedésére, az emberi agy fejlődésére. A nyelv fejlődése szorosan összefügg a gondolkozás fejlődésével. A munka nyomán kiszélesedett az ember érzékelésének és képze­teinek köre, tökéletesedtek érzékszervei. Az ember munkatevé­kenysége az állatok ösztönös tevékenységétől eltérően, egyre inkább tudatos jelleget öltött.

Ilyenformán a munka „minden emberi élet első alapfelté­tele, mégpedig annyira, hogy bizonyos értelemben elmondhat­juk: a munka teremtette meg magát az embert”. A munka nyo­mán keletkezett és indult fejlődésnek az embert társadalom.

Az őstársadalom anyagi életének feltételei. A szerszámok fejlődése. Az őskorban az ember igen nagy mértékben függött a környező természettől, minden erejét igénybe vették a lét­fenntartás, a természet elleni harc nehézségei. Az elemi termé­szeti erők megzabolázása rendkívül lassan haladt előre, mivel a szerszámok fölöttébb kezdetlegesek voltak. Az ember első szerszáma a durva pattintott kő és a bot volt. Ezek mintegy mesterséges folytatásai voltak testrészeinek: a kő az ökölnek, a bot a kinyújtott kéznek.

Az emberek kisebb csoportokban éltek: nagyobb csoport nem tudta volna megszerezni táplálékát. Ha a csoportok talál­koztak, néha összeütközésre került sor közöttük. Sok csoport elpusztult az éhségtől, vagy ragadozó állatok martaléka lett. Ilyen körülmények között az ember számára a közös munka volt a munkának egyetlen lehetséges, s egyszersmind abszolút szük­séges formája.

Az ősember hosszú időn át főleg a legegyszerűbb szerszá­mok segítségévei, közösen folytatott élelemgyűjtögetésből és vadászatból élt. Amit közösen szereztek, azt közösen is fogyasz­tották el. Mivel az ősemberek tápláléka nem volt biztosítva, az emberevés is előfordult náluk. Hosszú évezredek folyamán, szinte a sötétben tapogatózva, rendkívül lassan összegyűjtött tapasztalatok alapján tanulták meg az emberek az ütésre, vá­gásra, ásásra és más, egészen egyszerű műveletekre alkalmas legegyszerűbb szerszámok előállításit, s ezekkel a műveletek­kel akkoriban úgyszólván ki is merült a termelés egész területe.

A természet elleni harcban az ősember hatalmas vívmánya volt a tűz felfedezése. Az emberek először a magától keletkezett tűz hasznosítását tanulták meg. Látták, hogy a villám meg­gyújtja a fát, megfigyelték az erdőtüzeket, a vulkánkitöréseket, A véletlenül szerzett tüzet hosszú ideig és gondosan őrizték. Csak sok évezred múltán ismerte meg az ember a tűzgyújtás titkát. A szerszámok fejlettebb módszerekkel történő előállítása során az emberek észrevették, hogy dörzsöléssel tűz keletkezik, s megtanulták a tűzgyújtást.

A tűz felfedezése és hasznosítása lehetővé tette, hogy az emberek uralkodjanak a természet bizonyos erői fölött. Az ős­ember végleg elszakadt az állatvilágtól, véget ért az emberré­válás hosszú korszaka. A tűz meghódítása következtében lénye­gesen megváltoztak az emberek anyagi életének feltételei. Elő­ször, a tűz az élelem elkészítésére szolgált, s ennek folytán új élelmiszerforrások váltak hozzáférhetővé az emberek számára; lehetővé vált, hogy tűz segítségével elkészített halat, húst, ke-ményítőtartalmú gyökerekot, gumókat stb. is felhasználjanak táplálékul. Másodszor, a tűz hovatovább fontos szerephez jutott a szerszámkészítésnél. Harmadszor, védelmet nyújtott a hideg­gel szemben, s ennek következtében lehetővé vált, hogy az em­berek a földkerekség nagy részét benépesítsék. Negyedszer, a tűz védelmet nyújtott a ragadozó állatokkal szemben.

Hosszú időn át a vadászat volt a létfenntartási eszközök leg­fontosabb forrása. A vadászat szolgáltatta az embereknek a bőrt a ruházathoz, a csontot a szerszámkészítéshez, és a húseledelt, amely hatással volt az emberi szervezet, elsősorban az agy to­vábbi fejlődésére.

Az ember a fizikai és szellemi fejlődés arányában egyre tökéletesebb szerszámokat tudott készíteni. A vadászat céljaira kihegyezett végű bot szolgált. Később a bothoz hegyesre pat­tintgatott követ erősítettek. Megjelent a kőhegyű dárda, a kő­balta, a kőből készült kaparó, kés, szigony és horog. Ezek a szerszámok lehetővé tették a nagyobb állatokra való vadászatot, és a halászat kifejlődését.

A szerszámkészítés fő anyaga nagyon hosszú időn át a kő volt. Azt az évszázezredekre terjedő korszakot, amelyben a kő­szerszámok voltak túlsúlyban, kőkorszaknak nevezzük. Az em­ber csak később tanult meg fémből készíteni szerszámokat, eleinte termésfémből, elsősorban rézből (a rezet azonban, mint­hogy lágy fém, nem használták nagy arányokban szerszámkészí­tésre), majd bronzból (a réz és az ón ötvözetéből), végül vasból. Ennek megfelelően a kőkorszak után a bronzkorszak, majd a vaskorszak következik.

A rézolvasztás legkorábbi, Elő-Ázsiában talált nyomai az időszámí­tásunk előtti V—IV. évezredből származnak. Dél- és Közép-Európában a rézolvasztás körülbelül az időszámításunk előtti III—II. évezredben kezdődött. A bronz legrégibb, Mezopotámiában talált nyomai az idő­számításunk előtti IV. évezredből származnak.

A vasolvasztás legrégibb nyomait Egyiptomban és Mezopotámiában fedezték fel; ezek az időszámításunk kétezer évvel megelőző korba nyúlnak vissza. Nyugat-Európában a vaskorszak mintegy ezer évvel az időszámításunk előtt kezdődött.

Fontos határkő volt a szerszámok fejlesztése útján az íj és a nyíl feltalálása; ezek birtokában az ember a vadászat révén több létfenntartási eszközhöz jutott. A vadászat fejlődése az ősi állattenyésztés megszületésére vezetett. A vadászok megszelídí­tettek egyes állatokat. Legelőször a kutyát szelídítették meg, később a kecskét, a szarvasmarhát, a sertést, a lovat.

A társadalom termelőerőinek fejlődése terén további ha­talmas lépést jelentett az ősi földművelés kialakulása. Az ős­emberek a növények gyümölcseinek és gyökereinek gyűjtöge­tése során észrevették, hogy a földre hullott mag kikel. Ezer meg ezer esetben figyelték ezt meg anélkül, hogy megértették volna, miről van szó. Előbb-utóbb azonban az ősember rójötl. az e jelenségek közötti összefüggésre, s lassanként a növény­termesztés útjára lépett. Így jött létre a földművelés.

A földművelés hosszú ideig igen kezdetleges módon folyt. A földet kézi erővel, eleinte egyszerű bottal, azután kampósvégű bottal — kapával lazították fel. A folyóvölgyekben a magot a folyók áradásakor odakerült iszapba szórták. Egyes állatok megszelídítése lehetővé tette igavonásra való felhasználásukat. Ké­sőbb, amikor az emberek elsajátították a fémolvasztást, és meg­jelentek a fémszerszámok, ezeknek a használata termeléke­nyebbé tette a földművelő munkát. A földművelés alapja szi­lárdabb lett. Az ősi törzsek lassanként áttértek a letelepedett életmódra.

Az őstársadalom termelési viszonyai. A természetes munka­megosztás. A termelési viszonyokat a termelőerők jellege, álla­pota határozza meg.

Az ősközösségi rendben a termelési viszonyok alapja a ter­melőeszközök közösségi tulajdona. A közösségi tulajdon összhangban van e kor termelőerőinek jellegével. A szerszámok az őstársadalomban annyira kezdetlegesek voltak, hogy az ősem­berek semmiképpen sem harcolhattak külön-külön a természeti erök és a ragadozó állatok ellen. „A kollektív vagy szövetkezeti termelésnek ez az ősi típusa — írja Marx — természetesen az egyesek gyengeségének, nem pedig a termelőeszközök társadal­masításának következménye volt”.

Ezért volt szükség a kollektív munkára, a földnek és más termelőeszközöknek, s ugyanígy a munka termékeinek közös tulajdonára. Az ősemberek nem ismerték a termelőeszközök magántulajdonát. Egyéni tulajdonukban, a közösség egyes tag­jainak használatában, csak egyes szerszámok voltak, amelyek ugyanakkor fegyverül szolgáltak számukra a ragadozó állatok ellen.

Az ősember munkája az élethez legszükségesebb dolgokon felül nem hozott létre semmi fölösleget, azaz semmiféle többletterméket. Ilyen körülmények között az őstársadalomban nem lehettek osztályok; egyik ember nem zsákmányolhatta ki a má­sikat. Ugyanakkor a társadalmi tulajdon csak kisebb, egymás­tól többé-kevésbé elszigetelten élő közösségekre terjedt ki. Lenin megállapítása szerint a termelés társadalmi jellegéről itt csak egy-egy közösség tagjaira kiterjedően beszélhetünk.

Az őstársadalom embereinek munkatevékenysége az egy­szerű együttműködésen (egyszerű kooperáción) alapult. Egyszerű kooperáción azt értjük, hogy többen egyidejűleg dolgoz­nak egyazon munka elvégzésén. Már az egyszerű együttműkö­dés is lehetővé tette az ősembereknek, hogy olyan feladatokat oldjanak meg, amelyek teljesítése egy ember számára elképzel­hetetlen volna (például a nagy vadállatok vadászása során).

A termelőerők akkori rendkívül alacsony fejlettségi fokán a szűkös élelmet egyenlően osztották el. Másfajta elosztás nem is lehetett, mert a munka termékeiből alig futotta a legégetőbb szükségletek kielégítésére: ha az ősközösség valamelyik tagja többet kapott volna a mindenkit megillető egyenlő résznél, ak­kor valamelyik másik tagja éhségre és pusztulásra lett volna kárhoztatva. Ilyenformán elkerülhetetlen volt a közös munka termékeinek egyenlő elosztása.

Az egyenlő elosztás szokása mélyen meggyökeresedett a primitív népekben. A társadalmi fejlődés alacsony fokán álló törzseknél járt utazók is találkoztak ezzel a szokással. Darwin, a nagy természetkutató, több mint száz évvel ezelőtt világkörüli utat tett. A Tűzföldön élő tör­zsek életéről írva, a következő esetet beszéli el: a tűzföldieknek egy darab lenvásznat ajándékoztak; ők ezt teljesen egyenlő darabokra szakították, hogy mindenkinek egyformán jusson.

Az ősközösségi rend gazdasági alaptörvénye — az emberek életbevágóan szükséges megélhetési eszközeinek biztosítása kez­detleges szerszámokkal, a termelőeszközök közösségi tulajdona alapján, közös munka és a termékek egyenlő elosztása útján.

A szerszámok fejlődése nyomán kialakul a munkamegosz­tás. Ennek legegyszerűbb formája a természetes munkamegosz­tás, vagyis a nemtől és kortól függő: a férfiak és nők, a felnőt­tek, gyermekek és öregek közötti munkamegosztás volt.

Mikluho-Maklaj híres orosz utazó, aki a XIX. század második felé­ben az Új-Guinea-i pápuák életét tanulmányozta, így írja le a kollektív földművelést: néhány férfi, kezében kihegyezett karóval sorbaáll, a karókat mélyen a földbe döfik, majd egy rántással nagy földdarabot fordítanak ki. A férfiakat nők követik, térdükön csúszva. Kezükben bot van, amellyel felaprózzák a férfiak által kifordított földdarabokat. A nők után különböző korú gyermekek következnek, akiit tenyerükkel elsimítják a földet. A talaj fellazítása után a nők kis bottal lyukat vájnak a földbe, s ebbe helyezik a vetőmagot vagy dugványt. A munka itt közö­sen folyik, ugyanakkor megtalálható a nem és kor szerinti munka­megosztás is.

A természetes munkamegosztás a termelőerők fejlődése arányában fokozatosan megszilárdult és állandósult. A férfiak­nak a vadászatra, a nőknek a növényi táplálék gyűjtésére és a házimunkára való specializálódása a munkatermelékenység bi­zonyos emelkedésével járt.

A nemzetségi rend. A matriarchális nemzetség. A patriar­chális nemzetség. Az állatvilágtól való elkülönülés idején az emberek csoportosan, hordákban éltek, akárcsak közvetlen elő­deik. Később, az ősi gazdaság kialakulása és a lakosság növeke­dése nyomán fokozatosan létrejött a társadalom nemzetségi szervezete.

Akkoriban közös munkára csak olyan emberek egyesülhet­tek, akik között rokonsági viszony volt. A kezdetleges szerszá­mok a kollektív munka lehetőségét a rokonság és a közös élet kötelékeivel egyesített emberek csoportjainak szűk kereteire korlátozták. Az ősember rendszerint ellenséges lábon állt min­denkivel, akit nem fűztek hozzá a rokonság és a közös élet köte­lékei. A nemzetség eleinte olyan csoport volt, amely viszonylag kis számú emberből állt, s amelyet a vérrokonság kötelékei for­rasztottak egybe. Minden ilyen csoport elkülönülten élt a hozzá hasonló többi csoporttól. Idők múltával a nemzetség létszáma megnövekedett, több száz főre ment, s a közös élet szokássá vált; a közös munka előnyei egyre inkább összetartásra késztet­ték az embereket.

Morgan, az ősemberek életének kutatója leírta azt a nemzetiségi rendet, amely az irokéz indiánoknál még a múlt század közepén is fenn­állt. Az irokézek fő foglalkozása a vadászat, a halászat, a gyümölcsgyűjtögetés és a földművelés volt. A munka megoszlott a férfiak és a nők között. A vadászat, a halászat, a fegyver- és szerszámkészítés, a talaj művelhetővé tétele, a kunyhók és erődítmények építése a férfiak köteles­ségei közé tartozott. A nők végezték a fő mezei munkákat betakarítot­ták és magtárakba hordták a termést, főztek, ruhát és agyagedényeket készítettek, vad gyümölcsöket, bogyókat, diót, ehető gumókat gyűjtö-gettek. A föld a nemzetség közös tulajdona volt. A nagyobb munká­kat — az erdőirtást, a földnek a szántás előtti megtisztítását, a nagy vadászatokat közösen végezték. Az irokézek úgynevezett „nagy házak­ban” éltek, amelyekben 20 vagy még több család lakott együtt. Az ilyen csoportnak közös raktárai voltak, s ide hordták egybe az élelmiszerkészleteket. A csoport élén álló nő osztotta el az élelmet az egyes családok között. Hadműveletek idején a nemzetség hadvezért választott, akinek ebből semmiféle anyagi előnye nem származott; hatásköre a hadműve­letek befejezése után megszűnt.

A nemzetségi rend első fokán a vezető helyet a nő foglalta el, ami az emberek anyagi életének akkori körülményeiből kö­vetkezett. A legkezdetlegesebb szerszámokkal folytatott vadá­szat, ami a férfiak dolga volt, nem biztosíthatta teljesen az em­berek megélhetését: a vadászat eredménye többé-kevésbé a véletlentől függött. Ilyen körülmények között a földművelés­nek és az állattenyésztésnek (egyes állatok megszelídítésének) még a kezdetleges formái is nagy gazdasági jelentőségűek vol­tak. A létfenntartási eszközöknek megbízhatóbb és állandóbb forrásául szolgáltak, mint a vadászat. Csakhogy a földművelés és az állattenyésztés, amíg kezdetleges módon űzték, főleg a nők dolga volt, akik — mialatt a férfiak vadászaton jártak — a házi tűzhely mellett maradtak. A nő hosszú időn át vezető szere­pet vitt a nemzetségi közösségben. A rokonságot anyai ágon számították. Ez volt az anyai vagy matriarchális nemzetség (a matriarchátus).

A termelőerők további fejlődése során, amikor a nomád ál­lattenyésztés (a pásztorkodás) és a fejlettebb földművelés (a ga­bonatermesztés), amelyek már a férfiak munkaköréhez tartoz­tak, döntő szerephez jutottak az ősközösség életében, a matriar-chális nemzetséget apai vagy patriarchális nemzetség (patriar­chátus) váltotta fel. A vezető szerep a férfiak kezébe ment át. A férfi került a nemzetségi közösség élére. A rokonságot ettől kezdve apai ágon számították. A patriarchális nemzetség az ős­közösségi rend utolsó időszakában állt fenn.

Ebben az időben még ismeretlen volt a magántulajdon, a társadalom még nem tagozódott osztályokra, nem ismerték még az embernek ember általi kizsákmányolását, s ez a körülmény kizárta bármi néven nevezendő állam fennállásának lehető­ségét.

„Az őstársadalomban… még semmi jele sem észlelhető az államnak. Látjuk a szokások uralmát, a tekintélyt, a tiszteletet, amelyben a nemzetség vénei részesültek, és a hatalmat, amelyet gyakoroltak, látjuk, hogy ezt a hatalmat néha nőkre ruház­ták … de sehol sem találkozunk olyan emberek külön kategóriá­jával, akik különválnak azért, hogy másokat kormányozzanak, s hogy a kormányzás érdekeinek és céljainak elérésére rendsze­resen és állandóan bizonyos kényszerítő szerv, erőszakszervezet álljon rendelkezésükre.”

A társadalmi munkamegosztás és a csere kialakulása. Az állattenyésztésre és a földművelésre való áttéréssel kialakult a társadalmi munkamegosztás, vagyis az olyan munkamegosz­tás, amelynél eleinte különféle közösségek, majd a közösségek egyes tagjai is különféle termelőtevékenységgel foglalkoznak. A pásztortörzsek kialakulása volt az első nagy társadalmi munka­megosztás.

Az állattenyésztéssel foglalkozó pásztortörzsek lényeges si­kereket értek el. Megtanulták úgy gondozni a jószágot, hogy egyre több húshoz, gyapjúhoz, tejhez jutottak. Már ez az első nagy társadalmi munkamegosztás is a munka termelékenységé­nek az akkori időben számottevő emelkedésére vezetett.

Az ősközösségben hosszú időn át nem volt talaja a cse­rének: minden terméket közösen szereztek és fogyasztottak el az egyes közösségeken belül. A csere eredetileg a nemzetségi közösségek között született meg és fejlődött, s hosszú ideig al­kalmi jellegű volt.

Az első nagy társadalmi munkamegosztás kialakulásával megváltozott a helyzet. A pásztortörzseknél bizonyos fölösleg keletkezett jószágban, tejtermékekben, húsban, bőrben, gyapjú­ban. Ugyanakkor szükségük volt földművelési termékekre. A földműveléssel foglalkozó törzsek viszont idők múltával bizo­nyos sikereket értek el a földművelési termékek termelésében. A földművelőknek és az állattenyésztőknek szükségük volt olyan dolgokra, amelyeket nem termelhettek saját gazdaságuk­ban. Mindez a csere kialakulására vezetett.

A földművelés és állattenyésztés mellett a termelőtevé­kenység más ágai is fejlődésnek indultak. Az emberek már a kőkorszakban megtanultak agyagból edényt készíteni. Ezután megjelent a kéziszövés. Végül a vasolvasztás feltalálásával le­hetővé vált vasból készült munkaszerszámok (fagerendelyes vas­eke, vasbalta) és fegyverek (vaskard) előállítása. Ezeket a munka­ágakat egyre nehezebb volt összeegyeztetni a földművelő mun­kával vagy a pásztorkodással. A közösségekben fokozatosan kéz­művességgel foglalkozó emberek jelentek meg, A kézművesek — kovácsok, fegyverkészítők, fazekasok stb. készítményei egyre gvakrabban kerültek kicserélésre. A csere területe jelentős mér­tékben kibővült.

A magántulajdon és az osztálynk kialakulása. Az ősközös­ségi rend felbomlása. Az ősközösségi rend a matriarchátus ideién érte el virágkorát. A patriarchális nemzetség már magában hor­dozta az ősközösségi rend felbomlásának csiráit.

Az ősközösségi rend termelési viszonyai bizonyos ideig össz­hangban voltak a termelőerők fejlettségi fokával. A patriarchá­tus utolsó fokán az új, tökéletesebb szerszámok megjelenésével (vaskorszak) az őstársadalom termelési viszonyai nem feleltek meg többé az új termelőerőknek. A közösségi tulajdon szűk ke­retei, a munka termékeinek egyenlő elosztása gátolni kezdték az új termelőerők fejlődését.

Azelőtt a földet csak sok ember közös munkájával lehetett megművelni. Ilyen körülmények között a közös munka elenged­hetetlen szükségszerűség volt. A szerszámok fejlődésével és a munka termelékenységének fokozódásával már egy család is meg tudott művelni egy földdarabot, és biztosítani tudta magának a szükséges létfenntartási eszközöket. Ilyenformán a szer­számok tökéletesedése lehetővé tette az áttérést az egyéni gazdaságra, amely az akkori történelmi viszonyok között termelé­kenyebb volt. A közös munka, a közösségi gazdaság szükség­szerűsége egyre inkább megszűnt. S ha a közös munka meg­követelte a termelőeszközök közös tulajdonát, az egyéni munka viszont a magántulajdont követelte.

A magántulajdon kialakulása elválaszthatatlanull összefügg a társadalmi munkamegosztással és a csere fejlődésével. Eleinte a cserét a nemzetségi közösségek vezetői — a nemzetségfők, a patriarchák bonyolították le, ők képviselték a közösséget a csereügyletekben. Amit cseréltek, a közösség tulajdona volt. A társadalmi munkamegosztás előrehaladásával és a csere bővülé­sével azonban a nemzetségek vezérei lassanként úgy kezdték kezelni a közös tulajdont, mintha a sajátjuk lett volna.

Kezdetben a csere fő tárgya a marha volt. A pásztorközös­ségek nagy juh- és kecskenyájakkal, nagy gulyákkal rendelkez­tek. A nemzetségfők és a patriarchák, akiknek már nagy hatal­muk volt a társadalomban, megszokták, hogy úgy rendelkezze­nek ezekkel a nyájakkal és gulyákkal, mint sajátjukkal. Azt a tényleges jogukat, hogy a nyájakkal és gulyákkal rendelkezze­nek, a közösség többi tagja is elismerte. Ilyenformán legelőször az állatok kerültek magántulajdonba, majd fokozatosan a szer­számok is. Legtovább a föld maradt közös tulajdonban.

A termelőerők fejlődése és a magántulajdon kialakulása a nemzetség felbomlására vezetett. A nemzetség nagy patriarchális családokra hullott szét. Ezután a nagy patriarchális családokon belül egyes családi sejtek jöttek létre, amelyek saját magántulaj­donukká változtatták a szerszámokat, a különféle berendezési tárgyakat és a jószágot. A magántulajdon fejlődésével a nem­zetségi kötelékek meglazultak. A nemzetségi közösség helyébe hovatovább a faluközösség lépett, A falu- vagy szomszédközös­ség, a nemzetségektől eltérően olyan emberekből állt, akik kö­zött nem okvetlenül, nem minden esetben volt rokoni viszony. A ház, a házkörüli gazdaság, a jószág — mindez egyes családok magántulajdonában volt. Az erdő, a rét, a víz és egyéb javak s bizonyos ideig a szántóföld is közösségi tulajdonban maradt. Eleinte a szántóföldet időről időre újraosztották a közösség tag­jai között, később azonban magántulajdon lett.

A magántulajdon és a csere kialakulása az őstársadalom egész rendszerében mélyreható fordulat kezdetét jelentette. A magántulajdon fejlődése és a vagyoni különbségek növekedése nyomán a közösségeken belül a közösség tagjainak különböző csoportjai között érdekeltérések ütötték fel fejüket. Ilyen kö­rülmények között azok, akik a közösségben nemzetségfői, had­vezéri és papi tisztséget töltöttek be, meggazdagodásra használ­ták fel helyzetüket. Hatalmukba kerítették a közösségi tulaj­don jelentős részét. E köztisztségek betöltői egyre inkább elkü­lönültek a közösség tagjainak tömegétől, belőlük alakult ki a nemzetség arisztokráciája, s egyre gyakrabban adták át hatal­mukat örökségként. Az arisztokrata családok egyszersmind a leggazdagabb családok is lettek. A közösség tagjainak tömege lassanként egy vagy más formában gazdaságilag függő helyzetbe került a gazdag és előkelő felső réteggel szemben.

A termelőerők fejlődésével az állattenyésztésben és a föld­művelésben az emberi munka a létfenntartási eszközökből hova­tovább többet tudott termelni, mint amennyi az emberi élet fenntartásához szükséges volt. Lehetővé vált a többletmunka és a többlettermék elsajátítása, vagyis el lehetett sajátítani a mun­kának, illetve a terméknek a dolgozó és családja eltartásához szükséges mennyiséget meghaladó részét. Ilyen körülmények között nem az volt előnyös, ha megölik a foglyul ejtett embere­ket, mint azelőtt tették, hanem az, ha rabszolgákká teszik és munkára kényszerítik őket. Rabszolgákat az előkelő, gazdag családok szereztek maguknak. Ugyanakkor a rabszolgák mun­kája tovább növelte az egyenlőtlenséget, mivel azok, akik gaz­daságukban rabszolgamunkát alkalmaztak, gyorsan gazdagod­tak. A vagyoni egyenlőtlenség növekedése során a gazdagok már nemcsak a foglyokat, hanem saját törzsük elszegényedett és eladósodott tagjait is rabszolgákká tették. Így jött létre az első társadalmi osztálytagozódás, a társadalom rabszolgatartókra és rabszolgákra tagozódása. Megjelent az embernek ember általi kizsákmányolása, vagyis az egyesek végezte munka termékei­nek mások által, ellenszolgáltatás nélkül történő elsajátítása.

Az ősközösségi rend termelési viszonyai felbomlottak, és az új termelőerők jellegével összhangban levő új termelési vi­szonyoknak engedték át a helyet.

A közös munka átengedte a helyet az egyéni munkának, a társadalmi tulajdon a magántulajdonnak, a nemzetségi rend az osztálytársadalomnak. Ettől az időtől kezdve az emberiség tör­ténete egészen a szocialista társadalom felépítéséig az osztályok harcának története.

A burzsoá ideológusok úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a magántulajdon öröktől fogva létezne. A történelem megcáfolja az ilyesfajta kitalálásokat, és meggyőzően tanúsítja, hogy a kö­zösségi tulajdonon alapuló, s a magántulajdont nem ismerő ős­közösségi rend szakaszán minden nép átment.

AZ ŐSKOR TÁRSADALMI ELKÉPZELÉSEI

Az ősember, akit vasmarokkal fojtogatott az ínség, s akinek min­den erejét igénybe vették a létfenntartásért vívott harc nehézségei, kez­detben még nem választotta magát külön a környező természettől. Hosszú időn át nem voltak még csak valamelyest is logikus elgondolásai sem saját magáról, sem pedig létének természeti feltételeiről.

Az ősemberben csak fokozatosan kezdenek kialakulni nagyon kor­látozott és nagyon kezdetleges elgondolások magáról és azokról a viszonyokról, amelyek közepette élt. Szó sem lehetett semmiféle vallási nézet­ről, amelyről pedig a vallás védelmezői azt állítják, hogy kezdettel fogva jellemző az emberi tudatra. Az ősember, aki nem tudta megérteni és megmagyarázni az őt környező jelenségeket, a természet és a társadalmi élet jelenségeit, csak később kezdte benépesíteni képzeletében a környező világot természetfölötti lényekkel, szellemekkel és varázslatos erőkkel. Szellemi tulajdonságokkal ruházta fel a természet erőit. Ezt volt az úgy­nevezett animizmus (a latin „animus” — szellem, lélek szóból). Az embe­reknek saját természetükkel és a külső természettel kapcsolatos eme zavaros elképzeléseiből születtek meg az ősi mítoszok és az ősi vallások. Ezekben a társadalmi rendre jellemző primitív egyenlőség tükröződött. Az ősember, minthogy a valóságos éleiben nem ismerte az osztálytagozódást és a vagyoni egyenlőtlenséget, a szellemek képzelt világába sem vitt be semmiféle alárendeltséget. A szellemeket saját és idegen, jó és rossz szellemekre osztotta. A szellemeknek felsőbb- és alsóbbrendűekre osztása csak az ősközösségi rend felbomlásának időszakában kezdődött.

Az ősember a nemzetségi közösség elválaszthatatlan részének érezte magát, nem képzelte el magát a nemzetségen kívül. Ezt tükrözi az ideo­lógiában az ősök — p. nemzetségfők kultusza. Jellemző, hogy a nyelv fejlődése folyamán az „én”, „enyém” szó sokkal később keletkezett, mint máa szavak. A nemzetségi közösség hatalma az egyes ember fölött rend­kívül nagy volt. Az ősközösségi rend felbomlását a magántulajdonosokra jellemző elgondolások megjelenése és elterjedése kísérte. Ez világosan tükröződik a mítoszokban és a vallási elképzelésekben. A magántulajdon kialakulásával és a vagyoni egyenlőtlenség megjelenésével sok törzsnél szokássá vált, hogy vallásilag tilosnak — „tabu”-nak nyilvánították a vezérek vagy a gazdag családok által elsajátított javakat (a Csendes-óceán szigetelnek népei a „tabu” szóval jelöltek minden olyan tiltott tárgyat, amelyet kivontak a közös fogyasztásból). Az ősközösségi rend felbomlásával és a magántulajdon kialakulásával a vallási tilalom erejét az előállt gazdasági viszonyok és a vagyoni egyenlőtlenség állandósítása érdekében használták fel.

RÖVID ÖSSZEFOGLALÁS

1. Az emberek a munka következtében kiváltak az ál­latvilágból, és kialakult az emberi társadalom. Az emberi munka megkülönböztető vonása a szerszámkészítés.

2. Az őstársadalom termelőerői rendkívül alacsony fo­kon álltak, a szerszámok igen kezdetlegesek voltak. Ez szükségessé tette a kollektív munkát, a termelőeszközök társadalmi tulajdonát és az egyenlő elosztást. Az ősközös­ségi rend idején nem volt vagyoni egyenlőtlenség, ismeret­len volt a termelőeszközök magántulajdona, nem voltak osztályok, és ember nem zsákmányolta ki az embert. A ter­melőeszközök társadalmi tulajdona- szűk keretekre korlá­tozódott: a termelőeszközök kisebb, egymástól többé-ke­vésbé elszigetelt közösségek tulajdonában voltak.

3. Az ősközösségi rend gazdasági alaptörvénye — az emberek életbevágóan szükséges megélhetési eszközeinek biztosítása kezdetleges szerszámokkal a termelőeszközök közösségi tulajdona alapján, közös munka és a termékek egyenlő elosztása útján.

4. Az emberek hosszú időn át közösen dolgoztak, és egyforma munkát végeztek. A szerszámok fokozatos tökéle­tesítése előmozdította a nem és kor szerinti természetes munkamegosztás kialakulását. A szerszámoknak és a lét­fenntartási eszközök megszerzési módjának további tökéle­tesedése, az állattenyésztés és a földművelés kialakulása nyomán megjelent a társadalmi munkamegosztás és a csere, a magántulajdon és a vagyoni egyenlőtlenség, a társada­lom osztályokra tagozódása és az embernek ember általi kizsákmányolása. Ily módon a kifejlődött termelőerők el­lentmondásba kerültek a termelési viszonyokkal, s ennek eredményeképpen az ősközösségi rend a termelési viszo­nyok egy másik típusának — a rabszolgatartó rendnek en­gedte át a helyet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.