Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitalizmus politikai gazdaságtana I. Bevezetés

2010.05.17

A politikai gazdaságtan a társadalmi tudományok közé tar­tozik. A társadalmi termelés és az anyagi javak elosztása terén az emberi társadalom fejlődésének különböző fokain érvényesülő törvényeket tanulmányozza.

A társadalom életének alapja az anyagi termelés. Az em­bereknek ahhoz, hogy élhessenek, élelemre, ruházatra és más anyagi javakra van szükségük. S ahhoz, hogy ilyen javaik legye­nek, elő kell azokat állítaniuk; termelniük, dolgozniuk kell.

Az emberek nem külön-külön termelik az anyagi javakat, vagyis nem külön-külön harcolnak a természet ellen, hanem kö­zösen, csoportokban, társadalmakban. A termelés tehát mindig és minden körülmények között társadalmi termelés, a munka pedig a társadalomban élő ember tevékenysége.

Az anyagi javak termelése, a termelő folyamat a következő tényezőket feltételezi: 1. az emberi munka, 2. a munka tárgya és 3. a munka eszköze.

A munka célszerű emberi tevékenység, amelynek során az ember szükségleteinek kielégítése érdekében a természet tár­gyait megváltoztatja; átalakítja. A munka természetes szükség­szerűség, az emberek létezésének elengedhetetlen feltétele. Munka nélkül nem volna lehetséges emberi élet.

A munka tárgya mindaz, amire az emberi munka irányul. A munka tárgyát szolgáltathatja közvetlenül a természet; ilyen például a fa, amelyet az erdőben vágnak ki, vagy az érc, ame­lyet a föld méhéből nyernek. Azokat a munkatárgyakat, ame­lyeken korábban munkát végeztek, például a kohóüzembe ke­rült ércet, a fonodába került gyapotot vagy a szövőüzembe ke­rült fonalat, nyersanyagnak nevezzük.

Munkaeszköz minden olyan dolog, amelynek segítségével az ember munkájának tárgyára hat, és azt átalakítja. A munkaesz­közökhöz tartoznak elsősorban a szerszámok és gépek, továbbá a föld, az üzemi épületek, utak, csatornák, raktárak stb. A munkaeszközök között döntő szerepük van a szerszámoknak. Ezekhez tartoznak azok a különféle eszközök, amelyeket az ember munkatevékenysége során használ, kezdve az ősember durva kőszerszámaitól egészen a korszerű gépekig. Azt, hogy a társadalom mennyire lett úrrá a természeten, hogy mennyire fej­lett a termelés — a szerszámok fejlettségi színvonala mutatja. A gazdasági korszakokat nem az különbözteti meg egymástól, hogy mit termelnek, hanem az, hogy hogyan, milyen szerszá­mokkal termelik az anyagi javakat.

A munka tárgyai és a munkaeszközök alkotják a termelő­eszközöket. A termelőeszközök önmagukban véve. anélkül, hogy munkaerővel egyesülnének, semmit sem hozhatnak létre. Ahhoz, hogy a munkafolyamat, az anyagi javak előállításának folya­mata megkezdődhessen, a munkaerőnek egyesülnie kell a ter­melőeszközökkel.

A mvnkaerő az ember képessége a munkára, azoknak a fizi­kai és szellemi képességeknek összessége, amelyek lehetővé te­szik, hogy az ember anyagi javakat termeljen. A munkaerő a termelés aktív eleme, ez hozza mozgásba a termelőeszközöket. A szerszámok fejlődésével együtt fejlődik az ember képessége a munkára, hozzáértése, jártassága, termelési tapasztalata is.

A szerszámok, amelyek segítségével az anyagi javakat ter­melik, és az emberek, akik ezeket a szerszámokat mozgásba hoz­zák, s bizonyos termelési tapasztalatokra és a munkában való bizonyos jártasságra támaszkodva az anyagi javak termelését végzik, a társadalom termelőerőit alkotják. A dolgozó tömegek a társadalmi fejlődés minden szakaszában az emberi társadalom legfontosabb termelőerejét jelentik.

A termelőerők az embereknek az anyagi javak előállítása céljából felhasznált természeti tárgyakhoz és természeti erők­höz való viszonyát fejezik ki. Az emberek azonban a termelés folyamán nemcsak a természetre, hanem egymásra is hatnak. „Csak úgy termelnek, hogy meghatározott módon együttműköd­nek, és tevékenységeiket kicserélik egymással. Hogy termelhes­senek, meghatározott vonatkozásokba és viszonyokba lépnek egymással, s behatásuk a természetre, termelésük, csak ezek között a társadalmi vonatkozások és viszonyok között folyik le.” Az embereknek az anyagi javak termelése folyamán kialakult meg­határozott társadalmi viszonyai a termelési viszonyok.

A termelési viszonyok magukban foglalják: a) a termelő­eszközök tulajdonának formáit; b) a különböző társadalmi cso­portoknak a termelésben ebből következő helyzetét és egymás­hoz való viszonyát; c) a termékek elosztásának a termelőeszkö­zök tulajdonától és az embereknek a termelésben elfoglalt hely­zetétől függő formáit.

A termelési viszonyok jellege attól függ. hogy kinek a tu­lajdonában vannak a termelőeszközök (a föld, az erdők, a vi­zek, a föld méhének kincsei, a nyersanyagok, a szerszámok, az üzemi épületek, a közlekedési és hírközlési eszközök stb.) — vajon egyes személyek, társadalmi csoportok vagy osztályok tu­lajdonában, akik, illetőleg amelyek ezeket az eszközöket a dol­gozók kizsákmányolására használják fel, vagy a társadalom tu­lajdonában, amelynek célja a néptömegek anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése. A termelési viszonyok megmutatják, hogyan oszlanak meg a termelőeszközök, következésképpen az emberek által termelt anyagi javak is a társadalom tagjai kö­zött. Eszerint a termelési viszonyok meghatározó vonása, alapja a termelőeszközök tulajdonának egyik vagy másik formája.

A termelési viszonyok egyszersmind a megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározzák. Az elosztás összekötő láncszem a termelés és a fogyasztás között.

A társadalomban előállított termékek vagy termelő, vagy egyéni fogyasztásra szolgálnak. Termelő fogyasztásnak az olyan fogyasztást nevezzük, melynek során a termelőeszközöket anyagi javak előállítására használják fel. Egyéni fogyasztásnak az em­ber élelmiszer-, ruházkodási, lakás- és egyéb szükségleteinek ki­elégítését nevezzük.

Az egyéni fogyasztásra termelt cikkek elosztása a termelő­eszközök megoszlásától függ. A tőkés társadalomban a termelő­eszközök a kapitalisták kezében vannak, s így a munka termé­keivel is a tőkések rendelkeznek. A munkások meg vannak fosztva a teimelőeszközöktől, s hogy éhen ne haljanak, kényte­lenek a munkájuk termékeit elsajátító kapitalistáknak dolgozni. A szocialista társadalomban a termelőeszközök társadalmi tu­lajdont képeznek. Így a munka termékeivel maguk a dolgozók rendelkeznek.

Az árutermelést folytató társadalmi alakulatokban az anyagi javak elosztása árucsere révén történik.

A termelés, az elosztás, a csere és a fogyasztás egységet alkotnak, s ebben a termelésé a meghatározó szerep. Ugyanakkor az elosztás, a csere és a fogyasztás meghatározott formái maguk is tevőlegesen visszahatnak a termelésre, előmozdítják annak fejlődését, vagy fékezik ezt a fejlődést.

A „termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gaz­dasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és poli­tikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társa­dalmi tudatformák felelnek meg”. Ugyanakkor a létrejött fel­építmény maga is tevőlegesen visszahat az alapra, meggyorsítja vagy hátráltatja annak fejlődését.

A termelésnek technikai és társadalmi oldala van. A ter­melés technikai oldalát a természettudományok és a műszaki tudományok: a fizika, a kémia, a kohászattan, a géptan, az agro­nómia stb. tanulmányozzák. A politikai gazdaságtan a termelés társadalmi oldalát, az emberek társadalmi-termelési, vagyis gaz­dasági viszonyait tanulmányozza. „A politikai gazdaságtan — írta Lenin — egyáltalán nem a termeléssel foglalkozik, hanem azokkal a társadalmi viszonyokkal, amelyek az emberek közt a termelés során kialakultak, a termelés társadalmi rendjével”. A politikai gazdaságtan a termelési viszonyokat a termelő­erőkkel való kölcsönhatásukban vizsgálja. A termelőerők és a termelési viszonyok együttesen a termelési módot alkotják.

A termelőerők a termelés legmozgékonyabb és legforradal­mibb elemei. A termelés fejlődése a termelőerők terén végbe­ment változásokkal, elsősorban a szerszámok változásával és fej­lődésével kezdődik, majd megfelelő változások következnek be a termelési viszonyok területén is. Ugyanakkor az emberek ter­melési viszonyai, amelyek a termelőerők fejlődésétől függően fejlődnek, tevőlegesen hatnak a termelőerőkre.

A társadalom termelőerői csakis abban az esetben fejlőd­hetnek akadálytalanul, ha a termelési viszonyok összhangban vannak a termelőerők jellegével. A termelőerők fejlődésük bi­zonyos fokán túlnőnek a fennálló termelési viszonyok keretein, és ellentmondásba kerülnek a termelési viszonyokkal A terme­lési viszonyok a termelőerők fejlődésének formáiból azok bék­lyóivá változnak.

Ennek folytán a répi termelési viszonyokat előbb vagy utóbb olyan új termelési viszonyok váltják fel, amelyek összhangban vannak a társadalom termelőerőinek fejlettségi szín­vonalával és jellegével. A társadalom gazdasági alapjának megváltozásával a társadalmi felépítmény is megváltozik. A régi termelési viszonyoknak új termelési viszonyokkal való fel­váltásához szükséges anyagi előfeltételek a régi alakulat méhé­ben keletkeznek és alakulnak ki. Az új termelési viszonyok tág teret nyitnak a termelőerők fejlődése számára.

Eszerint a társadalom fejlődésének gazdasági törvénye — a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang törvénye.

A magántulajdonon és az embernek ember általi kizsákmá­nyolásán alapuló társadalomban a termelőerők és a termelési viszonyok közötti összeütközések osztályharcban nyilvánulnak meg. Ilyen körülmények között a régi termelési módnak egy új termelési móddal való felváltása szociális forradalom útján való­sul meg.

A politikai gazdaságtan történelmi tudomány. Az anyagi termeléssel történelmileg meghatározott társadalmi formájában, vagyis az egyes termelési módokra jellemző gazdasági törvé­nyekkel foglalkozik. A gazdasági törvények a gazdasági jelensé­gek és folyamatok lényegét, a köztük levő belső, oksági össze­függést és függőséget fejezik ki.

A gazdasági fejlődés törvényei objektív törvények. A gaz­dasági törvények meghatározott gazdasági viszonyok alapján, az emberek akaratától függetlenül keletkeznek és hatnak. Az embe­rek ezeket a törvényeket megismerhetik, és felhasználhatják a társadalom érdekében, de nem szüntethetnek meg vagy hozhat­nak létre gazdasági törvényeket.

A gazdasági törvények felhasználásának az osztálytársada­lomban mindig osztályindítékai vannak: minden új korszak élen­járó osztálya felhasználja a gazdasági törvényeket a társadalmi haladás érdekében, a végüket járó osztályok viszont szembe­helyezkednek felhasználásukkal.

Minden termelési módnak megvan a maga gazdasági alaptörvénye. A gazdasági alaptörvény az illető termelési mód lénye­gét fejezi ki, annak fő oldalait és fejlődési vonalát határozza meg.

A politikai gazdaságtan „mindenekelőtt a termelés és a csere minden egyes fejlődési fokának különleges törvényeit vizs­gálja, és csak e vizsgálat befejeztével állíthatja fel a kevésszámú, termelésre és cserére általában érvényes, egészen általános tör­vényt”. Eszerint a különböző társadalmi alakulatok fejlődését egyaránt meghatározzák mind sajátszerű gazdasági törvényeik, mind pedig azok a gazdasági törvények is, amelyek általában valamennyi alakulatra nézve közösek, például a termelési viszo­nyok és a termelőerők jellege közötti kötelező összhang törvénye. A gazdasági alakulatok tehát nemcsak elhatárolódnak egymás­tól az egyes termelési módokra jellemző sajátszerű gazdasági törvények révén, hanem össze is függnek egymással bizonyos, valamennyi alakulatra nézve közös gazdasági törvények révén.

A politikai gazdaságtan a termelési viszonyoknak a törté­nelemben ismert következő alaptípusait tanulmányozza: az ős­közösségi rend, a rabszolgatartó rend, a hűbériség, a kapitaliz­mus és a szocializmus. Az ősközösségi rend az osztálytársadalma­kat megelőző társadalmi rend. A rabszolgatartó rend, a hűbéri­ség és a kapitalizmus olyan különböző társadalmi formák, ame­lyek a dolgozó tömegek leigázásán és kizsákmányolásán alapul­nak. A szocializmus olyan társadalmi rend, amely nem ismeri az embernek ember általi kizsákmányolását.

A politikai gazdaságtan azt vizsgálja, hogyan fejlődik a tár­sadalmi termelés legalacsonyabb fokaitól kezdve legfelső fokáig, hogyan keletkeznek, fejlődnek és semmisülnek meg az ember­nek ember általi kizsákmányolásán alapuló társadalmi rendszerek. A politikai gazdaságtan kimutatja, hogy a történelmi fej­lődés egész menete a szocialista termelést mód győzelmét ké­szíti elö. Továbbá, a politikai gazdaságtan a szocializmus gazda­sági törvényeit, a szocialista társadalom keletkezésének és a kommunizmus felső foka felé vezető úton való továbbfejlő­désének törvényeit tanulmányozza.

Eszerint a politikai gazdaságtan az emberek társadalmi-ter­melési, azaz gazdasági viszonyainak fejlődéséről szóló tudomány. Az anyagi javak termelését és elosztását az emberi társadalom különböző fejlődési fokain irányító törvényeket tárja fel.

A marxista politikai gazdaságtan módszere a dialektikus materializmus módszere. A marxista-leninista politikai gazda­ságtan azon alapul, hogy a társadalom gazdasági rendjének ta­nulmányozása során a dialektikus és a történelmi materializmus alaptételeit alkalmazza.

A társadalom gazdasági rendjének tanulmányozása során a politikai gazdaságtan a természettudományoktól — a fizikától, kémiától stb. eltérően nem végezhet kísérleteket olyan mester­ségesen előidézett laboratóriumi körülmények között, melyek ki­küszöbölik a folyamatnak a maga legtisztább állapotában való tanulmányozását megnehezítő jelenségeket. „A gazdasági formák elemzésénél — írja Marx — sem mikroszkópot, sem vegyi kémlelőszereket nem vehetünk igénybe. Az el vonatkoztatási képes­ségnek kell mindkettőt pótolnia.”

Minden gazdasági rend ellentmondásos és bonyolult képet mutat. A tudományos kutatásnak az a feladata, hogy a gazda­sági jelenségek külső látszata mögött elméleti elemzés segítsé­gével feltárja a gazdasági élet belső folyamatait, az egyes terme­lési viszonyok lényegét kifejező fő vonásait, absztrahálva, el­vonatkoztatva a másodrangú vonásoktól.

Az ilyen tudományos elemzés eredményei a közgazdasági kategóriák, vagyis az egyes társadalmi alakulatok valóságos ter­melési viszonyainak elméleti kifejezését jelentő fogalmak, mint például az áru, az érték, a pénz, az önálló elszámolás, az önkölt­ség, a munkaegység stb.

Marx módszere abban áll, hogy a legegyszerűbb közgazda­sági kategóriákról fokozatosan tér át a bonyolultabbakra, ami megfelel a társadalom felfelé ívelő —- a legalacsonyabb fokoktól a magasabb fokok felé haladó fejlődésének. A politikai gazda­ságtan kategóriáinak ilyen rendszer szerinti vizsgálata során a logikai vizsgálódás a társadalmi fejlődés történelmi elemzésével párosul.

Marx a tőkés termelési viszonyok elemzése során mindenek­előtt a legegyszerűbb és leggyakrabban, tömegesen ismétlődő viszonyt — az egyik árunak egy másikra való kicserélését emeli ki. Kimutatja, hogy az áruban, a tőkés gazdaság e kis sejtjében, csírájukban megvannak a kapitalizmus ellentmondásai. Marx az áru elemzéséből kiindulva megmagyarázza a pénz keletkezését, feltárja a pénz tőkévé való átalakulásának folyamatát, a tőkés kizsákmányolás lényegét. Marx kimutatja, hogy a társadalmi fejlődés elkerülhetetlenül a kapitalizmus pusztulásához, a kom­munizmus győzelméhez vezet.

Lenin rámutatott arra, hogy a politikai gazdaságtant a gaz­dasági fejlődés egymást követő időszakainak jellemzése formájá­ban kell tárgyalni. Ennek megfelelően ebben a politikai gazda­ságtan tankönyvben a politikai gazdaságtan alapvető kategóriáit, mint az áru, az érték, a pénz, a tőke stb. — olyan történelmi sor­rendben tárgyaljuk, ahogy azok az emberi társadalom fejlődé­sének különböző fokain keletkeztek. Így az áru, a pénz elemi fogalmát már a kapitalizmus előtti alakulatok jellemzése során ismertetjük. Bővebben ezeket a kategóriákat a kapitalista gaz­daságnak, tehát annak a gazdaságnak vizsgálata során tárgyal­juk, ahol elérik teljes kifejlődésüket. A tárgyalásnak ugyanezt a sorrendjét alkalmazzuk a szocialista gazdaság tekintetében is.

A szocializmus gazdasági alaptörvényéről, a népgazdaság terv­szerű, arányos fejlődésének törvényéről, a munka szerinti el­osztásról, az értékről, a pénzről stb. már a kapitalizmus és a szo­cializmus közötti átmeneti időszakkal foglalkozó fejezetben nyújtunk bizonyos elemi fogalmat. E törvények és kategóriák tüzetes megvilágításával azonban „A népgazdaság szocialista rendszere” című fejezetben foglalkozunk.

A politikai gazdaságtan a történelemtől eltérően nem tekinti feladatának azt, hogy a társadalom fejlődésének történelmi fo­lyamatát egész konkrét sokrétűségében tanulmányozza. A poli­tikai gazdaságtan az egyes társadalmi gazdasági rendszerek fő vonásaiból fakadó alapfogalmakat adja meg.

A politikai gazdaságtan mellett más tudományágak is van­nak, amelyek a politikai gazdaságtan által feltárt törvények alapján az egyes népgazdasági ágakban uralkodó gazdasági vi­szonyokat tanulmányozzák: az ipar gazdaságtana, a mezőgazda­ság gazdaságtana és mások.

A politikai gazdaságtan nem holmi elvont, az élettől elsza­kadt kérdésekkel foglalkozik, hanem a legreálisabb és legidő­szerűbb, az emberek, a társadalom, az osztályok létérdekeit érintő kérdésekkel. Elkerülhetetlen-e a kapitalizmus pusztulása és a gazdaság szocialista rendszerének győzelme, ellenkeznek-e a kapitalizmus érdekei a társadalom és az emberi fejlődés érde­keivel, sírásója-e a munkásosztály a kapitalizmusnak és hordo­zója-e annak az eszmének, hogy a társadalmat meg kell szaba­dítani a kapitalizmustól — mindezeket és az ezekhez hasonló kérdéseket a különféle közgazdászok különböző módon válaszol­ják meg, aszerint, hogy melyik osztály érdekeit képviselik. Ép­pen ezzel magyarázható, hogy nincs a társadalom valamennyi osztálya számára egységes politikai gazdaságtan, hanem több politikai gazdaságtan van: burzsoá politikai gazdaságtan, prole­tár politikai gazdaságtan, végül a közbeeső osztályok politikai gazdaságtana, a kispolgári politikai gazdaságtan.

Ebből azonban az következik, hogy egyáltalán nincs igazuk azoknak a közgazdászoknak, akik azt állítják, hogy a politikai gazdaságtan semleges, pártatlan tudomány, hogy a politikai gaz­daságtan független a társadalmi osztályok harcától, s nincs sem közvetlen, sem közvetett kapcsolatban egyetlen politikai párt­tal sem.

Lehetséges-e egyáltalán objektív, elfogulatlan, az igazságtól nem félő politikai gazdaságtan? Feltétlenül lehetséges. Ilyen objektív politikai gazdaságtan azonban csak annak az osztálynak a politikai gazdaságtana lehet, amelynek nem érdeke a kapi­talizmus ellentmondásainak és fekélyeinek leplezése, amelynek nem érdeke a tőkés rendszer fetmtartésa, amelynek érdekei egybeolvadnak a társadalomnak a kapitalista rabság alóli fel­szabadításához fűződő érdekekkel, amelynek érdekei egybees­nek az emberi fejlődés érdekeivel. Ez az osztály a munkásosz­tály. Ezért csak az a politikai gazdaságtan lehet objektív és el­fogulatlan, amely a munkásosztály érdekeiből indul ki. Ilyen politikai gazdaságtan a marxizmus-leninizmus politikai gazda­ságtana,

A marxista politikai gazdaságtan a marxista-leninista elmé­letnek nagyon fontos alkotó része.

A proletár politikai gazdaságtan megalapítói Marx Károly és Engels Frigyes, a munkásosztály nagy vezérei és teoretikusai voltak. Marx „A tőke” című zseniális munkájában feltárta a kapitalizmus keletkezésének, fejlődésének és pusztulásának tör­vényeit, gazdasági szempontból megindokolta a szocialista for­radalom és a proletárdiktatúra elkerülhetetlenségét. Marx és Engels nagy vonásokban kidolgozták a kapitalizmusból a szo­cializmusba való átmenet időszakáról és a kommunista társa­dalom két fejlődési fokáról szóló tanítást.

A marxizmus gazdasági tanítását Lenin, a Kommunista Párt és a szovjetállam megalapítója, Marx és Engels ügyének zseniá­lis folytatója fejlesztette tovább alkotó módon munkáiban. Lenin a marxista közgazdaságtudományt a történelmi fejlődés újabb tapasztalatainak általánosításával gazdagította, megalkotta az imperializmusról szóló marxista tanítást, feltárta az imperia­lizmus gazdasági és politikai lényegét, megadta a jelenkori ka­pitalizmus gazdasági alaptörvényének kiinduló tételeit, kidol­gozta a kapitalizmus általános válságáról szóló tanítás alapjait, megalkotta a szocialista forradalom új, teljes elméletét, tudo­mányos alapon kidolgozta a szocializmus és a kommunizmus épí­tésének fő kérdéseit.

Sztálin, Lenin nagy fegyvertársa és tanítványa, az igazán tudományos politikai gazdaságtan megalapítóinak — Marxnak, Engelsnek és Leninnek alapvető műveire támaszkodva, szá­mos új politikai gazdaságtani tételt állított fel és fejlesztett tovább.

A marxista-leninista közgazdasági elméletet alkotó módon fejlesztik tovább a Szovjetunió Kommunista Pártjának ás a testvéri kommunista pártoknak határozatai, s Lenin és Sztálin tanítványainak és fegyvertársainak — e pártok vezetőinek munkái, amelyek a forradalmi harc gyakorlatából, illetve a szo­cializmus és a kommunizmus építésének gyakorlatából leszűrt tapasztalatok általánosítása alapján új megállapításokkal és tételekkel gazdagítják a közgazdaságtudományt.

A marxista-leninista politikai gazdaságtan a munkásosztály és az egész dolgozó emberiség hatalmas ideológiai fegyvere a tőkés elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcban. A marxizmus-leninizmus közgazdasági elméletének életereje ab­ban rejlik, hogy a gazdasági fejlődés törvényeinek ismeretével vértezi fel a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket, világos táv­latokat nyit előttük, kétségtelenné teszi számukra a kommu­nizmus végleges győzelmét.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.